Kelet-Magyarország, 1985. január (42. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-26 / 21. szám
KH HÉTVÉGI MELLÉKLET lendően, megviszonzom a „viszontlátásra sógort”. Nem akarom elhinni, hogy Szeles Bálint bácsi tényleg nyolcvannegyedik telét töltené. Ahogy fogad, mozgásának élénksége, szemének figyelme, fiatalos va figyeli, valószínűleg ő is felfedezi, amit én: minden úgy idéződik fel, hogy tavaszt lehetne képzelni. A fák természetesen virágzanak a Csige-tagban, a Kis Lényelőn és a Nagy Lónye- iöü barkázik a fűz ... Észre sem vesszük, mikor lódul meg visszafelé az időgép egyre sebesebben. a farkas nem ette meg, még mindig rádőlhetett a fasu- dár, vagy ha fáradtan el- szenderedett a puha hóban, álmában ragadta el a halál, megfagyott. Aztán elfogyott az erdő, a helyét szántóföld foglalta el, mégpedig nem is akármilyen. Nagyon jó minőségű, zsíros feketeföld. Az itt vált, látszik rajta két szó után, hogy negyedszázad hosszán hivatalt viselt. ■ — Volt itt két iskola, két tanítóval meg egy pap és a templom. Más közös épület nemigen. Nézzen széjjel most a községben. Egyikből ifjúsági klub lett, a másikból óvoda. De talál még kultúrházat, tanácsházát, Barangolások Szorgalmasak, szerelmesek... vonásai okán nyugodtan letagadhatna tíz-tizenöt évet. Felesége, Irénke néni csak hetvenhat, de a lába még biztosan táncra állna. A tisztaszobában kínálják hellyel a vendéget, nemigen kell sokat nógatni őket, hogy a fiatalságukra emlékezzenek. — Hej kedveském, régen volt az — mosolyog a háziasszony. — Az én nagyapám idejében még ide kanyarodott a Tisza a mi határunkba, de amikor jött a szabályozás, levágták azt a kacskaringót, abból lett a Sziget. A lónyai gazdáké volt, de az új folyón nem tudtak rendesen átjárni mindig a hidassal, vagy ahogy a mai fiatalok hívják, a komppal. Megvettük mi, mert kevés földje volt Mogyorósnak, igaz máma sincs nagyon sok. Itt nem mesz- sze, a Sziget felé volt egy kis szárazabb, dombosabb hely, a dédapám idejében ott volt néhány ház, körbe pedig mogyoróbokrok mindenütt. Az volt régen Mogyorós, abból vált Tiszamo- gyorós, a legelőszéli, belsőmezei tanyából. Az idős asszony szavaiból akár térképet lehetne rögtönözni, amint képzeletben ismét bejárja a tisza- mogyorósi határt. Egyre jobban belemelegszik a me- sélésbe. A gazda mosolyogHatalmas sötét erdő borította ezt a vidéket a múlt században. Nemcsak itt Mogyoróson, hanem fel Eper- jeskének, vissza Benknek, de befelé Mándoknak is. Az emberek mit is tehettek volna, ebből éltek. Télen csattogott a rengetegben a balta, dőltek az évszázados fák, sivított a fűrész, glédá- ban sorakozott az ölfa. Akkor még nem ilyen telek voltak, mint mostanában, inkább a legutóbbi nagy fagy volt az állandó, de az ki nem eresztett tavaszig. A férfiak, akik az erdőn jártak, leginkább a farkastól rettegtek. Abból aztán volt falkaszámra. Amikor ösz- szegyűlt annyi fa, hogy érdemes volt megrakni a szekereket, megtanácskozták, miként vigyék Ungvárra. Ott vették meg tőlük. Egyedül senki el nem indult volna, karaván verődött össze. Elől is, hátul is lógós ló volt a fogat mellé kötve. Ha jöttek az éhes ordasok, egyet elengedtek, feláldozták. Amíg azt üldözték, leütötték és széttépték a gyilkos fogú szürke farkasok, addig a szekerek odébbáll- tak. Csillapodott a ragadozók éhe, nem kevésbé a fuvarozók ijedelme. De sok édesanya töltötte az éjszakákat álmatlanul, aggódva: visszajön-e, aki elindult. Ha lakók szorgalma azonban megmaradt, gyarapodott Ti- szamogyorós. Amióta a ma élők csak emlékeznek, mindig módos falu volt. — A felszabadulás előtt gróf Forgács László uradalma volt a határunk egy része, meg a Jármi nagyságosé, — hozza közelebb az emlékek fonalát Bálint bácsi. — Így bizony kevés maradt annak, akinek egyáltalán volt. Senki jobban nem várta úgy a földosztást, mint a mogyorósi nép. Szégyen, nem szégyen, itt még verekedtek is abban az időben, de így akadt olyan hatgyermekes család, amelyiknek nem jutott több két és fél holdnál. Bele kellett nyugodni, mit tehettünk volna mást. Így is nagy könnyebbülés volt az, amikor a Jármi réten megkezdtük a parcellák kitűzését. Addig se igen lazsáltunk, de amikor a magunkéhoz fogtunk, bizony nem volt ünnep, csak napkelte, de azt is megelőztük, meg napnyugta, de az még a határban talált bennünket. Szeles Bálint a demokrácia kezdetétől huszonnégy évig egyfolytában tanácselnök-helyettes volt. Parasztember, de ahogy témát postát, presszót, buszgarázst ..., mind mi építettük, magunk hoztuk hozzá az anyagot. Itt sohasem volt gond megszervezni a társadalmi munkát, pedig alig több mint ezer lelket számolunk mindahányan. A mogyorósiak szorgalma legendás a környéken. Aki végigsétál a falu utcáin, olyan házakat lát lép- ten-nyomon, amelyeket a Forgács gróf is „megmagáz- na” — ahogy itt mondják. De ez semmi, akár hivalkodásnak is lehetne nevezni önmagában. Alig van udvar, ahol hatalmas csűr ne zárná le a teret — bádogtetővel sok helyen. Több marhát tartanak, mint a legközelebbi öt faluban ösz- szesen. A szomszédos Mán- dokon a tsz-tagok megelégszenek azzal, ha természetben kifizetik nekik a háztájit. Itt? Az ember nem hisz a fülének: négy-öt félét vet bele a tag, még búzát is termel. Amihez a mogyorósi hozzányúl, arannyá válik. Jellemző, hogy a tsz- szervezéskor sem siratták földjüket sokáig. Hogy- hogynem, a legtöbben a saját földjükön kaptak háztájit, és akinek nem sikerült emígyen az osztás, az pedig a legjobb lápföldön. Tiszamogyorós, őszi ködben ... (Gaál Béla felvétele) — Jó napot sógor! — Adjon isten sógor! Kerékpárt toló ember kacsázik a lucskos jégen, a másik vizeskannával egyensúlyoz. A csepergő ködből bukkannak elő, amely beborítja az utat, nem állja útját a kerítés, eléri a fenyő hegyét. Kevés ráérős embert látni napközben Tiszamo- gyoróson. Bejárjuk a három utcát, nem nehéz megjegyezni a nevüket: Kossuth, Béke és Szabadság. Egyiken bejön a vendég, a másik iránya a kompra szolgál, a harmadik a tsz majorja felé. A két sógor egyike Ésik Károly, a másik Balogh Zoltán a ke- resztúton beszélget. Mint kiderül, az utóbbi mándoki, de ezt akár a nevéből is kitalálhattam volna, ha ismerném a helyi névtárat. — Maga milyen Ésik? — kérdez vissza a már említett Ésik. — B? K? S? — mosolyog az eleven szemű csizmás ember. Látja, hogy nem idevalósi vagyok. Miután tisztázzuk, hogy életemben először járok Mogyoróson, kéretlenül is sorolni kezdi, amire már régen kíváncsi vagyok. Nagyon ritkának tudtam a nevem, így eléggé megleptek a hallottak. — Ebben a faluban kérem szépen az itt lakók kétharmada Ésik, vagy Fodor. Azért kell a nevük elé a megkülönböztető betű, igaz sógor? — Ez meg a másik jellegzetesség — válaszol Balogh Zoltán. — Itt mindenki sógornak szólítja a másikat. Nem mindenki sógor persze, de ez dukál egy felnőtt ember számára. A tsz dolgaira terelődik a szó, bizonyos hízómarhaátadás aktuális. A sógorok azt ajánlják tehát, hogy ha hiteleset akarok hallani Mogyorósról,, kéressem fel az öreg Szeles Bálintot. Ő aztán láthatott, hallhatott eleget, nyolcvannégy esztendős. El is búcsúzom ilAz Egyakarat, így hívták, amíg nem egyesült Eperjes- kével, már a harmadik évben elnyerte a kiváló címet. A legnagyobb probléma a név kiválasztása volt és mint utóbb kiderült, ami mellett döntöttek sem a legszerencsésebb, mert az első közgyűlésen egy elégedetlen tag azt kiabálta a vezetőségnek: egy akarta, mi nem. Ma már megmosolyogják, el sem tudnák képzelni másként. A mai Tiszamogyorós tehát szemmel láthatóan módos hely. Volt ugyan egy idő, amikor elvágytak innen a fiatalok, de lassan ez csak emlék lesz. Megfordult az irányzat. Nem hogy el nem vágynak, visszajönnek, gyarapszik a lélek- szám. A tanács ugyan Mán- dokon van, a tsz pedig Eper- jeskén székel, de ez itt senkit sem zavar, Mogyorós az Mogyorós marad. Miként a mogyorósi ember mogyorósi, és ha már mogyorósi, akkor természetesen igen nagy számban Ésik, éppúgy, mint ennek a miniatűr bédekkernek a szerzője, aki őseit mátyusi- nak tudja apai ágról. Megkérdeztem hirtelen termett sógoromat, Ésik Károlyt, nem tud-e valamit a név eredetéről? Azt mondta, valamit hallott, nem tudja igaz-e, állítólag török eredetű. A Révai Nagy Lexikonában találtam egy címszót, igaz nem Ésik, hanem Ásik, a következő magyarázattal: „szerelmes, a szerelem költője, lantos poéta” — tényleg török szó. Eszembe jutott az öreg Szeles Bálint nem kevésbé lírai története: „Kanadába készültem kivándorolni a cimborámmal. El is indultunk, ő ki is jutott. Mindketten mándoki gyerekek voltunk. Én csak idáig értem, Mogyorósra, a Berta Irén házához. így lettem mogyorósi.” Igaz, hogy nem Ésik, de igen csak szerelmes lehetett — teszi hozzá a Révai Nagy Lexikonét la- : pozgatva Ésik Sándor 1985. ar.-uár 26.
