Kelet-Magyarország, 1984. december (44. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-08 / 288. szám

1984. december 8.i Székelyhídi Ágoston: Kirgiz ebéd B úcsúzó ebédre in­dultunk. Üticé- lunk a (kirgizek ■nemzeti parkja, a Tien-San messzi északi nyúlványá­nak egyik kis fennsíkja volt. Már akkor, kiadós ismerke­dések után, bizalmasan be­szélgettünk. A gépkocsi szüntelen följebb kapaszko­dott a hegyoldalon. Mi pe­dig, a három házigazda és jómagam, szinte minden ka­nyarulatnál komolyabbra fordítottuk a szót. Reggelinket, úgy ezer mé­ter magaslan, egy dús füvű erdei tisztáson költöttük el. Alimapáliinkát ittunk, főtt birkamájait, sózott tevesza­lonnái, csípős hagymát, ■rozskenyeret ettünk. Pa­raszti, pásztori szokás sze­rint. Csakhogy a hagyo­mánnyal most városi, az­az fővárosi írók, vezető be­osztású értelmiségiek éltek. Étkezésiben, vendéglátásban, társasági viselkedésben, sze­mélyes magatartásban egy­ként Mennyire ösztönösen, mennyire tudatosan? Miért, nálatok italán nem termé­szetes ez: kérdezték vissza a kérdésemre. Válaszul a faluból városba ragadó nép­áramlás hullámainak mé­reteit és változtató, idege- mítő hatásait vázoltam. Kétezer méter körül megint kiszálltunk. A me­redély szélébe vágott út sziklaperemére könyökölve, hamisítatlan közép-ázsiai tájszeletre pillanthattam. Lent lombos fák alá búvó, kerek kis falvak, óriási zöld legelők, fölöttük éles határ­vonalú erdők, barna és vö­rös, csupasz kőtömbök, te­tőzésül kékesf ehér, örök hó­val borított csúcsok. Hol, mekkora téren avatkozhat be itt a formáló embed szándék és kéz? Tevékeny­ségi helye hiába tágul, ará­nyában parányi marad. Aikárt pedig ez a tapasztalat nevel, annak eszébe se jut­hat, hogy vállat rántson a természet és a belőle fakadó hagyomány törvényére. Lehet benne valami, la­tolgatták az eszmefuttatást a fekete hajú, ferde szem­vágású férfiak. Mindeneset­re a nemzeti közgondolko­dás a legkisebb rossz elté­rést is érzékenyen fogadja. Mikor a ménesek hirtelen fogyatkozni kezdtek, a kom­munista párt központi bi­zottsága maga hozott hatá­rozatot a lót artás fontossá­gáról. És emlékezhetem, hisz láttam, hogy még a magá­nyos régi jurtasírokat is széles, szabályos körben ke­rüli el a kukorica «iá szántó ■traktor, bár a köves fenn­síkokon drága a művelhető föld. Újabban a születések gyé- rülését, a válások növeke­dését kíséri izgalom és ag­godalom. Háf ide is belo­pod zíkodott ez a járvány? összevetettük az adatokat. Náluk alig tör meg az ad­dig egyenletes szint. Ve­szélynek ez is sok, csóvál­ták fejüket mindhárman. Hogy a magyarok ebben és az öngyilkosságiban, sajnos, a legveszélyeztetettebb nem­zetek közé tartoznak? Fe­nyegető, sőt válságos hely­zet. De, ugyebár. Nyugaton általános ez a baj. Nyugaton? Onnan nézve, persze, akár Bagdad vagy Kazány is: Nyugat. Közel - Nyugat: játszottunk a rög­tönzéssel. Első hallásra még­is furcsáitottam a beolvasz­tó meghatározást. Közben a keskeny hegyi út végére érkeztünk. Egy ugrálóan sebes folyású pa­tak lépcsőzetes deszkahíd- jánál hagyva a gépkocsit, gyalog bak, tattu nk föl a nemzeti park pihenő, tábo­rozó tisztására. Tenyérrel merítve kortyoltunk a fog- fájdítóan hideg, ízes vízből, aztán a sűrű, ruganyos fű­re heveredtünk. Meghalad­tuk a háromezer métert. A távcső vastag lencséjét dél­re, a tadzsikisztáni, afga­nisztáni, kínai ormok felé szegeztük, majd északra, a kazah havasokra. Képzelet­ben meghosszabbítottam a két homályos