Kelet-Magyarország, 1984. november (44. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-03 / 259. szám

Nem szégyen, ha van... Valakit megkérdeztek van-e telke, kocsija, betétköny­ve. Az illető kihúzta magát és büszkén kijelentette: „nincs, soha nem futottam az ilyesmi után.” Ügy mondta ezt, mint aki különbnek, tisztességesebbnek tartja magát azoknál, akiknek ilyen ingóságuk van. Ekkor jegyezte meg ismerő­söm: — Hát akkor mije van ennek az embernek, aki nem éppen imái gyerek? Ma már nem biztos, hogy büszkének kell lenni arra, ha valakinek semmije nincs ... mmmmmKmmmmmmmKmmmmmmmmmmammmmmmmmmmmmm „Az elmúlt időszakban az aktív keresők átlagbére több mint másfélszeresére növe­kedett, ennek ellenére lema­radásunk az országos átlagtól fokozódott. Az ipar területén a különbség eléri a 700 forin­tot, ennek objektív és szub­jektív tényezői ismertek, de nem lehet számunkra meg­nyugtató.” „A jövedelmeket jelentő­sen módosító tényező, hogy aktív koron belül jelenleg (1984) 27 ezer a rokkant és baleseti járadékos, akinek a havi nyugdíja 3 ezer forint alatt van. Módosító tényező­ként ide kell sorolni azt a 14 ezer gyesen levőt, akik­nek a jövedelme 8—900 fo­rint.” (Részlet egy megyei elemzésből) Nem''is olyan kézenfekvő hát, kinek kell büszkélked­ni vagy szégyenkezni — ha nincs, vagy van bocsija, tel­ke, színes tévéje, hifitornya és így tovább. Van, akinek lehetne és mégsincs, s van, akinek nem lehetne a sta­tisztika szerint — jövedel­me arányában —, mégis megvannak ezek az anyagi értékek. S erre csak rész­ben ad magyarázatot az a tény, hogy a „másodgazda­ságból” is származik jövede­lem: a megyében a mezőgaz­dasági kistermelésből ez 25 százalékot tesz ki. Érdekes­ség, hogy a szellemi foglal­kozásúak jövedelmének 21 százaléka is innen származik. Hogy ki mit részesít előny­ben, mire törekszik, az na­gyon eltérő és egyéni. Van, aki szó szerint megkoplalja a kocsit, a nyaralót, a kül­földi utat. Másoknak telne ilyesmire, mégis óvatosak, más értékeket részesítenek előnyben, míg jócskán akad­nák olyanok, akik gyermeke­ik tanulását, életkezdését se­gítik, vagy ne hallgassunk azokról sem, akik nem tud­ják beosztani a jövedelmü­ket. Ügymondván nincs érzé­kük a pénzhez. Az emberek egy tekinté­lyes hányada mindinkább a megfelelő lakáskörülménye­ket tartja a legfontosabbnak. A régi, vagy szűkös, nem komfortos lakását nagyobb­ra, korszerűbbre igyekszik váltani, még ha jelentős költ­ségbe is kerül. A megyében 1960-ban még az egyszobás lakásokból volt a legtöbb, 70 százalékot teitt ki az összlakásállományban. (Az országos átlag ekkor 52 százalék volt.) A három- vágy ennél több szobás la­kások száma alig érte el a 2,6 százalékot (országosan 6,2 százalék volt). A szabolcsi la­kásoknak huszonnégy évvel ezelőtt mindössze 4 százaléka volt fürdőszobás az országos 11 százalékkal szemben. Ez a helyzet 1980-ra lényegesen1 megváltozott: csupán a für­dőszobás lakások arányában van egy 20 százalékos lema­radásunk, ami igen figyelem­re méltó, de a két, három, vagy ennél több lakással rendelkezők arányszámában megközelítette a megye az országos átlagot. idéztük az iménti — és a még következő — adatokat, hanem a pénzelköltés „irá­nyai” miatt. A megyében élő emberek egy jelentős része előbb a lakásgondján igyekszik enyhíteni, és csak azután jöhet — akinél ez fontos — a hétvégi telek és a többiek. Nem kell hát cso­dálkozni azon, ha valaki „csak” egy lakást tud fel­mutatni mint anyagi ered­ményét a sok éves munkál­kodásának. Ez is nagy tett és nem is mindenkinek si­kerül. De a lakás más tár­gyakat, értéket is kér ... A száz háztartásra jutó tartós fogyasztási cikkek ál­lományát tekintve a megye szintén felzárkózott az or­szágos átlaghoz, sőt némely cikkben meghaladja azt. Mindennek nagy ára van, ■mert a megyében a legke­vesebb a szabad idő. forintos betétkönyvet, fogla­lónak. Mindig is akadtak embe­rek, akik egyfajta örömet lelnek abban, hogy becsap­ják a környezetüket, talán önmagukat is. Csaknem ron­gyokban járnak, miközben dagad a zsebük a gazdagság­itól. De nem ez a tipikus. Az emberek többsége szereti él­vezni a gazdagságát, arra költi a pénzt, amire vágyott. És egyáltalán nem szemér­mes, ha baráti társaságban fel kell sorolni, kinek mije van, ki miire vitte ... Való igaz azonban, hogy könnyen gyanúba keveredik olykor az, aki nem tud „el­számolni” környezetének. Legjobb esetben zsugoriságra gondolnak a találgatok, úgy vélik, az OTP-ben tartja a megtakarított pénzt ismerő­sük, de akadnak másféle megjegyzések is, italra, nők­re költi. Az életviteliben ke­resik az okot, ami sokszor valóban közrejátszik abban, ki hogyan boldogul a pén­zével. Külcin kategóriába tartoz­nak az elváltak, a csonka családban élők, amelyekn csendes megbocsátással el­nézik, hogy nem, vagy alig telik valamire. A megyében az emberek őrt százaléka tar­tozik ebbe a kategóriába. A gyermekeiről tisztességesen .Sajnálatos tény, hogy ná- gondoskodó apa — aki a megállapított tartásdíjon fe­lül is költ a gyermekeire — aligha lesz bármikor is olyan anyagi helyzetben, hogy versenyre keljen má­sokkal. De a gyermekkel ma­- , „ .... 1., radó anyák többsége se dús­zo, hogy a háztáji gazdal- (kál a ^n2ben> msert egyre kodásra fordított idő jóval többe kerül a gyerekek ne­lunk majdnem a legalacso­nyabb a gyermekgondozásra fordított napi idő (17 perc). Pedig nálunk van a legtöbb gyermek. Ugyancsak jellem­meghaladja a megyék és az ország átlagát (országosan 53 perc, nálunk 97 perc). Ez két okra vezethető vissza: egy­részt a háztáji gépesítettség alacsony fokára és a munka­iigényes kultúrák meghonosí­tására, másrészt a kedve­zőtlen adottságok és hátrá­nyok behozása több, intenzí­vebb jövedelemszerzésre ösztönöz.” (A jelentésből.) vetése. Ha egy ilyen ember­től kérdezik, mire vitte, van-e kocsija, telke, színes tévéje — a válasz aligha le­het kétséges. Ki ne érezné, hogy a drá­guló élet többletenergiát kí­ván azoktól, akik tartani akarják az életnívót. Ez pe­dig csak egyféleképpen le­hetséges: feszített terr*pó, ál­landó stresszállapot. Termé­szetesen nem mindenkinél, az emberek többsége képes felmérni a saját lehetőségeit — teherbírását — és ha szük­séges, visszább is tud lépni egy kicsivel. Le tud faragni a kiadásaiból, hozzá tudja Bárhogyan is kerülgetjük, Szabolcs-Szatmár megyében általában 100 forintért töb­bet, keményebben meg kell dolgozni napjainkban is, mint másutt. Nehezebben születik a forint. Az utóbbi tizenkét év személyes kiadá­sainak görbéje jól tükrözi, milyen kiadásokkal spórol- igazítani az elérendő szemé- nak az emberek a kitűzött lyes célokat a megváltozott cél érdekében. így a mun- nehezebb körülményekhez, ikás, a paraszt, a szellemi Mégis ... foglalkozásúak körében egy­aránt csökken az élvezeti cikkekre kiadott pénz. Érde­kesség, hogy ez lényegesen magasabb jelenleg a szövet­kezeti paraszti és a munkás- kategór,iában, mint a szelle­mieknél. Ruházkodásra vi­szont a szellemi dolgozók költik a legtöbbet. Ismerősöm mesélte, aki a közelmúltban adta el családi házát: álmodni sem merte, hogy az fogja megvenni, aki a legelesettebbnek nézett ki. Benyúlt a mellényzsebbe és az asztalra tette az egymillió „ ... a javuló orvosi ellá­tás ellenére a 60-as évek kö­zepétől a 40—59 évesek ha­landósági szintje emelkedett. A férfiaknál lényegesen na­gyobb mértékben, mint a nőknél. 