Kelet-Magyarország, 1984. november (44. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-07 / 262. szám
KM ONNEPI MEUÉKUT 1984. november 7. ...mindent megtannlhat az enter... Én még ilyet nem láttam! Gyár, ahol fehér kesztyűben dolgoznak az asszonyok! S nem valahol Tokióban vagy Jénában, hanem itt megyénkben, Fehérgyarmaton, az Ipari Műszergyár üzemében. Járjuk a nemrég épült hatalmas csarnokot, s Molnár János párttitkár magyarázza: Kik teremtettek itt Gyarmaton vadonatúj iparágat? Műszeripart, melyről nemrég legfeljebb csak hírből hallottak. Most meg már komplett villamosmotorokat, házi vízellátó rendszereket készítenek. — No, azért tudunk mi ezeknél jóval bonyolultabb technológiákról is — figyelmeztet .Molnár János párttitkár, az Ipari Műszergyár üzemiében —, de nem szabad elfelejtenünk, hogy másfél— két évvel ezelőtt dolgozóink többsége álmában sem gondolt arra, hogy valamikor a műszeriparban tevékenykednek majd. — Honnan teremtették elő a szükséges munkaerőt? — A környékről. Ahol sajnos még mindig nincs elegendő munkaalkalom. A gyár, ha nem is oldotta meg a foglalkoztatási gondot a 'környéken, de sokat segített. Háromszáz embernek, köztük 150 nőnek biztosít munkát, szép keresetet. Jakab Sándornénak például négyezer forint jut havonta a közös kasszából. Igaz, embert próbáló három műszakban dolgozik, de mint állítja, megéri. — Korábban a ruhaipari szövetkezetben dolgoztam, mint gépi varró, alig több mint felét kerestem a mostaninak. — mondja. — Pedig ott is igyekezett az ember. Igaz, nem három műszakban... — A család? — Hát... Nem örültek az éjszakai munkának. Van két fiam, a férjem a SERKÖV- nél, s van egy nagymama, akinek a legtöbbet köszönheti a család. Ha én nem vagyok otthon, az ő nyakába szakad minden gond... — A varrógép után nagyon nehéz volt megbarátkozni a tekercseléssel? — Ha akarja, mindent megtanulhat az ember. Az anyagyárban ismerkedtünk meg a mesterség alapjaival — hogy mondjam? — nehezebbre számítottunk. Aztán elfordul, beindítja az angol tekercselő gépet. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga... Jakabné mesterségét sem űzik sokan falujában, Kis- aron, Zámbó Istvánná azonban még nála is szokatlanabb mesterséget választott: esztergályos. A talpraesett, beszédes fiatalasszony Pa- nyolán született, de ma már zsarolyáninak vallja magát, ide ment férjhez. S egyedüli esztergályos a zsarolyáni asszonyok között. De hogyan választotta e nem éppen könnyű szakmát? — A nővérem tanácsára — feleli. — A HÓDIKÖT-ben tettük le a szakmunkásvizsgát. Testvérem ma is ott dolgozik, de én visszatérve a gyes-ről nem tudtam vállalni a kisgyermek mellett a két műszakot, s elmentem segédszakácsnak az állami gazdasághoz. Majd beindult ez a gyár, s gondolkodni kezdtem: van nekem becsületes szakmám, miért ne folytassam. — Édesapja, édesanyja mit szólt annak idején az esztergához? — Csodálkoztak. Megbolondultak ezek a lányok?! Dehát sokan voltunk testvérek, s a HÓDIKÖT ösztöndíjat is adott... — Szeretné, ha a lánya is az anyja mesterségét folytatná? — Az van még messze — mosolyodik el, aztán felhő siklik át az arcán: — Van azért ennél könnyebb munka is. Mi örültünk annak idején a legkisebb lehetőségnek is, ma pedig különösen nem panaszkodhatunk. Amennyi változást itt az utóbbi tíz— tizenöt esztendő hózott...! Hiszen éppen ebben reménykedik az ember: gyermekeinek sem kell messze keresnie a kenyerét. Eltartja majd őket is a szülőföld. Úgy volt jó, ahogyan történt Kiállítottak egy munkakönyvét, a száma 312 205. Akkor épült, 1950 elején a 41-es műút. Jó út. átszeli a Bereget. A munkakönyv tulajdonosa, aki született Má- rokpapin 1926-ban, az építkezésnél kubikos lett. Beleépítette az útba a maga köveit. Már nem volt fiatal. Mögötte volt az életnek egy olyan darabja, ami kissé megviselte. Ügy kényszerítették, a háborúba alig 18 évesen, hogy tákolta ő is azt az Árpád-vonalat, amelyről a hitleristák azt hitték, a Kárpátokban megállíthat egy győztes hadsereget. Nem. A hadsereg nem állt meg. A hadsereg nyugatra tartott, a hadifoglyok keletre. Amikor a hadifoglyok hazatértek, élni, dolgozni akartak. Ki ahogyan tudott. A fiatal Mester kubikos lett. Alkalmazta a Betonútépítő Vállalat vásárosnaményi ki- rendeltsége. Így kezdődött egy kalandos, egy változatos élet. Utakat és évszámokat, városokat és beosztásokat kellene most szakmánybán sorolni. Ezekből néhány valóban fontos, sorsdöntő. — 1952-ben már Bonyhá- don voltam szállításfelelős és ÜB-titkár. 1953-ban lettem párttag, és abban az évben nősültem. Elvettem egy dunántúli lányt. Ha nem építek utat, ki tudja hogyan alakul az életem... Hogy mi lesz? Előre ezt senki sem tudja. Vannak céljaink, vágyaink, de sok az esetlegesség, a véletlenszerűség. Mester Endre is hazajött aratni. — Apámék éltek, beléptek a termelőszövetkezetbe, kellett a segítség. Na akkor az egyszer nem csak arattam, de részt vettem egy tanácskozáson is, és felszólaltam. Akkor azt kérdezte a járási tanácselnök; hazajönnék-e? Tettem egy könnyelmű ígéretet, és mire visszamentem a munkahelyemre, már várt a kikérőm. így lettem tanácselnök... Az útépítő, az egykor volt kubikos új házának nappali szobájában regénybe illő dolgokat mond. Például az új ház. — Nem is olyan új ez, hanem a régi átalakítva, korszerűsítve. Másképpen hogyan hozhattam volna be a vizet? A vízmű tette ezt, amelyet én is szorgalmaztam. Hát most van fürdőszobám. Ha ezt apámék megérték volna... Az apa, a szülők emléke gyakran szövődik a beszélgetésbe. Érthető, hiszen idős Mester Endre kortese, nagy híve volt Bajcsy-Zsilinszky- nek, és járt ott abban a má- rokpapi házban sok neves ember. Keménykötésű, szigorú, de munkaszerető és kitartó ember volt az, akit a ma már nyugdíjas férfi any- nyiszor említ: — Azt nem lehet elfelejteni, amit a szülői házban kap az ember. Sokfelé, sok beosztásban dolgoztam, az útépítőknél voltam szakszervezeti titkár, aztán kiemeltek a megyebizottságra, amikor viszont hazatértem és tanácselnök lettem, alig néztem körül, már új posztra állítottak. A naményi párt- bizottságnak _voltam tagja három évig. Itt Márokpapi- ban és Tarpán Faggyas Jenő volt az elnök. Nem jó ez neki, így mondta egy alkalommal. így lettem termelőszövetkezeti elnök... Az idegennek a nagy változások alig-alig érzékelhetők. Gondolja, ahogy van. úgy volt ősidőktől fogva. Pedig hát nem. Amikor 1969-ben a tanácsok egyesítései voltak, Mester Endre a bereg- daróci tanácsülésre úgy ment át, mint megyei tanácstag. „Vannak emberek, akik nyűg- hatatlanok” — Mester Endre ma is bejár ß tsz-irodára. Akkor ott sokakat meglepő javaslatot tett: — Azt mondtam, ha a falu egyesül, mármint Surány. Daróc és Papi, akkor egyesüljön a gazdaság is. Legyen egy termelőszövetkezete a három településnek. Szünetben a földijeim félrehívtak és megkérdezték: mit ígértek neked ezért? Ott is, később is nehéz volt megmagyarázni, hogy a község javát akarom. Itt nem a legjobb a föld termőképessége, kis termelőszövetkezet szűkös anyagi javakkal könnyen veszélybe kerül. Egy erős. nagy gazdaság — ha akarjuk — megemészti, legyűri a bajokat. Igazam lett. 1970. januárban egyesültünk, és nem bánta meg senki... Mester Endre elnökhelyettes. párttitkár lett az új, a már nagynak mondható gazdaságban. Volt dolga bőven, gondja ezeregy akadt, de így is, ennek ellenére is megál- lapodottabb, nyugodtabb lett az élete. — Ami utat én megjártam, szinte hihetetlen. De ha kellene, ha erőmből futná, még egyszer megtenném. Már csak azért is. mert hittem, ma is hiszem, hogy úgy volt jó, ahogyan történt... A nyugdíj az nem a nyugalom. Vannak emberek, akik nyughatatlanok. Kapnak is, keresnek is maguknak munkát. Mester Endre is bejár a tsz-irodára. Utjának. útunknak vége beláthatatlan... Seres Ernő Légpárnás „futomuvu” repülőgép próbaútját láttuk a minap a tévében, épp erről váltunk szót a gyülekezőkkel a múzeum folyosóján, ahol a múzeumi néprajzi és hely- történeti pályázat eredmény- hirdetésére várunk. S pár perc múlva már Kerekes Béla nyugdíjas mezőgazdász sztoriján csodálkozunk, amit tanulmányából idéz: — Nem hiszik el, ha mondom. pedig igaz: szokás volt, hogy a háziasszony egy spul- ni cérnát akasztott a tűzhely fölé, annak a végéről lógott a rácsomózott szalonnadarab. Ha főzött, belelógatta az ételbe, egy darabig vette a zsírját, aztán visszatekerte, hogy későbbre is maradjon... Valóságos élő történelem- könyv Kerekes Béla, a tisza- vasvári Zöld Mező Tsz volt főagronómusa, aki személyes élményeit vetette papírra, amikor a pályázatra jelentkezett. Bőséges ez a forrás, hiszen az életét azokkal az emberekkel élte le, akik mellett egykor uradalmi segédtiszt volt — a régi cselédség életmód- és életforma-változását is megörökítette munkájában. A faekétől napjainkig. A huszonhat megyei H angos a kert. Ki hinné? A városban elegáns, „úriasszonynak" ismert mérnöknö mókusként mászik a faágakon, a létrások másfél emelet magasságban ingadoznak. — Kosarat! Kosarat ...! — Üres a kosár, mi lesz már. Alszanak a szedők? A kutyák, szigorú házőrzők más napokon, már megbékítitek a sok idegennel. Üveg jár körbe, nem szaporán, csak úgy mértékkel, mert hosszú még a nap. Az idősek az alsó ágak körül bóklásztak, a gyerekek a hullát szedték, az almához értő asszonyok válogattak. Kinek ne lenne ismerős itt e megyében a hasonló, többnyire hétvégi almaszüret? Szamosszeg. 1984 októberének a végén. Három fazékban asztalra kerül a háziasszonyi hiúságnak is szolgáló töltöttkáposzta, a vaj, a felvágott, a sülthús. Jól haladtunk, hosszabbra nyúlhat az ebéd. és akik a szedésben — nagy dolog a munka rangja — versenyeztek, most élvezik az ősz kései ajándékát, a napfényt. Most marad idő egy kis kötődésre és néhány történetre is. És hogyan jön mindez az ünnephez? A szüret mindenkor jussolás, megszolgált ajándék. ★ — Tudják — jár a magá- zas, a gyerekek., az unokák hozlak a barátaikat is. van hat idegen bőven —. én pályázat szerzői közül ő hozta a legbővebb anyagot: 160 oldalt, amit a Magyar Mező- gazdasági Múzeum igazgatója lektorált — első díjra. Igen gazdag anyagot választott, az egykori Bűd és Szentmihály történetét. A tapasztalatok mellett segítették a forrásgyűjtemények, illetve a hely történelmi levegője. Olyan nevek például, mint a Dessewffyeké, Józsefé, aztán Emilé, aki áz MTA elnöke volt, s Aurélé, az utolsó magyar országbíróé. Munkájában nagy szerepet kapott a paraszti gazdálkodás és életmód megörökítése. Ügy tudjuk, tervezik a pályamunka megjelentetését könyv alakban — hadd találkozzék vele a nagyközönség is. Ettől a dicsőségtől még messze áll a pályázat egyik legfiatalabb — ha nem a legifjabb — résztvevője, Gaál Sándor, a nyíregyházi mező- gazdasági szakközépiskola negyedikes diákja. Hagyományos szilvatermesztés Ro- hodon címmel írt dolgozatot, amivel a néprajzi ifjúsági kategóriában harmadik helyet kapott. — Rohodon kezdtem Baezeket a fákat akkor ültettem, amikor véget ért nekem a második világháború, amit meg kellett élnem. Hogy hazajöttem lett miénk ez a darab föld. Tizenhétbe legényke voltam, úgy soroztak be. Negyvenben felnőtt családos ember, úgy vittek el. Hát akkor ültettem én ezt a gyümölcsöst, hogy jóvá tegyen valamit az ember a tömérdek pusztítás után.. . A gyerekek szalámi szeleteket lopdosnak a kutyáknak, a több mint negyvenéves fák ágai között szél motoz, de lent elfogja a szelet a sűrűség. Valaki azt kezdi mondani, hogy 'bizony nem lehet mindent jóvá tenni a világban, még akkor se, ha akarja az ember. Valaki a fiatalabbak közül azt, hogy ki kellene már vágni ezeket az öreg, magastörzsű fákat. Csak a nagy munka van velük, a haszon meg egyre kevesebb ... — Amíg én élek, a fák is maradnak — mondja csendesen az öregember, és tudom, hogy mások neki ezek a fák, mint a fiatallogh tanár úr szakkörében, csoportos gyűjtéssel. Mostani munkámhoz is a tanár úr egyik írását vettem alapul, a szamosszegi szilváról. Ma már sokan nem tudják, milyen munkafolyamatok árán készült el a szilvalekvár, vagy az aszalt szilva. Én még kavartam, de aszalást már nem láttam. Fölkerestem a& öregeket, akik boldogan meséltek. Most már megvan az aszalás — papíron. Véletlen, hogy két mező- gazdasági területtel foglalkozó amatőr kutatóval találkoztunk, de példája annak, hogy az agrár-, műszaki, természettudományokkal foglalkozó értelmiség is megtalálhatja a módját, kitekinteni a humán területekre — például a történelemre, múzeumi életre. Gaál Sándor ehhez hozzáfűzi; igyekszik ő eleget tenni a mezőgazdasági iskola szakmai követelményeinek — megtudjuk, a jeleshez áll közel, de kedvenceivel, a magyarral és a történelemmel van terve: szeretne bejutni a debreceni egyetem bölcsészkarára. Baraksó Erzsébet nak, ahogyan a történelem is más nekem, mint neki. A gyógyszerész unokának is más, ahogyan az én felnőtt gyermekemnek is az. És ezek a határok nemcsak a nemzedékek között húzhatók meg, hanem sokkal sűrűbb rovátkázást igényel a gyorsan változó világ. Nem az unokámnak, hanem a két sokkal fiatalabb gyerekemnek is mást fog jelenteni ugyanaz a szó, másképpen marad meg benne ugyanaz az emlék. Baj lenne ez? Aligha. Akik az emberiség történelmi sorsfordulójának hősei, mártírjai, cselekvő részesei voltak, azok most megértették a kivénhedt fákat féltő öregembert, talán nálam is jobban rá csodálkoznának egy valamikor szegény parasztcsalád unokáinak sorsára, talán nálunk is fiatalabban akarnák az új fákat, a jobbat, amit akkor, ott elkezdtek egyszer. Mi dolgom a szürettel? A fákat elültették, metszették, koronájukat alakították, permetezték, óvták és féltegették. Hát valahogy így vagyunk a történelemben távolodó, de a körülöttünk lévő történelmi valóság fáiban mindig jelenlévő forradalommal is. Velük és általuk élünk, miattuk vagyunk olyanok, amilyenek lettünk. Szabad, jókedvű emberek ... Bartha Gábor Múzeumok hátországa A nagyari Nagy Elemér csűrje is a megóvandó mezőgazdasági emlékek közé tartozik. ÚTBA ÉPÍTETT KÖVEK A fák maradnak