karikává zsu­gorodó látóhatárt. Elhatá­roztam, el is mondtam, hogy másnap Frunzéból Moszkván át Kijevbe tartva, igyekszem kifürkészni, mi­kor érinti a repülőgép íve ott túl a turáni alföldet, ahol a vándorló hunok és magyarok valaha Ázsiából Európába léptek. Nemzeti kegyhelyen vol­tunk. Nemzetekről esett szó. Valaki az egyik ősi kirgiz hősköltemény, a Ma­nász szakaszait dúdolta, énekelgette. Magyar népda­lokkal folytattam. Fölis- merhetően rokon dallam­mal és ritmussal. Könnyen kiemelhettük, ismételget­hettük, vizsgáztathattuk a zenei anyanyelv közös török vonásait. Hogy is állnánk azzal a keletiséggel és myu- gatisággal? Tizenkét, még inkább tizennégy évszázad alatt mi ojitódott a régi törzsbe, és a törzsnek mely sejtjei győztek az enyésze­ten? Végül mindez mivé öt­vöződött? Előszedtük a húsokat, fű­szereket és a hosszú, he­gyes vasmyársaíkat. Saslik- sütéshez készülődtünk. A sofőr az adagokat rakosgat­ta jókora, másfél ökölnyi kupacokba, vigyázva a föl- cserélhetetlen sorrendre. Mi négyen tüzelőt gyűjtöget­tünk. Szóval, a magyarság Ke­leten nyugatinaik. Nyugaton keletinek számít, töprengett a szomszédom, elegyenget­ve behajlított karjában a száraz gallyakat. Bent mi ennek a következménye? Lehet köze az embert álla­potok ama' kóros tünetei­hez? De várjunk csak. Nem kényes, nem kellemetlen a kérdés? Nem. Különben is, mintha beszámolni jöttem volna, ismerős vidékre, ve­gyük úgy. Ami az összefüg­gést illeti: nincs (kizárva. Az áttételek azonban -több­nyire szem elől vesznek. A nyomokat biztosabban a nemzeti gondolkozás felső, vékonyka rétegében követ­hetjük. Már első királyunk meg­élte és megfogalmazta a nagy dráma bevezetőjét. Fegyverrel verte le az ősi- ség, a keletiség dacos őr­zőit, és beépülő alkalmaz­kodással vetette meg a nyu­gati kötődés alapját, az ön­álló megmaradás érdeké- tídh.','k külső szétmorzsolás kockázatát a benső feszült­ség kisebb kockázata árán hárította el. Uralkodód el­vei közt az egyik fő tétel aztán az összesodródott nemzetek, népek egyensú­lyának óvása lett: .külön­ben meggyöngül és elvész az ország”. Ez a veszély- helyzet nem szűnt, ez a ve­szélyérzet nem csillapodott. Sok kiváló elménk magya­rázta vele a külső és benső bajokat. Kelet népe va­gyunk, panaszkodott a leg­nagyobb magyar is, így csak a „szív szavát” értjük, hol­ott az ,,ész szavához” kel­lene igazodnunk. Gyorsultak az ebéd elő­készületei. Lángra lobban- tottuk a hosszanti máglyát, kivártuk, míg tömény, izzó parázzsá húzódott, leszúrtuk a nyársakat tartó villás bo­tokat, forgattuk, pirítgattuk a s'asl'ikot. Sűrűsödtek a kérdések és válaszok is. Ve­szély és biztonság? A Tien- San oldaláról nézve, a ma­gyar történelem biztonsá­gosnak mutatkozik, hisz mégiscsak szerves részévé vált az európai, a nyugati fejlődésnek, most már egye­sítve azt a szocialista, be­rendezkedéssel. De akkor honnan ered a veszélyér­zet? Honnan az emberi vi­szonyok bomlásának annyi jegye? Ne vegyék pillanatnyi öt­letnek: épp ebből is. Kelet és Nyugat földrajzi és tár­sadalmi határmezsgyéjén élve, a fordulatokat hol egyik, hol másik hatalmas erő vitte döntésre. És hol túlzottan siettetve, hol foj- tógatóan hátráltatva. Bele kellett vágnunk, például, a tőkiés gazdálkodásba, erős polgárság nélkül. Vállaltuk a szocializmust, őszinte szív­vel, ámde népes és teljesen érett munkásosztály nélkül. A föladat újra és újra meg­előzte a képességet. A cse­lekvési kényszer az elgon­dolást. Az állapot váltása az öntudat készültségét. Törvényként érvényesült továbbá, hogy ezek a vál­tozások és válságok a nem­zeti egységesség és szét­szórtság, önállóság és füg­gőség változásaival és vál­ságaival jártak. Ok és oko­zat bonyolult kölcsönössé­geivel a háttérben. A ma­gyar valóság kérdései emi­att jelenhettek, jelentek meg elsősorban a nemzeti lét vagy nemlét kérdéseiként. Iszonyú teherpróbának vet­ve alá az érteni és ítélni akaró öntudatot. A falatozás derekán vol­tunk. Jólesően áthevülve az ízekben, illatokban gazdag sasliktól és a forrásvízben hűtött ajándék tokaji sza­morodni nemes szeszétől, fanyar aromájától, hajlot­tunk a kedélyességre. Visz- sza-visszatértünk mégis a szigorúbb gondolatokhoz. Tehát a nemzeti összhang­nak részben még híjával volnánk? Igen, de nem osz­tályok és rétegek, hanem nemzeti lát és öntudat közt. Magas rendű biztonságot pedig épp ez a találkozás adhatna. Akik óhajtják, sürgetik, mozdítják, evégett 'teszik. Innen származna akkor irodalmunk és filmművé­szetünk értékesebb ágának ábrázolásbelli közvetlensége és keménysége, tömény ka- tartikussága? Ez a szerep égetné bele elkötelező bé­lyegét? Innen. Ez. És ez a jelleg és szerep fogja párba az igazán felelős közgon­dolkozással, politikával, tu­dománnyal. Együtt gyűr- kőznek a két rossz szélső­ség, az öntudat nélküli lét és a Ilitől elvonatkoztatott öntudat nyesegetésére, gyó­gyítására. Ezer év után másik ezer­re is kiterjed a tervezett jobbulás reménye? Béké­sebb, , kedvezőbb körül­ményre számítunk. Midőn külső szükségesség már nem löki kényszerpályára a gaz­daságot és a társadalmat, midőn nem kell erőfeszí­tésre vállalkozni elegendő erő nélkül, célt váltani sok­oldalú készültség nélkül. Nemzeti iét és nemzeti ön­tudat úgy mind szélesebben és mélyebben áthatja majd egymást. Kelethez tartozva, Nyugatba ékelődve, ebben kell reménykednünk, és eb­ben reménykedünk. Egyik pillanatról aj mát silkra hűvös szél támadt, a hegyoldalra sűrű árnyék bo­rult. Kabátunkat a hátunk­ra terítettük, a kihunyt pa­rázsra földet szórtunk. Szót­lanul koccantva, kiittuk az utolsó poharat. H ajnalban indultam vissza, Ázsiából Európába. Mikor a repülőgép a tu­ráni síkság és az Arai-tó fölött szállt, tízezer méternyi ma­gasból, a felhők rései- közt csak a fű, a föld, a víz zöld, barna és kék foltjait vehet­tem ki. Érzelmes és ártal­matlan, kalandba bocsátkoz­tam néhány percig. Aprócs­ka alakokat idéztem - oda, hajdani lovasokat, akik egy­szerűen biztonságosabb szál­lást és kövérebb legelőt re­mélve, keresve poroszkáltak az ereszkedő Nap iránt. LÁTOGATÓBAN Á Dongó együttesnél Minden településnek megvannak a jellegzetes ar­cai — jön velünk szemben valaki az utcán, s bár nem tudjuk konkrétan, kicsoda az illető, mégis rémlik; ezt az arcot már láttam valahol, va­lahonnan olyan ismerős. Bá­lint Pál magas, szakállas alakja is a tipikus nyíregyhá­zi egyéniségek közé sorolha­tó, s újabban már a társaira is rácsodálkoznak: ki lehet? Valami híres ember, talán művész... A népszerűségnek már ma­gasabb állomása, ha megfor­dulnak az emberek valaki után. Ennél is nagyobb ered­mény, ha ráköszönnek. A Dongó együttes viszonylag rövid eddigi pályafutása, mostanáig elért eredményei és remek tervei arra enged­nek következtetni, hogy ha­marosan eljön az idő, amikor ismeretlen ismerősök köszön­tik majd őket az utcán. Mi is a siker titka? Min­denekelőtt a jó, dallamos ze­ne, amit a hallgatóság együtt dúdolhat, énekelhet az elő­adókkal, fülbemászó, lehető­leg pergő vagy vidám han­gulatú szöveg, no és jó mu­zsikusok. Néhány zenekedvelő fiatal erre a sikerre áhítozva gon­dolt egyet nyolc évvel ezelőtt, és társultak egy olyan zenei műfaj tolmácsolására, mely­nek sem azelőtt, sem azóta nincs nyíregyházi képviselő­je. Az első alapítók, Balázsi Gyula, Bálint Pál és Marti- noyszlci István maguk kezd­tek el Zenét szerezni isihert gyermekversekre, jól énekel­hető, könnyedebb mondani­valóid költeményekre. Nép­zenei alapokon álló szórakoz­tató muzsikának lehetne el­nevezni, hiszen a zenei stí­lus megválasztásánál a leg­tisztább forrás bizonyult a legmegfelelőbbnek. Dallama­ik általában a népzenét ve­szik alapul, s igyekeznek olyan egyéni hangnemet ki­alakítani, amely tulajdonkép­pen sajátjuk, ám mégis isme­rősnek tűnik, mert talán egy közkedvelt népdalra emlékez- ' .féj,-^íépzehiej: elemeket min­den dalukban lehet .<találni. Aki nem hallotta még őket, annak persze nehéz körülírni' ezt a stílust — mert se a Ha­lász Judit-féle mókás, vidám gyermekdalokhoz, se a Kalá­kához nem lehet egyértelmű­en hasonlítani, de mégis, eb­be az áramlatba sorolható. Az első kezdeményezések, akkor még Pásztortűz néven arra voltak jók, hogy ez a stílus megyeszékhelyünkön is létrejött, s mivel néhány fel­lépi visszhangot vál­tott ki, ennek a műfajnák is kezdett kialakulni a közön­sége. Működésük 1976-tól kezdve tulajdonképpen fo­lyamatosnak tekinthető, bár az elvándorlások, a személy- cserék olykor súlyos érvágást jelentettek. Sokan megfordul­tak ez idő alatt az együttes­ben, amely most, a jelenlegi tagokkal minden eddiginél életképesebbnek ék sikere­sebbnek tűnik. Az Í980-as második alapításnál* ami­kortól már a Dongó nevet használják, ugyancsak a Ba- . l'ázsí—Bálint—Maftinovszki- triót találjuk, s még két együttestagót, akik azóta el­mentek, s, helyükre újak jöt­tek, Valamennyien amatő­rök, legalábbis, ami a főfog­lalkozást illeti, hiszen nem a zenélésből élnek, de' legtöb­ben komolyabb zenei elő­tanulmányokat folytattak. Amint Bálint Pál sorolja',- hányféle szakma képviselői fordultak meg az együttesben ez alatt a nyolc év alatt, az is kiderül, semmilyen foglal­kozáshoz nincs kötve a zene iránti érdeklődés. Mert volt az együttes tagja például kertészmérnök, vadász, hiva­tásos katona is. A jelenlegi tagok sából is sok mindenre le­het következtetni. Balázsi Gyula vegyészmérnök, hang­szere a gitár, Bálint Pál elektrotechnikus — gitár, mandolin, Martinovszki Ist­ván tanár — fúvósok, Roma- novits István épületgépész — hegedű, dob, Vannai László közgazdasági szakember — basszusgitár, mandolin. Kell valatói belső hajtóerő,1 ami motivál, ösztönöz’ éte ar­ra késztet, hogy valaki a na­pi nyolcórai munka után egy teljesen más jellegű tevé­kenységbe fogjon, s nem pusztán a kikapcsolódás cél­jával, meghatározott időkö­zönként nyilvánosság előtti szereplésekre készüljön. Ezt a Dongó együttes tagjai az­zal magyarázzák, hogy nekik ez a hobbijuk, tehát szívesen vállalt program a szabad idő­re, amiből aztán nemcsak a saját szórakozás, de mások szórakoztatásának öröme is fakad. Persze a sikerért ala­posan meg kell dolgozni... Mostanában a bonyolul­tabb, hétnyolcados ritmussal is kísérleteznek, régies, bol- gáros ütemeket gyakorolnak, amit —í mondják — például amerikai zenész képtelen el-o játszani. & jj* — Három-négy hónap telt el, míg belénk ivódott —•“ mondja Bálint Pál —, iszo­nyú sok energia megy el egy- egy dal megtanulásával. A zenét közösen írjuk, a* vers adott, mert szövegírásban „bénák” vagyunk. Általában heti tíz órát próbálunk. Az a szerencse, hogy igazán ba­ráti közöttünk a kapcsolat. Nincs probléma abból, ha ké­sőre nyúlik a próba, olyan­kor ott vannak az asszonyok vagy a gyerekeink is. Mint, egy nagji család. Ezt is a ze­nének Köszönhetjük. És még sok mindent: nép­szerűséget, növekvő hírnevet, s a közönség szeretetét. Ez a sikeres út a második ala­pítástól lényegében töretlen, 1980 óta járják a megyét műsoraikkal. Emlékezetes fel­lépésük volt 1982-ben a szé­kesfehérvári országos dalos­találkozón, ahol második he- . Jyen végeztek. Büszkék az idei debreceni fellépésre is: a' KISZ Központi Bizottsága pályázatán a politikai dalok előadói között 651 mű verse­nyében dalunk bekerült a leg­jobb húsz zsűrizett közé és így jogot nyertek arra, hogy a i várva várt lemezfelvételre készüljenek. Szívesen gondol­nak vissza a tavalyi ungvári béketalálkozóra, valamint a két itthoni szereplésre a mű­velődési ház és a Nyírfa Áru­Fotó: Gaát Béla. ß £ üj "i nőise „ielte/hcq j ház előtt, ámíkbt'-áz’útca em­berei,afc'alkálrhí Közönség ju­talmazta. lelkes tapssal pro­dukciójukat. Izgalmas kérdés:]^ vajon a zeneszerzőt egy közismert vers már meg­zenésített változata? Gyakran néznek szembe ezzel, hiszen vannak „slágerversek”, me­lyek zene után kiáltanak. Dongóéknál erre az a válasz: az egyfajta zene, ez a mienk meg egy másmilyen. Nekünk így tetszik, s lehet, hogy má­soknak is. És amikor éppen nem szereznek zenét és nem gyakorolnak? Akkor például hangszerkészítéssel is foglal­koznak — a tökduda különös hangzását például a lopótök elé tett fagottsíppal érték el. Kísérleteznek és terveznek... Jíla a jövőbe nézüpk, 19g5 is szép sikereket kínál. A me­gyei művelődési központ munkájába szeretnének job­ban bekapcsolódni, több olyan koncertet tartani, amellyel a munkásművelődésben na­gyobb szerepet vállalhatnak. A gyermekeknek szóló műso­rokat is szeretnék fejleszteni, s lehetőleg kilépni a megyé­ből. Űj gazdájuktól, a műve­lődési ház népművelőitől el­sősorban fellépések szervezé­sét várják, ugyanakkor igye­keznek az SZMT művelődési háznak, régi gazdájuknak is rendelkezésre állni, meghívá­saikat teljesíteni, örülnek, ha I visszahívják őket. o!A legnagyobb szakmai fej­adat: jó lenne jövőre meg­felelni'az GRI-vizsgan,; anpi nem egyszerű feladat. Egy­szer már próbálták. Akkor az volt a zsűri kifogása: túlsá­gosan amatőr a „kiállásuk”. Csak jelenleg lehet vagy száz­ezer forint értékű a „hang­szerparkjuk” — úgy látszik, ez kevésnek bizonyult, tehát profibb megjelenésre és elő­adásra kell törekedniük. Előbb-utóbb a lemezfelvétel idejének is el kell jönnie ... Mit tud a Dongó ? Gyermekeknek háromféle ön­álló műsorral állnak ki. Holdrajzóra címmel a megyé­ben élő költők verseiből ké­szítettek összeállítást. Óvo­dásoknak szórakoztató mű­sort szerkesztettek, nagyob­baknak táncházhoz húzzák a „nótát”. Ifjúsági és felnőt­teknek szóló műsoruk célja is a szórakoztatás, dé van egy alkalmi programjuk is, kiasz- szikus és újabte politikai da­lokból, különféle társadalmi ünnepségekre. A legtöbb hej- lyen eléneklik kedvenc da­lukat, Róbert Burns skót köl­tő versére — ami hangula­tukat mindig jellemzi: „Mit nekem a kincs, de nem baj, ha van, / Ha rámgyűl a gond, megrázom magarp ...” Baraksó Erzsébet KM HÉTVÉGI melléklet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents