Kelet-Magyarország, 1984. december (44. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-31 / 306. szám

1944™ Hideg volt. Szikrázó hó fe­dett mindent, a december vé­gi holdfényben kísértetiesen meredtek égnek a budai Vár utcáinak romjai. Éhesek vol­tunk. Negyvenen zsúfolód­tunk egy pincében. Volt köz­tünk szökött katona, bujkáló zsidó, reszkető színésznő, alig egyhónapos csecsemő, Er­délyből menekült köztisztvi­selő, levéltári altiszt, egyete­mi hallgató, egységétől elsza­kadt jugoszláv partizán. Az esztendő fordulóját mégis szerettük volna megünnepel­ni, hiszen a Mlátástalanság napjaiban is mindenkiben bujkált a túlélés reménye. Kamaszos hetykeséggel, in­dulattal csaptam hónom alá egy doboz Honvéd cigarettát. Száz darab volt benne, töb­bet ért az aranynál, e negy­vennégyes tél igazi valutájá­nak számított. Elindultam valami ünnepi lakoma után. A Tárnok utcán bolyongva az egyik sikátor sarkán bá­natos, kicsit lefogyott lovacs­kát láttam meg. Megéreztem benne a lehetőséget. A köze­lében géppuskája mellett ülő katonához mentem és üzletet ajánlottam: „Száz cigaretta a lóért!” A katona nem tétovázott, mint a hajdani vásárokban, paroláztunk. Aztán megtol­dottam ükleti ajánlatomat. Lője le és vágja fel. A ka­tona gondolkodás nélkül elő­húzta Pa rabé llu má t és két golyót röpített a ló fejébe. Aztán rohamkésével, ha nem is szakszerűen, de felmetszet­te az állatot. Az éhségnél is erősebb... Tájkép, csata közben, Budán Véresen értem haza a ló combjával és bélszínével. Hősként fogadtak és pilla­natokon belül megkezdődött az ünnepinek számító lako­ma elkészítése. De valahogy nem tudtam szabadulni a ló látványától. Ha akartam, ha nem, fülemben újra csattant a tót lövés, arcom előtt meg­jelent a bánatos ló két szo­morú szeme. És december 31-én, amikor a budai Vár alatti kazamatában az éhes emberek, a pincében társaim, nekiestek, hogy a gerslivel körített lócsemegét elfogyasz- szák, én nem tudtam az étel­hez nyúlni. Tudja az ég miért, vannak az életben pillanatok, amikor az éhség felett is győzedel­meskedik valami. Hogy mi ez, nem tudom, de az biztos, hogy azóita, ha elmegyek egy ló mellett, mindegyiket meg- simogatom, talán mindegyik­től bocsánatot kérve azért, ami 1944. december 31-én a budai Várban történt. (bürget) Elmaradt karácsony 1944 december. Buda. Az akkori Margit körúton lak­tunk. Ma Mártírok útja. A házait, ahonnét már novem­berben kibombáztak minket, felépítették azóta. A szemben lévő fogház helyét csak em­léktábla őrzi. A nagyapánkkal éltünk. Szüleim kívül rekedtek a be­kerített Budapesten. Álltunk az utcán téglaporosan, tér­dünkben még a megmenekü­lés remegésével. November­ben már füstszagú volt a vá­ros. Lőttek is. Valahova men­ni kellett, így kerültünk a Rózsadombra, rokonok pin­céjébe. Három éhes ember, amikor már kincs volt egy maroknyi bab. Befogadtak, mert bajban jó az ember, és mi a pince­lakók gyerekei lettünk. Volt ott „királyi tanácsos”, félkarú huszár százados, külön pin­cében látó „kegyelmes” csa­lád. Nem volt viszont víz. Karácsony előtt már egy kortynyi sem. Lakott ott egy mérnök. Fiatal és civil. Min­den felnőttnek gyanús. Vele jártunk, tűzszünetekbem a Rózsadombról le a Lukács­fürdőhöz, ahol éppen úgy folyt a forrás, mintha a föl­dön nem is lenne háború. Naponta megtettük ezt az utat. Oda üres, visszafelé te­le kannákkal.'December vé­gén már nem füst-, hanem üszökszagú volt a város. Amerre mentünk, falakból kibomlott téglák dideregtek, és ma 'is látom, hogy egy bombával kettészelt házban, az immár ajtótlan szobában egy zongorán ép maradt a váza. Tűzcsend volt. A kereszt­apám, az a bizonyos mérnök, már befordult a Zivatar utca sarkán. Mi még nem. Lába előtt robbant egy akna. Mi mentünk tovább. Vízért a Ró­zsadombról le a Lukácshoz. Visszafelé egy, a zárdáktól kölcsönkért ruháskosárban hazavittük, ami keresztapám­ból megmaradt. Akkor esett le az első hó. Feleslegessé té­ve minden áldozatot. Két nap múlva, lehet, hogy éppen akkor volt karácsony, a testvéremmel megszöktünk onnan. Ügy nézitek ránk, mint a gyilkosokra. 1934-ben születtem. Tíz­éves gyerek voltam akkor. Bartha Gábor I1986J Mire is emlékszik az em­ber majd húsz év távlatából ? Az igazi nagy telekre. A kö­tésiig érő hóra, a fenékig át­fagyott tavakra. Mert akkor, a hatvanas évek közepén még nem olyan hitványak voltak a telek, mint most, hogy felnőtt lett az ember. Ferenc napjára már szikrá­zott a föld, a Miklósok meg kiszakították az égi dunná­ikat. Nem volt ez másképp hat­vanhatban sem, amikor éle­tem fordulóponthoz érkezett. Illő módon megköszöntöttük akkor már a nagy család Fe- renceit, Miklósait, túl vol­tunk a disznóöléseken, s el­érkezett az esztendő utolsó napja, szikrázó, kemény hó­val. Akikor még nem sejtet­tem semmit, nem tudhattam, hogy néhány óra múltán az én sorsomról dönt majd a családi tanács. Szűcs Ferkó- val, Demeter Ferivel vígan korcsolyáztunk a Balaton je­gén. Természetesen nem az „Hova is akt igazi Balaton jegén, — volt az hozzánk, Ópályihoz hanem a nagyapám fél ki jét elfoglaló mocsár hál S az a korcsolya! Ezermeí barátom, Szűcs Ferkó fahasábra rászorított egy- vashuzalt, s már csúszkáik tunk is a jégen. Volt ba tómnak más találmánya Négy-négy vastag naprafor szárat összekötözött, kész ^ a síléc, száguldhattunk vasúti töltés oldalán. Szóval vigadtunk a télr estére hajlott már az idő, i kor megjelent a kert végéi nagyapám. Kevés szavú c bér volt, most sem szapi tóttá a szót. Beparancsol naigyszobába. Ott ült már . kor a rokonság majd mi egyik férfitagja, az asztal nagyapámmal, s édes öcc vei, Miklós bátyámmal, asztalon fehér abrosz, í kolbász, oldalas, meg per jófajta piros bor. — Ülj csak ide mellénk! mordult rám nagyapám. Hova is akarsz hát men összerándult hirtelen a i vem, hiszen nagyon jól ti Itam én, hogy mire is aJ kilyukadni nagyapám. Soha nem felejtem el a friss szalma illatát és a pom­pás vaságyat, amelyet a mészszagú, félig kész fürdő­szobában állítottunk össze fe­leségemmel. Apásom akkor a Msvárdai gépállomás igaz­gatója volt. Tőle kaptunk utalványra ágyat, strózsákot, szalmát, mivel feleségem traktorosként dolgozott. Sem­mink sem volt szerelmünkön és a jövőbe vetett reményün­kön kívül. Ez a fürdőszoba szolgált otthonunkul. Itt töltöttük 52- ben az őszt és a telet. Fiatal, lelkes újságíró voltam, és a világon mindenre kíváncsi, így jutottam el egyik riport- utam során Gyulaházára. Legnagyobb megrökönyödé­semre a kopott kastély kert­jében egy zongorát pillantot­tam meg. A tyúktrágyától, a portól, piszoktól még a szí­nét sem tudtam megállapíta­ni. Tyúkok fészkeltek benne. Felnyitottam a fedelét. Csak Kincset találtam úgy szállt belőle a toll. Bő- sendorfer. Felcsillant a sze­mem. Kincset találtam. Ha egy mód van rá, én ezt a zongorát megveszem — gondoltam és határoztam. Két nap múlva haza is szál­lítottam a márkás hangszert. Szegény, már akkor is félig lebénult anyósom sírt, hogy az utolsó pénzt is elkótyave­tyéltem. Próbáltam megma­gyarázni az egykori cseléd­lánynak, meglátja, hogy eb­ből a zongorából én még pénzt csinálok. így történt. Bátyám segítsége révén új­já született a Bősendorfer. Az érte kapott pénzből szüle­tett meg az első, tisztességes hálószobabútor: tót ágy, két szekrény és egy toalett-tükör. Vagyonúnkat és két pici lá­nyunkat teherautóra pakol­tuk és beköltöztünk Nyíregy­házán az egyik, számunkra kiutalt tanácsi lakásba. Két szobájából csak egyiket hasz­náltuk bútor híján. De már az új esztendőt kö­szönteni hívogatásomra hoz­zánk jött össze a nagy család. Ekkor éreztem először való­jában, hogy önálló ember let­tem. Családalapító, családke­reső. Igazi családapa, s egy kicsit őseim örököse is, ha­gyományaikat követve. Nálunk vendégeskedett a család. Bátyáim, sógornőim száz kilométereket utaztak. Jöttek öcséim, nővéreim, uno­katestvéreim, szinte minden­ki. S bár egyáltalán nem vol­tunk bővében sem a fekhely­nek, sem az ágyneműnek, egyáltalán nem zavartattuk magunkat emiatt. Pokróco­kat, plédeket, strózsákokat raktunk le egymás mellé a parkettás szobákban, s ami­kor az új esztendőre koccin­tottunk és jó éjszakát kíván­tunk az este elfogyasztott töltött káposzta után, emlék­szem, én kedélyesen egy pa­pírra ezt írtam: „Minden hely foglalt!” S egy rajzszeg­gel kifüggesztettem a szoba ajtajára. Tizenhét ember, felnőttek és gyerekek feküdtek béké­sen, boldogan egy fedél alatt, s én hallgattam nyugodt szu- szogásukat. Farkas Kálmán Szilveszteri szerenád Az én legnehezebb s talán legszebb szilveszter éjszakám kritikus napokra esett. Már maturandusoknak számítot­tunk akkor a városi közép­iskolában, amikor október végén nemcsak az igazi, ha­nem a képzeletbeli égbolton is felhők tornyosultak, öt­venhat ősze volt, félbesza­kadt a tanítás, de mi néhá- nyan távolabb lakók ott re­kedtünk a Véső utcai kollé­giumban. Átvészeltük a ne­héz órákat, napokat, s ahogy lehetett, az első vonatra je­gyet váltottunk és hazaindul­tunk Szatmárba. Szálkáig minden rendben volt — bár kalauznak se híre, se hamva — onnan azonban már gya­log kellett megtennünk az utat a Kraszna partján Papp Kálmán barátommal — ké­sőbb mérnöki diplomát szer­zett a műszaki egyetemen. Persze, hogy nagy volt az öröm otthon, összefagyott végtagjainkat forró levessel és a csikótűzhely lobogó lángjánál melengettük. Amíg ropogtattuk a havat a folyó partján, neki-nekiszomorod- tunk falumbéli társammal: ilyen a mi szerencsénk, most ki tudja, mikor indul újra a tanítás, lesz-e szalagavatónk, ballagásunk, érettségi bizo­nyítványunk. Otthon azon­ban minden megváltozott egy csapásra: ami falunkban az emberek el sem tudták képzelni, hogy bármiféle vál­tozás bekövetkezhet; hallot­tuk azt is, hogy az utcánkbéli emberek készenlétben tartot­ták a villát, a baltát arra az esetre, ha el akarják venni tőlük a földet, amit egyszer megkaptak. [1972^ 1972 szilveszterén nászúi­ról jöttem — és munkát ke­restem. Kicsit sok volt egyszer­re azon az év végén. Csön­des mosolygással zajlott le az esküvői vacsora karácsony előtt egy nappal — fájdalom bujkállt az örömben, hiszen alig három hete temettünk. Ott lebegett előttem a felesé­gem édesanyjának arca: a kórtól gyötört vonások kisi­multak, amikor (kicsit této­ván ...) egymásba tette a ke­zünket betegágyán. Egy hét múlva meghalt. Magára maradt a két lány. A kicsi gimnazista volt még, nővére — menyasszonyom — csoporttársam a főiskola ne­gyedik évfolyamán. Élni kell, fizetni a lakást, a rezsit — dolgozni kell menni. Szil­veszter táján munkát keres­tem. A család régi barátja, Ho- léczi Pista bácsi, a nyomda igazgatója sietett a segítsé­Eljött a karácsony: ugyan­úgy megteltek a kemencék kőttes kaláccsal, mint más­kor, szaloncukor is kikerült a fenyőfára. Hanem a haza­kényszerült diákok egyre csak feszengtek: eddig min­den évben nagy esemény volt a faluban az „íródeákok szil­vesztere”, — vajon hogyan lesz mostan? A rádióban még üzenetek hangzottak — ki keresi a hozzátartozóját, ki kinek mit üzen — amikor Bede Sanyi, Kovács Karcsi, Csűrök Tibi s a többi „bele- menősebb” fiú megkezdte a szervezést: „Ügy lesz most is, mint régen!” Az éppen üre­sen lévő körzeti orvosi lakás kulcsát megkaptuk a tanács­tól, kisepertük, fellocsoltuk, színes szalagokkal felcico- máztuk a helyiséget, a „meg­szólított” lányok tésztát sü­töttek, csirkét rántottak, mi olcsón jóféle vinkót szerez­tünk a fonott demizsoookba, elkértük egy éjszakára a fa­lubéli lelkész tangóharmoni­Mszútról — munkahelyi És megesküdtünk ... günkre: felajánlotta, hogy menjek hozzájuk dolgozni; Hogy az utolsó félévet el tudjam végezni a főiskolán, azt ajánlotta: ha bírom erő­vel, dolgozzam az újságké­szítőknél, legyek korrektor — ez estti munkát jelent, nap­közben tanulhatok. Vállaltam. Mégis: 1972 utolsó napjai­ban dőlt el a sorsom. Délután kettőre mentem káját, s ahogy leszállt 1956. utolsó estje, lenyomtam a bil­lentyűket, szólt a zene és táncoltak a párok. Kijárási tilalom lévén egész éjszaka a rendelőben maradtunk, de hajnaltájban elindultunk szerenádot adni. Emlékszem, volt az állomás- főnöiknek négy szép lánya, elsőként odavittek engemet, a „zenészt” az ablak alá. Amikor megkezdtem a dalt játszani: „Ott ahol él anyám, ott van az én hazám...” már gyülekeztek az utasok a haj­nali vonathoz. A leghango­sabban Bede Sanyi énekelt s csak úgy ragyogott az arca, amikor villanyt gyújtottak a bentiek... Volt hát szilveszterünk, az­tán szalagavató és szerény, de szép ballagásunk, — sha mostanában összefutunk, már tudjuk: mindez .nem csak azért tűnt olyan szépnek, mert annyira fiatalok vol­tunk. .. Angyal Sándor munkába, délelőtt a főisko voltam — annak elleni hogy az akkori főigazg: Margócsy Jocó bácsi nos lelkűén engedélyezte neki s feleségemnek, (aki úgy; csak munkába állt a meg könyvtárban), hogy felm< tést topjunk az órák láto tása alól. Aztán fél év mú a magyar—rajz szakos tan diplomával a zsebünkk dolgoztunk tovább — s <k ben egyre nagyobb kedv támadt az íráshoz. 1973. szeptember 11-én lent meg az első írásom Kelet-Magyarországban mi is lehetett volna más, m a betűk, az újság, a nyom tott szó (mai szemmel olv; va már kissé túlságosan harsogó) dicsérete. S jött a következő szilve tér, amikor már bírtam a szerkesztő ígéretét: újság lehetek a lapnál. Az 19 évet munkakönyvvel a 1 zemben kezdtem — bekopi hattam a szerkesztőség aj ján. „Eltérítésem” a tan pályától igencsak sikeresr bizonyult — annál kevésb nyomdától. Milyen a sors: is ott töltöm időm jó rés az újság születéséinél m „tanuló” tervezőszerkes5 annál az asztalnál, ahová í nak idején annyit jártam általam olyannyira tiszi Dragos Gyula szerkesztő k légámhoz, akinek nyomi kaiba lépek... Tarnavölgyi Győr KM ünnepi melléklet ... szólt a zene, táncoltak a párok... 1956,

Next

/
Thumbnails
Contents