Kelet-Magyarország, 1985. január (42. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-05 / 3. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET iws. ianu4r 5 @

I VÁLTOZÓ ÉLETÜNK

Futnak és futottak még

Nagy idők tanúi vagyunk — mondják, akik az utóbbi évtizedek munkás hétköznapjainak sűrűjében tették a dolgukat. Ahány sors, ahány ember, annyiféle történet, amely egyszerre tartalmazza a jót és a rosszat.

— Elhinné? Bizony na, hogy vágyom vissza a csirkék közé. A múltkor szóltak, hogy helyettesítsek, de nem kellett kétszer mondani.

Valamikor néhány öreg vályogház bújt össze ezen a tájékon, a bokortanyák százéves rendje szerint. Aztán — ahogy nyújtózkodott a város — magához édesgette a peremvidéket, rendezett utcákat adott, ahol takaros családi házak épültek. (Bár a földes utca a tizedik ház után a határnak futó dűlőút- tá alakul.) Enyhe hajlat takarja a távolt, a másfél-két kilométerre levő nyárfák csúcsát is csak odaképzeli az ember. Alattuk húzódik meg a hatalmas major. Elől a termelőszövetkezet rangos, emeletes irodaháza, mögötte a gépműhelyek tömbjei, hogy még hátrébb a baromfinevelő lapos óljai zárják a sort.

Hogy is volt? Vegyük fel a pár éve megszakadt beszélgetés fonalát:

— A mezei munkából jöttem a csirkébe. Ismerős volt mind, a többi asszony is, aki odakerült. Engem választottak meg valami brigádvezetőfélének, mert jobban kitátottám a számat másokénál, amikor beszélni kellett.

És K. Jánosné beszélt. Előbb csak kisgyűlésen, később beválasztották a párt- szervezetbe, ott is. Nem szónokolt, nem hajhászta a népszerűséget, inkább olyan lett, mint a kotlós, amelyik félti csirkéit, kárál az érdekükben. A szavának pedig hitele volt, amit a munkájával alapozott meg.

— Ügy kezdődött, hogy a brigádot benevezték a versenybe — emlékezik. — Sza- bódtunk, hogy a család, a ház körüli munka miatt ne várjanak tőlünk semmit. De nem is kértek többet, csak a baromfinevelő jól menjen. Azzal meg nem volt baj. Aztán jöttek a kitüntetések, egyik a másik után. Ahogy telt az idő, léptünk feljebb. A szakma kiválóját már egy miniszterhelyettes adta át.

— Az volt a jó, hogy kevesen voltunk — jegyzi meg, szinte csak magának. — Tudja, hogy van? A kevesebbnek nem kerül sok, pénzbe a magas kitüntetés sem.

A városnak viszont egy fillérjébe sem került — kivéve a díszes oklevelet — a díszpolgári cím odaítélése a brigádvezetőnek.

—• Ej, de megirigyeltek akkor! Nem hitték, hogy nem kaptam vele pénzt, azt gondolták, nem akarom széjjelosztani. Pedig ebből a címből csak annyi hasznom van, hogy azóta mindig küldik a meghívót a tanácsülésekre, az egyik május elsején felültettek az emelvényre is.

A városszéli házban Ugyanúgy élnek, mint a szomszédságban bárhol. Futtatják lugasra a szőlőt, nyáron az elülső kertben rózsának kell pompáznia, hátul disznó röfög az ólban.

— Az ilyen idősebbeknek vérükbe szívódott a munka. Nincsenek meg nélküle. Bár lenne belőlük több, később mennének el — sóhajt a fiatal párttitkár. — Tudom a magam szüleim sorsán. Nincs megállás, ahogy Ilonka néninek sincs.

★

— Feléjük se néztem azóta, minek? — közli kategorikusan dr. Sz. — Megbántottak engem.

Jól kiszámolta: a Munkaérdemrend ezüst fokozatával négyezer forint járt. Az any- nyi, mint nyolc hónap párttagsági bélyege. Ennyi idő után közölte, mint nyugdíjas nem kíván tovább a párt tagja maradni. Hagyják őt békén.

A megyei intézet átszervezése után menesztették a nyugdíjkorhatárt különben is elért igazgatót. Egyébként sem egyezett mindenben az irányítók véleménye személye megítélésében. Elismerték korábbi érdemeit, a juhászból lett vezető negyed- százados múltját, de a változó időkhöz való alkalmazkodás jelszavával könnyen ejtették.

Kedvtelve emeli fel poharát a saját termésű nedűvel.

— Ez a szórakozásom, a kert — folytatja. — Magam metszettem minden almafát, szőlővesszőt. Tudom a termelés minden fogását. Jól bírom magam, mehetnék dolgozni a nyugdíj mellett, sokfelé hívnak — jegyzi meg. — Egyelőre nem látom szükségét, de ha úgy hozza a sors, elvállalom valamelyik gazdaságnál a tanácsadó szerepét. Tudom, megfizetnék.

Közhely, de igaz, ez az ember mindent ennek a rendszernek köszönhet. Végigcsinálta a hőskort, részese volt „meredek" helyzeteknek. Elmúlt negyvenéves, amikor megjegyezték: mégsem lehet, hogy egy vezető, a nép egyszerű gyermeke, aki mélyről jött, csak szimpla szimpatizáns legyen, mikor ott a helye az első sorban, a párt tagjai között. Szót fogadott. Ezután a taggyűléseken vezetőhöz illően szólt a dolgokhoz, ostorozta a hibákat.

— Hogy is mondjam — fogad a tanácsvezető. — Nem volt nekem személy szerint dr. Sz.-szel semmi bajom. Másrészt kötelességem volt figyelmeztetni olyan hibákra, amelyek ma nem engedhetők meg. Ö ezekre sértődött meg. Pedig még az elvont prémiumot is megkapta utólag, év végi jutalom formájában.

Egy irodával odébb, a párt- bizottság titkáránál meditá- lásra kényszerülünk:

— Kis város a miénk, hogy ne verjen port egy pártból való kilépés. Keresni kell az okokat, a mondott és a valódi indokot. Mondhatom: senki sem lát bele a másik emberbe. Mégis gondolkodom: muszáj nekünk minden vezetőből párttagot csinálnunk?

D. a presszó félhomályában elszólja magát:

— Olyan érzés ez, mint amikor kimarad egy fogaskerék a szerkezetből. Látom, hogy nélkülem is forog a gép, én meg futok mellette, szükségtelenül.

Egy falusi szövetkezetben lett osztályvezető újabban D. Új környezetében presztízs- veszteség nélkül boldogul, mégha kevesebb is a barátja, mint régi munkahelyén, ahol fokozatosan kapaszkodott fel a csúcsra. A lakatosból lett technikus, majdan osztályvezető kiemelkedett munkájával, közvetlenségével, a közért való önzetlenségével.

— Kellett volna valaki,

aki megfogja Laci kezét — véli a mostani párttitkár. — Mert jó szándékú fiú volt. nagy lelkesedésekkel, még nagyobb letörésekkel. Az ilyenre oda kell figyelni.

Tulajdonképpen D.-vel nem szaladt el a csikó. Bűnt nem követett el, de a pártban olyan vétsége volt, amiért kizárás következett.

— Érdekel a politika, figyelem a világ folyását — bizonygatja. — Tulajdonképpen megkapok mindent, mégis, mintha kimaradtam volna valamiből.

őszinteségét nem kell ismételgetnie. Látszik, hogy őrlődik, bár a másik pillanatban győz a könnyelmű én: „Eh, legyintek a világra!” — jelzi keze rebbenése.

Legutóbb a rádiónak nyilatkozott E. Orra alá dugták a mikrofont, s őt egy csepp lámpaláz sem gyötörte. Rutinosan pörgette a szabvány és szokvány mondatokat a munkaverseny nagyszerűségéről. Pont úgy, ahogy egy magas kitüntetésekkel elhalmozott szocialista brigádvezetőnek illik. Pedig néhány éve alaposan megjárták vele vezetői. A friss kitüntetés birtokában kezébe nyomtak egy gépelt papírt, felszólalását a barátsági nagygyűlésen. Megizzadt, makogott, olvasáshoz nem szokott ember módjára silabizálta az idegen szavakat.

— Ki hitte volna — sajnálkozott akkori főnöke. — A szakszervezeti gyűlésen olyan flottul szokott beszélni arról, mi fáj a munkásoknak.

Régen látott ismerősökként találkozunk. Elmosolyodik, kivillan kis bajsza alól fogsora.

— Van nekünk bajunk most is — legyint, miközben olajos, szénporos kezét tö- rölgeti.

Jönnek a kollegák is, megfogyatkozott a csapat. A hivatalos létszám sincs több hatnál, de általában négyen vannak együtt. Pedig a magas kitüntetéskor még arra kellett figyelni, mennyi legyen a brigád létszáma, nehogy nagyon elaprózódjon a sok tízezer forint. A pénzről beszélünk. Egyikőjük előkotorja pufajkája alól a gyűrött bérlapot. Nézzem meg, alig haladja meg az ötezret, hiába van benne műszakpótlék, korpótlék, prémium is jócskán. Ezért nem tolakszik senki a helyükre.

— Ha nem volna köztünk Pista, régen elpályáztunk volna — biccent a brigádvezetőre egyikük.

— Hát hiszen hívtak más helyre — vallja be. — Hagyjam itt őket húsz év után?

E., a brigádvezető maradt. Főbizalmi lett, vagy száz ember szószólója. Azon a legelhanyagoltabb területen, ahol most is a nyers erő a legfontosabb, a. csákányt, a lapátot hívják egyedül szerszámnak. A felesége otthon panaszkodik:

— Úgy higgye,' éjszakás műszakból sohasem jön haza időben. Akkor járja az irodákat, mindig kitalálnak valamit. Ügy megy, mintha fizetnének neki, hogy aztán ne tudja kialudni magát. Tisztára rászárad már a bőr a képére.

— Eredj már — tiltakozik. — Valakinek ott kell lennie, különben elnyomnak bennünket. Taggyűlésen is azért beszélek.

A Hangsúly hangsúlyai

A nyíregyházi stúdió irodalmi-művészeti lapja

egy évéről

Egyesek ritka, kihalófélben levő emberfajnak titulálják azokat, akik minden hívó szóra mozdulnak, s nem azt kérdezik, mit fizetnek. Pedig érdemes drukkolni azoknak (vagy inkább együtt versenyezni Velük), akik nem a győztesnek járó díjért futnak.

Lányi Botond

E

sztendő egy irodalmi lap életében nagy idő, ha meggondoljuk, hogy nem kevés volt a múltban a rokonpróbálkozások közül, amely ennél zsengébb kort ért meg.

A Hangsúly jó ügy. Jó, ha a kezdeményezést magát tekintem. Jó akkor is, ha vállalkozásoldalát nézzük: szellemi erőket igyekszik egybegyűjteni értelmes feladat köré. írástudót írásra ösztönöz, színészt jelléptet, felvételeinek közönséget toboroz, a rádióhallgatóságot irodalom köré szervezi, ízlést, közvéleményt formál.

A cselekvés a nem cselekvéssel szemben már önmagában is értéket valószínűsít, de igazában csak akkor erény, ha valódi értékek védelmére, gyarapítására szervezi erőit. A Hangsúly programja szerint is ilyeh próbálkozás, ha.beköszöntőjében megfogalmazott céljait veszem szemügyre: „szolgálni a. nyíregyházi stúdió adáskörzetének köznapi kultúráját!”

Hogy a Hangsúly nem megyehatárokban gondolkodik, amikor idehozná „ami szép, nemes, s amit érdemes” csak helyeselhető törekvés, mint ahogyan az is, hogy három szocialista országgal határos megyénk kitekint a szomszédos magyar és a szomszéd orosz, ukrán, román, szlovák irodalomra. A szerkesztőket mértéktartásra inteném és következetességre buzdítanám abban a tekintetben, hogy folyamatosan és mindig arányosan végezzék ezt a munkát, feltétlenül többet mutatva az orosz, ukrán, szlovák, román stb. fordítás-irodalomból is.

Mi az, amit a cselekvési szándék ígéreteiből az egy év alatt tetteivel beváltott? — végül a legfontosabb kérdés. Mindenekelőtt: új műsortípussal gazdagítva a stúdió adásrendjét, ezzel is oldotta annak (kis) hangos újságjellegét. Érdeme, hogy az ígért rendszerességgel tudott megjelenni, értelmes munkára nyert meg és új típusú munkakapcsolatban működtetett egy humán értelmiségi csoportot. A Hangsúly „bábáskodásának” gyümölcsei között legígéretesebbnek látszik Ratkó József drámája, amelynek elhangzott részleteiből István király és Gizella monológja megrendítő versélményt adtak. Itt kell megjegyeznem, hogy a Hangsúly rádióadásainak volt néhány nagy pillanata. Ilyennek tartom Kányádi Sándor versének: (Könyvjelző) és versfordításának (Eső) megszólaltatását a fentebb említettem drámarészletet, Aczél Géza: Megkoppan szemérmesen a fehér bot kezdetű versét, vagy Dinnyés József egy-két dalát.

