Kelet-Magyarország, 1985. január (42. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-26 / 21. szám

1985. január 26.

Elvek és megvalósulásuk

LÁTOGATÓBAN

Gyarló-e az ember?

Nálunk a hangszer is családtag

F

elnőtt korú tanítványaimmal szocializmusproblémákról beszélgettünk. Már egyikünk sem tudja hogy terelődött az eszmecsere valamilyen „száraz” filozófiai kérdésről a hétköznapok felé — ez a tudomány erre amúgy is számtalan lehetőséget ad —, lényeg az, hogy a diskurzus eleven, sőt szenvedélyes.

Éppen a munka szerinti elosztást vitatjuk. Mindenkinek van valamilyen személyes példája arról, hogyan „sérül” az elv a gyakorlatban. A bolti zöldség-, gyümölcsáraktól, spekulációs és járadékszerű jövedelmektől a lumpenek egyre arrogánsabb-tüntetőbb mun- kátlanságáig.

Tisztem szerint az általánosítások, okok felé terelném a gondolatokat a heves esetleírások felől, és ezért felteszem a (belátom kissé provokatív) kérdést. Ha ennyi a baj vele, lehetséges-e egyáltalán megvalósítani a munka szerinti elosztás elvét?

Zavart csönd támad, mint — tapasztalatom szerint — mindig, ha elvek és megvalósulások viszonyára kérdezünk.

Valaki — érezhetően nem sok meggyőződéssel — arról kezd beszélni, hogy talán a kommunizmusban ... (Elodázná a válaszolás kényszerű kötelezettségét), de a hitetlenkedő kuncogás zavarba ejti. Minthogy a kommunizmus mint csodabirodalom, tündérország él a fejekben (amelyhez az út egyre hosszabbnak látszik térben és időben is), ezért is helyezhetők oda a megvalósíthatat- lannak vélt — bár vágyott — célok, törekvések.

Makacs vagyok, megúj rázom a kérdést. És egyszer csak elhangzik az untig ismert és okával soha meg nem vizsgált közhely: „gyarlók vagyunk, K. elvtárs, gyarló az ember”. Ami most azt jelenti: hogyan valósíthatnánk meg valami munka szerinti igazságosat az elosztásban, ha mindenki a maga javát akarja?

Egyetlen pillanat alatt az fut végig a fejemben, hogy milyen bonyolultak a dolgok, milyen mély a múltaknak kútja, milyen geológiai mélyrétegeket tárnak fel (mélyrétegekből jönnek napvilágra) a szavaink. Hogyan lehet gondolkodást rekesztő korlát a nyelv is, amellyel beszélünk, boldog és bátortalan öntudatlansággal, nem sejtve azt, hogy milyen érőket szabadítunk fel vele, a gyanútlanul használt szavaival.

Tényleg, gyarló-é az ember? — kérdezek most már vissza, s közösen indulunk egy szó nyomában. Mi az, hogy gyarló? Elég gyorsan megtaláljuk a jelentésváltozatokat: gyenge, fogékony a bűnre, esendő. Morális szep- lők az emberi arcon ..., és egyszerre felsejlik a hallgatókban a szó vallási szövegkörnyezete. Pedig nem ismerik a Bibliát, Aqui- nói Tamást vagy Pázmány Pétert. „Jaj mely mocsoknak látszik a mi tisztaságunk, / Mely gyarlónak a mi erősségünk, / ha Krisztus tükörébe nézünk”.

Innen már teljesebb a továbbhaladás útja. A gyarló: ember, aki nem képes nem vétkezni, se vele szemben a mindenható tökéletes: isten. S a felhívás és intés Máté evangéliumában: „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei atyátok tökéletes!” És persze a vállalkozás kilátástalansága, a kétely: „Az isten mélységét elérheted-é, vagy a mindenhatónak tökéletességére eljut- hatsz-é?” (Jób könyve 11. 7.) Eddig rendben is volna a dolog. A hivő ember számára isten és ember távolsága átlátható és magától értetődő. És hát kinek-kinek az ő hite szerint. De közöttünk most nem a vallásról van szó.

Idők változván, gyarló és tökéletes szavainkról lekopott, lehámlott a vallási jelentésárnyalat. Am az eredeti jelentéstartalom nem esett át igazi metamorfózison (átváltozáson). Ellenkezőleg. Időtlenné vált világias jelentése. Köznapi előítélet él benne tovább: az ember örökletes esendősége és egy tökéletes világ igézete. Mindkettő súlyos kérdések aknáit rejti, s mindkettő ellenében nehéz érvelni.

Gyarló az ember — ennek elfogadása valami végzetszerűt, természetit jelent. Mint ahogyan a vakondoknak ásólába, sasnak karma, az embernek gyarlósága van. Meg- szüntethetetlenül és általában. „Sors és bűneink a százados baj” — ahogy a költő mondja. Az ember sorsa benne magában elrendelt. Gyarló — balsorsa szükségszerű. Furcsa önvád ez, felment a felelősség alól: gyarlók vagyunk, nincs mit egymás szemére hánynunk. Minthogy mindenről mi tehetünk, semmiről sem tehetünk. Ez felment az alól is, hogy bűneinkre a külvilágban ráismerjünk, komolyabb vizsgálat alá vegyük, és megnevezzük őket. Minek tárgyias okokat keresni. Gyarlók vagyunk és kész — intézzük el a dolgot. Mint most is, a munka szerinti elosztás buktatóiról vitatkozva.

Az benne a baj, hogy nem tudjuk ezt az elvet tisztán, tökéletes formában gyakorlattá tenni? Számszerűsíteni minden terméket, minden emberi alkotást, hogy a produkció maga összemérhető legyen?

Meg lehet ezt tenni? Hiszen annyi a munkafajta, és azonos teljesítmények mögött a körülmények változatossága és az erőfeszítések különbségei. Mit díjazzunk tehát? A munkát, vagy a teljesítményt? És ha mégis, ha lehetővé válna is a tökéletes teljesítménymérés! Lehetne-é egyetlen elvre, a végzett

munkára, pontosabban tárgyiasított eredményére építeni az elosztás rendszerét? Igazságos lenne ez? Mert mit tegyünk például egy kismamával, akinek munkáját — ha időlegesen is — könnyíteni kell? Csökkentsük egyúttal a bérét is? És hogyan tegyünk különbséget nyereséges és veszteséges üzem azonos erőfeszítéssel dolgozó egyénei között? Sehogy? De hát a munka értékét a társadalom üzemi szinten is minősíti! És mit tegyen az állam, ha az egész közösség számára fontos munkaterületen van munkaerő- hiány? (Bányászat.) Ne emeljen ott béreket? És vajon — most már az ország gondját említve — honorálhatjuk-e a teljesítményt növekedésével egyenlő arányban, ha a világpiacon a magyar gazdaság munkáját az árakban leértékelik?

Talán túl sok is már a kérdésekből! A dolognak egy a lényege: a különböző, egyaránt indokolt és humánus elosztási elvek ellent is mond(hat)-nak egymásnak? Munka szerinti elosztás és a munkahely nyeresége, munka szerinti elosztás és munkaerő-áramoltatás, munka szerinti elosztás és az ember értékelésének más humánus szempontjai. Nincs, mert nem lehetséges „tökéletes” megoldás! De vajon az-e a bajunk tényleg itt, most Magyarországon a munka szerinti elosztás elvével, hogy nem ilyen mennyei módon tökéletes teljesítménymérést produkál? Nem csupán „csak” annyi, hogy reális — földi — tartalmát, „mindenkit, a munka egyenlősége alá helyezni” még mindig nem tettük törvénnyé (jogi és belső morális értelemben). Egyszerűbben, hogy az anyagi különbségek nem magyarázhatók egyértelműen az elveinkkel. Egyszerűbben, hogy munkán kívül, vagy munka nélkül is képződhetnek ma nálunk jövedelmek? (És ebben az összefüggésben mindegy, hogy vállalati árfelhajtó spekulációról, vagy személyek kölcsönügyleteiről, korrupcióról, csúszópénzről van-e szó?)

Aki azt mondja, gyarlók vagyunk, gyarló az ember, áldását adja arra a világra, amelyben él, amelyben élünk. Megszentelő beleegyezését ahhoz, ami történik. A gyarló emberi természet hiedelme perel az értelemmel, amely arra tanít, hogy másképpen is történhetett volna, mint ahogyan történt, másképp is történhetne, mint ahogyan történik.

Miért olyan makacs ez a hiedelmünk? Miért nem kapitulál az értelem érvei előtt ez a logikátlan megfontolás, amely az emberi gyarlóságban egyszerre tételezi a tökéletesség lehetetlenségét és követelményét?

A vallásban — furcsa paradoxon — a gyarlóság önostorozó, önjellemzésével az ember valamilyen lehetőségtöredéket tart fenn magának a mindenható isten ellenében. De mára sok ember elhagyta már vallásos hitét. Mit őriz, vagy mire reagál mégis, ma is, ha gyarlóságát emlegeti? Mint hajdanában a vallás fogalomkörében öntudatlanul, ma is: célok és eltervezések, következmények és megvalósulások különbségeit dolgozza fel bennük.

Bár vétlen — hibázott. Hiszen gyarló. S ebben a tudatban újra nekirugaszkodhat. Talán egy újabb kísérlet közelebb viheti az óhajtotthoz. Ebben a politikai felépítmény naiv igenlése, felmentő kritikája is megfogalmazódhat: amit ez nem valósított meg, talán nem is megvalósítható.

Másfelől nézve viszont a politikai intézmények is folyamodhatnak önigazoló-önfel- mentéshez. Emberről szólva ugyanis gyakran elfelejtjük, hogy egyén és nem között szubjektum a konkrét társadalomtest és a politikai intézményekben sajátos létre lelt egyes csoportjai is. S amint az egyes ember, a politikai szubjektum, a politikai akarat is arra kényszerül, hogy feldolgozza a fenti dilemmát: az akart és a megvalósult eltérései, elhárításai „neki” is vannak: az elvek jók, án a szubjektív hibák és torzulások...

Amott a mindennapiság szintjén a gyarlóság, emitt a közéleti ideológiában a szubjektív hiba misztifikációja. Amott a tökéletesség idézete, emitt ugyanannak ígérete. És közöttük egymást erősítő interferenciaviszony.

Az idő megérett arra, hogy az elvilágia- sodott nyelv közegében gondoljuk tovább dolgainkat. Nem a tökéletesre függesztve tekintetünket, hanem az elérhetőre. Nem az egyáltalában, hanem a ma még lehetetlenre. Hiszen rajtunk kívül nem a mindenható ab- szolutum, hanem az objektív valóság van. Az általunk teremtett, de velünk szemben önálló természet és társadalom, s mi is, önállósult, magunk teremtette teremtményei.

Magán- és vállalati gyarlóságaink mögött nincs-e ott a sokfajta hiány ösztökélése és csábítása? Nincs-e mögötte a munkák különbözősége és különböző elismertsége? Vagy a lehetőségek különbözősége, jövedelmek, családnagyság, vagy hivatali pozíció szerint?

A

z ember gyarló. Ha azt értjük rajta, hogy nem tökéletes, hát szerencsére! Minthogy a tökéletes mozdulatlan, s ami mozdulatlan, nem él. Az emberi gyarlóság történeti — élő produktum. S ha személyes erkölcsünkben sok-sok atavizmus van is, ez a Magyarország mindenestől más, mint volt az ántivilágban. Bűneink sem ugyanazok ...

Kiss Gábor

Több mint egy hónania ho§y véget ért Szol- uaFJa’ nokon a Friss Antalról elnevezett országos zeneiskolai gordonkaverseny. Idézet a Szolnok Megyei Néplap, közvetlenül a verseny után megjelent cikkéből: „A Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban mérték össze tudásukat, felkészültségüket az ország 26 településéről érkezett lelkes fiatalok. A versenyt — mely ezúttal is módot teremtett az induló tehetségek felfedezésére, képességeik kibontakoztatására — hattagú bíráló bizottság kísérte figyelemmel, a Kossuth- díjas Banda Ede elnökletével ... A zsűri döntése alapján az I. korcsoportban (tízévesek, vagy annál fiatalabbak) két győztest emeltek ki: az egyik Kaszanyitzky András, a debreceni Simonffi Emil Zeneiskola 3. osztályos tanulója, a másik Tóth Nándor, a Nyíregyházi Állami Zeneiskola szintén harmadik osztályosa.”

Ezt a Tóth Nándort nem ismertem eddig. A másikat, a „nagyot” már régen. Jó néhány szép közös vállalkozásunk volt már a zene és az irodalom jegyében. Két egymást követő évben is szerepeltünk együtt Budapesten, a Metró-klubban, a Szabolcs- Szatmári öregdiákok Találkozóján. Legutóbb a nyíregyházi 4-es számú általános iskola — akkor még nem aládúcolt — nagytermében hallottam gordonkázni. Ismerős művet játszott, amit az öregdiákok annak idején meg is tapsoltak, bár abban az irodalmi összeállításban nem szántunk neki tapsos véget. (Hiába, a közöpség , ellenére nem lehet rendezni. Ha valami tetszik neki, tapsol.) Tapsoltunk itt is, ezen a tanári hangversenyen, s kollégám, aki mellettem ült, halkan megjegyezte: szinte a leikéből fakad a muzsika. Ö tehát a nagy: Tóth Nándor, a nyíregyházi zeneiskola tanára. De Szolnokon most a kicsi nyert, Nándi, aki harmadikos és az édesapja tanítványa.

— A régi mesteremberek mit hagytak a fiaikra? Rangot, nemességet, udvarbéli hivatalt nem tudtak. A szakmát hagyományozták. Én is ezt teszem, ennél többet nem adhatok — mondja Tóth Nándor.

Itt ülünk a Kossuth utcai lakásában, az úgynevezett Fradi-házban (zöld-fehér a színezése ugyanis), együtt a család . ..

— Nem, nincs együtt — szól közbe a házigazda.

— Miért? — kérdem. —Itt vagy te, itt van Katalin, a feleséged és itt a két kisfiú.

— A másik szobában pedig a hangszerek. A zongora és a két gordonka. Nálunk a hangszer is családtag.

— Jó — adom meg magam. — Akkor menjünk át.

A másik szobában

a zongorán ott a két gordonka, egy kicsi és egy nagy. És velünk jön a kisebbik fiú, Gergő is.

— Ö milyen hangszeren fog játszani? — kérdezem.

— Természetesen gordonkán. — Most keresek neki egy nyolcados csellót. A Nándié feles — gondold el —, az meg pont ennek a fele. Ha sikerül szereznem egyet, elkezdjük a tanulást.

Katalin, aki zongoratanár, a „családi fénykép” kedvéért a zongorához ül. Ö kísérte a kis Nándit Szolnokon a versenyen, és Tóth Nándor másik növendékét is, Suhaj- da Magdát, aki szintén szép eredménnyel szerepelt az erős mezőnyben. Férje is mindig vele lép színpadra, ezért önként adódik a kérdés: miért nem koncerteznek gyakrabban?

— Nincs rá igény — mondják. — Nincs meghívás. —

Pedig lehetne. Ha másként nem, iskolákban, hangszerismertetés címén, ami egyébként nemcsak nekünk lenne fontos. Rendkívül nagy jelentősége van, ha a gyerek minél korábban és minél többször hall élő zenét. Nagy élmény, ha nem egy dobozból jön, hanem ott születik meg előttük az élő hang, a zene. Ám ehhez kellene valaki, aki szervezi.

— Művelődési központ? Filharmónia ?

— Nem tudom — mondja Tóth Nándor. — Mi nem érünk rá magunkat menedzselni és kellemetlen is egy kicsit. Ám még mielőtt továbbmennék ebben a témában, szeretnék valamit tisztázni. Mi elsősorban tanárok vagyunk. Olyan tanárok, akik szerint rendkívül fontos, hogy növendékeinket a közönség előtti muzsikálásra is megtanítsuk, többek között a saját példánkkal is. Vannak kiváló pedagógusok, akik sohasem koncerteznek, de én úgy gondolom, hogy rengeteg tapasztalatot szerzünk a pódiumon, amit aztán átadhatunk az utánunk jövőknek.

— A tapasztalatok, amit sikerült átadnotok, most a szolnoki gordonkaversenyen gyümölcsöztek.

Az is, meg más is.

Az alapos felkészülés hozta meg eredményét, de a szerencse sem árt. Hogy abban a pillanatban sikerüljön a gyereknek úgy összpontosítani, „hogy kijöjjön a lépés”. Nagyon fontos a darabvá- lasztás is. Nem szabad olyan művet adni a gyereknek, ami meghaladja a technikáját, felkészültségét, ami nem illik az egyéniségéhez, vagy az életkorához. Ezután következik a munka.

— Szerinted milyen volt a felkészülés? — kérdezem a kis Nándit.

— Nehéz — mondta a kisfiú.

— Miket játszottál Szolnokon?

— Hajdú két táncával, Lee Opusz 1-es etűdjével és Beethoven Kontratáncával kezdtük a versenyt. A döntőben a Tellmann: Gavotte volt a kötelező, szabadon választottnak pedig Schlemül- ler: Perpetuum mobile című művét vittük.

— A kötelezőkbe nem lehetett beleszólásunk — veszi át a szót Tóth Nándor —, de amit mi választhattunk, igyekeztünk jól megválogatni. Szerencsés döntés volt a Perpetuum mobile is, mert a kis Nándi a rendkívül nehéz technikai feladatot zeneileg is meg tudta oldani. Ezért lett előadása élményszerű. Az események tehát minket igazoltak: az egyik zsűritag — Onczai Csaba — megdicsérte Nándi jobb kezét, a másik — Kedves Tamás — pedig a darabválasztást... Kérdésemre, hogy milyen irányba fejlesszem tovább a fiút, Banda Ede azt válaszolta: „a legjobb úton halad...”

Mem tagadom, büszkék vagyunk. v Eg/U™

büszkék, mert ez családi eredmény. Tíz éve min- derí növendékemet a feleségem kíséri. El sem lehet mondani, hogy ez milyen sokat jelent a felkészülésben és a dobogón is. Pedig nem könnyű dolog gyerekeket kísérni. A kis csellók hangereje is kicsi, kétszeresen kell tudni alkalmazkodni hozzájuk. Nagyfokú érzékenységet kíván. És még valami, amire magánemberként vagyok büszke — mondja Tóth Nándor mosolyogva —, mindkét versenyző vonóját én szőröztem. Azzal játszottak Szolnokon.

— Szólamvezető vagy a Szabolcsi Szimfonikus Zenekarban, de ami a legérdekesebb — legalábbis számomra, aki a színházzal vagyok „eljegyezve” —, az elmúlt évadban ott is láthattunk, s nem mint koncertező művészt.

— A színház érdekes mozzanata volt eddigi pályafutásomnak. Megismerkedhettem a színpad másik oldalával. A Sok hűhó semmiért című Shakespeare-darabban be is kellett öltöznünk ... Valóságos udvari muzsikusokat játszottunk, csak éppen parókát nem tettek a fejünkre. Nagyon érdekes volt látni, hogy születik, hogy vajúdik egy darab.

Ami a Szabolcsi Szimfonikust illeti, öt évig utazó zenésze voltam. Amikor végeztünk a debreceni zene- művészeti főiskolán, Kisváráéra kerültünk tanítani. Onnan jártam be próbákra, hangversenyekre. Nagy megterhelés volt, de zenekarban játszani kell. Ez is a gyakorlás, a továbbfejlődés a zene- irodalom találkozás-élményű megismerésének egyik módja. S hogy milyen nagyszerű dolog, azt csak az tudja, aki ült már valaha a karmesterrel szemben.

— A zenekar novemberben az NSZK-ban vendégszerepeit, s te nem voltál velük.

Teljesen természeépc Vnlé számomra,

VUll hogy ha a

debreceni válogatóról továbbjutnak a gyerekeim, akkor a szolnoki versenyen van a helyem. Nélkülözhetetlennek tartom a tanár jelenlétét. Még az utolsó pillanatban is lehet adni egy kis biztatást a versenyző növendéknek. A tanár legyen az utolsó, akivel a gyerek színpadra lépés előtt találkozik és az első, akit meglát a produkció után.

Mi a legnagyobb öröm a pályátokon?

— Ha a növendék teljesíti, amit elvárok tőle. az nagyszerű, de amikor ezt túl is szárnyalja, — ráadásul „éles helyzetben” — az csodálatos. Minden fáradságot feledtet és a munkát fényesen megjutalmazza.

Mester Attila

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET