Kelet-Magyarország, 1984. november (44. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-03 / 259. szám
I yíTidézetiáz MSZMP Központi Bizottsága 1984. október 9-i határozatából: „A szocialista társadalom további eredményes építése megkívánja, hogy a fiatalok kapjanak több lehetőséget képességeik kifejtéséiig és fejlesztésére, a megszerzett tudás al- kalmázására”. mekrol, az összes jó helyet elfoglalták a „nékoszosok”, meg a munkáskáderek, akik nem is tíz, hanem száz körömmel ragaszkodnak a pozíciójukhoz, onnan őket még egy földrengés sem tudná elmozdítani, hiába — esetleg — alkalmatlanok a posztra. Hát inkább erről cikkezzenek: miért ,van az, ~flögy Hálunk valósággal , kitartják azokat is, akikről pe- dig már széliében, hosszában mindenki tudja, hogy alkalmatlanok. I. AKINEK SIKERÜLT. Jól emlékszem, amikor a könnyűipari miniszterasz- szony annak idején ünnepélyes külsőségek közepette felavatta a" Nyíregyházi' Papírgyárat. (Akkor történt még ez, amikor országszerte az a strófa járta, hogy a Szabolcs most a nagy lehetőségek színtere, ott szinte minden héten új gyárat avatnak... Mi tagadás, ha nem is hetenként és nem is hónaponként, de a Politikai Bizottság 1965-ös döntéseit követően valóban megélénkült az iparosítás ezen az országrészen.) Az ünnepi forgatagban itt is, ott is feltűnt egy szinte gyermekarcú, jóvágású fiatalember, akiről kiderült: ő G. M., epnek a gyáróriás- nalí ^.főmérnöke, az; NDK- ban végzett, jóformán most kap önálló munkát... Mi tagadás, nem akartunk hinni a szemünknek: ilyen nagy feladatot egy diákforma fiatalemberre bíznak? Nos, az idő azokat igazolta, akik akkor bíztak a fiatalemberben, aki — néhány évi nyíregyházi főmérnökösködés után — ma a Papíripari Vállalat csepeli gyárának igazgatója. Tudni kell még róla, hogy miután az, NDK- ban végzett egyetemet, perfekt német, s emiatt már „nyíregyházi korában'’ gyakorta vett részt szakértőként, tolmácsként fontos tárgyalásokon nyugati szakemberekkel.) ★ II. ELLENPÉLDA. Egy megkeseredett fiatal szakembernek is elmesélem G. példáját, hogy valamiféleképpen lelket öntsek bele, de hiába. Azt mondja: — Maga egy aranyos ember, hogy meg akar enge- met vigasztalni, de kár a gőzért, ne idétlenkedjék, ez a G. olyan, mint a fehér holló. Nem tipikus, neki marha nagy szerencséje volt, a legjobbkor dobbantott az egyetemről, s aztán csak el kellett fogadnia a felkínált lehetőségeket. De hol van már az az idő? Mire mi, a fiatalabb generáció kiszédültünk az egyete★ III. EGY MUNKÁSKÁ- DER. KÖZBESZÓL, — Még íruisfél évem van a nyugdíjig, ha egyáltalán elbírom odáig. Az üzemi orvosunk minden héten figyelmeztet: vigyázat, kevesebb cigaretta, nem begurulni és esténként kisétálni az erdő felé az asszonykával, mert különben az artériák ... Ny. D. vezető beosztású gyári ember, aki annak idején — mindjárt a felszabadulás után — szinte gyermekfejjel bekapcsolódott a munkásmozgalomba. Ment a vasúthoz, a hídépítéshez, jószerivel ingyen, kvártélyért, napi kétszeri kosztért. Aztán ott volt a sztahanovista korszakban a bányáknál, csillésként, mert marha nagy ereje volt, s nem félt még az istennyilától sem. Katonaság után kiküldték vidéki gépállomásra párttitkárnak, itt nősült, aztán az ellenforradalom előtt közvetlenül különböző pártiskolák után beiratkozott a műegyetemre. Járta vagy nyolc évig, az szent, de — ha kettesekkel is — túljutott rajta, mire kinevezték egy gyár élére. „A veréb is madár, csak levelezőn végzett” — mondták rá a „nappalis mérnökök”, természetesen a háta mögött, a szemében meg hízelegtek, különösen május elseje, meg november hét előtt, amikor jött a jutalom. — Húsz év alatt voltunk kiválóak, élüzemek, túljutottunk drámai helyzeteken is. Nekem is jutott ez is, az is, köztük magas kormánykitüntetés. S most, hogy megnehezültek a gazdasági feltételek, s nekünk sem megy olyan rózsásan, a