Kelet-Magyarország, 1985. január (42. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-26 / 21. szám
VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN „Fehérük az újságköte- gektől, melyek a hóna alól nőnek ki, akár a szárnyak, s azokon repül gyorsan, az izgalom viharában rekedten vijjogva. Igen: fehér, gyors és rekedt, mint a sirály. A liget körül pillantom meg. Igyekszem megállítani. De az nem megy olyan köny- nyen. Át keli karolni, meg kell ölelni. Egy darabig még ide-oda csapkod, tovább kering, magával vonszol. Lehullik egy padra. Arcáról vastag patakokban csurog a verejték. De nem érünk rá. Gyerünk már, gyerünk. — Mióta rikkancs? — Pardon, lapterjesztő...” 1. Az idő szombat reggel, fél hat. Már lefelé csúszik a hold. Nedves, hideg, mord minden. A szögletekben mocskos homály, itt-ott lámpafény hull elém a síkos útra, de nincs melege, nincs varázsa. Az ablakok mások, azok csábítanak, sejtetnek. Csakhogy hiába, nekem mennem kell, cap- latni a felszóratlan korcso- lyapályaúton a postára. Sietek, elfoglal a járás, mégis azon gondolkodom, hogy mi vagyok. Rikkancs, lapkihordó, kézbesítő? Felnevetek, mert eszembe jut: ha tudnák a meleg ágyban ébredezők, hogy egy lány hajnalban azon tűnődik, minek nevezze foglalkozását, bolondnak tartanák. Az vagyok? Vagy csak jó dolgom van? Egyik sem! Különben, semmin sem változtat, hogy minek nevezem. Mint az sem, hogy felidézem gondolatban munkatársnőm szavait, amiket akkor hallottam tőle, amikor mint tanítvány kiskutyaként loholtam mellette és lestem minden mozdulatát: — Tanuld meg kislányom, — mondta és elegáns mozdulattal csúsztatott be egy szürke és egy színes újságot a kapun függő postaládába — a lapkihordás nem szakma, hanem művészet ! Hát vajon, most e reggeli didergésben, mint művész, vagy mint közönséges lap- terjesztő csúszkálok a fa- gyókás kövön? Amikor már-már sikerülne művész mivoltomból valamit képzeleterőltetés árán átélnem, odaérek a posta kapujához és bentről rám sugárzik egy rekedt női hang: — Az ingedre feküdtél kislány? Vagy odaragadt a s . .. d a lepedőhöz? — Késünk, késünk?! — így a másik. Ugratnak. Megszoktam e hangot. Elhitetem magammal, hogy akinek pokol a szája, lehet meleg a szíve. Időre, de mégis korán érkezem. Ök még korábban, ezért bosszúsak! Űjság sehol! Várni kell! A közeli toronyban hatot üt az óra. Mindnyájan itt vagyunk, állunk a hidegben. Bizony, a lapkihordók- nak nincs meleg várakozó helye. Minek az? El is hinnénk, ha nem lenne ilyen hideg! Görnyedten, nyakunkat vállunk közé húzva toporgunk a huzatos udvaron. Most érzem át igazán, hogy mennyire vagyunk művészek! Járműveink, a kerékpárok ott sorakoznak üresen ásító ládákkal a rámpához támasztva. Deresednek. S ahogy múlik az idő és egyre melyebbre fal belénk a hideg, úgy nő az idegesség, fogy a türelem, romlik a modor, hangoso- dik a beszéd és „gazdagodik” sajátos jelzőkkel a társalgás. Szitok, átok pelyváz be mindent, ami feltehetően nehezíti a várakozást. Még annak a száján is kikicsúszik egy-egy gorombaság, akinek csupa szép, meleg szavakkal van máskor kibélelve a lelke. Tajték a sok csúnya szó! A belső tartás erőfeleslegének, vagy erőtlenségének a tajtéka? Már dermedezünk, amikor kinyílik a kiosztó ajtaja és kilép egy sápadt, szőke szakállú férfi. Végignéz rajtunk. — Csak hétkor lesz újság! — kiáltja, mintha vigasznak szánná. Egy pillanatig csend van. Aztán üvöltés farkashangon. Szitkozódás. — Lehetetlen! — mondja Aranyossiné, mert szeretné e hírt nem hinni. — Nem lehet... pénzt kell szednünk! Szombat van!... — Elromlott a nyomdagép! — mondja a szakállas férfi. — Már megint? Hogy roggyon rá az ég!... — Gyerünk, addig bevásárolunk a piacon! — mondja Csatáriné és négy asz- szony el is indul a kapu felé. A többiek mozdulatlanok, a kíváncsiak a válluk felett lesnek arra: igaz, hogy mennek? Menjenek! Lassan fogyunk. Egyenként, kettesével kilopják magukat a hírlapkézbesítők az udvarról. Ügy látszik, mégis találni valahol meleg sarkot... 