Kelet-Magyarország, 1984. október (44. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-13 / 241. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET (Könyvdicsérő) A mai vers és olvasója CSÖKKEN A KÖNYV BECSÜLETE. Nem én mondom ezt, hanem olyan szakemberek, akik vizsgálati adatokkal nyomaltékosít j ák állításukat. Mintha minden a könyvolvasás ellen esküdött volna össze. A televízió. Az ezernyi fajta magámhobbi. A munkaidőn túli magánmunkák. Veszélyeztetettségérzetünk, amely az elmélyülést kívánó, lélekrezdüléses szép- irodalom helyett a nyers, közvetlen tudnivalókra tesz kíváncsivá bennünket. Mi újság a világ feszültséggócaiban? Üjságot olvasunk — könyvet nem. A fiatalok újságot sem olvasnak. Világgal érintkeziésük elemi eszköze nem a betű, hanem a hang. Diszkózenét hallgatnak, koncertmuzsikát, fejhallgatót hordanak az utcán is, mintha fülvédővel védekeznének a világhideg ellen. Ezt már én mondom: volt idő, amikor úgy látszott, hogy a könyvnek példátlanul nagy becsülete lesz. Cikket is írtam erről, külföldieknek szánt kiadványba, tizenöt évvel ezelőtt, már-már a diadaljelentések modorában.' A könyvheti novellaantológiáról, amelyet százezres példányban kapkodtak el. A Szép versek sikeréről. Az amatőr irodalmi színpadok sokaságáról. A versmondó versenyekről. A hosszú sorokról, amelyek a könyvsátrakban dedikáló írók-költők előtt kígyóznak. Ez mindmind tény volt, nagy kifutást és boldog beteljesülést ígért. Nemrégiben pedig a debreceni irodalmi napok tanácskozói is azon borongtak: ez a futás bizony megtorpant, a boldog beteljesülés nem következett el. Vajon miért? A .szákemberek válaszát felsoroltam már: az olvasáshoz idő kell, az időt pedig elrabolja tőlünk a televízió, a hobbi, a különmunka, a hifitomyos, diszkózenés divat. És már itt ólálkodik a kertek alatt a legnagyobb időrabló: a videó. De nem kínál-e választ maga az irodalom is? Jelent-e elég nagy csábítást? Van-e vonzása? Válaszol-e az ellene dolgozó erők kihívására? Irodalmi hetilapnál dolgozom, több mint húsz éve, illik hát erről beszélnem: a közönséget igenis zavarba ejti az úgynevezett modern irodalom. Mintha szántszándékkal nem akarna válaszolni a kihívásra. Nem keresi az ellenerők csábításának kitett közönség kegyeit. És ez mindenképp belejátszik abba, hogy teret veszít. ELÉG. HA A MODERN költészetre hivatkozom. Ez a költészet bizony próbára teszi olvasói türelmünket. Nem Ismeri ugyanis a klasszikus harmóniát. Már-már arcpirítóan fegyelmezetlen. Ha tanáros-iskolás ítélettel szólunk róla: ez a költészet fegyelmezetlen a „helyesírás ’ dolgában is, a „külalak” dolgában is, a „tartalom" dolgában is. Fegyelmezetlen a központozásban, a szóhasználatban, a képekben, a képtársításokban, az arányokban, az érzelmekben és a gondolatokban. Van költő, aki a végsőkig költőietlen, van aki a végsőkig költői; az egyiknél szürke Duna-víz a vers, a másiknál tiszta nektár, de egyiknél sem csak ital — fürödnek benne. Van, akinél láncreakciót robbant ki a szó, a kép, és nukleáris hamuesőként zuhognak ránk a versek. Van, aki az írásjelek, a szónemdek, a váratlan sorvégek kátyúim teszi próbára a vers mondatot: mit bír el. Van, aki mintha az analitikus ideggyógyászat tankönyveinek szabadtársí- tásos szövegmintáira, vagy egy biológiai lexikon címszavaira tromfolna rá. Van, akinél lompos a vers, mintha zsebre dugott kézzel, cigarettával a szájban kívánná elszavalta tni; van, akinél ünnepélyes a vers, mintha szaivalókórusnak szánná egy walhaillai homályosságú misztérium játékban; van, akinél titokbizalmaisságú a vers, mintha önmaga akarná elmondani, tükör előtt, rálehelve a megfejtést az üvegre. És van, aki hideg tárgyakként koppantja, de van, akinél hólavina-ilávaömlés sisteregted egymásra a képeket. A mai avantgárd versben azt találjuk a legkevesebbnek, hogy az egyik verssort vízszintesen, a másikat függőlegesen kell olvasni. De még az is kevés, hogy a verseket kacskaringósan kell kibetűzni, mert úgynevezett képversek. A legtöbb az, hogy a verseket nem kell, mert nem is lehet elolvasni, hiszen betűk helyett saját találmányú hieroglifákból állnak. Olyannyira, hogy még az olvasástól mindeddig el nem tántorított versbarát is megborzad, és olyasmit sóhajt: „Hol vagy Petőfi, hol vagy Arany, hol vagy Tompa?” Esetleg hajlamos azt mondani: ennél még az úgynevezett giccsköltészet is jobb. Hiszen még az is kiválthat művészi élményt, mert kettőn áll a vásár: lehet, hogy a mű értékbelien, ám hátha én, a műélvező, értékes vagyok? És hátba feldúsítom a műélvezetet a magam gazdag értékeivel? De mit dúsítsak fel azon, ami nem is akar hatni rám? ÉS ÉN MÉGIS AZT MONDOM most: persze, hogy olvassunk Petőfit, Aranyt, Tompát. De ne vonjuk meg bizalmunkat a modern költészettől sem. Nehéz helyzetben van, ezért én dicséretére kelek a könyvnek; réginek is, újnak is. Nem mondom, hogy rajongjunk a zavarba ejtő. türelempróbáló újért. De róla való ítélkezésünkben fontoljunk meg néhány dolgot. A következőket. Először is azt fontoljuk meg, hogy nincs irodalom, nincs költészet eredetiség nélkül. Amíg valaki zseniálL san utánozza Petőfit, addig csak zseniális Petöfi-után- zó, de nem költő. Költő akkor lesz, ha senkit sem utánoz, ha sohanem voltat, ha eredetit kínál. Az úgyneve- zejtt modem költészet kö- zönsiégborzoiló formaújdonságait a szükséges eredetiségkeresés teremti meg. Es szükségszerű az is, hogy ere- detiségkeresés közben a költő előrébb járjon, mint a közönsége. Mi akaratlanul a megszokottat keressük, ő akarva a szokatlant. Ez már magában is türelemre inthet bennünket. De másodszor azt is érdemes megfontolnunk, hogy nincs az a meghökkentő formaújdonság, amely ne épülhetne be előbb-utóbb egy elfogadott, áttekinthető formarendszerbe. Gondoljunk arra, hogy a rímtelen görögrómai költészet után a puszta ríirn is vakmerő újításnak számított. És ma már sok nemzet költészetében a rímet is túlhaladott díszítménynek tekintik. Vagy költészeten kívüli jelenségnek, amilyen például egy táncdalszöveg. Nemrégen elfogadhatatlan volt a versmondatok sorvégi zökkentése, megtörése, ma már észre sem vesszük. Ady Endre még olyan jelzős szerkezettel is megbotránkozást keltett, mint a „piros dal” például (hiszen az egyik szó szín- képzetet idéz, a másik hang- képzetet), ma már kezdő költőktől is elvárjuk, hogy ismerjék az ilyen váratlan szópárosítások titkát. A formaújdonságok tehát érthetetlenek először, megbotránkoztatnak bennünket, aztán közkinccsé válnak. Először a szakma fogadja be őket, aztán mi, az úgynevezett nagyközönség. De éppen ezért javaslom, hogy ne zárkózzunk el ma. Mert elveszítjük a holnapi befogadás lehetőségét. És reménytelenül magára hagyjuk az írót, a költőt, aki mostanára olyan helyzetbe került, hogy még létezésjoga is kezd kétségbe vonatni. És akiről, bármennyire azt a látszat kelti is, hogy nem keresi kegyeinket, tudnunk kell: sóvárog azért, hogy megértsük. HA SEGÍTÜNK NEKI ebben — mi is jól járunk. Mert kell a televízió, kell a hobbi, a különmunka, a nyers-közvetlen információ, a videó, még a fülvédős popzene is kell. De a könyv becsülete nélkül, az irodalom mégoly nehezen elsajátítható létmagyarázata nélkül ebben az információs gazdaságban is szegények maradnánk. Borzongatóan szegények. Mint akiknek sok mindenük van, csak éppen azt nem tudják, hogy ez a sok minden mire való. Faragó Vilmos Czigány Dezső: Nő tükör előtt (olaj) Nyíregyháza főépítészénél Műhelyét (hivatalosan: a városi tanács műszaki osztályvezetői irodáját) makettek, térképek... és álmok töltik meg. Vendég- hivogatóul pedig egy gondoláit: „Amit az ember megálmodik, az a gyakorlatban vagy megvalósul vagy nem egészen úgy valósul meg. Ez feszültséget teremt: az elképzelések és az építészet lehetőségei eltérhetnek egymástól.” Vincze István nyíregyházi főépítész hét esztendeje — miután a fővárosból szűkebb pátriájába, Szabolcsba visszatért — itt álmodja valós és olykor merész álmait. — Amit erről a feszültségről, az elképzelés és a megvalósítás konfrontációjáról mondott, különösen érvényes lehet a városrekonstrukcióra, tervezésre .. . — Valóban. Előttem is sőkan megálmodták már a jövő Nyíregyházáját. Negyedszázada készült a város első rendezési terve, és akkor még a VÁTI szakemberei alakították a megyeszékhely arculatát. Most vagyunk abban a szakaszban, amikor szakítani kell az akkori koncepcióval. Ugyanis an-» nak idején — nem sértésként használom a szót: erőszakos rekonstrukció kezdődött a város, egész területén. Alig vették figyelembe NyíregyMza történelmi múltját, sőt a hagyományokat mintha fel akarták volna számolni, . — A sóstói villamos felszámolására is gondol? — Arra is, de még sok mindenre .. . Inkább olyan példát említek, ami az országban másutt is jellemző volt: a lakótelepépítést. Ez, ha a városhoz csatlakozva valósul meg, akkor jobban elviselhető jelenség, de kevésbé elfogadható, ha a városrekonst- rufcció egészében jelennek meg ezek az önálló, elszigetelt lakótelepek. Szerencsésebb megoldásnak, bár nem tökéletesnek tartom a Déli alközpontot és a Kossuth u.—Erdő sor megoldását. — Ezek szerint a korábbi építészi álmok kárt is tettek? — Sok tekintetben igenis kánt tettek. Talán ezt most még kevesen ismerik el, de később olyan városfejlesztés indul itt, aminek során be kell vallani néhány korábbi elképzelés kudarcát is. Félreértés ne essék: nem a messziről jött ember véleményét mondom. Ítéletemmel nem állok egyedül. — Azért bizonyára talált ön jót is, szépet is ebben a városban. — Rokonszenvesnek tartottam a városközpont egy részének a rekonstrukciós megoldásait. Pl. a Lenin téri MTESZ-székház- ra, a Zrínyi Ilona utcai sávházra és egykét foghíjbeépítésre gondolok. Ezeken az épületeken látszik, hogy tisztelik a város hagyományait, de kihasználták itt a kínálkozó újszerű lehetőségeket is. — Mi volt az ön első gondolata Nyíregyházán? — Az általános rendezési terv megValó- sítása. Ezen lovagolok a kezdet kezdete óta, és most jutottam el oda, hogy első eredményei bontakoznak. — Kérem mondja el az építészetben járatlan, a be nem avatott számára: mi az elképzeléseinek lényege? — Alapelviem: fel kell mérni a város nagyságrendjét, funkcióit, szerepkörét (vagyis — tiszántúli megyeszékhelyről van szó), tájegységi karakterét és azt, hogy milyen most és milyen lesz a fejlődés dinamikája. Gondolok az iparfejlesztés ütemére, a lakosság összetételében várható mozgásra. — Ezek általános elvek. Építész szemmel ön milyennek nevezi konkrétan Nyíregyházát? — Az ország településhálózatában a közepes nagyságrendű város funkcióját tölti be. Körülbelül a hetedik legnagyobb magyar település. Ez a tény a korábbi években egyfajta feszültséget is szült; ugyanis többször volt olyan törekvés, hogy megyei jogú várossá váljon, de nem biztos, hogy ez az álom szinkronban volt a lehetőségekkel... Akárcsak olyan regionális okok miatt is, műit Debrecen és Miskolc közelsége ... — Mit értett az imént azon, hogy a fejlesztésnél figyelembe kell venni az alföldi, tiszántúli jelleget? — Nyíregyháza körül van véve olyan lakóhelyekkel, amiket ma településcsoportoknak nevezünk. A fővárosban és másutt is már emlegetik az ún. „aglomerációs problémát”. Nálunk ez még >nem azonnal fenyegető veszély, de máris foglalkozni kell vele. Budapest már ott tart, hogy nem képes megbirkózni gondjával, nem tud mit kezdeni a körzetében lévő övezetekkel, nem tudja meghatározni egészséges fejlesztésüket. Ha alaposan szemügyre vesszük, Nyíregyházán máris, tehát még idejekorán komolyan kell venni a környező települések sorsát. — ön és a munkatársai a város közeli és távolabbi jövőjét formálják, de közben a gazdasági, pénzügyi realitások hatnak, gondolom, sokszor úgy is, hogy szárnyát szegik a merészebb gondolatoknak ... — Ez most az utóbbi egy-két évben tény. Ha a korábbi anyagi feltételeket 100 százaléknak vesszük, a mostani lehetőségek 70— 80 százalékosak lehetnék, és ez nem pusztán a pénzzel mérhető lehetőségeket takarja. A nyíregyházi lemaradások felszámolása pedig azt kívánná, hogy megkétszereződjék a ráfordítás, ez most nem megy. .. — A tervezőnek tehát most óhatatlanul a talajon kell állnia, ha a rajzasztalra hajol... Ha ez igaz, mégis mire számíthat a város? — Két dolgot szeretnénk megvalósítani: egyrészt azt, hogy a rendezési terv a város egészére, ne csak centrumára készüljön el, mégpedig reális léptékkel. Másrészt legyen ez a terv alternatív: ha a gazdasági helyzet bizonyos dolgokat nem enged meg, akkor azonnal legyünk felkészülve egy másfajta megoldásra is. És itt fontos a nyíregyházi sajátosságok figyelembevétele még akkor is, ha Nyíregyháza műemlékekben szegényes is, de tájjellegű építészettel igenis rendelkezik. Ezért a nyíregyházi építészeti megoldásoknak nem feltétlenül a legfrissebb, de még csak nem is a tegnapi nyugati divatot kell követniük. — Milyennek látja tíz-tizenöt év távlatában a jövő Nyíregyházáját: lesz-e városunknak határozott karaktere? — Szeretném, ha lenne. Természetesen ezt nem lehet elérni azzal, hogy a város- központ patinásabb épületei — amelyekre a szecesszió, az eklektika jegyei jellemzőek — továbbra is egy szecessziós városközpont kialakítását sugallják. Tény az, hogy mindenféleképpen meg kell tartanunk az alföldi városokra jellemző beépítési formákat, és innen kell továbblépnünk: a régit az újjal ötvözve szép, jellegzetes centrumot alakíthatunk ki. — Létezik-e az ön számára szakaszzáró dátum, határidő, ahol megvalósítható tervei véget érnek? t — A nagyobb összefüggések, vagyis a város és a városkörnyék összefüggésének megteremtése az én belátható célom. 10—15 év kell ahhoz, hogy a centrum és a külterület összeforrott építészeti egységben jelenjen meg. No de azt, hogy az egyes települések között milyen lesz az együttélés, milyen funkcionális megosztások jönnek létre, hogyan formálja az a szemlélet a várost és „vidékét” — ezt most még nem tudom megmondani. De azt igen, hogy mit szeretnék látni: azt, hogy egyes települések között ne legyen nagy az eltérés, tehát városias falvakról álmodom. Ennek „kemény” feltételeit, pl. az egységes közműveket ezen a belátható időn belül, vagyis úgy a kétezredik évig kellene megteremteni Nyíregyházán. — „Unokáink is látni fogják”..., de mire számíthat a mi nemzedékünk? — Ha egy-két éves távlatra gondol, akkor arra, hogy folytatjuk a lakásépítést a városiközpontban, épül az örökösföldi lakótelep, s ezzel a város lakásgondjainak zöme megoldódhat. Szeretnénk, ha tovább szé, pütae a centrum, megvalósulhatna a kiskörút rendszer egy része. Nagyobb figyelmet szentelhetünk a köztereknek: térbútorokat helyezünk el, átrendezzük a reklámokat. Növeljük a Kossuth teret, mégpedig nagyobb zöldsáv kialakításával és ezt gyalogos térré minősítjük. Felújítjuk a Bessenyei és a Benczúr tér padjait, és a múzeum, Kölcsey gimnázium, banképület által határolt részen hatszögű (oktogon) tér kialakítására nyílik lehetőség. A legközelebbi jövő: a Zrínyi Ilona utca mértani közepére kerül hamarosan a négy égtáj felé mutató „városi óra”. — Az álmok és a valóság összefüggésével kezdtük a beszélgetést. Hogyan fogadja a lakosság az ön álmait? — Minden vállalkozás, így az építészé is kockázatos: megnyeri-e a lakosság tetszését egy-egy új megoldás? A lakosság a mi legfontosabb partnerünk. Véleményével mindig számolni kell és számolunk is. Szilágyi Szabolcs 1984. október 13. 0 LÁTOGATÓBAN