műszakiak méltatlankodnak. Tudom, rám is célozgatnak, mondván, mehetnék már a fenébe, meddig akarom még koptatni az igazgatói bársonyszéket, amely valójában egyáltalán nem bársony, hanem műanyag, csak van rajta egy nyolcvan forintos párna, hogy az ember be ne izzadják, ha rajta ül... Megértem én a türelmetleneket is, hiszen ha bennünk megbíztak huszon- egynéhány évesen, miért nem ülhetnek a mai. harmincasok is igazgatói székbe? Mégis fáj egy kicsit, hogy az embert — a háta mögött — már élve el akarják temetni, s ilyenkor megfeledkeznek arról, hogy talán ez a hülye igazgató ,is tett valamit a cégért, azért a bizonyos székért...” ★ IV. A „MEGTANULT” ÉRDEM. Ty. R. diplomáján vet, hogy onnan menjen nyugdíjba. És el is éri! Hogy miként? Ne legyünk igaztalanok: a korosabbak között is jócskán akadnak olyanok, akik fölött nem szállt el üresen az idő, akik vagy egyetemi diplomával, vagy anélkül — ma is igazi szellemi vezérei az adott munkahelynek. Akadnak aztán lojálisak, akik legalább magukban beismerik, hogy az új szakemberek lényegesen többet tudnak, mint ők, de nem is valahol igazuk van, amikor azt mondják: őket a népi demokrácia taníttatta méregdrága pénzen, s amikor kész szakemberek, akkor pedig talonba teszik őket. Kádermunkánk egyik nagy hézagja ez: valahol nem ér össze a tervezés és a valóság fonala ... Aztán: baj van nálunk a beosztások, a funkciók értelmezésével is. Káros beidegződés, hogy egy-egy posztot örökkévalónak hitettünk el, ahonnan legfeljebb a nyugSándor: Kezükben a marsallbot? Katona Zsuzsa: Babérlevél — ahogy mondani szokás — még alig száradt meg a tinta. Kifakad: — Szeretem az effajta népmeséket! Nézze, nekünk ne emlegessék a régmúltat, meg a hogyvolíat, abból manapság nem lehet megélni. Különben is, ennek az országnak az a nagy hátránya, hogy itt annyian emlegetik a múltbéli érdemeket! Falusi kocsmáros ismerősöm rendszeresen vizezi a bort, egyszer már az „áká- ef” is megbírságolta érte. S tudja, mit csinált? Szaladt fűhöz-fához, sajnáltatta magát, s odáig merészkedett, hogy kijelentse: az ellenőrök csakis azért akarják kicsinálni, mert ő egy „régi káder” s ezek a mai fiatalok nem ismernek se istent, se embert. Most mondja meg: helyénvaló, hogy valaki faluhelyen valamiféle régi érdemekkel akarja palástolni . azt,, hogy vizezi a bort, -Sieg megcsonkítja; a hárorricentest? Én elhiszem, hogy kocsmárosként egyeseket megreprezentált, ingyen, de a csalást, a huncutságot nem lehet palás-1 tolni a legendáriumokkal. Ne értsen félre, tisztelet a valóban forradalmi tetteket véghez vivőknek, mert ilyenek tényleg élnek közöttünk. De miért erőltetjük azokra is a „hőstettet”, akik pedig sehol sem voltak? R. V. közgazdász folytatja: — Az ilyen állítólagos érdemekre hivatkozva még mindig jó néhányan útját állják a jól felkészült, fiatal szakembergárdának. Van ebben valami elszomorító! Hiszen a mai frissen diplomázott szakemberek azoknak a gyermekei jószerivel, akik nagygyűléseken, ünnepi nyilatkozataikban büszkén mondták: itt végre minden az emberért, g felnövő nemzedékért történik. S amíg ők húszéves fejjel vezérigazgatók lehettek, ma ezt eleve nevetségesnek tartanák, fitymálnának, bizalmatlanok lennének. Őrület, nemde? Én például egy nagyváros statisztikai hivatalában adom össze — még szerencse, hogy telepes számítógép segítségével — a termelés különböző mutatóit; néha már azt hiszem, hogy az egyhangúságtól be- zsongok. De mit tehetnék? Talán tíz—húsz—harminc év múlva tőlem is megkérdi valaki: „Ha nincs baj a lumbágóddal, esetleg nem vállalnád el a helyettesi posztot?” S én tudja, mit válaszolnék nyomban az illetőnek? Azt mondanám, hogy elvtárskám, kár, hogy késett potom 25 évet. ★ V. MEGINT EGY DÜHÖS FIATALEMBER. — Aki egyszer hozzájutott egy klassz álláshoz, az egyúttal elhatározza: mindent elköakarják minden áron a víz alá nyomni a fiatalokat. Sőt: azzal válnak szimpatikussá, hogy nemcsak engedik, hanem maguk is segítik a fiatalokat röpülni, szép magasságokba... Ez a dolog .egyik oldala. De... Nem ismeretlen az a vezető sem, aki szinte reszket a friss, felkészült szakembertől, mert benne potenciális ellenfelet lát. Igaz, hogy közben leül a cég, tornyosulnak a gazdasági problémák, de az ilyen vezető mindig kisírja magának a megbocsátást, az elnézést, meg a különleges segítséget. Kinek jó ez, kérdezem? A legrosszabb magának a túlhaladott főnöknek, hiszen csupa rettegés, félelem az élete, miközben halomra gyűlik a deficit is. (K. L. üzemmérnök.) ★ VI. ZSÁKUTCÁBAN. Az előbbi jelenség megvilágítá- tására idézik fel fiatal beszélgető partnereim K. osztályvezető .tanulságos, . esetiét. íme; * • - • •• ’\ ! -^-'K. jófejű, leíkés ember volt, megfelelő elméleti alapok hiányában is állandóan iskolázta magát; úgy fújta a szakma néhány zsargonját, mint érettségiző diák a Szózatot. Csakhogy: amikor beleütközött a hétköznapok problémáiba, mindinkább zavarba jött, idegei csődöt mondtak, rákapott a nyugtátokra, aztán az alkoholra, mert ivás- kor oldódott benne a görcs, erősebbnek, bátrabbnak érezte magát. így teremtette meg saját magának azt az illúziót, hogy ő mégis csak megfelelő ember. Sokan tudták róla: éveken át nem mert elmenni szabadságra két hétre sem, hogy kipihenje magát, mert félt. távollétében megfúrják. Ügy tett ehelyett, mint aki nélkül még lélegezni sem tudnának a munkatársai, aztán év végén magát állította jó példaként a kollektíva elé: ő még pihenésre sem tud elmenni, mert annyi a dolga ... Tette mindezt addig, amíg teljesen elkészült idegileg, biológiailag, önkezé- Vel vetett véget életének. • ★ VII. „KIKAPARTUK A GESZTENYÉT ...” M. veterán tárgyilagos: — Megértem a fiatalságot, amiért türelmetlen, hiszen enélkül nem is lennének azok, akik. Mondhatnám én is: ugyan kedves ifjú barátaim, nem gondoljátok, hogy hálátlanság, amit csináltok? Hiszen végtére is, a mi korosztályunk nézett szembe a csendőrszuronnyal, a gumibottal, mi vállaltuk a munka nehezét a háború után, ötvenhat után, magyarán, mi kapartuk ki azt a bizonyos sült gesztenyét a tűz- ből... Csakhogy én ezt legfeljebb magamban gondolom így el, aztán beleélem magamat a mostani trónkövetelők helyzetébe. Végtére díj, vagy a halál választhat el bennünket. Én egy napot sem dolgoztam túl a nyugdíjkort, mert azt mondtam magamnak: nézd, öreg, ha eddig nem pusztultál el, most már vigyázz magadra, nehogy a rohamkocsi szirénázzon veled végig a városon. Azóta mindennap biciklizek, sétálok az unokámmal, kijárok a piacra, meg a meccsre, néha bekopogok volt hivatalomba, s ha nem zavarok, eldiskurálok félórát, órát azzal, aki éppen bent van és ráér. Ja, és nagyon jó barátságban vagyok az utódommal, akinek szívesen adtam át a helyemet, mert tudtam róla: tehetséges, rendes fiatalember. VIII. BEZZEG, A MI IDŐNKBEN ... Kontra: — Ez mind szép, és én el is hiszem, hogy ilyen reális gondolkodásúak is vannak. Csakhogy a másik véglet az általánosabb. Tudja, mitől szoktam én kínomban kaparnia. falait?,AtjéV ha, ,a főnököm lépten-nyÖmon azzal" példálózik,; hofey” ő' fiatal korában miként szaggatta az istrángot. Illendőségből végighallgatom, még jópofát is vágok hozzá, hogy érezze, mennyire csodálom az ő nagyszerűségét. Közben arra gondolok: legalább ne árulnád el magadat, egyetlen felettesem! Mert avval is dicsekszik, hogy ő már huszonkét éves korában osztályvezető lett, húsz ember főnöke. Na ugye7 Pedig még csak azután érettségizett estin. Tiszteletem neki, de itt vagyok én, túl a harmincon, főiskolai diplomával, s ha minden jól megy, két év múlva léphetek elő főelőadónak. Micsoda különbség! ★ IX. PÉLDÁZAT A FUTBALLVILÁGBÓL. Vitapartnerem idegesen,feszeng a székében a probléma hallatán, aztán a futballvilág példájával hozakodik elő: — Már megbocsáss, de én mindig kiütést kapok az efféle nemzedéki torzsalkodás hallatán. Itt van példának okáért a foci. Mindenki tapasztalja, hogy nálunk a harminchoz közeli futballistát már „leírják”, talonba rakják, a félprofizmus keretein belül is szinte kegyelemkenyéren él... Aztán mit olvas az ember a sajtóban? Azt, hogy az ilyen kivénhedt magyar labdarúgók sokkalta kelendőbbek a nyugati piacon, mint a könnyűipar rakott szoknyája. Hoppá — mondaná a Hofi Géza — akikor itt valami gáz van, uraim! S tudod, mi a srég- ség? Azt, hogy nálunk a végletek dominálnak! Nem érthető? Hát akkor kifejtem. íme: futballpéldával élve, mi nagyon gyorsan hajlamosak vagyunk sztá- rolni olyan fiatal srácokat, akik — vak tyúk is talál szemet alapon — véletlenül rúgnak egy bombagólt, de halvány gőzük sincs az 1984. november 3. @ összjátékhoz, a kiismerhetetlen taktikához. Ugyanakkor gyorsan kifütyüljük azokat a „rókákat”, akik bár nem rohangálnák ész nélkül a zöld gyepen, de az adott pillanatban felismerik a lehetőséget és finoman bepöckölik a pettyest a hálóba ... Hát... ezért becsülöm én a Dalnokit, aki most a Nyíregyházát edzi: nála nincsenek tabuk, ő nem hajlong a volt válogatott előtt, ha kell, megbünteti őt is, de élteti a reményt a tizenévesekben is. Neki van mersze kihagyni a „nagy nevűt” és mélyvízbe dobni a csetlő-botló, tejfölös szájú fiatalt is. Valahogy így kellene a másféle pályákon is: ne érezze senki, hogy bérelt helye van, viszont érezze a fiatalabb is, hogy neki pedig itt van keresnivalója, ha megfelel a követelményeknek. ★ X. SZERENCSE DOLGA? Vállalati személyzetis mondja: — Nehéz ügy ez, akárhonnan nézzük. A fiatal szakemberek türelmetlenek, bizonyítani szeretnének, nagyobb megbecsülésre is vágynak, ami sokszor a beosztáshoz kötődik. De hát igazgató, elnök, hivatalvezető mindenütt csak egy kell, tehát az esély már eleve korlátozott. Aztán a kor visszafelé sem érdem: bűn volna felállítani egy különben jól dolgozó, nagy tapasztalam igazgatót, a székéből, csak azért, mert ő már túl .van., ,az ötyenen s helyébe ültetni valaki mást csak azért, mert ő még fiatal, s előtte az élet? Igaz, az utóbbi időben — szerencsére — nagyobb súllyal esik latba a képesség, a fel- készültség, s, emiatt jó néhány idősebb vezetőt • váltott fel fiatglabh Aztgh bizonyára váítozást hoz a mostani gyakorlatban, hogy a jövőben mód nyílik az igazgatók választására is. Én mégis azt mondom: a mégoly tervszerű káderfejlesztésnél is mindig közrejátszik a szerencse. Az, hogy egy adott munkahely pillanatnyi helyzete milyen kiállású vezetőt kíván? Szerintem ma is igaz, hogy a fiatalok kezében ott a marsallbot, ami az előbbre jutás jelképe, legfeljebb a körülmények változtak és változnak állandóan a ranglétra tájékán. ★ XI. JÓZAN INTELEM. Még egy passzus a KB határozatából : „A fiatalokat a munka szeretetére kell nevelni. A munkához való viszonyban nagy szerepe van a felnőtteknek, a példamutatásnak. A vállalatok, a szövetkezetek, az intézmények biztosítsanak a fiatalok számára képzettségüknek és képességüknek megfelelő munkát. Gondoskodjanak a teljesítményükkel arányban álló megbecsülésükről, a kiemelkedő dolgozók előléptetéséről ...” Tudnunk kell olvasni e sorok között, s akkor mihamarabb felismerjük: itt nem csupán egy korosztálynak szánt gesztusról van szó. Mai — és főleg holnapi — kegyetlenül bonyolult tennivalóink ellátásához jól felkészült, bizonyítani vágyó, a kockázatoktól sem félő irányítókra van — és lesz — egyre inkább szükség. Anélkül, hogy — a jól mutató statisztika kedvéért — egy tiszteletre méltó korosztályt kisemmiznénk, megbántanánk, fokozatosan — de az eddiginél élénkebb ütemben — van szükség minden irányban a fiatalításra, a saját korlátjait feszítő új erő hasznosítására, mindannyiunk javára.-f VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN f~ KM HÉTVÉGI melléklet