Milyen irodalmi anyagot volt képes a szerkesztőség összehordani? Az elhangzott művek természetesen különböző minőségűek, de a válogatás biztosította az egyenletesen jó színvonalat. Ha csak annyi érdeme lenne a Hangsúlynak, hogy felfedezett számunkra néhány idősebb, s egészen fiatal induló költőt, s hogy verseiket gondozta, már ez sem lenne kevés. A prózában kevesebb, és a művészeti megformálás erejét tekintve is szerényebb termést „takarítottak be”, de szerkesztési elveikből a megjelentetéshez nem kellett engedniök.

Megfelelőnek tartom — nem az egyes műsornapokra, hanem az éves adásidőre vetítve — a megyei és a megyehatáron túli alkotók képviseletének arányait. Helyesnek azt a szerkesztői szempontot, hogy a válogatás a távolabb élők esetében a szabolcsi születés, vagy érzelmi kötődés legyen, és azt is, hogy ez a szempont nem kizárólagos.

A Hangsúlynak természetesen vannak „gyermekbetegségei" is. Ilyennek tűnik mindenekelőtt a vállalkozástudat „hiper- trófiája”. A túltengő fontossághit pszichológiai értelemben természetesen velejárója egy vállalkozásnak. Hit önerőnkben és az ügy fontosságában — enélkül nem lehetséges változást célzó kezdeményezés. De a hit, a valósághoz való hitszerű viszony sohasem problémátlan. Benne van egy irracionális elem — hiszem, mert lehetetlen —

' és benne van a feltétlen jelleg megkövetelése: a hit nem ismer kételyt. Márpedig az önmagunkra vonatkozó kétely kiiktatása súlyos' tudat- és cselekvési zavarhoz vezethet. A módszeres kételkedés a valóságismeret fontos előfeltétele.

Az irodalom kü.ldetésitudata — annak a Hangsúly megnyilatkozásaiban is fellelhető megnyilvánulása nem pszichológiai jelenség. Lényege az, hogy az irodalom magának követeli a politikai képviselet szerepét is, vagy az, hogy az intézményi szférától elvitatja a képviselet jogát, vagy tényét. A Hangsúlyt nem akarnám oktatni, mégis, minthogy néhányszor megidézték a „hatalmat”, ebben az elvontságban, megkérdezném, vagy meggondolásra ajánlanám a következő kérdéseket: Lehet-e „hatalom nélkül”? Tényleg minden hatalom egyforma? És nem „hatalom”-e például a Hangsúly szerkesztősége. amely ízlése szerint válogat, választ és közöl?

A küldetés-gondolat felbukkan a beköszöntő egy inkább -költői, mint egzakt mondatában. „Híján egy ilyen (irodalmi) műhelynek, csoda-e, hogy írók, festők tucatjai kerestek maguknak máshol megélhetést és meghallgatást. Igen, ez a táj mindig jobban tudott oldani, mint kötni.” Ami az állítás első felét illeti: a művészek elszéle- désének oka egyneműsített. egyszerűsített.

A művészi műhely léte, pontosabban hiánya szerepet játszhatott ebben, de az igazi ok elsősorban ennek az országrésznek társadalmi elmaradottsága. Ezen éppúgy értendő a gazdasági elmaradottság, mint az értelmiség és az értelmiség iránti szükséglet hiánya, mint a művészet iránti közönségigény hiánya, s mint a művészeteknek idegenkedő szemlélete az irányításban.

Ezért az irodalmi műhelyteremtés fontos dolog, de nem ez a legfontosabb. Az irodalom sajátos eszközei fontosak, de nem a legfontosabbak a változtatásokban. Ha' egy vállalkozás nem' ismeri korlátáit, lehetőségének határait, könnyen illúzionizmus- ba csúszhat. Az idézet mondat szép meto- nimiája: ,,Ez a táj jobban tudott oldani, mint kötni”, elméleti értelemben pontatlan. Ugyanis a táj az emberi viszonylatok által átszőtt, társadalmi táj. Ha Petőfi a „rónát” szereti, ez azért van, mert ott érzi „honn” magát, a népiség (paraszti) eszménye a költő politikai törekvése is kifejeződik ebben a vonzalomban.

„A költészet úrfelmutatás” Adyra hivatkozó ars poétikája (ez is egy adásban hangzott el) csak egyfelől igaz. Amennyiben kifejezi a művészi igazságra törekvés és elkötelezettség nélkülözhetetlenségét. De a művészet nem abszolút öntörvényű. Sem meghatározottsága, sem hatásrendszere nem ilyen. Ezért — bár fontos és nélkülözhetetlen szerepe van a társadalomban — ez a szerep mégsem veheti fel „a megváltás” küldetéstudatát. A művészet messianizmusa semmivel sem veszélytelenebb a politikai messianizmusnál. Hogy lehet-e, nem tudom, csak kétlem, de hátha nem is kell a világot megváltani? Elég lenne (csak némiképp) megváltoztatni!

A Hangsúlyban az előbb említettekkel összefüggésben még van valami „belterjesség”. Bátrabban kellene olyan rádiószerű beszélgetéseket felvállalnia mint volt a Kuczi Tibor szociológussal a pedagógusokról készített interjú (hadd jöjjön a valóság „direktben” is) mint a rádiós szempontból kiválóan sikerült zenei ismeretterjesztés (Fehér Ottó és Fehér András beszélgetése a Homo sapiens kórusműről).

Rádiószerűség! A Hangsúly műfaji nehézségekkel is küzd. Nem csoda, hiszen egyszerre három követelménynek kell megfelelnie: irodalmi lap, nyilvános irodalmi műsor és nagy közönség számára szóló rádióadás. Én az utóbbit tartom leginkább fontosnak a jelenlegi körülmények között. Ezért minden próbálkozás, amely a rádió- szerűséget szolgálja, üdvözlendő. Ilyenek a zenei betétek, még inkább a megzenésítések, a hosszú novellák dramatizálása stb.

A Hangsúlyban igen nagy szerepe van a riporteri munkának. A riporter „felvezeti” a számokat, nagy része van abban hogy a beszélgető partner és a beszélgetés érdekessé válhatik. Legfontosabb funkciója mégis, hogy figyeljen, s ahol drámai történésre —. eszmecserére — lehetőség nyílik, ott éljen is vele. Ezt a mesterséget a Hangsúlynak még tanulnia kell. Túl sok volt a csodálat némely riportalany iránt. A csodálat nem tisztelet, az ellenvetés nem tiszteletlenség. Jelentős embernek a tévedései is jelentősek lehetnek. Hiba, ha a riporteri éberség elszunnyad : kiaknázatlan marad a nagy lehetőség, másrészt igazság formáját ölthet a téveszme is, pusztán azon oknál fogva, hogy tekintélyfedezete van.

Amit azonban a leglényegesebb és az egyes adásokban többször visszatérő, ugyancsak vitatható életelvnek tartok, az: „Én nem akarok se veszteni, se győzni, én egyszerűen csak élni akarok” — elve? Nem 1 sellene-e a pontos fogalmazás, még inkább - a hamis és káros illúziók oszlatása érdeké-, ben ezzel a kívánsággal szembenézni? Nem akar-e maga a Hangsúly is hangsúlyozni, meggyőzni és győzni, például létét igazolni? Csak élni, lehetetlenség! Hogyan éljünk? Miért csatázol és mi ellen. A kérdések változatlanul időszerűek.

I

gazat adok abban a Hangsúlynak: „Itt bizonyítani kell, hogy vannak olyan szellemi energiák, amelyeket érdemes felmutatni". De talán nem kell ezt olyan kényszeresen tenni tizennégy folyóiratszám, 480 perces adásidő után. Bár erről engem is csak az' fog meggyőzni, ha a Hangsúly előadásait is rendszeres műkritika kíséri majd, amely segít abban, hogy ez a vállalkozás elkerülje a belterjesség veszélyeit. Amit ma még érezni néha. Érezni, hogy belső „metakommunikáció” folyik, a „beavatottak” titkos jelbeszéddel szólnak egymáshoz, Hangsúlyon belül és kívül is. És nem mindig a közönséghez. De amiről szó van — fontos dolog. A Hangsúly hangsúlyai néha .pontatlanok, talán tévesek is, ám szavának súlya — van.

Kiss Gábor