Kelet-Magyarország, 1984. október (44. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-06 / 235. szám
KH HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. október 6. rhát. Szép nevű fa- lu. Kis, kurta ka- nyár visz oda lg“ Nagyhalász felől. Kétérköz nem messze tőle, még szebb, és valóban két ér között van. Egyik a Kis-Tisza, másik a Belfő-csatorna, aminek lehetne szebb neve is, de nincs, így hát ezzel kell beérni. Sokan járnak erről a környékről a vízügyhöz dolgozni, közel a nagy Tisza, ők tanulták el a hivatalosan hangzó bel és fő jelzőket, ami körülbelül annyira illik erre a kedves kis folyócskára, mint a régi rétközi csikósok bő ujjú ingére a könyökvédő. De mit beszélek? Ilyen falu már nincs is. Kétérköz összeépült Ti- szatelekkel, az meg a „közös tanácsítás” helyenként bizony vitatható szorgalmában hozzácsapódott Nagyhalászhoz. Érhát még látszólag van, mert elég sokáig kell menni az autóval a jó illatú kaszálók s a láthatárig szabad mezők között, míg feltűnnek első házai a kanyaron túl, de ő is csak úgy van, hogy egyszer-két- szer már halálra ítéltetett. Fel kell számolni a kistelepüléseket — hangzott el a ki tudja honnan származó ukáz — költözzenek be a társközségekbe, Halászra, Tiszatelekre az emberek. Ám az emberek nem akartak beköltözni, egyáltalán megtenni azt, amit valahol oly könnyen kitaláltak, meg próbálták átvészelni a nehezebb időket, s aztán más szelek kezdtek fújdogálni. Volt már ilyen a történelemben, hogy egy nemesen kitalált szándék nem bizonyult a valóságban célravezetőnek. Nem is kell szégyenkeznie érte, aki kitalálta. Csak figyelnie kell, s meghallani, hogy mit szól hozzá az, akire a szándék vonatkozik. A neve tetszett meg a falunak (a régi autótérképen még Kétérköz is rajta van, a legújabban már nincs!), meg az vitt oda, hogy sohasem jártam arra. Érdekes ám ez, itt születtem, úgy hittem, nálam senki sem ismerheti jobban a megyét, s amikor egyszer, baráti társaságban szóba került ez a vidék, csak néztem. Túlságosan Szatmár-centrikus vagyok — gondoltam —, s nehezteltem magamra: mit mulasztottam itt, a Tisza felé igyekvő kis erek, csatornák tájékán. Nyergelj pajtás — mondtam fotóriporter kollégámnak, akinek kis Trabantjával már any- nyi szép tájat bejártam — menjünk el arra. Közben eleredt az eső. Jó — mondom —, ez még kibírható. Később szakadni kezdett, s dörgött is messziről. Balról, egy felhasadt felhő alatt a Tokaji-hegy, mintha füstfelhőket eregetne, hajdani vulkán múltját bizonyítva. ★ □ ★ A tanácson kötöttünk ki legelőbb, hisz hova menjen az ember, ha esik az eső? No meg néhány adatnak is szeretnék utánanézni, mert régen foglalkoztat már a kis falvak, a természetközeli élet lehetőségét kínáló tanyák, települések sorsa. Az elnök, s a titkár nincs bent, a hölgy, akitől érdeklődünk, nem szolgálhat semmi használható információval. 80-as statisztikát mutat, meg egy olyat, amin nincs dátum. Most csökken hát a lélek- szám Érháton, vagy növekedik? Attól függ, milyen sorrendben veszem kézhez a statisztikákat. A hölgy — aki főelőadó — elmondja, hogy ezekre a kistelepülésekre már csak akkor adnak építési engedélyt, ha az építkező igazolni tudja, hogy a termelőszövetkezet tagja. Csonka Ottó, a nagyhalászi művelődési ház igazgatója, aki meglehetős helyismerettel rendelkezik, közbeszúrja most, amikor ezeken a sorokon gondolkodom, hogy tud olyan emberről, aki kilépett a VAGÉP-től és tsz-tag lett, csakhogy Érháton építhessen magának házat. ★ □ ★ Természetesen praktikus okai vannak, hogy ha valaki nem akar mozdulni innen, sőt itt építkezik. Az érháti „főutcán”, kis áteresz közelében Potorék emeletes háza. Szép, nagy lakás, garázzsal, pincével, ízléses, nem hivalkodó kerítéssel. Az egész így együtt — ha valami nagyobb városban lenne — megérne néhány milliót, s hozzámég a kert, 1600 négyszögölön, ami mindent megterem. Potorék ebből gazdagodnak, itt a két folyócska között, almát termelnek, bikát hizlalnak, s nem járnak zöldségért, gyümölcsért piacra. Egy Potort ismertem valamikor régen a SZÁÉV- nél, dolgos munkásember volt, szakszervezeti bizalminak is megválasztották. A Potorok mind dolgosak — mondja az asszony, Po- tor Lászlóné, aki a nővérével van itthon. — A férjem a vízügynél gépkezelő. Amikor hazajön a kis háztájiban folytatja a munkát. Gátoldalt bérel a vállalattól, lekaszálja a szénát, hogy legyen télire is takarmány az állatoknak. Négy bikát adtak el már az idén. — Valahogy nem voltam most megelégedve velük. Az alma jó csak annak meg ára nincs. — Hogy-hogy nem Nagyhalászon vagy Tiszatelken építettek? — Itt van a föld. Itt termett meg az ára, hát akkor legyen a ház is itt. ★ □ ★ — Valóban volt egy ilyen irányzat — mondja Laskai Sándor, Tiszatelek társközség alapszervezeti titkára. — Azt szerettük volna, ha az emberek beköltöznek a két községbe. Ám ahhoz életformát kellene változtatni a kint élő embereknek, s ez a nehezebb. Valóban elgondolkodtató, hogy milyen furcsán tudunk tervezni néha. Ezek az emberek Érháton, Két- érközben s a többi idetartozó tanyán olyat termelnek, ami nélkül igencsak bajba kerülnének a nagytelepülések. Egyrészt büszkék vagyunk, hogy a hentesnél sorbaállás nélkül kapjuk a húst, másrészt körzetesi- tünk, a városiasodás bűvöletében élünk, körömi ehér- nyi telkecskéket osztunk, ahol egy macskát sem lehet tartani, s a kutyákra is előírják a szájkosarat. Természetes folyamat, hogy elhalnak a tanyák — mondtuk nemrég még nagy hangon (s van ahol még mindig mondogatják), csak azt felejtjük ki a számításból, hogy egy panelketrecbe kényszerített országot nem fog tudni eltartani a bábolnai csirkegyár. Szerencsére az élet sorra áthúzza az íróasztaloknál készített terveket. Gyerák István rendőr Nagyhalászon. Most is szolgálatban van, a feleségét találjuk a kis házban, mely előtt már kész az új betonalap. Nyolcvan, kilencven négyzetméterre sacco- lom, nagy pince is lesz alatta. — A betongerendákra várunk — mondja Gyerák- né. — A hónap végére ígérte a Tüzép. Szeretnénk, ha a tél beállta előtt tető kerülne rá. — Mennyibe van eddig? — kérdezem. — Százezerért vettünk itt egy kilencszáz négyszög- öles kertet, ezzel a kis házzal. Mire felépül az új lakás, hatszázba biztos benne lesz. Ha most „átszámítom” városi életformára ezeket az adatokat, különös dolgok derülnek ki. Egy ekkora alapterületű lakás mondjuk Nyíregyházán egymillió, s akkor csak egy erkély van hozzá, amire a nyugágyat lehet tenni, viszont „csak egy ugrás a Sugár”, vagyis az ajtón kilépve szemben van az ABC, mellette a Zöld Elefánt, vagy a Fehér Egér. — Itt is van egy kis bolt — mondja Gyerákné —, tejet, kenyeret, sót, gyufát lehet benne kapni. Nagyobb dolgokért Halászba megyünk, vagy Nyíregyházára. A kerttel sokat lehet spórolni, meg azzal, hogy itt lehet állatokat tartani. Most is van hat hízó, meg egy koca, és az idén leadtunk már tizenegyet. Gyerákék malacai á déli' ABC hűtőpultjába is elkerülhettek, talán én is vásároltam belőlük egy vasárnapi ebédre valót. Gyerákék házába belekerül a pénzem egy része, amit a karajért fizettem, s ez a gerendákra váró betonalap újabb malacok ígéretét is jelenti. De csak itt, ahol megzsendül a fű a sűrű eső nyomán, s szinte látni, hogy zöldebb a rét és csillognak a falevelek. ★ □ ★ Délutánra kisüt a nap. Megállunk a csatorna partján. A békalencsétől zöld vízben kacsák bukdosnak, tollúk vakító fehér. Pesti ismerősömre gondolok, aki odahagyta Vas utcai lakását, tisztes értelmiségi foglalkozását, s házat vett egy tanyán, nem egész egy holdnyi földdel, egy természetvédelmi terület közelében. Rackajuhokat tart, fekete és fehér kecskéket, kuvaszt, komondort, pulit és mindent megtermel, ami az élethez kell. Nosztalgia egy eltűnő életforma után? A viszonylagos szabadság után ebben a különös felgyorsult világban, ahol tízpercenként, negyedóránként járó buszok húzzák meg életritmusunk ütemvonalait? Itt kéne élni — vibrál át rajtam is valami bizonytalan érzés, míg nézem a csillogó vizet. .— Érezni, amikor megzsendül a tavasz, örülni az erőnek, kezes jószágokat simogatni. Akik oly könnyen kimondták, hogy a falvak elnéptelenedése természetes folyamat, soha nem éreztek ilyet? Nem gondoltak azokra az emberekre, akik nem tudnak, nem is akarnak másfajta életet élni, akiket hidegen hagynak a szociológusok előrejelzései, s ösztönük mélyén érzik a legfontosabbat: egy talpalatnyi föld ne maradjon műveletlenül! Mester Attila Barangolások Két ér között A kétérközi Kis-Tisza kanyar. (Császár Csaba felvétele)