2. Megfakult az ég feketéje, keleten fehéren dereng és hideg dara szemetel az udvarra. A közeli toronyóra hetet üt. Megint együtt vagyunk. A társalgás hangján érzik, hogy mindenki szedett magába egy kis meleget. — Hét óra, hol a Kelet- Magyarország? — kérdezi kiáltva valaki. — Az újság kész, de most meg kocsi nincs, ami elhozza...! — mondja egy mo- kány fiatalember. A darával versenyezve hull a szitok. De jó, hogy egy idő óta nem fog az átok. Amikor elcsendesednek, Makóné jó hangosan azt kérdezi: — Mit mond, alszik a sofőr? A kocsihiány okát szeretné tudni, azért incselkedik. A mokány fiatalember azonban elhúzódott valahová. Nincsen, aki Makóné- nak megmondhatná az igazat. Találgatnánk az okot, de fütty sivít élesen. — Itt a pesti járat! — hangzik nyomban. Hanyatt-homlok rohanunk az autóhoz. Ott tapossuk egymást a végében. Végre nyílik az ajtó. A „mozgósok” borostásan, álmosan kászálódnak ki a postazsákok közül. Egész éjszaka kötegelték a postavonatban a város által rendelt lapokat. Fáradtak, tántorognak a degesz zsákok alatt... A kocsi végül a betonszegélyhez gördül, öten kapaszkodnak fel a platóra és röpítik kifelé a kocsi mélyéből a súlyos csomagokat. Puffog az összekötött újság, válogatnak közöttük a lap- kihordók. Mindenki keresi a maga kötegét. Aztán villan a kés, lazul a pánt, peregnek a lapok, fürge ujjal számolunk: annyi van-e a kötegben, amennyi kell? Számolatlan nem lehet átvenni, mer: aki kevesebb újsággal indul el, az kénytelen 'esz megvásárolni saját pénzén a hiányzó példányokat. A megrendelőnek nem mondhatja, hogy „kevesebbet kaptam”! — Hiányzik hat Magyar- országom! — mondja Dobiné. Visszhangként zeng rá a válasz: — Nekem is kevesebb kettővel! — Bezzeg az irodisták mindig jól számolnak! — gúnyolódnak. Ezen is el lehet egy darabig mérgelődni. Van is zsivaj, csak akkor enyhül, amikor valaki észreveszi, hogy kis tömzsi autó fordul be a kapun. — Itt a Kelet! — kiáltjuk kórusban. Nagy a csalódás, amikor kiderül, hogy csak néhány köteget hozott, nem mindet. Nyolc óra, amikor egymás után kisorjázunk felmálhá- zott kerékpárjainkkal a kapun. Jól ránk virradt a nap. Mit szólnak majd ehhez az előfizetők? Útnak indulunk nehezen görögve, szívünkben szorongás, hogyan magyarázzuk meg a késést a kapuban ránk váró olvasónak? 3. Hajtok, sietnék, de nagyon inog alattam a málhától nehéz. kerékpár. Nyomom a pedált, rántom a kormányt kárörömmel arra gondolok: „No, ez sem mondja nekem többet, hogy elaludt postás néni?” Ez az egy nem mondja, de mondják majd mások. Majd azt: „A tetű is gyorsabban jár, mint maguk, postások!” Talán cifrábbat is. — Aztán vigyázzon! — ezzel enged utamra a segítségem. ígérem. És csigalassúsággal, okult képpel, óvatosan vánszorgok tovább. Mire az utca végére érek, a rám váró bácsi látván lebukásovidámít egy kicsit. Aztán egy házból pecsenyeillat csapja meg az orrom. „Hű, de éhes vagyok!” — hasít belém gyomortájról a felismerés. Fél tizenegy. Már nem sok van hátra. Szinte semmi, ahhoz képest, amit elvégeztem. Szaporázok. Itt- ott, ahol lehet, fél lábbal fel is állok a pedálra. Jólesik a lábaimnak. A bokámban, térdemben süt a fáradtság. így érek egy ismerős mester műhelyéhez. Éppen ott áll a postaláda Tóth Ildikó Hajnali sirály jobbra-balra, egyensúlyozok. Művészet most el nem esni a fagyókától síkos úton (hát mégis van valami művészet az újsághordásban!). Már megéledt a város, autók, motorok jönnek, mennek, suhannak mellettem. És milyen közel hozzám! Félelmem növekszik. Jaj, csak kintebb érnék már, ott kisebb a forgalom. Nem merek előre nézni, csak az első kereket figyelem, de közben érzem, hogy ide-oda fáról a hátsó. Az út csillog, mint az üveg. Nagy nehezen mégis beérek az első utcámba. Leszállók, itt már gyalog megyek. De ez sem könnyebb. Fél kézzel kell tartanom a járművet, féllel meg osztom az újságokat a postaládákba. Még az utca felénél sem tartok, de már fáj a csuklóm. Egy pillanatra megállók. ÁUnék tovább is, de ahogy végignézek a soron, látom, hogy az utca végében egy kapu előtt áll egy férfi. Rám vár. Idős ember, már nem nagyon tud aludni, alig világosodik és kijön a kapuhoz, korán szeretne mindig olvasni. Gyerünk hát, hogy ne várjon. Egy kicsit szaporázok és ekkor megtörténik a baj: egy domború fagyáson megcsúszik a hátsó kerekem, kiford íl a kezemből a kormány, elrántja tőlem a hátsó teher, és a kerékpárom nagy csattanással „elhasal '. Egyensúlyt vesztve iehup- panok én is a földre. Két- ségoeesve nézem a forgó kerekeket. „Istenem, hogy állítom én fel ezt a kerékpárt?’ — Tessék várni postás néni, segítek! — hallok egy férfihangot. Mire feltápászkodok, odaér a segítség. Miközben két kerékre állítja a járművemet, én magamban szitkozódva egyenként szedegetem a tovarepült újságokat, és szuszakolom bele a szatyrokba. — Jézusmária... de nehéz ... Van ez talán, ötven kiló is! — mondja nyögve a jószívű segítő. örülök a segítségnek, köszönöm is, de közben kis mat, felszórta hamuval a járdát a háza előtt, ö így segít nekem. Örömmel veszi el tőlem az újságot. Mégy is be azonnal olvasni. Kilenc óra, mire elérek a hatodik utcába. Itt is vár rám valaki. Egy kis mokány ember, akit én Mord úrnak nevezek magamban. Nyílik is az ajtó, jön elém. — Mi az hölgyem, nem húzta fel a vekkert? — mondja zordul. — Nincsen vekkerem! — felelem és megkérdem, hogy jöhetek-e délután az előfizetési díjért? — Pénz kell? Majd ha lesz! Várja ki, hogy szólok, jó?! — feleli és úgy bevágja maga mögött a vaskaput, hogy dong bele a lemez. Fut az idő, de alig íogy az út. A körzetem közepén járok, még tíz kilométer van hátra. Istenem, sose érek a végére! Fogom a kerékpárt, a hátammal nekidőlök egy házfalnak. Pihenek. De nyílik a szomszédos ház kapuja. Idős néni tipeg ki, kezében csészével. Felém tart. — Istenem, istenem ... micsoda síkosság!... Jöjjön kedveském, igya csak meg ... — mondja és nyújtja a csészét. — Kávé!... — mondom félhangosan örömmel és megilletődve. Jólesik a forró ital, mohón nyelem. Ügy árad szét bennem, mint a tűz. Erőre kapok tőle. Megköszönni sem tudom, valahogy nem jön szó a nyelvemre, csak pislogok hálásan. — Láttam, hogy jön, mert az ablaknál ültem — mondja a néni anyáskodva. — Tudja, kicsi a nyugdíj, hát varrogatok. Ott az ablaknál. Hát látom, hogy maga jön, Éppen megfőtt a kávé. Na, mondom, viszek ennek a szegény kislánynak belőle, jól fog esni neki a nagy hidegben! Alig haladok néhány háznyi hosszat, ismét kifordul a kezemből a kormány. Még mindig nehéz a hátsó teher, de már nem annyira, hogy egyedül is meg ne birkóznék vele. Túl vagyok a munkám nehezén! Ez fel is Szabó Csaba: Álom (tolirajz) előtt. Nyújtott karral kotorászik benne, mert sörpocakja miatt közelebb nem fér hozzá. Amint meglát, villan a szeme, összerándul a szemöldöke. — Megjöttünk kisanyám, megjöttünk? Hol pállasz- tottuk eddig a fenekünket? — néz rám magabiztosan! Látszik az arcán, hogy örül saját „szeiíemességé- nek”. Válaszolnék, de szerencsére nyelvem hegyén ragad a szó. Majdnem elkottyantottam magam, úgy szólítottam volna, ahogy magamban nevezem: Smirgli úr. Nézem zsíros, boldog arcát és megsajnálom. Ez a szegény ember azt hiszi, hogy szolgája vagyok, megvett az előfizetési díjjal. Sajnálkozó pjllantást vetek rá és elkarikázok a műhelye elől. A harmadik háznál veszem észre, hogy utánam pöccintette a cigarettacsikkét és ott füstöl az újságos- szatyromban. Ekkora ügyességet, nahát...! A sarkon szembetalálkozom Smirgli úr feleségével. Elmondom neki, milyen ügyes ember a férje. Leteszi a láda sört, amit cipelt. — Ne törődjön vele!.. — feleli és sóhajt. — Csak az apróhirdetés, a sport, meg ez érdekli! — mondja és a sörösládára mutat. Megértem. 4. Délután két óra. A fagyóka felengedett, nem csúszik az út, de nagy a locspocs és a sár. Hajtok, nyomom a pedált, megyek előfizetési díjat szedni. Az első utcámban kézbe veszem az előfizetési kartonokat. Ezeket jó előre, már tegnap este összeraktam utcák szerint. Csengetek égy háznál. Kisvártatva vékony öregasszony jön a kapuba. Amint meglát, tudja, miért jöttem. — Jaj, drága, nem lehetne esetleg holnap? — kérdezi sopánkodva. Restellem magam. Nem itt kellett volna kezdenem. Korholkodok. — Nem baj, Anna néni, jövök én erre mindennap! ... — mondom szabadkozva. És mennék tovább, de ahogy elhaladok előtte, beleborít néhány almát a csomagtartón lévő ládámba. „Mit csináljak?” — villan át a fejemen. Megsérteni nem akarom. — Sok lesz Anna néni, elég nekem ez a négy! — mondom és a kötényébe rakom a többit. A szomszéd házban egy férfi nyit ajtót. Amint meglát, már zsörtölődik. — Pénzt, mindig pénzt!... Hát már mindenki az én nyugdíjamra ácsingózik? Szemetes, villanyszámlás, gázos, vizes, na és maga...! — mondja és bosszúsan fizet. Már azt is mondta, hogy őrajta gazdagszik meg a posta. Mindig így történik, de hónap közben jókedvű. Hosszan berreg a következő ház csengője. Kétszer csengetek. Itt mindig nehezen nyitnak ajtót. Előbb kilesnek. Várok. Nehéz lábak settegnek bent. Végre zörög a kulcs, nyílik az ajtó. Negyven év körüli férfi néz rám hidegen, vizsgálódva. — Mit akar? Most volt itt, alig két hete! — mondja és lép is vissza, behajtja előttem az ajtót. Hátraszól: — Hozd csak ide azt a fecnyit! — mondja, aztán sugdolózás hallatszik, majd nyílik ismét az ajtó. — Ki van fizetve a decemberi! — szól és vastag húsú tenyerén az orrom alá dugja az előfizetési szelvényt. — Igen, látom, de én most a januárit szedem! — mondom. — Decemberben? — néz rám attól félve, hogy becsapom, vagy meggyőzöm. — Ez előfizetés, tetszik tudni, ezért mindig egy hónappal előre szedjük. Most a januárit, januárban a februárit és így tovább ... — magyarázom neki, ki tudja hányadszor. — Pofátlanság! Megírom az újságnak! — feleli. — De azt is tessék megírni, hogy felment áz újságok ára! — mondom. Mérges, de végül fizet. A következő háznál a melegre invitálnak. — Jöjjön, pihenjen egy kicsit, legalább felmelegszik — hív Cserpák néni. — Itt egy kis rétes, most sütöttem, egyen! ... — kínál. Jólesik a meleg, mert közben megint mordra fordult az idő. Leereszkedett az esti homály, a nyirkos köd és meggémberedtek az ujjaim. A zseblámpa fényénél kotorászok a visszajáró pénzek után. Csak pár ház van már hátra, mindjárt itt az utolsó. De nicsak. Egy férfi áll a fához támaszkodva. Ingadozik, aztán elhasal a járdán keresztben. Becsengetek. Egy asszony jön ki, vállán gyapjúkendő. Mindjárt ráismer a férjére. Segítek neki talpra állítani. Kettőnek is nehezen megy. Tovább segítenék, de egymaga viszi be a tehetetlen embert. —t Bírom, megszoktam már ... — mondja félhangosan. Kisvártatva kijön. Hpzza az előfizetési díjat. Nem tudom, csak érzem, örül, hogy sötét van és nem látom jól az arcát. Húzza a zsebeimet a sok aprópénz. Hazafelé kariká- zok fáradtan, de örömmel. Otthon előveszem a Koszto- lányi-kötetet és olvasom a söraif: „— Mennyi a napi bevétele! — Nekem nyolc pengő. De ha valaki öregebb, alig keres négy pengőt. Minden hónapban kell legalább egy talpalás, sarkalás. Mert mi a lábunkkal dolgozunk, meg a tüdőnkkel...” KM HÉTVÉGI M£UÉKl£T
