Kelet-Magyarország, 1984. december (44. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-01 / 282. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. december 1. A vizek csordája alattom- ban özönlötte el Komlód- tótfalut. — Kint voltunk a gáton, s néztük egész délelőtt azon a napon a vizet. Egyszer csak látjuk: apadni kezd, egyre jobban süllyed a szintje. Na, mondani se kell, fellélegeztünk — elmúlt a veszély, minden helyrejön. Délután kettő körül aztán fut a szomszédunk: itt a víz! Nézzünk csak ki a kertbe ... Uramisten, hogy megrémültünk ... Áradt, özönlött, ki tudja, honnét! Szerencse, hogy ez a komló- di rész magasabban fekszik, mint a tótfalusi volt, így aztán itt nem tett nagy bajt az áradás. A néni kézzel mutatja a nyári konyha oldalán: — Eddig jött fel, az ablak aljáig a konyhánál, de a ház fentebb áll, ott épp csak bement. Volt ijedtség ... — gyengül el a hangja a hetvenhez közeledő öregasz- szonynak. — A húgommal azt sem tudtuk, hogy mihez kezdjünk. Áttörte a víz a gátat Szatmár alatt, s hátulról jött. De hát... sokat megírták már ezt. Kérdem a nevét —1 legyint. — Nem kell azt beleírni sehová. Elbeszélgettünk, jó volt, mit mutogassanak. Az első riadtság után — amikor megszólítottam a kapu előtt — oldódott kissé, végül még a nyári konyhába is beinvitált. Előbb azonban megvártuk a szomszéd- asszonyt. — Na, meghoztam, amit kértél — kászálódott le az a bicikliről. Piros arcú, zömök asszony, a novemberi csípős levegő még inkább megszínesítette az orcáját. — Tudja, én szoktam időnként hozni ezt-azt, ha elka- rikázok. ök már nehezebben bírják a menést. Mint ahogy a faluban még igen sokan... Helyben vagyunk. — Elment innét minden fiatal! Minek is maradtak volna. Üj házat építettek, nagyobb helyen laknak. Az öregje meg ..., hát az nem megy sehová. Hová is mehetnénk? Meg mire? Építsünk vénségünkre, kölcsönből? Kiderül később: ő maga mégis megpróbálkozott. Csengerben telket igényelt — abban a reményben, Barangolás hogy valamelyik gyereke majd átvállalja a hitel törlesztését. Nem lett ebből semmi. ★ Amikor Csengerben a tanácson Szakács Gábor vb- titkárt faggattam Komlód- tótfalu felől, megtudhattam : ezeregyszáz lelket számlált a falu az árvíz előtt. Ma kétszázan sem élnek itt. Ennek ellenére tiltakozott a titkár, amikor olyasfélét mondtam, hogy ez a falu tán nem más ma, mint Csenger külterületi települése, afféle nagy tanya. Szó sincs erről — hangoztatta —, a falu él! Virulni persze nem virul — tettem hozzá magamban, de még ebben is majdnem tévedtem. Amikor áthajtottam az új Szamos-hídon, s a túlparton elkanyarodtam Komlódtótfalu felé (hogy miért erre mentem, az is kiderül hamarosan . ..) — kertek ölelték körül az utat egy idő után. A nagy gáton bukik át az út szalagja, s a gát koronájáról látni: az itt-ott még nem teljesen lombjavesztett fák közül kiugrik a templom tornya. körötte háztetők virítanak. Ez a látvány azonban igen csalóka. Jobbra-balra tekintgetve a gyümölcsösök fái közt újra meg újra felbukkant a nyomasztó kép: valaha volt házak alapjai húzódnak meg a zöldben. Itt egy kerítés betonoszlopai árválkodnak, ott árva lépcső vezet a semmibe. Amott viszont apró házikó nyújtózik a fák között — amolyan szerszámoskamra, vagy talán hétvégi ház? Furának tűnik az utóbbi kifejezés egy faluban. Pedig itt még ezt is kimondhatjuk, mint alább rájövünk majd. Fejszecsattogás száll magányosan a szürke égbolt alatt, öregember hajlik a tőke fölé a csupasz fák mögött a tágas udvaron; gally röppen, aztán asszony! szó. Az idős házaspár meglepődve, ám igazi szatmári vendégszeretettel invitál beljebb a portán. — Balogh Endre — szorít keményen kezet a házigazda, mosolygósán köszönt a feleség a Petőfi utcai kapuban. — A falunkról ír? Haj... régebben többet tudott volna. Még a Víz előtt. (Nagy kezdőbetűvel mondják itt néha ezt a szót!) Igencsak bedurrantottak a kis konyhában, de jólesik a meleg. — Ketten vagyunk, a gyerekeink elköltöztek. A Csengerben lakó lányunkhoz járunk be időnként, meg persze ők is. a többi is meg-meglátogatnak minket. — Nem megyünk mi már innét, csak a temetőbe . . . Számlálgatni kezdjük, hány család maradt meg a faluban, összevissza vagy nyolcvan házról tudnak. Vannak üresek is persze, meg a már emlegetett kerti házikók. — Aki Csengerben vagy másutt épített annak idején, az az itteni kertjét, házát megtarthatta vagy eladhatta, ahogyan akarta. A legtöbben megtartották, gondozzák, kijárnak, főleg a hétvégeken (nocsak: itt a hétvégi ház...). Jól jön az, ami ott megterem, mindenkinek. De ... ez a híd! Ez a híd! — Lebontották a hidat Csenger és Komlód között vagy négy éve, egy darabig semmi sem volt helyébe, két éve komp jár. — Ha jár! — vág közbe az öreg keményen. — Látta most a Szamost? Mondom, láttam. Láttam a két part között laposan csordogáló csendes vizet, a széles pala jókat jobbra és balra, s a túloldalon a partra húzott kis kompot is. Ha nem tudnám a vizek szeszélyét, még álmodnék is: ez a folyócska hozott vészt a vidékre? — Nna. Nem jár a komp, mert kicsi a víz. Ha meg magas, akkor azért nem. — Az uram szokott néha kerékpárral bemenni Csen- gerbe a gyerekekhez. De hát lassan nyolcvan már... — Bírom még, ha lassacskán is — legyint Endre bácsi legényeskedve, de aztán bevallja, hogy nem könnyű dolog az a nyolc kilométer oda, meg nyolc vissza. — Azt mondták az előbb nekem a tanácson, hogy jövőre, ha minden igaz, lesz nagyobb komp — magyarázom. — Azon akár motorkerékpár vagy személyautó is átmehet majd. — Ha jár! — zárja le a kérdést egyikük. A másik meg berzenkedik. — A tanács, a tanács ... Ők csinálták ezt velünk. Azt akarják, hogy Csenger minél nagyobb legyen! Hogy várossá avassák. Hogy aki csak tud, -költözzön be. De hát mire mennénk mi a nyugdíjból? Építsünk? Hagyjuk itt a házat. Még azt se mondhatjuk, hogy elbontjuk, s visszük az anyagát. Vályog ez... Az elveszett híd dolga még többször előjön, nagy tüske ez. De hát — az vesse az első követ Csengerre, aki ott élve nem akarná, hogy fejlődjék, növekedjék, s előbb-utóbb városi rangot kapjon. így is eléggé a világ végére került a csengersimai híd miatt — elkerüli a főút. Arról persze szó sincs, hogy netán a legszelídebb erőszakot is alkalmazták volna az elköltözéseknél — de hogy a régi hidat miért kellett teljesen elbontani, azt magam sem értem. A bicikliseknek nagyon jó lett volna még vagy ötven évig (mert akkor is lesznek, erre esküdni mernék). — Én meg — rugaszkodik neki újra az asszony — néha buszra ülök, s úgy megyek be. De hát... korai nekem a hétórás busz. Minek kelne fel két öreg olyan korán? Befűteni? Csönd telepszik az apró konyhára. Megtörném, s keresem a szót, hogy tovalendítsem a beszélgetést. Üjra a Víz szivárog a mondatokba pár perc múltán. Nem lehet feledni... A búcsú után a Petőfi utcán ballagok a bolt felé, mely előtt tenyérnyi te- recske. Balra az út a folyó felé kanyarodik. Elején tábla: zsákutca. Két gyerek húzgál egy csöpp kutyát a sarki háznál. Nocsak! Gyerekek az öregek falujában? A papa — harmincegyné- hány éves fiatal férfi — odahaza van. Mint megtudom: rokkantnyugdíjas,' baleset miatt, az iskolában ma nincs tanítás, hát nem mentek be Csengerbe a gyerekek. A feleség buszra ült reggel: a tées'zben dolgozik. . — Ez a ház nem a mienk — mondja Tóth István —, de lehet, hogy az lesz. Megvenném. A téeszé, szolgálati lakás, de eladják. Hogy minek venné meg? Talán itt akar megtelepedni? Dehogyis. Később, ha valami kis pénz még összejön, telket kér másutt, s elviszi a házat — szétbontja, újat épít belőle máshol. Komlódtótfalu, a nyolcvan ház és a többször eny- nyi kert faluja csendben üldögél a nagy gát és a Szamos között. Lassan csordogál az élet, időnként surrog az ásó a fejfák között. „Szépen elfogyunk” — mondta valamelyik öreg. A mélyen ülő szemek a távolba révedtek. Tarnavölgyi György Az öregek faluja „Fejszecsattogás száll magányosan a szürke ég alatt..(A szerző felvétele.)
