Kelet-Magyarország, 1984. október (44. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-06 / 235. szám

KH HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. október 6. Megyénkből indultak Amlrjkó Miklós ílbntitkár Ha engedné, hogy szokás szerint életraj­zával kezdjem a bemutatásiát, így indíta­nám a sorokat: A jéggyári gépész negyedik gyermekeként született 1928-ban, Mikulás napján, Kisvárdán. Ott éltek az Ajaki út egyik hitelre épült lakásában, a szó legtel­jesebb értelmében máról holnapra. Hiába próbálkozott a tisztes szakmával rendelke­ző családfő mindenféle pénzkereseti lehető­séggel, nőttön nőtt az adósság. A fűszeres­nél már oldalakat töltött meg családjuk na­pi vásárlásainak hitelsora. Aztán a sors ke­gyetlensége még ezt is megtetézte: egy al­kalmi mimikánál, kútásás közben tüdőgyul­ladást kapott édesapjuk. Négy árva állt meg a koporsójánál ... Ö csupán 4 éves volt ekkor, s mivel eddig is jórészt a Nyír­egyházán élő anyai nagymamánál nevelke­dett, most már még inkább ez lett a biztos helye... Csakhogy Andrikó Miklós, belkereskedel­mi államtitkár racionális alkatú ember, nem citálja elő nyomban a sajnáltaié emléke­ket. Cigarettára gyújt és azt mondja első­ként: — Amikor összeülünk egy kis diskurzus­ra Pesten élő földijeimmel, gyakran el­mondjuk, hogy sok értékes embert adott az elmúlt negyven évben is az országnak. Sza­bolcs, meg Szatmár, akik a politika, a gaz­daság, a művészetek és a sport különböző területein állnak helyt, alkotnak. De még nagyobb dolog, hogy a megye fejlődése azt mutatja, százával születtek újabb tehetsé­ges, szorgalmas emberek. Bármennyire is simogatja az „otthonma- radtakat” képviselő krónikás hiúságát ez az udvarias gesztus, nyomban provokálni kez­di az államtitkárt: jó, jó, de akik országos dolgok intézéséig jutottak el, mégiscsak rendelkezniük kellett valamiféle rendkívüli képességgel. Andrikó Miklós majdhogynem tiltakozik: — Volt egy korosztály, a mienk, az 1928 —32 közöttiek, akik valójában szerencsés csillagzat alatt jöttünk a világra. Belekós­toltunk a nyomorúságba, s ha szerencsénk volt, túléltük a pusztító háborút, hogy az­tán a nagy forradalmi átalakulás kellős kö­zepén eszmélhessünk félig felnőttként a tár­sadalmi valóságra. Sodort magával bennün­ket a felgyorsult történelem, s amikor erő­södni kezdett az izmunk, meg a tudatunk, akkor soha nem képzelt lehetőségek kapu­ja nyílt meg előttünk. F%rsze, van ennek azért egy sokkal pró­zaibb változata is. Andrikó Miklós esetében ez még Kisvárdán kezdődött. Családfő nél­kül, édesanyjuk mindent megpróbált a küz­delemből, hogy mentse közös reménységük fészkét, azt a kis házat az Ajaki úton. A lehetőségek azonban nagyon szűk határt szabtak — végül is jóformán a fűszeres hi­telének kiegyenlítéséért el kellett hagyni eat a hajlékot, végleg beköltöztek Nyíregy­házára, a Toldi utca 25-be, a nagyszülők­höz. Innen indultak reggelente négyen az iskolába, az általánosba, majd a polgáriba. Bár a kis Miklós nem számított eminens tanulónak, azért mindig a jobbak között tartották számon, akinek érdemes folytatni a tudományok világában. — Aztán jött a háború, az állomáskör­nyék bombázása, Nyíregyháza kétszeri fel­szabadítása. Akkor örültünk, hogy életben maradtunk, s hogy valami ennivaló napon­ként kikerült. Ki gondolhatott az idő tájt a továbbtanulásra? Ha egy esztendő késéssel is, de 1945 őszén már a kereskedelmi középiskolában hajol a könyvek fölé Andrikó Miklós, . hogy aztán 1948-ban sikeres érettségit tegyen. — Akkoriban az emberek telve voltak re­ménykedéssel, bizakodással, hogy mégiscsak jóra fordul a sorsuk. Engemet is biztattak: ne hagyd abba, pályázd meg a népi kollé­giumot Budapesten, veszíteni nem veszít­hetsz rajta. Félve küldtem el a pályázatot, aztán jött a kellemes csalódás: hívtak a felvételire és a levélben benne volt a re­túrjegy is ... Neki akkor nem is az volt a fontos, hogy melyik egyetem melyik karára sikerül be­jutnia, hanem az: kap-e szállást, étkezést valamelyik népi kollégiumban. Kapott, méghozzá a „Dózsa György Népi Kollégi­um” lakója lehetett, ahol a munkás és pa­raszt származású gyerekek gyorsan igazi közösséggé formálódtak, s ahol az idősebb diákok — köztük például Huszár István — gyorsan felkarolták a vidékről, a falvakból érkezőket. (Együtt érkezett Szabolcsból ide László Józseffel, aki a művelődési miniszté­rium közismerten jó szakembere, s Kovács Istvánnál, aki most a Népszabadság párizsi tudósítója. („Szerencsések voltunk úgy is, hogy mi lehettünk a marxista alapra épít­kező közgazdasági egyetem első fecskéi.”) Ahogy mondani szokás: még jóformán meg sem száradt a tinta a diplomáján, máris a Belkereskedelmi Minisztériumban találta magát: a tervgazdasági osztályra küldték főelőadói állásba. Akkoriban még szinte lasszóval fogták az új rend mellett elkötelezett fiatal diplomásokat nagyon fon­tos beosztásokra. Andrikó Miklóst nyomban DISZ-titkárnak választották a minisztéri­umban és tagja lett a párt végrehajtó bi­zottságának is. — Gyakorta akadt dolgom ez idő tájt az V. kerületi ifjúsági szervezetnél, választott funkciót is kaptam, s egyszer csak közölte velem a párt kerületi első titkár asszonya: itt nagyobb szükség van rád, vállald el a kerületi DISZ-titkári megbízatást. Miután nem volt divatban a finnyáskodás, az ódz­kodás, oda kellett mennünk, ahová a párt szólított. Nehéz időszak következett, hiszen az öt­venes évek közismert társadalmi gondjai, ellentmondásai visszatükröződtek az ifjúsági mozgalomban is. Andrikó Miklós a DISZ feloszlatásáig a posztján maradt, sőt — fiatal feleségével együtt — fegyverrel véd­ték a kerületi pártházat...' Majd rövid időre újra visszakerült a minisztériumba, hogy aztán ismét a „tűzvonalba” küldjék. — A KISZ, az új ifjúsági szövetség meg­alakításánál a központi bizottság gazdasági osztálya élére állították, Komócsin Zoltán közvetlen munkatársa voltam ebben az idő­ben, akitől nagyon sokat tanultam. Tanulni másként is akart: levelező hall­gatóként a pártfőiskolán, amit még el sem végzett, máris a párt Központi Bizottságá­ba hívták, az államgazdasági osztály alosz­tályvezetője, majd a gazdaságpolitikai osz­tály helyettes vezetője lett. Ekkor már szé­les körben ismertté vált, hogy Andrikó Mik­lós jól tudja kamatoztatni gazdasági téren az egyetemen tanultakat és az életben szer­zett tapasztalatokat. Űtja éppen ezért ve­zetett 1975-ben Szolnokra, a megyei pártbi­zottság első titkári posztjára: legyen jó ke­zekben a gazdaságilag ígéretesen fejlődő or­szágrész vezetése. Ez a küldetés csaknem hét évig tartott, s Andrikó Miklós ezúttal is teljesítette a párt által rábízott nehéz fel­adatot. Itt lett országgyűlési képviselő is. A Miagyar Népköztársaság Elnöki Taná­csa 1982. április 15-én választotta meg a Belkereskedelmi Minisztérium államtitká­rává. Most Itt, a Vörösmarty térre néző szo­bájában újra csak elótolakodnak az emlé­kek ... Például az, hogy gyermekember­ként tanulta meg becsülni a falat kenye­ret... Hogy a NÉKOSZ-időszakban erősí­tették egymásban a segítőkészséget, az ösz- szetartást, a nehéz feladatok vállalását. Államtitkárként — közvetlen napi felada­ta, a közgazdasági elemző munka, a fejlesz­tési, a kutatási programok megvalósítása, az idegenforgalom felügyelete. Ám mint a minisztert távollétében helyettesítő vezető­nek a kereskedelem egész területét „napra készen” ismernie kell, s így személy szerint is felelős a lakosság közvetlen ellátásáért. Ezért aligha irigyili bárki e hazában! Mire ő: „Valóban tetemesnek tűnik ez a feladat, de el lehet végezni, mert nálunk a nehéz viszonyok ellenére is a párt- és a kormány vezetése politikai kérdésként kezeli a la­kosság ellátását; azt, hogy ha valaki becsü­letes munkával pénzhez jutott, azt tudja is mire elkölteni. Van tehát hova támasztani a hátunkat, ha olykor ránk zúdulnak a ne­hézségek.” Andrikó Miklós egyébként köz­vetlenül a magyar—szovjet kereskedelem alakulásán tartja a kezét — ami köztudot­tan meghatározó egész életünkben — ezen­kívül az idegenforgalom gondozásáért fele­lős. Az utóbbi néhány hét alatt például a szocialista országokon kívül a spanyol, az olasz, a francia és osztrák idegenforgalom vezetőivel folytatott tárgyalásokat a kapcso­latok erősítésére ... Aztán ott van a keres­kedelemfejlesztés szövevényes ügye, baja! „Sohasem ígérgetünk felelőtlenül, de min­dig felkaroljuk a jó helyi kezdeményezése­ket, s ha kell segítünk. „Nem titkolja, hogy­ha valami fáj Szabolcsban, Szatmárban, azt ő „földiként” érzi s a lehetőségek határain belül igyekszik orvosolni, Andrikó Miklós ma is egy hétből hat na­pot dolgozik, tömött aktatáskával jár ha­za, mert neki kevés a napi nyolc óra. Azért szakít időt a családjára is: két lányára, há­rom unokájára s nagy ritkán a felfrissülést jelentő egyéni programokra. Búcsúzóul mondja: „Szabolcs számos bi­zonyságát adta már, hogy az elmaradott helyzetből is ki lehet emelkedni, ha az em­berekben van akarat, szorgalom. Ezért val­lom magiamat államtitkárként is büszkén szabolcsinak.” Angyal Sándor Egyensúlyzavarok Megjegyzések a kortárs filmklubokról Ha a moziüzeni vállalatok kerülnek szóba egy-egy be­szélgetés során, óhatatlanul ©oldoni vígjátéka, a Két úr szolgája jut az eszembe. Fél­reértés ne essék, nem azt gondolom, hogy tevékenysé­gük nevetnivaló, hanem azt, hogy egyszerre kényszerül­nek megfelelni kettős fel­adatnak: vállalati tervet kell teljesíteniük, amely nézőszá­mot és bevételeket tartal­maz különféle bontásban, ugyanakkor kultúrpolitikai célokat is teljesíteniük keil. Ez utóbbi alapvetően azt je­lenti, hogy minél több esz- meileg-esztétikailag értékes alkotást kell eljuttatniuk a nézőkhöz. Aki valaha is vég­zett ilyesfajta munkát, az tudja, hogy a kettő együtt nehezen megy. Egészen ritka kivételektől eltekintve ugyan­is a sok nézőt vonzó filmek gondolati töltése, személyisé­get formáló hatása csekély, s megfordítva a képletet: azok a filmek, amelyek bonyolult világunk összefüggéseinek művészi feltárására töreksze­nek, csak keveseket vonza­nak a moziba. Ha tehát a forgalmazó a kultúrmisszió- ját teljesíti, a nézőszám csap- panása miatt marasztaltatik el, ha pedig az úgynevezett közönségfilmek (az ő nyel­vükön a C-kategóriás filmek) vetítését szorgalmazza, akkor a másik oldalról vonják kér­dőre. Ennek az ellentmondásos helyzetnek az oldása céljából jött létre az úgynevezett kor - társ-filmklubhálózat. Helyes elgondolás hívta a mozgal­mat életre, amelynek az alapgondolata forgalmazói szempontból az volt, hogy azokat a filmeket, amelyek — várhatóan — szűk néző­körre tarthatnak számot, ne a többi filmmel azonos mó­don osszák be a programba. Lehangoló helyzet ugyanis (gazdaságossági oldaláról nem is beszélve), ha 5—10 néző előtt pereg egy film. Ezért ezek az értéknek minősülő alkotások nagyobb települé­sek mozijaiban, kisebb elő­adásszámban kerülnek kö­zönség elé. E vetítések (min­dig azonos napon) klubszerű keretet kapnak azáltal, hogy a szervezők bérletrendszer segítségével igyekeznek ál­landó közönséget toborozni. Ennek a forgalmazási mód­nak is megvannak nyilván a veszélyei, főképpen az, hogy a kis előadásszám néha ki­zárja azokat az érdeklődőket, akik az alkalomra nem tud­nak szabad időt teremteni maguknak. A UflIíFP nyilvánosságra munu hozta a kor- társ-filmklubhálózat elmúlt évadának legfontosabb szám­adatait. A bemutatott 16 film közül a legtöbb látogatót Ka- neto Shindo, japán rendező Fojtogatás című alkotása vonzotta (143 ezer néző), ugyanakkor ennek az alko­tásnak volt a leginkább el­marasztaló kritikai fogadta­tása. A negatív rekordot alig több, mint tízezer nézővel a Valaki kopogott érte el. Mindössze öt olyan mű sze­repel a listán, amely ötven­ezernél több látogatót von­zott a moziba. Ami azt ille­ti, ez aligha szívderítő adat. Azt tükrözi, hogy a hálózat­ban forgalmazott filmek egyelőre keresik közönségü­ket, a moziüzemi vállalatok pedig a módszereket, hogy a kívánt találkozás létrejöj­jön. A tizenhat filmet egyébként összesen 625 ezer néző látta, összehason­lítási alapul megemlíthető, hogy a tavalyi rekordlistát a Vízipók-csodapók vezeti, 531 ezer látogatóval. Pedig akadt jó néhány, iga­zán csemegeszámba menő al­kotás a bemutatott 16 film között. Ott szerepelt Wajda minden bizonnyal leglíraibb filmje, A wilkói kisasszo­nyok; és a másik Wajda­opus, A karmester. Ez utób­bi, amelyre húszezren sem voltak kíváncsiak, azért ér­demelt volna több figyelmet, mert a lengyelországi esemé­nyek különleges politikai hátteret kínáltak ennek az allegorikus filmnek, amely egy zenekar irányításának ürügyén a vezetési módsze­rek sokféleségének vizsgála­tára vállalkozott. Az Emlék­szel a Dolly Belire? (megkö­zelítőleg A karmester néző­számával azonos érdeklődő előtt) azt bizonyította, hogy az a fanyar, az együttgondol­kodásra is apelláló humor, amellyel Kusturica, jugoszláv rendező a cseh filmiskolát követve fűszerezi kamaszhő­se felnőtté válásának histó­riáját, továbbra sem kelen­dő portéka a magyar moziiá- togatók körében. Alain Res­nais filmje, A háborúnak vé­ge — bár felújításként került a programba — is több né­zőt érdemelt volna, mint ahányan jegyet váltottak rá. Oktibirben fniiul filmklubhálózat újabb évada. A kínálat ezúttal is gazdag, fesztiváldíjas alkotások egész sorát ismerhetik meg a né­zők; ráadásul viszonylag friss, 1—2 évvel ezelőtt ké­szült művekről van szó. A teljesség igénye nélkül né­hány a választékból: Wim Wenders — A dolgok állása, Bresson — A pénz (Tolsztoj novellájának mai környezet­be helyezett változata), Sau- ra — Carmen (balettváltozat Antonio Gades-szel), a Tavi- ani fivérek — Szent Lőrinc éjszakája. Jó szívvel ajánl­ható valamennyi a moziné­zők szíves figyelmébe. Olyan értékeket képviselnek, ame­lyek megérdemelnék, hogy sok nézőhöz jussanak el, többhöz, mint a tavalyi évad filmjei. Hamar Péter „Egy belső világ birtokba vétele“ Marguerite Yourcenar l Hadrianus emlékezései Marguerite Yourcenart, a francia származású, de az észak-amerikai Mount Desert szigeten élő írónőt mostaná­ban kezdik megismerni a magyar olvasók. Fél évszáza­da megjelenő művei világhí­ressé tették, s két — vélhe­tőleg legjobb — könyvét ma­gyarra is lefordítottak kiadó­ink. Az egyik (Opus Nigrum, fordította: Szávai János) 1983-ban látott napvilágot, a másik, a Hadrianus emléke­zései című ez évben jelent meg Réz Pál magyarításá­ban. Az írónő az emberi állan­dót keresi műveiben, azt ku­tatja felajzott figyelemmel, mi a közös vonás a mai és a századok előtt élt ember sze­mélyiségében. Ezt persze csak úgy tudja számba venni, ha tisztába jön a változó jellem­zőkkel is. Hadrianus szemé­lye — művelt, szuverén, szí­nes egyéniség lévén — egy­szerre viseli magán korának és minden idők emberének jegyeit, egyszerre mutat kü­lönös és általános tulajdon­ságokat. Alkalmas tehát az írói, művészi megismerésre, az analizálásra. Az írónő így indokolja, miért választotta hőséül az ókor nagyját: „Ha Hadrianus nem biztosította volna a világbékét, és nem reformálta volna meg a bi­rodalom gazdasági életét, sze­mélyes boldogsága és boldog­talansága nem érdekelne ennyire”. S ha már ébredt benne az érdeklődés, a le­tűnt valóságnak a leképezé­sében nagy fokú érzékenysé­get mutatott: tudta, mit érez­hetett a cs-ászár a bálványo­zott, Adonisz szépségű ifjú szerelmese, Antinoosz iránt. Tolsztojra, emlékeztet a be­leélésnek ez a képessége, a nagy orosz író is pontosan tudta, mit érezhet szívében a gyerekét szoptató anya. Hogyan ismerheti egy husza­dik századi nő, ha még oly művelt is, ennyire tökélete­sen a majd két évezrede élt római császár-hadvezér gond­jait, legrejtettebb titkait? Kivételes empatikus képes­ség, hatalmas korismeret szükségeltetett ahhoz, hogy mesterien sikerüljön az „el­tűnt idő rekonstrukciója”. Az írónő — jegyzeteiben szól er­ről — a mű vajúdásának hosszú ideje alatt megpró­bálta teljesen kikapcsolni a mindennapi szférát, a hori­zontális tényezőket, egyszó­val: a jelenidőt, s minden idegsejtjével Hadrianus igye­kezett lenni. A hitelesség, a megszenve- dettség kiküzdése érdekében határozta el, hogy „első sze­mélyben írom meg a Hadri­anus emlékezéseit, mert a lehető legteljesebb mérték­ben meg akartam szabadul­ni minden közvetítőtől, még önmagámtól is. Hadrianus határozottabban és árnyal­tabban szólhatott életéről, mint én”. Nemcsak a dekla­rációban, a megvalósult re­gényben is olyan tökéletes az azonosulás, amilyen csak egy írótól elvárható. Yourcenar elmondhatja Flaubert-t kö­vetve: Hadrianus én vagyok. Sikerült feltámasztania ha­lottaiból a hatalmas rómait, terjedelmes monológot min­tázó regényében emberi és történelmi hitelesség győzi meg az olvasót az írónő autentikusságáról. Egy törté­nettudóst megszégyenítő hoz­záértéssel „bútorozza be” a kiválasztott kort, azt a kort, amely átmenetet alkot a po­gányság és a kereszténység között. A hosszúra sikeredett val­lomás címzettje Marcus Au­relius, a fogadott unoka, aki Hadrianust követte a trónon. Előtte tárta föl a békeszere­tő, a birodalom határait nem bővítő, de megszilárdító, sok impozáns épületet emeltető, a két évtizeden át embersé­gesen uralkodó, a művészete­ket pártoló császár politikai meggondolásait, élettörténe­tét, szerelmeit, de gyarlósá- gyait, gyávaságait is. A fülszövegben említett levéljelleg nem ütközi ki lép- ten-nyomon, nincs dátumo­zás, ritka a megszólítás, Had- rianus-Yourcenar mindunta­lan belefeledkezik az élettör­ténetbe, az elmélkedésbe, s a regény anyaga egyébként is jobban elviseli a napló­szerű feldolgozást, mint a le­vélszerű tördelést. A mű nem történelmi regény (az írónő tagadja e kategória haszná­latának jogosságát), hanem lélektani és emlékezésregény, amelyben a múló idő, az el­fogyó élet, a birodalomféltés gerjesztik a drámát. Ezt a drámát Yourcenar méltósá- gosan hömpölygő epikája kö­vetkezetesen mélyíti el a tra­gédiáig, hisz a halál mégis­csak mindig annak nevezhe­tő. Mert a regény a császár halálvárásával ér véget, itt fejeződik be „egy belső világ birtokba vétele”. (Európa) Erdei Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents