Kelet-Magyarország, 1984. november (44. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-24 / 276. szám
1984. november 24. Q Q Dohányosok eszközei A vásárosnaményi Bereg Múzeumban a dohányfeldolgozás régi eszközeit gyűjtötték össze az egyszerű kéziszerszámoktól a különleges faragott, égeteti és festett pipafejekig. Képeink néhány érdekességet mutatnak be az értékes gyűjteményből. Pipaszurkálók és parázsfogó. Mángorló és kaszapengéből készített kés dohányvágáshoz. fféle kis tudományos mű- ■ látszik kialakulóban Másikán. Ezt jelzik a Szatmár :eum Közleményei sorozat tel, melyek között hato- :émt látott napvilágot W. •i Zoltán „A középkori Má- ilka” című tanulmánya, ölj árában még az értéke- ez talán annyit: noha vi- ;n, sőt egy kicsi vidéki városban íródott a munka, egy biztos, a „vidéki” jelző, azzal a bizonyos rossz felhangjával, semmiképpen sem illik rá. Egy jól megírt, komoly apparátust felvonultató művet, egy nagyobb lélegzetű összegzés első — bevezető — kötetét ve heti kezébe az olvasó. A szerző Mátészalka történetének megírására készülve a jelenlegi város historiográfiáját fogta össze, leszámolva számos eddig makacsul élő tévhittel. Ha tetszik mítoszt is rombol, hiszen bebizonyítja, hogy a mindmáig legtöbbet forgatott szerzők egyike, Szir- may Antal tévedett, amikor például arról nem tudván adta közre ismereteit, hogy a mai 'Mátészalka, több apró település összenövéséből jött létre, hogy 1260-ban, a mai település belterületén belül három különálló, falu is létezett: Vászoly, Máté és Szálka. W. Vityi '.Zoltán bebizonyítja azt is, hogy a Szirmay által említett Zalka gróf a legendák világába tartozik. De sorra veszi a többi, Mátészalkával foglalkozó szerzőt is, pontról pontra támasztva alá, vagy megcáfolva azok állításait. Ez utóbbiból van a több, hiszen a történetírók többségében fel sem ötlött, hogy a zsinórmértékként kezelt »alapmunka, a tévedések sokaságát tartalmazza. (Csak zárójelben: akadt monográfus, aki a Tiszaszaíkára vonatkozó adatokat plántálta át Mátészalkára.) A kötet jól szerkesztett térképen ábrázolja a középkori Mátészalkát és 'környékét, közli a Hont-Pázmány nembeli Mátéi család leszármazási táblázatát, valamint a helységnevek alakulásának etimológiáját, s a kérdésről szóló nyomtatott forrásokat, irodalmat. A munka, terjedelmét tekintve szikár, de aki elolvassa, érzi, hatalmas energia sűrűsödik ebbe a füzetbe. Most már csak az van hátra, hogy a nagy összegzéshez előtanulmánynak szánt írás után, mihamarabb napvilágot lásson maga a monográfia is, hiszen a helytörténetírás nem nélkülözheti a W. Vityi Zoltánéhoz hasonló, alapos és jó munkákat. Speidl Zoltán Dúsa Lajos: Hol vagy, Éva Van úgy, hogy engem megvadítasz ha nem vagy itt, s amikor itt vagy teljes valóddal — szomorúan iáitom, hogy hiába vadultam ... ’ Mert itt ml ketten árva testünk sorsáért ugyanúgy verekszünk; és minden megmérgezett jóban magam látom — elárvulóbban, mint Gábriel lángkardjia előtt. — Hol vagy, Éva, s ti szép, lenge nők? Károlyi Amy Termés Mire bogyóvá sűrűsödik s alakja végleges, még vitézen veresük, de holnap vége lesz, épp most, amikor jóízű s legelné szem s a száj, akkor várja egy fülenincs, ormótlan nagy kosár Az aranymosás története (1.) Ki tudja ma még — néhány szakemberen kívül —, hogy a Kárpát-medence egykor Európa aranyban leggazdagabb országa volt, s „egyedül Erdély aranybányái több aranyat adtak, mint azonkívül összes Európa”? Pedig itt nem csupán Erdélyben voltak mesésen gazdag aranybányák... S arról talán még kevesebben tudnak, hogy a Kárpát-medencében nem csupán a bányák ontották ezredéveken keresztül a sárga fémet, hanem már évezredekkel a bányászat megkezdése előtt is aranyat mostak itt folyóvizeink igen jelentős részéből, hiszen — amint ezt Rákóezy Sámuel írja -századunk elején — ,',az arahymo- sás az emberi nem fejlődésének legelső állapotában keletkezett, már az ősember tulajdonságai közé tartozott ..Ez a megfogalmazás, a megfogalmazás stílusa a mai ember fülének talán kissé furcsa, de szakember véleménye, s egészében igaz. Az arany kinyerésének módja a legelső időben véletlenszerű volt, egyszerű gyűjtögetés. Az ember véletlenül bukkant rá, hiszen Erdély aranyvidékén például — a szó legszorosabb értelmében — a földön hevert az arany, a folyók kavicsa között csillogott, s csak le kellett hajolni érte. Aranymo- sásról már csak akkor beszélhetünk, amikor az ember feltalálta az első aranymosó eszközt (majd sorra a többit), mivel akkor már — legalábbis nagyjából — tudta, hol keresheti az aranyat, s hogyan nyerheti ki a hordalékanyagból az olyan apró szemcséket is, melyeket puszta kézzel már nem gyűjthet össze. Ez azonban már nem szórakozás, hanem céltudatos munka volt. De lássuk csak, hogyan is kerül az arany (és ezüst) a folyóvizek hordalékanyagába? A víz segítőtársaival, a széllel, faggyal, hőséggel állandóan egyengeti a föld felszínét. Lassan, kérlelhetetlen erővel mállasztja, morzsolja a hegyek anyagát, a sziklákat, s azokat — miután darabokra zúzta, kaviccsá csiszolta, homokká őrölte — magával ragadja a völgyekbe és a síkságokra. Ebbe a hordalékanyagba belekerül az ismert vagy ismeretlen aranytelérek anyaga is. A súlyosabb, nagyobb darabok, mindjárt, a hegyek lábánál „leülnek”, lerakódnak, míg az apróbb, köny- nyebb darabokat vagy szemcséket tovább viszi a víz. Ahogy a folyási sebessége, a szállító ereje csökken, a hordalékát lerakja árterére, pántjaira, zátonyaira, de a medrébe is. Itt bukkant rá az ember először az aranyra, s innét Az aranymosó benedvesíti a teríti. termeli ki mosással mindmáig. A mosott aranyat az aranyász, vagy aranymosó sáraranynak nevezi, mert „sár”-ból mossa ki, s egyúttal a legtisztább aranyinak tartja, ahogyan valóban az is. Érdekes, hogy az alánok nyelvének maradéka, az osz- szét, a tiszta aranyat sug-za- rine, sug-zärine néven nevezi, ami — összetételi alakjában — a mi sárarany elnevezésünknek felel meg , . . Bár Magyarország aranybányái — amint már korábban említettem — Európában a leggazdagabbak voltak, királyaink és fejedel- "rdeink nagyon is számon tartották a folyóvizek fövenyéből mosott aranyat éppen azért, mert jelentős mennyiségű volt. A szakemberek vizsgálódásai, s az írásos dokumentumok szerint a Kárpát-medencében (betűrendben) a következő vizek hordoznak fövenyükben aranyat: Cser- na, Dráva, Duna, Garam, Ipoly, Karas vagy Krassó, Mura, Néra, Rába, Száva, Tisza, Vág, Zagyva, Zsitva, s a Királyhágón túli részeken pedig: az Aranyos, Fehér- Körös, Maros, Olt, Ompoly, Szamos és a Zsil. Sókkal hosszabb ienne a .névsor”, ,ha az említett folyók aranyat hordozó mellékvizeit is megneveztem volna. Az évezredek folyamán a Kárpát-medencében négy nagy aranymosó centrum alakult ki, ahol egész települések lakossága — szinte kizárólag csak — aranymosással foglalkozott. Ezek a centrumok a következők: 1. a FeLső-Tisza és mellékfolyóinak vidéke; 2. Az Erdélyi Érohegység vidéke; 3. a Csalié- és a Szigetköz, valamint a Duna mindkét partja, egészen Esztergomig; 4. a Muraköz ás a Dráva mente, egészen a torkolatig. Egyes ilyen centrumokban családok ezrei foglalkoztak egykor aranymosással. A helyek szerint mások és mások voltak a földtani adottságok, a természeti viszonyok, mások az aranykinyerő eljárások, az eszközök, a mesterszók, s mások az aranyat mindenütt kísérő regék, mesék, az eredmény viszont mindenütt igen jelentős mennyiségű mosott, vagy sárarany volt. Az aranyimosók egy igen jelentős résziének a honfoglalás után még évszázadokig állandó lakhelye sem volt. Kóborló, „residentiátlan” emberek voltak — családjukkal együtt Ezzel a — királyi engedéllyel — kóborló életmóddal még a múlt század második felében sem hagytak fel teljesen, bár léteztek — s igen sok ilyen posztót, a másik a mosópadn*. Az aranymosók feleségei is kivették részüket a munka ból. (A szerző archívumából) volt már a XI. században — igazi aranyász települések, falvak, melyek lakossága szinte kizárólag csak arany- mosással kereste meg ke - nyerét Mert ha vásároltál?, is földet, az igazi aranymosók annak megművelését másokra bízták. Míg -egykor a rómaiak a Kárpát-medencében ölesé rabszolgákkal végeztették a bányamunkát és az arany- mosást, a honfoglalás utáni aranymosók szabad emberek, ’azaz a király jobbágyai vol tak. A rabszolgákat és a bányászokat munka után. megmotozták (a motozás az aranybányászok esetébei mindmáig érvényben is maradt), -tehát nem volt módjuk, lehetőségük az arany eltulajdonítására... A szabad aranyászoknak, a király jobbágyainak munkáját azonban senki nem ellenőriz te, s bár a királyok, fejedelmek sok, igen szigorú rendeletet hoztak, az aranymosók egyre több aranyat ad tak el — a hivatalosnál lényegesen jobb áron — az aranyműveseknek és az laranycsempészeknek. Csak tessék-lássék szolgáltattak be aranyat a királyi aranybe • váltókban, hogy így hozzájuthassanak az egyébként nehezen beszerezhető és számukra nélkülözhetetlen higanyhoz, s (aranyuk túlnyomó többségét a „feketepiacon” értékesítették még a két világháború közötti idő szakban is. Sokszor még a legközelebbi hozzátartozójuk sem ismerte az általuk kimosott, arany mennyiségét. (Következik: A Tisza aranya.) N. László Endre (#4 neSi t/T RMIl ILr Z f Kflffft“ÍT jf * ni uL&cr-fcfi! I W t-Vt-t <Söi fl W #1 |#|fíl ífc w ShHr .& -If ft Pi lü üf •% II ífí ü !f P ú $ “Ili EII t? P C ti m -all fa Különleges pipafejek.