1962—63-ban éven­ként mintegy 200 férfi halt meg 45—59 éves korban, ez az 1979—80-as évekre már 400 fölé emelkedett. Nálunk az infarktus gyakorisága —a megyébn — jóval nagyobb, mint az országos átlag. E jelenség kialakulásának Oka­ként sok tényező együttes ha­tása jelölhető meg.” Nem kell hát szégyellni azt, amink van. De azt sem, ha inem tudunk versenyre kelni a másikkal. Nyugodtan büszkék lehetünk a kocsinkra, nyaralónkra, színes tévénk­re, ha azok bennünket szolgálnak, emberibbé teszik az éle­tünket. De ha mi válunk ezek rabszolgáivá, s az anyagi értékek megléte szerint kezdjük — akarva akaratlan — osztályozni egymást, az már jelez valamit. Porszem került a társadalmi értékkontrollba, amit tanácsos minél előbb eltávolítani, különben hamis vágányra tereli törekvésein­ket ... Nem az örökös megyei és országos mércsigélés miatt Páll Géza 1984. november 3. Szomszédoltunk Szatmárban-Beregben A Rókás-rét Túristvándi mellett mocsári tölgyeivel bűvöli el a látogatót. I. Szíves meghívót hozott a posta, s mert hasznos prog­ramot ígért, örömmel vállal­koztam rá, hogy úti társukká szegődjem a Bükki Nemzeti Park KISZ-eseinek, akik az OKTH Észak-alföldi Felügye­lőségének vendégeiként két napot,* tölthetnek a Szatmár- beregi Tájvédelmi Körzet területén. Heten vágunk neki az út­nak a park két NIVA-jával: heten, mint a gonoszok: van köztünk geológus és mada­rász, botanikához értő terü­letkezelő; s magunkkal visz- szük a fényképezőgépet, a jegyzetblokkot — meg a ter­mészet határtalan szere té­tét ... Akácosok, almáskertek kö­zött visz az utunk, s jó né­hány órába beletelik, mire Fehérgyarmatra érünk. Á régi kórház épülete elé for­dul a kis konvoj: ez ma a tájvédelmi körzet központja. Udvarán az észak-alföldiek — igazi házigazdák módjá­ra — hamisítatlan vendégvá­ró pörköltet tálalnak, s most, hogy már tényleg együtt a csapat, hosszú, végeláthatat­lan sora indul meg az utolsó találkozás óta eltelt esemé­nyeknek. Meszlényi László — kert- és tájépítő mérnök, évek óta a TK vezetője — lesz társam az ebédnél, ő mutatja be előzetesen szű- kebb hazáját, Szatmár-Bere- get: száraz, tényszerű adato­kat közöl. Lexikonszerű ké­pet kapok a védett terület nagyságáról, alapításának idejéről, a védelem indoklá­sából; s partnerem ügyesen leplezett, sokat ígérő mosolya sejteti velem, hogy a holnap­ra tervezett program nem­csak nekem, de a természet bőkezűségéhez szokott bük­kieknek is sok kellemes meg­lepetéseket tartogat. Meszlényi László karonfog­va az épületbe invitál. A haj­dani ispotály helyén ma természetvédelmi bemutató kapott helyet, s gyanúm meg­erősödik: igazgyöngyöt rejte­gető kagylóhéj ez a Tisza- hát: utolérhetetlen, és csodá­latos. A vidék élővilága köl­tözött itt a falak közé a nyá­ron megnyitott kiállítás ré­vén. Szegletében élethű, ki­tömött madarakkal ismerke­dem: a kisvöcsökkel, a mél- tóságos szürjkegémmel; itt van a görbecsőrű kispóling, s végre valóságos bölömbikát is láthatok. Emitt, az erdei fák ágaira települt énekesek otthoni jóbarátaink. Van itt vörösbegy, cinke és sárgari­gó; aztán a 'baglyok, meg egy-két nappali ragadozó is. Az egyik tablóról a száza­dunkban kipusztult növény- és állatfajokat ismerhetem meg: sajnos — túlon túl is későn! Jókora az épület: a másik teremben helytörténeti mú­zeum gyűjteményének alap­jait rakosgatják a lokálpat­rióták, s egy újabb helység falán — ebben húzzuk meg majd magunkat éjszakára — Gy. Szabó Béla fametszeteit nézegethetem végig. Jócskán beesteledik, mire mindent végignézek: társaim már földre rakták a szivacs­lapokat: magam is előkotrom a kocsi hátuljából a hálózsá­kot, s míg elalszom, a falon függő térképre gondolok, meg a sok-sok falucskára: Túristvándi, Szatmárcseke, Tarpa, Gulács, Csaroda. .. Bőven lesz mit végigjár­nunk . .. II. Nem volt szükség ébresz­tőre: jóval a beállított idő­pont előtt kikapcsolhattam az órámat. Hajtanám az időt veszettül, szeretnék már kinn lenni! Szerencsémre baráta­im is így lehetnek, ezért csakhamar az országúton va­gyunk megint. Más ez a vidék, mint a mi­énk: egyetlen része tán az országnak, ahol maradékta­lanul együtt van még egy esetlegesen kialakítandó nemzeti park valamennyi feltétele: Szatmár-Bereg ez már a javából: a tiszta vizű folyók, s a fatornyos, ha­ranglábas templomok vidéke — meg az egyszerű, vendé­get szerető embereké .. . Láttunk járomba fogott te­heneket, s lóhúzta, kétkere­kű kordét is, amibe — ha míves házat építeni támad kedvük — ma is befognak, s azzal szállíthatják az építő­követ a tarpai „hegy” gyom­rából. Igaz, a felvidéki em­ber keményebb követ pró­bált, de Komlódtótfalu ár- víz-ieborotválta pusztaságé, nak példáján belémhasít, hogy ez a föld amúgy is megcsúfolta már sokadízben fiainak igaz törekvésekkel teli életét. .. Túristvándi. Van ezekben a falvakban valami bájerő, vagy akármi, hogy gyermek­koromat idézni képesek. Nem a vízimalom, hisz háromke­rekes, favázas vízimalmot a XVIII. századtól most látok először. De öregapó kedves­sége, ahogyan a messziről jött idegenek előtt feltárta a malom titkát, s nehéz mun­kára ösztökélte az irdatlan kerekeket, abban volt vala­mi, amire javarészt tényleg csak gyermekkoromból em­lékszem. Nézem a nyafogva egymásba kapaszkodó kere­keket, a példásan precíz ki­vitelű építményt, s szégyell­ni kezdem magam, hogy év­századokkal apáink ácsolt fagépezetének megszületése után nekünk még mindig csak integrált áramkörre te­lik. Jártunk Szatmárcsekén. Megnéztük az alig tenyérnyi tájházat a zsúpfedél alatt, s megint elgondolkozhattam Szatmár-Bereg emberének nehéz során. Kimentünk, s szép beszédű kísérőnk — ma a Hortobágyi Nemzeti Park felügyelője — a vidék szülöttjeként nemes ^egysze­rűséggel, az alkalomhoz illő pátosázal rakja egymás mö­gé a szavakat. Halotti csó­nakban ülünk már mind­nyájan: temetésre készülünk a nagy vízen túli temetőbe, s megoldódik a csónakra ala­pozott temetkezési szokás rejtélye is: embertelenül kö­zel 'kerülünk » halálhoz... Köiősey * temetőjének . ösvé­nyén a magyar bajusz és az emberi orca halotti jelei so­rakoznak megszámlálhatatla­nul: szépen, rendben, feke­tén. Nem kopjafa: emberar­cú fejfa ez: a „fűtől való” fa: sírjel. Csónak alakú bál- ványfejfa. /Tarpán találjuk a másik malmot. A főtéren lóhajtású szárazmalomban őrölték apá­ink a mindennapit. Az épít­mény itt is példás rendű és tiszta. Rövid az idő: versenyt va­gyunk kénytelenek futni ve­le : továbbmegyünk. Csaroda felé tartunk. Finta István a községi templomhoz irányítja a kocsisort, s mi megismer­kedhet ünik Cs aroda Árpád- kori püspöki templomával, ahol a vallási átállásoknak köszönhetően tárult fel a kö­zelmúltban ország-világ előtt öt évszázad képzőművészete. A valamikor levakolt freskó­kat natjaihiki'!'f^eníüékeéei kutatták; fél: s tétí^'í ftágy- közönség számára fibziSfér- hetővé. Csakúgy, mint min­den műemléképítményt, amit ma megnéztünk. Dél is elmúlt már, s mire az ebédlői asztaltól fölállunk, jócskán oda a nap kéthar­mad része. A Szamos torkolatához me­gyünk. Sétálunk a Tisza partján, s kék szedret nas­solunk. Gyönyörű a táj. Pe­tőfi érezhette magát így a Tiszánál, mint én most, s csaik az egyre sürgetőbb sza­vakra szedjük össze magun­kat. Mindjárt beesteledik. Nem is állunk már meg. Egyetlen rövid sétára futja már csak időnkből. Jókora legelő közepén csiperkét gyűjtünk: szép beszédű kísé­rőnk, Finita István tájjellegű gombarecept szerint főzi majd meg. Ezzel kedveskedik nekünk vacsorára. Nos, köszönjük, kedves Finta István és Meszlényi László, meg Ti valamennyien ott Széles Nagy Alföldön: köszönjük a gombavacsorát, a sok-sok élményt, s azt, hogy Nálatok tölthettük e fe­lejthetetlen két napot. Találkozzunk jövőre miná- lunk, a Bükk-hegység renge­tegében ... ! Hubai Miklós erdőmérnök a Bükki Nemzeti Park botanikai felügyelője VÁLTOZÓ, ÉLETÜNK KH HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents