Kelet-Magyarország, 1984. november (44. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-07 / 262. szám

1984. november 7. „...azt jelentette, hogy élünk és béke van..." „Megjelent a Magyar Nép!“ A felszabadulás utáni első nyír­egyházi sajtótermék. Murczkó Károlyról sok nyíregyházi tudja, hogy kitűnő balszélsője volt az egykori nyír­egyházi futballcsapatnak, s azt is, hogy a fel- szabadulást követően hosszú évtizedekig párt­munkásként dolgozott és a nyíregyházi városi pártbizottság első titkáraként vonult nyuga­lomba. Azt viszont már jóval kevesebben tud­ják, hogy negyven évvel ezelőtt ő szedte és nyomtatta ki lapunk elődjét, a felszabadult Magyarországon elsőként megjelenő újságot, a Magyar Népet. Kenyér és atlasz P ár napja érkeztem meg a Szovjetunió­ból — vagyishogy a szomszédos or­szág határ menti csücskéből, Ungvár- ról, afféle félig hivatalos, félig magánjellegű látogatásról. (Hivatalos annyiban, hogy nem­zeti ünnepeink alkalmából írásokat cseré­lünk kárpátontúli kollégáinkkal, s magánjel­legű akként, hogy az elmúlt negyedszázad alatt már nagyon sok jóbarátot szereztem az Vng partján.) Kölcsönösen kedveskedünk ilyenkor egymásnak filléres ajándékokkal, s visszaindulás előtt az egyik ungvári kolléga. még szinte forró, hódító illatú barna kenye­ret tett a csomagtartóba, kóstolónak ... Hazatérve örült a kislányom a szőrcsomó kutyababának, de ennél is meglepőbb volt a kenyér hatása. Feleségem úgy nyúlt hozzá, mint valami ritka, értékes csemegéhez, meg­kóstolta és dicsérte: nagyon régen vágyott már erre az ízre, illatra ... Aztán elmondta: — Negyvennégyben a Tiszdháton laktunk, ott, ahol nagy harcok voltak az átkeléskor. Én még amolyan kis karonülő lány lehettem, de arra emlékszem, hogy mikor csend lett, katonaruhás emberek jöttek a házunkba és nagyon finom fekete kenyeret tettek az asz­talra, hófehér abroszból vették ki. Fáradtak voltak a katonák, idegenül beszéltek, de a kenyeret kitették az asztalra és kínáltak bennünket is. Aztán az egyik bajuszos kato­na a térdére ültetett, énekelt valami isme­retlen dalt, simogatta a hajamat, aztán több­ször feldobott a magasba, s zuhanás közben biztos kézzel elkapott... Akkor szabadult fel Tiszatelek. A száraz, fekete kenyér akkor az éhséget csillapította — a fekete kenyér most, negyven év múltán kuriózumnak számított: egészséges, tápláló, ráadásul ízletes. ★ A mi falunkban — az Ecseüi lápon — annyi volt a második világháború, hogy a visszavonuló németek felrobbantották a vas- hídat s néhány eltévedt bomba valahol a fe­kete földön robbant fel, áldozatok nélkül. (Jól emlékszem, a mi családunk „háborús kára” jószerivel annyi volt, hogy a hidrob- bantástól betörtek az ablakaink.) Volt vi­szont nélkülözés, éhezés annál több! A visz- szavonuló német csapatok katonái pusztítot­tak, s bizony nem sok minden maradt utá­nuk ... Enni viszont naponta kellett nekünk is, akik szerencsésen megúsztuk a háborút. Mintha ma is magam előtt látnám: akkor „jött divatba” mifelénk a málékenyér, meg a puliszka. Kukoricát daráltak jó apróra a szüléink, megszitálták s a kukoricalisztből fennséges ízű kenyeret sütöttek, vagy tepsi­ben máiét készítettek. Ha meg akadt egy kis tej a háznál, akkor jött a tejes puliszka: csurgásig megrakott tányérokból szürcsöltük a tápláló eledelt . . . Ügy jártunk a tepsiben sült máiéra, mint­ha a világ legfinomabb süteményét szeldes- nénk. Ettünk, mint a sáskák, s egyszer any- nyira sikerült belaknom a citromsárga szí­nű „süteményből”, hogy elrontottam a gyom­romat. Aztán nagyon sokáig rá sem tudtam gondolni a kukoricakására. Pár évvel ezelőtt névestére szeretteinket, barátainkat fogadtuk, illően, jóféle vacsorá­val: sült hús gombával, velőrózsák rántva, vörös bor, krémtorta. ízlett a menü, s valaki élcelődve kérdezte: más nincs? Mire a ház asszonya elárulta: van még más is, de azt csak a szűkebb családnak készítette, ami nem illik a néveste hangulatához ... Noszo­gatásra aztán feltálalta a kukoricás töltött káposztát, aminek olyan sikere volt, mintha legalábbis a Gundel legfinomabb kreációját rakta volna az asztalra . . . ★ Emlékező kedvemben eszembe jut az is: a szüleim egy félig hízott, jobbára csak fel­javított kacsáért igazi tangóharmonikát cse­réltek Pesten, az Ecserin. Csüngtek a vonat tetején oda-vissza, két nagy zsák holmival jöttek meg késő éjszaka. Az a harmonika jelentette akkor a mi utcánkban a kultúrát: húztuk, nyűttük, nyaggattuk belőle az egy­szerű nótákat s ragyogott a szemünk. Most valóságos családi tragédiát jelent, ha a születésével egy kicsit megkésett lányunk „elfelejt” gyakorolni, skálázni, Kodályt és Lisztet játszani a nagyszobában álló pianí- nón. S ha valamelyik billentyű fals hangot ad, apuka máris rohan a zongorahangoló- hoz ... ★ Még mindig a gyerek ... Családi ribillió támad, ha mostanság nem elég hegyes a ce­ruza (pedig tekerős hegyezőt szereltünk az íróasztal szélére) vagy ha kicsit kopott a pemzli, ha hiányos a körzőkészlet. Akkori­ban, lépésnyire a háború után nekünk egy színes ceruza volt a világ legnagyobb kincse, körzőről nem is álmodtunk, pohár körül raj­zoltuk a kört. Aztán hol volt még akkoriban az atlasz. Emlékszem, egyszer az egész Euró­pát lerajzoltam a kölcsöntérképről, kölcsön- színesekkel. Tetszett Tömpe tanító úrnak, csak egy hibát talált benne: a falunkat jelző piros pont nagyobbra sikerült Debrecen­nél ... Angyal Sándor — Mielőtt annak a bizonyos történelmi számnak a megjelenéséről beszélnénk — amelynek a dátuma 1944. november 8. — kérem mondja el, hogyan emlékszik azokra a szeptemberi, októberi napokra? — A nyíregyházi Orosz Károiy-féle nyom­dában voltam akkoriban gépmester, a fel­adatom a Nyírvidék, Szabolcsi Hírlap című napilap nyomása volt. Ez a nyomda a Ber­csényi utcán működött, a mai tervező irodá­val szembeni házban. — Kikkel dolgozott akkoriban? — Fazekas Jánossal, aki a Tanácsköztár­saság idején direktóriumi tag volt Nyíregy­házán. Ö volt a mettőr, ő rakta össze az új­ság hasábjait. Azután Schmidt Mihállyal, aki 1919-ben szintén fontos posztokon tevé­kenykedett és aki már a század elején, ala­pítója yolt a nyomdász szakszervezet nyír­egyházi csoportjának. És Frick Györggyel, aki szintén régi munkásmozgalmi ember volt. Felkészült mozgalmi emberek mellett dolgozhattam, olyanokkal, akik megjárták Horthy börtöneit, de mivel nagyszerű szak­emberek is voltak, szükség volt a munkájuk­ra. Harminchárom éves voltam akkor, sokat tanultam tőlük, ma is a tanítványuknak ér-1 zem magam. De a sportban — mivél fut­balloztam is — a Beregi testvérekkel kerül­tem közeli kapcsolatba, akik szintén a Ta­nácsköztársaság nyíregyházi vezetői voltak. Azután az utcánkban lakott gyerekkorom­ban Török János, a megye munkásmozgal­mának nagy alakja, a nyíregyházi munkás- otthon megalapítója. Öt ma is példaképem­nek tekintem. És bejárt a nyomdába Pintér András, a szociáldemokrata párt akkori me­gyei titkára, aki debreceni kapcsolatai révén mindig tájékoztatott miniket a hadi helyzet­ről, a dolgok alakulásáról. Nos, 1944 szeptem­berében elmondta, hogy a németek végképp elvesztették a háborút, a magyar kormány kilépésre készül, s nemsokára itt lesznek a felszabadító szovjet csapatok. Ilyen körülmé­nyek között szedtük, nyomtuk a nyíregyházi újságot. — Miről cikkezett akkoriban ez a lap? — Mondanom sem kell, hogy nem a reális helyzetről. A szerkesztők gondoskodás nél­kül betették a tpvirati irodák anyagait és ők is erősen reakciós szellemben írtak. Mi hall­gattuk a moszkvai rádiót és innen, meg az elvtársaktó.1 tájékozódtunk a valós képről. Nem ritkán szálltunk vitába a szerkesztők­kel. Elmondtuk például, hogy a bombázás a hadiüzemeket és a német utánpótlás meg­akadályozását célozta, mégha sajnos ártatlan emberek is estek áldozatul. De ezt a hábo­rút nem mi akartuk, hanem az urak. Meg is fenyegettek minket, majd bejelentették, hogy a nyomdát is hadiüzemmé nyilvánították és aki a munkahelyét elhagyja, hadbíróság elé kerül. Tehát dolgoznunk kellett. Azonban egy-egy légiriadónál — ami akkoriban na­ponta többször is volt — otthagytuk a nyom­dát és csak órák múlva mentünk vissza. Ak­korára az újság már elkésett, vagy csak na­gyon kis példányban ment ki a városba és volt, amikor meg sem jelent. így volt ez ak- kor' js, amikor a nyilasok átvették a hatal­mat, 1944. október 15-én Magyarország hely­zete tragikussá vált, a német és a nyilas ter­ror dühöngött és Nyíregyházán is iszonyatos félelem lett úrrá. Sok ember elbújt a közeli falvakban, tanyákon, ahová tudott. Ekkor a nyilasok ki akartak velünk nyomtatni egy egészíves plakátot, aminek a lényege az volt, hogy Horthy fegyverszünete semmis, tovább folyik a totális harc. Ezt a plakátot nem nyomtattuk ki. — Hogy tudták ezt megtenni? — Schmidt Mihály bácsi tanácsolta, hogy a zűrzavart kihasználva tűnjünk el. És ez sikerült is. Igaz, hogy akkor már október 20-a volt és a szovjet hadsereg már itt állt Nagykálló határán. Ez egy pénteki nap volt. Éjjel valakik bezörgettek a Búza utcai laká­som ablakán. Megkérdeztem, ki az? „Csend­őrség!” — volt a válasz. Azonnal menjek velük. Elképesztő, mit éreztem akkor Min­denre számoltam, a feleségemtől elbúcsúz­tam és elmentem. A Búza téren szólt a csend­őr, hogy egy nyomdásznő is kellene, mert a nyomdába kell menni. A nyomdában egy fő­hadnagy támadt rám. Mindenfélének, ha­zátlan bitangnak nevezett, amiért elszabo­táltuk a plakátot. Szerencséimre egy telefont kapott, jelentették neki, hogy meneküljön, mert itt vannak a szovjetek. így aztán — a helyzetet kihasználva — én is otthagytam a nyomdát. Ez már 21-ére virradó éjjel volt, ekkor találkoztam az első szovjet katonákkal az utcánkon. Ez egy ék volt, kubányi lovas kozákok. Itt voltak néhány napig és a lakos­ság barátkozott velük. Ezután, visszajöttek a német páncélosok és igaz, hogy csak 4—5 napra, de kegyetlen időszaka volt ez a vá­rosnak. Az élelmiszer-raktárakat kifosztot­ták, felgyújtották, amit tudtak leromboltak, állatok ezreit hajtották el. És akik addig Nyíregyházán maradtak, sokan újra elmene­kültek. És jött október 31, ez egy keddi nap volt. Délután üzent Fazekas János, hogy azonnal menjek fel a városházára. Ott tud­tam meg, hogy őt Malinovszkij marsall, a II. Ukrán Front főparancsnoka kijelölte Nyíregyháza polgármesterének. Azt kérte tő­le, induljon meg az élet, nyissák ki az isko­lákat, szólaljanak meg a harangok, minden­ki kezdje meg a munkát, a romok eltakarí­tását. Elképesztő, milyen állapotok voltak. Az utcákon kilőtt tankok, emberi tetemek, döglött lovak, sok tönkrement épület, pusz­tulás.-.Fazekas János azt ikérte: azonnal men­jek a nyorndába, szedjem össze a nyomdá­szokat, mert plakátot kell nyomni. Két nyom­dászt sikerült megtalálnom. Az egyik Sztan- kovjánszki Lajos kéziszedő, a másik Nagy József könyvkötő volt, de ilyen helyzetben őt is bevontuk a szedési munkákba. — Milyenek voltak akkoriban a nyomdai körülmények? — A gépek rendben voltak, de papír nem volt, meg villany sem. Papírt az úgynevezett KZafíer-nyomda raktárából szereztünk. És elkezdtük a munkát. Elkészült a plakát. Igaz, áram híján rollóhúzóval húztuk a „kocsit” előre, hátra, ami rettenetes emberi erőt igé­nyelt. Nagyon hideg volt, de jól esett a mun­ka. Két napig készült a plakát és november 3-án már kint is volt az utcákon. — Mi volt ezen a plakáton? — Kiáltvány Nyíregyháza népéhez. A lé­nyege, hogy városi rendőrséget kell szervez­nünk, az utcákat rendbe kell hozni, a keres­kedők, iparosok kötelesek üzleteiket, műhe­lyeiket rendbehozni, kinyitni. A szovjet vá­rosparancsnok megígérte, hogy mindenkinek a személy- és vagyonbiztonságát szavatolja, s hogy életünk alakulásába beavatkozni nem kíván, a megalakult ideiglenes városi tanács rendelkezik továbbiakban a város ügyei fe­lett, s a későbbi teendőket a megindítandó újság útján fogja közzé tenni. — Az újság hogyan készült? — Egyszer csak megjelent a nyomdában Farkas Pál, a baloldali újságíró, Szamuely Tibor unokatestvére és hozta az engedélyt Malinovszkij marsalltól egy új, demokrati­kus napilap összeállítására. És mi ott, rög­tön közösen gondolkoztunk azon, mi legyen a címe. Úgy döntöttünk végül, hogy Magyar Nép legyen. — Miért éppen Magyar Nép? — Mert jelezni akartuk, hogy ez az újság a magyar népé, évszázadok óta először. Ki is szedtem mindjárt fabetűkkel a címét. Az­tán kezdődött csak az igazi munka! Kézzel kezdtünk hozzá szedni az újság minden be­tűjét. — Hány betű lehetett? — Borzasztó sok és nekünk még egyfor­ma betűnk sem volt. Nyíregyháza összes kis nyomdájának a betűkészlete kellett hozzá. Igen ám, de ezek a betűk különböző magas­ságúak voltak és egyiket-másikat még külön alá kellett dúcolni. Három napig dolgoztunk azzal a kis kétoldalas újsággal, hárman. Ki­szedtük november 8-ára. Az első oldalon egy Szabolcs megye népéhez szóló kiáltvány volt, amit Erőss János megbízott főispán írt alá. ö a kisgazdapárti Bajcsy-Zsilinszky kö­réhez tartozó ügyvéd volt, aki kitűnően be­szélt oroszul. Nagyjából ugyanaz volt benne, mint a plakát szövegében. Aztán Nyíregyhá­za katonai parancsnokának rendelkezései és Fazekas János polgármester értesítése, amelyben közli, hogy) halálbüntetés vár a fosztogatókra. Ugyanis a várost elhagyók la­kásait, az üzleteket különböző lumpen ele­mek jócskáin megdézsmálták. Nehezítette az újság megjelenését, hogy a szovjet tisztek német szövegű anyagot adtak nekünk. Eze­Murczkó Károly két még magyarra kellett fordítani. Megje­lenés előtt az úgynevezett kefelenyomatokat vissza kellett fordítani oroszra és azt bemu­tatni neki. Az orosz fordítást Kazár János­sal, (alpolgármesterrel) csinálta. Újságpapí­runk egyáltalán nem volt, csak plakátpapír. A legkülönbözőbb színekben: pirosban, bar­nában és volt csomagolópapír, szintéin szí­nes. Áram híján kézzel kellett nyomni az új­ságot. De már volt segítség. Jöttek a kom­munisták, Suszta Sándor, Iván Mihály és mások — aki elfáradt, váltotta a többi. így ! is csak 500 példányt tudtunk készíteni. — És hogyan terjesztették? — Aki ott dolgozott, kapott belőle néhá­nyat, vitte az utcára és kiabálta: „Megjelent a Magyar Nép!” Sok rikkancs lett hirtelen, mindenki, ki hol lakott, szaladt vele boldo­gan. Hiszen az újság azt jelentette, hogy élünk és béke van. Mert az újság hihetetlen jelentőségű dolog. Igaz, hogy aztán egy ideig nem jelent meg a második szám, de az első­nek a hatása óriási volt. — Mi volt ebben az újságban? — Egy beköszöntő, hogy az újság a ma­gyar nép boldogulásáért, az önálló és függet­len Magyarországért akar dolgozni. Azt akar­ja, hogy Nyíregyháza és Szabolcs-Szatmár megye népe erős pillére legyen a szabad Ma­gyarországnak, amelyet a népi erőnek és a népi akaratnak kell romjaiból újjáépíteni. Aztán hírt adott a megalakult városi tanács­ról. És felhívások: jelentkezzenek a pékek és mészárosok, ismét tartsák meg a piaco­kat és vásárokat, s hogy tíz kerékpáros fia­talember jelentkezését várják postás feladat­ra, s hogy jelentkezzenek az oroszul beszélő nők és férfiak tolmácsnak. — Miért váratott még magára a második szám? — A betűk összekeveredtek. (Hiszen kézi­szedő híján örültünk, hogy az elsőt ki tud­tuk szedni.) Ebből sok bajunk származott és sokáig tartott, amíg a betűket újra elosztot­tuk. Meg az újság készítése mellett minden reggel első utunk a városházára vezetett, ahol azt kérdeztük, mi még a teendőnk? — És milyen teendő akadt még a nyom­dász számára? — Elképzelni is nehéz ma már. A kórhá­zat rendbehozni, a pékséget megindítani. De elfogyott a liszt. Azt a városparancsnoktól kértünk. Aztán elfogyott a só. És szekereket indítottunk az erdélyi sóbányák felé, majd nem volt ecet és petróleum. De még olaj se, amivel mécsesekkel világíthatnak az embe­rek. És szappan sem volt, azt is kellett csi­nálni faggyúból és szódából. És el kellett temetni a halottakat, koporsó híján ma­gunk ácsoltuk a deszkát is. De mindennél fontosabb volt, hogy lelket öntsünk az em­berekbe, hiszen a város lakóin kilátástalan- ság lett úrrá. — Hogyán pihent? — Késő éjjel, néhány órát. De nem is akartunk, mert nem volt nyugtunk. Az új­ság, a sok közigazgatási feladat és a párt- szervezés is megindult. — Meddig maradt Murczkó elvtárs az új­ság készítésénél? — Még egy jó évig. De úgy, hogy nappal a kommunista pártot szerveztem, majd a föld­osztáshoz a nyírbátori járásba neveztek ki miniszteri biztosnak. És mennyi mindent csináltunk még! Éjjel pedig mindig ott vol­tam a nyomdában, hogy újság legyen. Áram csak nagyon sokára lett, meg újságpapír is. De csináltuk. Én az újságot nagyon szeret­tem, az évtizedek során összenőttem vele. A Magyar Nép, ez a 44. november 8-án induló újság különösen a szívemhez nőtt, hiszen ez már a miénk volt, a munkásembereké. Még ma is be-be megyek a nyomdába, s legalább hetenként egyszer a szerkesztőségbe. Reggeli előtt már mindig a kezemben a Kelet-Ma- gyarorszáá- Ami már nem csomagolópapíron, hanem ofszet technikával készül, és nem. öt­száz példányban, hanem kilencvenezerben. Kopka János KM ÜNNEPI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents