Kelet-Magyarország, 1984. december (44. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-08 / 288. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Az aranymosás története (3.) A sárarany A beváltóba vitt arany mennyisége évről évre csökkent. Az aranymosó cigányok ezt azzal magyarázták, hogy a gyakori árvizek akadályozzák őket munkájuk végzésében!... Minden igazi aranyász tudja, hogy minden árvíz frissen hozott aranyat jelent, tehát ez a kifogás csak laikusok előtt állhatta meg a helyét. Az aranybeváltó vezetője is gyanút fogott. A megtartott vizsgálatba, házkutatások során 'az derült ki, hogy az arany lassú „elapadásának.” oka az, hogy az aranyászok vérszemet kaptak, s kimosott aranyuknak egyre nagyobb részét adták el csempészeknek — a hivatalosnál lényegesen magasabb áron. Az illetékesek így a saját kárukon jöttek rá, ha nagyobb kihozatalt akarnak elérni, tökéletesíteni kell az aranymosó eljárást és alkalmatosságot, az aranymosók mellé felügyelőt kell kinevezni, aki ellenőrzi az aranymosókat és kötelezi őket aranyuk gyakori és rendszeres beváltására!... Ha a telepített cigányok minden aranyukat az arany- beváltóban adták volna le, az eredményeik akkor sem közelíthették volna meg a helybéli aranyászok kihozatalát. Ezt a feltevésem támasztja alá egy múlt századbeli leírás is, mely ezeknek a cigányoknak egyik aranymosó eljárását ismerteti, igencsak szűkszavúan, de a lényeg ebből is nyilvánvaló: A szakemberek egybehangzó véleménye szerint ezzel a módszerrel 50—60 százalékos az aranyveszteség még azokon a helyeken is, ahol már régóta űzik ezek a cigányok iaz aranymosást, tehát ismerik a helyi viszonyokat. S még rosszabb az eredmény, ha ezzel a tökéletlen eljárással. számukra idegen helyen mosnak aranyat. Hiszen ezek a cigányok erdélyiek voltak! Igaz ugyan, hogy Lonka melleHJ^találtalC a fövenyben öt grammnál nehezebb aranyszemeket, de ezekből igazán kevés van, s egyre csökken a számuk, ahogyan lejjebb haladunk a folyón. Viszont ezek keresése esetében inkább az aranyász szerencséjétől, mint tudásától függ, mennyi aranyat termel ki. Egyébként a tiszai arany 870 ezrelékes finomságú, ami azt jelenti, hogy ezer súlyrészből 870 a színarany és 130 ezrelék más anyag pedig többségében ezüst. Az illetékesek 1812-ben Szigeti János oláhpolyánai ,aranybeváltót bízták meg az aranyelőjövetel kikutatásával. Szigeti Lonkától fölfelé, a Vissó vizének a Tiszába omláséig végzett kutatásokat, s azt derítette ki, hogy az aranyszemeket „a Tisza, Vissó és Kászó folyó a magasabban fekvő hegycsoportokból hordják le”. A Kászó vize a Budfalu melletti Tó- tosbányánál szedi föl az aranyszemeket, a Vissóba pedig a torojágai hegycsúcs aranyteléreiből kerülnek az aranyszemek. 1829-ben Hell János mára- marosszigeti ülnököt bízzák meg az aranyelöjövetel vizsgálatával, „s Lonka környéke ismét beható vizsgálat alá vétetett, amennyiben az aranytartalomra nézvést megvizsgáltatott, amikor konstatálva lett, hogy ezer bécsi mázsa (1 bécsi mázsa kb. 50 kg) homok és 'kavicsban 2 '4, 3/4, 1, 1,5-től nyolc lat arany foglaltatik (1 lat kb. 14 gramm), tehát egy latra öt aranyat számítva (1 arany = 3,5 gramm) a lortkai fűrész melletti homok és kavicsból ezer bécsi mázsánként 40 arany nyerhető.” „Ezen fényes eredményre elrendeltettek a Tisza mentén több helyen hasonló próbavételek és utasíttattak a szlatinai és sugatagi sóbányahivatalok főnökei, hogy az eredményről jelentést tegyenek, miről azonban a hivatalos iratok között nyom sincsen...” Most pedig lássuk csak, honnét is kerül a Tiszába és mellékfolyóiba a sárarany! A Tisza a Mára-marosi havasokban ered. Két ága, a Fehér - és a Fekete-Tisza Rahó községnél egyesül. Egyik ágának, a Fekete-Tiszának hordaléka nem tartalmaz aranyat. Mellékvize, az Iza keletről, a bukovinai határból jön, s aranytartalmú hordalékot hoz magával. A Torojága hegységben, Borsabánya fölött aranyerek vannak, s innen hozzák a vizek az aranyszemeket. A Torojágából hozott aranyszemek részben az Oszthó vizébe jutnak, mely a Borsa vizébe szakad, részben pedig a Vaszérbe, mely a Vissóba ölik. A Vissó vize egyesül az Izával, s így jut aranyfövenye a Tiszába. Képünkön: az aranymosó gép beindításra vár. (A szerző felvétele) De a Tiszának nem ezek az egyedüli „aranyforrásai”! Tudjuk, hogy Erdélynek (az Olt és a Zsil kivételével) és a Kárpát-medence északkeleti részének szinte összes, s északi részének pedig néhány folyóvize a Tiszába torkollik. Mivel a teljes felsorolás igen hosszadalmas lenne, csak azokat a jelentősebb mellékfolyókat sorolom fel, melyekből egykor szintén aranyat mostak. Ezek pedig a következők: Szamos, Zagyva, Fehér-Körös és a Maros. A Szamos Üjrodnánál ered, s lejjebb egyesül a Kis-Sza- mosaal. A Nagy-Szamosba ömlik hal felől a Beszterce és a Sajó, a Kis-Szamosba a Meleg- és a Hideg-Számos. Az egyesült Szamos mellékvize a Szilágy és a Láposvize. A Beszterce hordaléka Felső- borgótól a Sajó torkolatáig 79,2—87,7 százalékos finomságú, Rodna és Major között 79,0—83,3 százalékos finomságú aranyszemcséket tartalmaz. A Hideg-Szamosiban Oláhfenesnél 75,0, a Meleg- Szamosban Szászfenesnél és Kolosmonostornál 73,0 százalékos aranypor van. Hideg- Számos községben több aranybányát műveltek. Az egyesült Szamosban és mellékvizeiben (Honda, Toplica és Berkesz patakok) is aranypor van. De aranyat hoz még a Szamosba a Láposvizével a strimbulyi és a kápolnai patak, a másik oldalról pedig a Zazár vize. A Zagyva iszapjában található arany annak két mellékvizéből származik, s mindkét patak balról szakad a Zagyvába. A három Körös közül csak a Fehér-Körös érdekel bennünket az aranymosás szempontjából. A Maros folyó Csik megyében ered. A hordalékában levő arany többnyire a mellékvizeiből kerül bele. c Az említett folyók hordalékanyagát tehát újra alaposan át kell vizsgálnunk, hogy megállapíthassuk, hogy jelenlegi magyarországi szakaszukon hol fizetődhet még ki az aranymosás kicsiben, s hol esetleg nagyüzemileg is. De ez már az elkövetkező évek feladata lesz. Nem titkoltam és nem is titkolom, mi a célom ezeknek az aranymosásról szóló cikkeknek írásával. Ez a cél kettős. Részben néprajzi vonatkozású: egy rendkívül szép ősi mesterség feltámasztása megmaradt vizeink mentén, másrészt nemzetgazdasági. Tudom, hogy a mai technika felhasználásával kinyerhető lenne nagyüzemileg is folyóvizeink hordalékanyagából az évtizedek óta elfelej- .; tett arany. De ehhez a munkához még néhány igen jól képzett bányász és vízügyi szakemberre lenne szükségünk. N. László Endre Restaurálás — tűvel Nagy Katalin textilrestaurátor az Iparművészeti Múzeumban. Az Üllői úti épület második emeleti világos, nagy helyiségében van a munkahelye. A hatalmas tárolóbútoroik szőnyegeket, ruhákat, hímzéseket rejtenek, de van itt néhány modem textil is, — kiállításra várva. A múzeum sajátos követelményei szerint ugyanis a textilrestaurátorok feladata az újonnan bekerült tárgyak — régi és modem textilek — tisztítása, kezelése, védelme, a kiállításokra való elő- t-éczítésé, a kiállítási tárgyak elemző, magyarázó segédeszközeinek elkészítése. Most éppen egy régi hímzés alapszövetének és hímzésmódjának felnagyításán fáradozik, ami azt jelenti, hogy vastag fonalból az alapszövetet külön megszőtte, és erre jól elütő fonallal a különböző hímzéseket, mindenki számára érthetően, felvitte. Ám a textilsestaurátornak két asztala van. Az egyik a munkaasztal, a másik íróasztal, amely mellett könyvespolc könyvekkel, s dossziék, iratok. Miért? — A restaurátor munkájának legalább a fele elméleti jellegű, különösen, ha régi tárgyról van szó. Mielőtt bármihez hozzákezdene, gondos elemzésnek kell alávetnie a tárgyat. Meg kell állapítania a felhasznált anyagokat, és azt is, hogyan, milyen módszerekkel készültek. A technikai analízis után az állapot leírása következik, majd össze kell vetnie más hasonló analóg eljárással, ugyanabban az időszakban íasonló anyagokból készült tárgyakkal. Ekkor tehet csak javaslatot a restaurátor a munka, a megőrzés módozataira. Csak ilyen alapos feltárás eredményezhet jó restauráló munkát. A rosszul restaurált tárgyaknak mindig az az oka, hogy nem rendelkeztek elég információval a restaurálás mértékének meghatározásához. — Mit jelent a restaurálás mértéke? — A régről ránkmaradt textilneműt lehet teljesen újjáteremteni, lehet meghagyni a megmaradt ép részeket, és a hiányzókat kipótolni, természetesen úgy, hogy az eredeti anyagtól jól láthatóan elváljon, végül lehet csak a megmaradt anyagdarabot konzerválni, és így megőrizni. — Hallhatnánk olyan példát, amely folyamatában is bemutatja a textilrestaurátori munkát? — Miskolctól északra, a Sajó és a Bódva találkozásánál van Boldva, amelynek református templomában 1976-ban 16—17. századi értékes sí rleletre bukkantak. Egy 14—16 éves fiatal lányt fakoporsóba temettek, virágokkal körülvéve úgynevezett „virágágyba”. A két és fél méter mélyen lévő leletet a földtömbbel együtt hozták felszínre, ekkor még csak sejteni lehetett a ruhadarabok létezését. A vizes tisztítás után — a darabokat túli közé fércelce — hamar kirajzolódott a ruha vonala. Leginkább épen a vállfűző maradt fenn, egy elöl kapcsokkal záródó, szoknyához varrt mellényszerű felsőrész. A vállfű- zőt bársonyszalag díszítette, csipkével. Elvégeztük az alapanyag, a hímzés, a csipke analízisét. A korabeli hasonló ruhák segítségével elkészült a lánykaruha szabásmintája: a vállfűzőé és a szoknyáé. Az ing olyan sérült volrt, hogy nem tudtuk azonosítani és összehasonlítani a korabeli daVórostörténet adományokból Régi nyíregyházi hétköznapok A régi nyíregyházi hétköznapokról már sokan és sokféleképpen szóltak. A Városi Honismereti Műhely lelkes lokálpatriótái arra vállalkoztak, hogy a nyíregyháziak féltve őrzött kincseiből, a sok-sok viszontagság után fiókok mélyén megmaradt képeslapok, újságok, dokumentumok, egyéb töredékek alapján idézzék meg a hátunk mögött hagyott évtizedek emlékét, hangulatát. A betelepült szlovák lakosság sajátos utat tett meg addig, míg a múlt század utolsó harmadára megyeszékhelyi rangot szerzett városának. A tárlat elején bemutatott képeslapok a régi, 1910-es arculatát őrizték meg Nyíregyházának. A lassan csinosodó városka középületekkel gazdagodik, ám ipara alig fejlődik, gyárai, kereskedelme csak a helyi szükséglet kielégítésére vállalkozhat. A vagyoni különbségek szakadékokat mélyítettek a felsőbb és a nyomorgó alsó rétegek közé. A társadalmi különbségek megszüntetése vezérelte a kisszámú helyi munkásság legjobbjait. A Madarak és fák napján együtt ünnepelték — a megmaradt képek tanúsága szerint — a szakszervezetbe tömörült munkások, valamint a demokratikus Nyíregyházáért küzdők csoportjai. Számos művelődéstörténeti adalékot tartalmaz a honismereti kiállítás. A megrendelőlapok, számlák a régi szolgáltató iparról beszélnek, egy másik korabeli fényképen pedig látható Raksányi Sándor színművész és mutatványos, aki 1940-ben megépíttette a Tölgyes csárdát. Több dokumentum a nyíregyházi vasúttal kapcsolatos. Az 1858. szeptember 5-én Nyíregyházira először befutó „vaspáripa” óriási szenzációként hatott. A vasút pezsgést hozott a városnak, gőzmalom, gépgyár született, a város úthálózata korszerűsödött, a vendégfogadók előzékeny kiszolgálással várták a hosszú utazástól fáradt idegeneket. A háborús évekről, az esztelen vérontásról és pusztításról is jó néhány dokumentum tanúskodik. Az 1944. szeptember 6-i bombázás nyomán az ipari objektumokon kívül több lakóház is megsérült. A megye- székhely birtoklásáért folytatott harcok, a visszavonuló németek rongálásai tovább növelték a háborús károkat. A felszabadulás után a lakosok csakhamar hozzáláttak a helyreállításhoz, az újjáépítéshez. A munkásság immár szabadon ünnepelhette május elsejét, színpompás seregszemlét örökítettek meg a korabeli fényképek. A világrekordot jelentő magyarországi infláció papírpénzeit is a nyíregyháziak ajándékozták a honismereti rabokkal. A lányka fején fátyol volt, és egy akkoriban divatos selyemfonal — Hogyan történt a tényleges restaurálás? — Kiszabtam egy alátámasztó anyagot a vállf űző sza- básnajza szerint, erre ráhelyi z- tem és ráférceltem az eredeti megmaradt leletdarabokat. Rámára rögzítettem és az új tartóanyaggal együtt átvarrtam. A bársony szalagra rávarrtam a díszt, és ezt a csipkés bársony szalagot is az erereti helyére varrtam vissza. Ezután összeállítottam a ruhadarabot. Végül fekete bársonynyal bevont szivacs „bábura” került a vállfűző, kiállítás céljából. Ez a klasszikus restaurálás: a hiányzó részeket kiegészítettem úgy, hogy az eredeti az új tartóanyagtól elváljon. A vállfűző most Miskolcon van kiállítva, több hasonló társával együtt a Restaurált régészeti textíliák című kiállításon. Torday Aliz műhelynek. Azokhoz a képekhez hasonlóan, melyek 1950-es motor-, illetve háztömb körüli futóversenyen készültek. A nyomtatványok különböze formái is helyet kaptak a vá- rostörténetii bemutatóin. Tankönyvek, koalíciós időkből valc politikai plakátok, újságok között böngészhet az érdeklődő Külön színfoltja a kiállításnak Elek József fényképész életműve. Nem túlzó -ez a megállapítás, hiszen a ma hetvenha éves nyíregyházi származású Elek József nem kevesebbre vállalkozott, minthogy a fényképezőgép segítségével megörökítse a korhangulatot. A gazdasági világválság alatt kezdett fényképezni, Szalag Sándorral megalakították s nyíregyházi fotóamatőrök klubját. A harmincas évek derekán még lapalapításba is belevágott, testvérével életre hívta a Képes Szabolcs című folyóiratot, mely a maga neméber helyben az egyetlen volt. A Régi nyíregyházi hétköznapok című kiállítás nem egy a sok közül. Jelez valamit Arról beszél sajátos eszközeivel, hogy végre szervezett keretek között, a2 erre hivatott intézmények mellett elkezdődött a múlt szóir- ványemlékeinek gyűjtése. Talán még nem későn, bár néhány évtizeddel korábban biztosan több tárgyat, dokumentumot helyezhettek volna biztonságba az értő kezek. így is ösztönzést adhat ez a bemutató a várostörténeti értékek mentésére. (r) ZELK ZOLTÁN: Téli falevél * Itt lengek, ringok még a fán. Olykor még nap is süt reám. Ha szél fúj, meg-megremegek s testvéreim, a levelek búsan repülnek már tova és vissza nem térnek soha. Már itt a tél, már itt a köd s tán hó szitál a hegy fölött, de: még az ágon lengek én, magányosan, mint a remény... (1934) ■A költő könyvben még meg nem jelent verse. Munkában a
