Kelet-Magyarország, 1984. december (44. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-08 / 288. szám
VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN, 1984. december 8. N evezzük így Trombitás János. Munkahelyét sem írom le pontosan, mert ebben is titoktartást ígértem. Felül van a harmincon, oldalra csapott haja veres-szőke, homloka és arcbőre fehér, de szeplőrozsdás. Álla hegyién rövid fakóvörös szakállt visel. Feje gömbölyű, szeme vízkék, de nem hideg, inkább barátságosan ravasz, csúfondárosan élénk Zömök, vállas ember, kezei nagyok, keze feje foltos, mintha kerek mésznyom- pettyek tarkáznák. Érettségi után nyomdai gépszedést tanult, de csak néhány hónapig dolgozott szedőként. „Rosszul fizettek” és otthagyta. Esztergályos lett, aztán műszerész és miután azt is kitanulta, ablakmosásra adta magát. Ott jól keresett, de kellett is a pénz, mert akkor volt új házas. Két évig csutakolta az ablakokat, fényesítette a parkettet, aztán megunta: „Szabadulni akartam a gumikesztyűtől, mert izzadt benne a kezem... A kisasszony gúnynevet sem állhattam!" — Miért dolgozott gumikesztyűben? — kérdezem. — Ó, akkor még szégyell- tük a fekete körmöt, a kidolgozott kezet... A fehér, dologtalan kéz volt akkor az elegáns! — feleli. — És most? — Most sikk! A fekete köröm, a kidolgozott kéz azt jelenti: bütyköl a kocsiján, dolgozik a víkendtelken! — feleli nevetve. — Egészen más!... Most egyengető lakatos. — Ez a negyedik szakmája! És melyik az igazi? Huncut szeme elfordul valahová, restelkedő mosoly jelenik meg a szája körül. — Az első! —- feleli halr T kan.' ’ -- - - — Gutenberg, mégis csak Gutenberg! — mondom örömmel, hogy a betűhöz való ragaszkodást látom a választásban. — De akkor miért nem abban dolgozik? Megint elröppen a tekintete, szája körül restelkedő mosoly. — Ez jobban fizet...! Meg aztán már nyolc éve csinálom az egyengetést. Brigádvezető vagyok ...! — Ez jobban fizet... — ismétlem szavait. — Menynyit? — Hát... — szól tétovázva — az sok mindentől függ! — Tehát váltakozó és ennyiben bizonytalan!? — igyekszem vallomásra bírni. — Azt azért nem mondanám — feleli visszafogott hangon, -r Például attól függ, hogy milyen munkát kapunk. Mert van, amin lehet keresni, de olyan is van, amin nem. Na persze a kettőt keverni szokták, nehogy felvessen bennünket a pénz ... Végül attól függ, hogy mit tudunk kiverni a vállalatvezetésből. — Kiverni? Hát nem teljesítmény után fizetnek? — De igen! — mondja és látván, hogy tájékozatlan vagyok az ilyen dolgokban, siet magyarázattal segíteni rajtam. — Elmondom!... Például a tavaly rosszul kezdtünk ... Általában minden év így indul!... A vállalatvezetés nagyon szűkön mér ilyenkor. Csupa rosz- szul fizető munkát kaptunk. Emiatt aztán nem tudtunk teljesíteni, úgy, hogy márciusra csaknem két forinttal csökkentek az órabérek. Túlórával sem pótolhattuk, mert nem engedték. Vártunk, hátha jobb belátásra térnek, de nem ... — Maradt a rossz kereset! — igyekszem beletalálni az elém tárt helyzetbe. — Maradt volna, bizony, ha olyan a brigád... — mondja mosolyogva. — A mi brigádunknak azonban van egy) magva. A sok különféle ember között néhány, aki mindenben egyetért és a többség is követi. Tizennégyen vagyunk ilyenek. Mind felül a harmincon. Van lakásunk, be is van rendezve, nyolc-tíz éve dolgozunk már egy szakmában, kitanultunk minden fortélyt, a főnökök sem tudnak mindennel megetetni...! No, ez a mag vigyáz arra, hogy az a pénz, amire a konyha beállt, ha törik, ha szakad meglegyen! Persze, vannak akik ellenkeznek. Olyanok, akik mindig valami mást akarnak. Ezek főleg fiatal házasok, akiknek hirtelen kellene sok pénz. De nem veszélyesek, nem tudnak mást, csak hajtani ész nélkül. Ók mindjárt belelkesednek, ha pénzt ígérnek. Nehéz szót érteni velük. Nincs kitartásuk, nekünk, a magnak van! Akár hónapokra elegendő. Néhány ezer forint az OTP- ben, amiről nem tudnak az asszonyok, nem szedegethetik ki. Mi is csak végső esetben nyúlunk hozzá. Akkor, ha kicsi a kereset és meg kell pótolni. Ha aztán felfut a teljesítmény, akkor visszarakjuk a dohányt, így! És ami szintén fontos, nekünk mindenhová van drótunk, minden füles eljut időben hozzánk. Eddig mindig megtudtuk, ha a főnökség készült valamire, mikor akar normarendezést vagy túlóratakarékosságot... Ezekre fel tudtunk készülni. Érti? — kérdezi további magyarázatra készen. Bólintok. Értem, értem, hogyne érteném. Azaz, hogy... — így voltunk tavaly is... — folytatja mosolyogva. — Márciusban aztán elhatároztuk, hogy leültetjük a termelést. Le is ültettük. Egész hónapban nem teljesítettünk csak hetvennyolc százalékra. Kitört az utánfutó betegség is..* — Az csapágymelegedés vagy mi? — kérdezem. — Ez azt jelenti, hogy sokan elmentek táppénzre ... Április első napjaiban szalad hozzánk a gyáregységvezető és az alapszervezeti titkár. „Mi lesz emberek?” kérdezte a gyáregységvezető. Nem ígértünk semmit. Erre megfenyegetett: „Dolgozzanak, mert hozunk embert!” Hozzon, csak hozzon! A következő héten hoztak is húsz embert. Ügy gondolták, hogy az újak a fiatalokkal majd csak csinálnak valamit. Nem mentek semmire. A hideg vizet sem keresték volna meg, pedig izzadtak erősen. Egy művezető, aki mindig ott szók lófrálni körülöttünk és látja a munkánkat, próbálta megmutatni, hogy kell egyengetni... Höhöhöhööö! — nevet emlékezve a brigádvezető. Kezdődő kis pocakja enyhén remeg az inge alatt. — De csak látta, nem értette a munkánkat, meg rátermettsége sem volt... Mert ehhez az is kell, rátermettség, ösztön, gyakorlat. Sokan mondják: A lemeznél az a szabály, hogy a púpot beütni, a gödröt pedig ki. Hehehe... Ez azonban nem olyan könnyű, mint elmondani. Tudni kell, hogy az ember hova tegye a meleget a lemezbe, mert minden lemez más. Van ember, aki két-három év alatt megtanulja, van aki húsz év alatt sem ... Ilyen volt a művezető is. Addig- addig erőlködött, hogy a lemez egyenetlenebb lett, mint azelőtt volt. Végül földhöz vágta a kalapácsot és elment, vitte magával az embereit is .. . Így telt el még néhány hét, közben odaérkeztünk, hogy az utánunk következő munkákat végzők sem tudtak teljesíteni, nem volt miből. A teljes fennakadás elé került az üzem ... — És mit szabadítottak ezzel a nyakukra? — kérdezem előre lúdbőrözve a választól. A két vízkék szem nevet. — Bizony, azt... hogy ... a vállalatvezetés — nyújtja a szavak közti szüneteket — kénytelen volt céljutalmakat kitűzni, és emelte a túlórakeretet is — mondja diadallal. Nézek rá és gondolom: nem tódít nekem ez az ember? Talán tréfál, játszik, mert látja, hogy ámuldo- zok. — Ahogy múlt az idő — folytatja — a vállalatvezetés úgy adott újabb és újabb céljutalmakat, s engedélyezte a túlmunkát... Persze volt eszünk, ekkor futtattuk fel a teljesítményt. Augusztusban a túlórák száma már duplája volt a korábbinak, szeptemberben pedig nyolcvan-száz túlórát teljesítettek a brigádtagok. Megvolt a pénzünk, kezdtük az OTP-be visszarakosgatni a kiszedett dohányt... — Mint egy krimi... Nem merem elhinni! — mondom félhangosan. — Ezzel azonban még nem volt készen az az év — folytatja olyan pillantást vetve rám, hogy érezzem, történt cifrább dolog is. — Mert csak bolond ember teljesít év végén magasan. Észnél kell lenni, uram! Különben is ilyenkor megint szűk marokra fogják a pénzt. „Az idei terv már úgy-ahogy megvan, fogjuk vissza a pénzt!” — mondják a főnökök és adják a rossz munkát. Októberben, novemberben száznégy százalék alá engedtük a teljesítményt. Drótunk volt, hogy év elejére normakarbantartást tervez a főnökség. Igen, mert nagyon felfutottunk. Hát csak tervezzék! Januárban, februárban alig-alig értük el a száz százalékot. Normarendezést nem lehetett csinálni. Voltak brigádok, akik nem voltak észnél, a mi teljesítményünkből sem okultak. Rá is fizettek ! Normarendezést csináltak náluk. Mi kivédtük! — mondja diadalmas örömmel. Nem tudok mit mondani rá. Aztán belevágok: — De elvtársaim! Ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött? — kérdezem a költő szavaival. — Ez! — feleli. — Mert a munkásöntudatot mindig az élet kalapálja. Ritkán olyan, mint amilyennek a főnökök szeretnék. S talán éppen ez a jó benne, így igazi! Mert élni tudunk azzal, ami a kezünkben van, érzékeljük azt, ami holnap vagy holnapután kerül a kezünkbe. — Csodálkozom, hogy tűri a vállalatvezetés! — mondtam. — Maga brigádvezető, hát nem vonják felelősségre az ilyesmiért? — De! Kérdőre vonnak. — És mégis lehet tovább csinálni? — Kell! — feleli mosolyogva, mintha nagyon tetszene neki az elképedtségem. — Amikor a normarendezés nem sikerült, behívatott a gyáregységvezető .. . De előtte már napokkal ott sündörgött körülöttem a párttitkár. Azt puhatolta, mit szólnék hozzá, ha kiemelnének? Hallgattam. Egyszer aztán meguntam. „Nem tudom!” — mondtam. Másnap hívatott a gyóregységvezető. Dicsért nyakló nélkül. Értelmes, ügyes vagyok, több szakmám van, ismerem a gyárat, a brigádokat, az embereket és nagyszerű normakarbantartó lenne belőlem. „És mégis, mi lenne a dolgom?” kérdeztem. Erre aztán elmondta: figyelni kellene a brigádokat, a teljesítményeket, felkutatni a lehetőségeket, mert — így a főnök — „maga tudja igazán, hogy mennyi a teljesítmények körül a disznó- ság”. Hogyne! Tudom! De azt is tudom, hogy mire megy a dolog. Megnyugtattam hát: „Nézze főnök, én értem magukat... de maguknak is érteniük kellene minket. Higgye el, ha engem kiemel, azzal semmi sem változik, nem nyernek semmit!” Kérdezte, hogy értem ezt? Ügy, hogy nem vagyok az egyetlen, aki brigádvezetőnek való! Mindet nem emelheti ki, nemigaz?” Erre dühbe gurult. „Amit maguk csinálnak, az olykor felér egy kis szabotázzsal!" — felelte. „Mindegy, hogy minek nevezi, főnök, egy biztos: eddig ez bevált, és mindaddig jó lesz, amíg maguk ezt a vezetési módot űzik, amit eddig! Hogy azután mit fognak csinálni, már most törhetik rajta a fejüket!" Láttam, hogy ve- resedni kezdett a főnök nyaka. „Én tudom, hogy ebben a teljesítmény-manipulációban maga a főkolompos ... de egyszer megjárhatja. Egy kis politikai rosszindulat és . . .” Erre közelebb léptem hozá. „És?” kérdeztem készen arra, hogy megragadjam a nyakán a kabátot és ültéből felemeljem, mert ülve beszélt, engem meg állatott. „És... hát... mindjárt meglehet a baj!” Habogta. „Ha jól értem, főnök, maga fenyegetőzik! Rosszul teszi! Inkább próbáljon partnernak tekinteni bennünket. Most! Hátha psetleg később mi nem fogjuk annak venni magát. Ézt javallom, ha nehezére esik is!” mondtam csendesen. „Hát idefigyeljen, ember!” ugrott fel a székről, de mindjárt átment a szoba másik felébe. „Azt hiszi, hogy cinkosuk leszek? Nem leszek! Avagy úgy gondolja, hogy mindöjükkel párbeszédet fogok folytatni... Külön, külön? Nem! Én majd megmutatom maguknak ...!" Befelé nevettem a pattogásán, de kifelé komoly maradtam. „Látja ezt a kalapácsot, főnök?” Kérdeztem és a tenyeremen eléje tartottam a félkézkalapá- csot. „Mit akar?" nézett a kalapácsra, aztán rám. „Hát eddig, csak kalapácsunk volt, de most már van ez is!” mutattam a fejemre. „Ez a kettő együtt pedig több, mint amilye magának volt, van és lehet! Maga lekésett valamiről, nem tudja vagy nem akarja tudni, hogy ennek így kell lenni, mert ez a szocializmus. Ha nem így lenne, akkor maga és a többi főnök ugyancsak ki-kiba .. .na velünk a szocializmus nevében, de a maga javára. Nem megy így már. Gondolja meg!” mondtam és köszönés nélkül otthagytam. Amikor az ajtót lassan behúztam, láttam, hogy a keze a mellén van és ugyancsak kapkodja a levegőt. Rossz szívű, ideges ember különben is. Mondtam a titkárnőnek: „Vigyen a főnökének egy pohár vizet, mert pippet kapott!” — Blöffölt? — kérdezem a fejem csóválgatva, mert a hallottak sehogy sem illenek bele eddigi elképzeléseimbe. — Dehogy! Igazat mondtam! — feleli és megint mosolyog a vízkék szeme. — A jövő szerintem az, hogy még több szerephez jutunk, még több minden lesz a kezünkre adva. — magyarázza segítő jóindulattal. — Most a főnökök többsége még fafejű, fél, rugdalózik ez ellen, de az idő mihamar rászorítja mindet... Mondtam, hogy a brigádom magjának minden tagja többszakmás. Hát uram, ez a jövő! Ha gépesítik a mimikát, ha automatizálják az egyengetést, ránk akkor is szükség lesz. Egyre fontosabbak leszünk. Elmozgatnánk mi az egész üzemrészt, jobban, mint ahogy most mozgatják. Mindenért felelnénk! Én például lakatos, esztergályos, szerelő műszerész tudnék lenni, mindig az, amire szükség van. Akkor bizony isten nem kellene fél napig állni és várni, hogy jöjjön valaki megcsinálni egy lerobbant kapcsolót vagy egyebet. Nem állnánk meg ilyen semmiség miatt... De úgy, van, ahogy mondtam, félnek a főnökök. Jellemző eset... Elmondtam ezt, mint javaslatot a vezetőségi ülésen, mert az alapszervezet vezetőségének is tagja vagyok. Ott volt, hallotta a gyáregységvezető is, mert ő is vezetőségi tag. Mit gondol, mit csinált? — kérdezi és felvont szemöldöke alól néz rám. — Fogalmam sincs — motyogom. — Nincs bizony, mert az ilyesmi nem kerül soha ki ... Erről nem tudnak a politikusok, nem írnak az újságok! Rögtön felförmedt, persze ... elég durván. „Hogyne, azt nem lehet, mert még több dolog kerülne a kezükbe és még nagyobb lenne a... a szájuk. Ez nem lehet itt téma!” Néztem rá amíg beszélt. „Hát így?! Maga nagyon akadozott és p-vel kezdte a szájukat...! Rendben van főnök! Holnap maga fog jönni rimánkodni, hogy vállaljuk el! Maga már ma fog kérni valamit, de jobb ha magába fojtja!” mondtam, mert tudtam, hogy a fő főnököt várják és szeretné, ha műszak után ott maradnánk rendet csinálni. Nem csináltunk. Órabérre csináltatott rendet. Akkor azt mondtam neki: „Na látja főnök, lehet így is, mindent pénzért! A fő főnököt pedig ne hozza ide, mert valamelyikünk el találja szólni magát!” El is kerülték a mi részlegünket. Szünetet tart. Megtörli szeplőrozsdás homlokát. — Most is azt mondom, és egyre jobban mondhatom, előbb-utóbb ránk fogják bízni az egész üzemrészt. Amint jobban gépesítenek vagy automatizálnak — azonnal. Mindent mi fogunk csinálni . . . Persze akkor is ésszel, mert azt már megtanultuk, nem szabad csak a főnökökre hagyatkozni. Némelyik felépítené a szocializmust akár úgy is, hogy nem találnánk benne kedvünket. Nekünk viszont olyan nem kell! Ne ütközzön meg, ha azt mondom: Nekem csak olyan szocializmus kell, amiben ottKdn vagyok! Most sem szeretem, ha azon a címen, hogy nekem épül, úgy csinálnak valamit, hogy mérgem, bosz- szúságom származik belőle. Az ilyet nem szabad tűrni, mert megszokják és akkor eluralkodhat, a munka „velejárójává" válhat és akkor a gyermekeink is bosszankodni fognak miatta. Én örülni akarok annak, amit csinálunk, különben nem kell. Erről van szó. Ért engem ugye? — kérdezi gyermeki örvendezéssel a szemében. B ólintok. Alig tudom palástolni megdöbbenésemet. Olyan emberrel talákoz- tam, aki hitében is olyan erős alkatú, mint testben. Képesnek tudja magát arra, hogy a jövőt megtörténtesse, ha akarja. Most sajnálom, hogy nem tartozom még közvetlenebbül az álmaiban osz- tozók közé. De örülök, hogy részt kaptam roppant bizonyosságából. Szabó György: EGYENGETÉS KIH HÉTVÉGI MELLÉKLET
