Kelet-Magyarország, 1984. december (44. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-31 / 306. szám
1944™ Hideg volt. Szikrázó hó fedett mindent, a december végi holdfényben kísértetiesen meredtek égnek a budai Vár utcáinak romjai. Éhesek voltunk. Negyvenen zsúfolódtunk egy pincében. Volt köztünk szökött katona, bujkáló zsidó, reszkető színésznő, alig egyhónapos csecsemő, Erdélyből menekült köztisztviselő, levéltári altiszt, egyetemi hallgató, egységétől elszakadt jugoszláv partizán. Az esztendő fordulóját mégis szerettük volna megünnepelni, hiszen a Mlátástalanság napjaiban is mindenkiben bujkált a túlélés reménye. Kamaszos hetykeséggel, indulattal csaptam hónom alá egy doboz Honvéd cigarettát. Száz darab volt benne, többet ért az aranynál, e negyvennégyes tél igazi valutájának számított. Elindultam valami ünnepi lakoma után. A Tárnok utcán bolyongva az egyik sikátor sarkán bánatos, kicsit lefogyott lovacskát láttam meg. Megéreztem benne a lehetőséget. A közelében géppuskája mellett ülő katonához mentem és üzletet ajánlottam: „Száz cigaretta a lóért!” A katona nem tétovázott, mint a hajdani vásárokban, paroláztunk. Aztán megtoldottam ükleti ajánlatomat. Lője le és vágja fel. A katona gondolkodás nélkül előhúzta Pa rabé llu má t és két golyót röpített a ló fejébe. Aztán rohamkésével, ha nem is szakszerűen, de felmetszette az állatot. Az éhségnél is erősebb... Tájkép, csata közben, Budán Véresen értem haza a ló combjával és bélszínével. Hősként fogadtak és pillanatokon belül megkezdődött az ünnepinek számító lakoma elkészítése. De valahogy nem tudtam szabadulni a ló látványától. Ha akartam, ha nem, fülemben újra csattant a tót lövés, arcom előtt megjelent a bánatos ló két szomorú szeme. És december 31-én, amikor a budai Vár alatti kazamatában az éhes emberek, a pincében társaim, nekiestek, hogy a gerslivel körített lócsemegét elfogyasz- szák, én nem tudtam az ételhez nyúlni. Tudja az ég miért, vannak az életben pillanatok, amikor az éhség felett is győzedelmeskedik valami. Hogy mi ez, nem tudom, de az biztos, hogy azóita, ha elmegyek egy ló mellett, mindegyiket meg- simogatom, talán mindegyiktől bocsánatot kérve azért, ami 1944. december 31-én a budai Várban történt. (bürget) Elmaradt karácsony 1944 december. Buda. Az akkori Margit körúton laktunk. Ma Mártírok útja. A házait, ahonnét már novemberben kibombáztak minket, felépítették azóta. A szemben lévő fogház helyét csak emléktábla őrzi. A nagyapánkkal éltünk. Szüleim kívül rekedtek a bekerített Budapesten. Álltunk az utcán téglaporosan, térdünkben még a megmenekülés remegésével. Novemberben már füstszagú volt a város. Lőttek is. Valahova menni kellett, így kerültünk a Rózsadombra, rokonok pincéjébe. Három éhes ember, amikor már kincs volt egy maroknyi bab. Befogadtak, mert bajban jó az ember, és mi a pincelakók gyerekei lettünk. Volt ott „királyi tanácsos”, félkarú huszár százados, külön pincében látó „kegyelmes” család. Nem volt viszont víz. Karácsony előtt már egy kortynyi sem. Lakott ott egy mérnök. Fiatal és civil. Minden felnőttnek gyanús. Vele jártunk, tűzszünetekbem a Rózsadombról le a Lukácsfürdőhöz, ahol éppen úgy folyt a forrás, mintha a földön nem is lenne háború. Naponta megtettük ezt az utat. Oda üres, visszafelé tele kannákkal.'December végén már nem füst-, hanem üszökszagú volt a város. Amerre mentünk, falakból kibomlott téglák dideregtek, és ma 'is látom, hogy egy bombával kettészelt házban, az immár ajtótlan szobában egy zongorán ép maradt a váza. Tűzcsend volt. A keresztapám, az a bizonyos mérnök, már befordult a Zivatar utca sarkán. Mi még nem. Lába előtt robbant egy akna. Mi mentünk tovább. Vízért a Rózsadombról le a Lukácshoz. Visszafelé egy, a zárdáktól kölcsönkért ruháskosárban hazavittük, ami keresztapámból megmaradt. Akkor esett le az első hó. Feleslegessé téve minden áldozatot. Két nap múlva, lehet, hogy éppen akkor volt karácsony, a testvéremmel megszöktünk onnan. Ügy nézitek ránk, mint a gyilkosokra. 1934-ben születtem. Tízéves gyerek voltam akkor. Bartha Gábor I1986J Mire is emlékszik az ember majd húsz év távlatából ? Az igazi nagy telekre. A kötésiig érő hóra, a fenékig átfagyott tavakra. Mert akkor, a hatvanas évek közepén még nem olyan hitványak voltak a telek, mint most, hogy felnőtt lett az ember. Ferenc napjára már szikrázott a föld, a Miklósok meg kiszakították az égi dunnáikat. Nem volt ez másképp hatvanhatban sem, amikor életem fordulóponthoz érkezett. Illő módon megköszöntöttük akkor már a nagy család Fe- renceit, Miklósait, túl voltunk a disznóöléseken, s elérkezett az esztendő utolsó napja, szikrázó, kemény hóval. Akikor még nem sejtettem semmit, nem tudhattam, hogy néhány óra múltán az én sorsomról dönt majd a családi tanács. Szűcs Ferkó- val, Demeter Ferivel vígan korcsolyáztunk a Balaton jegén. Természetesen nem az „Hova is akt igazi Balaton jegén, — volt az hozzánk, Ópályihoz hanem a nagyapám fél ki jét elfoglaló mocsár hál S az a korcsolya! Ezermeí barátom, Szűcs Ferkó fahasábra rászorított egy- vashuzalt, s már csúszkáik tunk is a jégen. Volt ba tómnak más találmánya Négy-négy vastag naprafor szárat összekötözött, kész ^ a síléc, száguldhattunk vasúti töltés oldalán. Szóval vigadtunk a télr estére hajlott már az idő, i kor megjelent a kert végéi nagyapám. Kevés szavú c bér volt, most sem szapi tóttá a szót. Beparancsol naigyszobába. Ott ült már . kor a rokonság majd mi egyik férfitagja, az asztal nagyapámmal, s édes öcc vei, Miklós bátyámmal, asztalon fehér abrosz, í kolbász, oldalas, meg per jófajta piros bor. — Ülj csak ide mellénk! mordult rám nagyapám. Hova is akarsz hát men összerándult hirtelen a i vem, hiszen nagyon jól ti Itam én, hogy mire is aJ kilyukadni nagyapám. Soha nem felejtem el a friss szalma illatát és a pompás vaságyat, amelyet a mészszagú, félig kész fürdőszobában állítottunk össze feleségemmel. Apásom akkor a Msvárdai gépállomás igazgatója volt. Tőle kaptunk utalványra ágyat, strózsákot, szalmát, mivel feleségem traktorosként dolgozott. Semmink sem volt szerelmünkön és a jövőbe vetett reményünkön kívül. Ez a fürdőszoba szolgált otthonunkul. Itt töltöttük 52- ben az őszt és a telet. Fiatal, lelkes újságíró voltam, és a világon mindenre kíváncsi, így jutottam el egyik riport- utam során Gyulaházára. Legnagyobb megrökönyödésemre a kopott kastély kertjében egy zongorát pillantottam meg. A tyúktrágyától, a portól, piszoktól még a színét sem tudtam megállapítani. Tyúkok fészkeltek benne. Felnyitottam a fedelét. Csak Kincset találtam úgy szállt belőle a toll. Bő- sendorfer. Felcsillant a szemem. Kincset találtam. Ha egy mód van rá, én ezt a zongorát megveszem — gondoltam és határoztam. Két nap múlva haza is szállítottam a márkás hangszert. Szegény, már akkor is félig lebénult anyósom sírt, hogy az utolsó pénzt is elkótyavetyéltem. Próbáltam megmagyarázni az egykori cselédlánynak, meglátja, hogy ebből a zongorából én még pénzt csinálok. így történt. Bátyám segítsége révén újjá született a Bősendorfer. Az érte kapott pénzből született meg az első, tisztességes hálószobabútor: tót ágy, két szekrény és egy toalett-tükör. Vagyonúnkat és két pici lányunkat teherautóra pakoltuk és beköltöztünk Nyíregyházán az egyik, számunkra kiutalt tanácsi lakásba. Két szobájából csak egyiket használtuk bútor híján. De már az új esztendőt köszönteni hívogatásomra hozzánk jött össze a nagy család. Ekkor éreztem először valójában, hogy önálló ember lettem. Családalapító, családkereső. Igazi családapa, s egy kicsit őseim örököse is, hagyományaikat követve. Nálunk vendégeskedett a család. Bátyáim, sógornőim száz kilométereket utaztak. Jöttek öcséim, nővéreim, unokatestvéreim, szinte mindenki. S bár egyáltalán nem voltunk bővében sem a fekhelynek, sem az ágyneműnek, egyáltalán nem zavartattuk magunkat emiatt. Pokrócokat, plédeket, strózsákokat raktunk le egymás mellé a parkettás szobákban, s amikor az új esztendőre koccintottunk és jó éjszakát kívántunk az este elfogyasztott töltött káposzta után, emlékszem, én kedélyesen egy papírra ezt írtam: „Minden hely foglalt!” S egy rajzszeggel kifüggesztettem a szoba ajtajára. Tizenhét ember, felnőttek és gyerekek feküdtek békésen, boldogan egy fedél alatt, s én hallgattam nyugodt szu- szogásukat. Farkas Kálmán Szilveszteri szerenád Az én legnehezebb s talán legszebb szilveszter éjszakám kritikus napokra esett. Már maturandusoknak számítottunk akkor a városi középiskolában, amikor október végén nemcsak az igazi, hanem a képzeletbeli égbolton is felhők tornyosultak, ötvenhat ősze volt, félbeszakadt a tanítás, de mi néhá- nyan távolabb lakók ott rekedtünk a Véső utcai kollégiumban. Átvészeltük a nehéz órákat, napokat, s ahogy lehetett, az első vonatra jegyet váltottunk és hazaindultunk Szatmárba. Szálkáig minden rendben volt — bár kalauznak se híre, se hamva — onnan azonban már gyalog kellett megtennünk az utat a Kraszna partján Papp Kálmán barátommal — később mérnöki diplomát szerzett a műszaki egyetemen. Persze, hogy nagy volt az öröm otthon, összefagyott végtagjainkat forró levessel és a csikótűzhely lobogó lángjánál melengettük. Amíg ropogtattuk a havat a folyó partján, neki-nekiszomorod- tunk falumbéli társammal: ilyen a mi szerencsénk, most ki tudja, mikor indul újra a tanítás, lesz-e szalagavatónk, ballagásunk, érettségi bizonyítványunk. Otthon azonban minden megváltozott egy csapásra: ami falunkban az emberek el sem tudták képzelni, hogy bármiféle változás bekövetkezhet; hallottuk azt is, hogy az utcánkbéli emberek készenlétben tartották a villát, a baltát arra az esetre, ha el akarják venni tőlük a földet, amit egyszer megkaptak. [1972^ 1972 szilveszterén nászúiról jöttem — és munkát kerestem. Kicsit sok volt egyszerre azon az év végén. Csöndes mosolygással zajlott le az esküvői vacsora karácsony előtt egy nappal — fájdalom bujkállt az örömben, hiszen alig három hete temettünk. Ott lebegett előttem a feleségem édesanyjának arca: a kórtól gyötört vonások kisimultak, amikor (kicsit tétován ...) egymásba tette a kezünket betegágyán. Egy hét múlva meghalt. Magára maradt a két lány. A kicsi gimnazista volt még, nővére — menyasszonyom — csoporttársam a főiskola negyedik évfolyamán. Élni kell, fizetni a lakást, a rezsit — dolgozni kell menni. Szilveszter táján munkát kerestem. A család régi barátja, Ho- léczi Pista bácsi, a nyomda igazgatója sietett a segítséEljött a karácsony: ugyanúgy megteltek a kemencék kőttes kaláccsal, mint máskor, szaloncukor is kikerült a fenyőfára. Hanem a hazakényszerült diákok egyre csak feszengtek: eddig minden évben nagy esemény volt a faluban az „íródeákok szilvesztere”, — vajon hogyan lesz mostan? A rádióban még üzenetek hangzottak — ki keresi a hozzátartozóját, ki kinek mit üzen — amikor Bede Sanyi, Kovács Karcsi, Csűrök Tibi s a többi „bele- menősebb” fiú megkezdte a szervezést: „Ügy lesz most is, mint régen!” Az éppen üresen lévő körzeti orvosi lakás kulcsát megkaptuk a tanácstól, kisepertük, fellocsoltuk, színes szalagokkal felcico- máztuk a helyiséget, a „megszólított” lányok tésztát sütöttek, csirkét rántottak, mi olcsón jóféle vinkót szereztünk a fonott demizsoookba, elkértük egy éjszakára a falubéli lelkész tangóharmoniMszútról — munkahelyi És megesküdtünk ... günkre: felajánlotta, hogy menjek hozzájuk dolgozni; Hogy az utolsó félévet el tudjam végezni a főiskolán, azt ajánlotta: ha bírom erővel, dolgozzam az újságkészítőknél, legyek korrektor — ez estti munkát jelent, napközben tanulhatok. Vállaltam. Mégis: 1972 utolsó napjaiban dőlt el a sorsom. Délután kettőre mentem káját, s ahogy leszállt 1956. utolsó estje, lenyomtam a billentyűket, szólt a zene és táncoltak a párok. Kijárási tilalom lévén egész éjszaka a rendelőben maradtunk, de hajnaltájban elindultunk szerenádot adni. Emlékszem, volt az állomás- főnöiknek négy szép lánya, elsőként odavittek engemet, a „zenészt” az ablak alá. Amikor megkezdtem a dalt játszani: „Ott ahol él anyám, ott van az én hazám...” már gyülekeztek az utasok a hajnali vonathoz. A leghangosabban Bede Sanyi énekelt s csak úgy ragyogott az arca, amikor villanyt gyújtottak a bentiek... Volt hát szilveszterünk, aztán szalagavató és szerény, de szép ballagásunk, — sha mostanában összefutunk, már tudjuk: mindez .nem csak azért tűnt olyan szépnek, mert annyira fiatalok voltunk. .. Angyal Sándor munkába, délelőtt a főisko voltam — annak elleni hogy az akkori főigazg: Margócsy Jocó bácsi nos lelkűén engedélyezte neki s feleségemnek, (aki úgy; csak munkába állt a meg könyvtárban), hogy felm< tést topjunk az órák láto tása alól. Aztán fél év mú a magyar—rajz szakos tan diplomával a zsebünkk dolgoztunk tovább — s <k ben egyre nagyobb kedv támadt az íráshoz. 1973. szeptember 11-én lent meg az első írásom Kelet-Magyarországban mi is lehetett volna más, m a betűk, az újság, a nyom tott szó (mai szemmel olv; va már kissé túlságosan harsogó) dicsérete. S jött a következő szilve tér, amikor már bírtam a szerkesztő ígéretét: újság lehetek a lapnál. Az 19 évet munkakönyvvel a 1 zemben kezdtem — bekopi hattam a szerkesztőség aj ján. „Eltérítésem” a tan pályától igencsak sikeresr bizonyult — annál kevésb nyomdától. Milyen a sors: is ott töltöm időm jó rés az újság születéséinél m „tanuló” tervezőszerkes5 annál az asztalnál, ahová í nak idején annyit jártam általam olyannyira tiszi Dragos Gyula szerkesztő k légámhoz, akinek nyomi kaiba lépek... Tarnavölgyi Győr KM ünnepi melléklet ... szólt a zene, táncoltak a párok... 1956,