Kelet-Magyarország, 1984. október (44. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-06 / 235. szám
4 Kelet-Magyarorszáf 1984. október 6. Gromiko Berlinbe érkezett párt- és kormányküldöttség érkezett Berlinbe. A delegáció részt vesz az NDK megalakulása 35. évfordulója alkalmából rendezendő ünnepségeken. Andrej Gromiko, az SZKP KB PB tagja, a Szovjetunió minisztertanácsa első elnök- helyettese, külügyminiszter vezetésével pénteken szovjet Moszkvában a szovjet népi ellenőrök országos tanácskozásán beszédet mondott Konsztantyin Csernyenko. Mitterrand francia elnök Párizsban Habré csádi elnökkel tanácskozott. Rénszarvaspusztulás Kanadában Tízezer megfulladt rénszarvas teteme borítja 130 kilométer hosszúságban két észak-kanadai folyó partját. A kanadai kormány csütörtökön katasztrófa sújtotta területnek nyilvánította a vidéket. Az állatpusztulást az okozta, hogy a hatalmas esőzések után a québeci elektromos társaság vízierőművének duzzasztójából túl sok vizet bocsátottak a folyóba. Illést tartott a Szakszervezetek Országos Tanácsa (Folytatás az 1. oldalról) hogy ha jobban dolgoznak, az jövedelmük, nyereségük növekedéséhez vezet és nem kell számolniuk újbóli módosításokkal. Nagy lesz a jelentősége a módosuló jövedelemszabályozásnak, amely arra épül, hogy a hatékonyabban dolgozó vállaLaitofc- nak nagyobb legyen a jövedelmük, s a dolgozók keresete is itt legyen magasabb. Az új formák és módszerek kialakításához hasznosaknak bizonyultak az 1983—84-ben alkalmazott kísérleti jövedelemszabályozási formák, ezek tapasztalatait a szabályozás jövő évben életbe lépő módosításakor felhasználják. A vállalatok általában az úgynevezett keresetszint-, és a kerestnövekmény-szabályo- zás között választhatnak majd, mindkettőnek megvannak az előnyei, de a kockázata is. A keresetszintszabályozás teszi lehetővé a legkötetlenebb gazdálkodást, a legtöbb vállalat valószínűleg ezt választja majd. Itt adott kereset után meghatározott adót fizet a vállalat, vagyis az adó nem függ attól, hogy az előző év bér- színvonalához képest milyen mértékben nőnek a bérek. A vállalat tehát erejéhez mérten fizet; ha magasabb a nyeresége, a bérek is nagyobbak lehetnek. Azok a vállalatok, ahol az eredmények romlanak, a már elért kereseti szintet is kénytelenek csökkenteni. A másik lehetőség, a keresetnövekményszabályozás módszere viszont garantálja a már elért kereseti szintet, de a növeléshez a jövedelmezőség, a nyereség erőteljes fejlesztése szükséges. A költségek terhére elszámolt bérek mindkét szabályozási formában drágulnak, de a keresetszint-, illetve a keresetnövekmény után fizetendő progresszív adó - hí a bér arányos a teljesítménnyel — alacsonyabb lesz mint korábban. Az új formák tehát erőtel- jesebhben ösztönznek a teljesítmények növelésére, az ezzel arányos kerestnöveke- dést kevesebb fék, korlát akadályozza majd mint eddig. Azokon a területeken, ahol továbbra is a központi keresetszabályozás érvényesül, központilag oly módon határozzák meg a bérfejlesztés mértékét, hogy ne maradjon el az itt dolgozók keresete a másutt érvényesülő átlagos évi keresetnövekedéstől. A szakszervezetek fontos intézkedésnek tartják ezt, mert az elmúlt időszakban az indokolatlan bérfeszültségeknek egy része azokon a területeken alakult ki. ahol központi bérszabályozást alkalmaznak. Ezután az előadó részletesen foglalkozott az érdek- egyeztetés kérdéseivel, kifejtve, hogy a népgazdasági irányítás legfelsőbb szintjén hangolják össze a dolgozók legszélesebb rétegeit érintő ügyeket, például a dolgozók foglalkoztatásának, reálbérének, az emberek reáljövedelmének alakulását, a munka biztonságának, a szociálpolitikának, a vállalati szociális ellátás helyzetének kérdéseit. Az ágazati szintű érdekegyeztetések középpontjába az ágazati-iparági megállapodások, szerződések rendszerének kialakítása kell, hogy kerüljön. Indokolttá válhat például ágazati, ipar ági kollektív szerződések megkötése. A vállalaton be lüli érdekegyeztetés leg fontosabb okmánya a helyi kollektív szerződés. Már a közeljövőben sor kerül olyan szabályozásra, amely biztosítja, hogy a kollektív szerződésben szabályozni lehessen minden olyan sajátos helyi ügyet, amit magasabb szintű jogszabály nem tilt. Kibővül tehát a kollektív szerződés hatóköre és gyarapszik a vállalati szakszervezetek lehetősége arra, hogy szerződésben érvényesítse az ott dolgozók érdekeit.-- Gál László végül a váJjlala- . tok irányításának módsze reiről beszélt, s szólt a szakszervezetek növekvő feladatairól, továbbá arról is, hogy a választott vezetőség által irányított- vállalatoknál célszerű lenne, ha az összevont szakszervezeti faggyú lés egy szélesebb fórumom, a dolgozóik közgyűlésén érvényesítené funkcióit, vagyis olyan gyűlésen, amelyen a nem szervezett dolgozók is részt vesznek. Negyven éve történt A duklai csata Negyven évvel ezelőtt, 1944 kora őszén ért tetőpontjára a Vörös Hadsereg duklai hadművelete, amelynek során a Kárpátokban a szovjetek oldalán csehszlovák katonák is harcoltak. A hadművelet az 1944. augusztus 29-én kitört Szlovák Nemzeti Felkelés támogatása volt. Az eredeti támadási terv szerint Szlovákiát széles átkaroló hadműveletekkel kellett volna felszabadítani: az 1., 2., 3. ukrán front hadseregeinek északról, Lengyelország felőli és délről, Magyar- ország felőli támadásával. A Szlovák Nemzeti Felkelés fellángolása után azonban a szovjet kormány, annak érder kében, hogy a felkelőknek gyors segítséget nyújthasson, szeptember 2-án úgy határozott, hogy a Kárpátok felől indít frontális támadást. Az 1. ukrán hadtest parancsnoka, Konyev, a hadműveletek végrehajtásával a Moszkalenko tábornok vezénylete alatt álló 38. hadsereget bízta meg. E hadsereghez osztották be azután a Szovjetunióban megalakult 1. csehszlovák hadtestet is. A támadás fő irányvonalaként a Krosno—Dukla-szoros— Presov (Eperjes) vonalat jelölték ki. Itt a német hadakon kívül az ún. Szlovák Állam két hadosztálya is védelmi állást foglalt el. A szlovák egységek — ahogyan azt az antifasiszta felkelés előkészítése során parancsnokaik ígérték — átálltak volna a felkelőkhöz. A szlovák hadosztályok parancsnokainak tétovázása azonban azt eredményezte, hogy a német hadsereg néhány napon belül lefegyverezte ezeket az egységeket és megerősíthette védelmi pozícióját a Kárpátokban. Ezzel a hegysávon áttervezett gyors átvonulás hosszan tartó, ádáz harccá vált. A Kárpátokért folyó harcot 1944. szeptember 8-án indította meg a szovjet és csehszlovák katonaság. Kétórás kemény tüzérségi harc után áttörte az ellenség első védővezetőt. A második védsáv előtt azonban a német egységeknek sikerült a támadó egységek előrevonulását lelassítani, megállítani. A Kárpátok gerincének eléréséért folytatott harcok minden egyes csúcsért, minden darabka erdőért, minden méternyi területért folyó ádáz küzdelemmé váltak. S bár az ellenség egyre újabb erősítést szállított a harctérre — a harckocsik terén kétszeres túlerőt ért el a támadó hadsereg felett —, a szovjet és csehszlovák harcosok egyre mélyebbre kényszerítették az ellenséget az erdőségekbe. Szeptember 20-án a szovjet és csehszlovák egységek elfoglalták Dukla várost, s ez kiinduló pontot jelentett a Kárpátok fő gerince elleni döntő támadáshoz. További nagy sikereket értek el az ezt követő napokban a Hyrowa hegy bevételével, amelyen a fasiszták az erődítmények egész labirintusát építették ki. 1944. október 6-án a csehszlovák katonák sokéves távoliét után, nehéz harcok és nélkülözések árán, először léptek újra hazai földre. A Dukla-szoros elfoglalásával megnyílt az út Csehszlovákia egész területének felszabadításához. Ebben az időben egyesült a hazai és külföldi antifasiszta ellenállás a Szovjetunióban megalakult csehszlovák egységekkel és a hazai partizáncsapatokkal, s megkezdődött a Csehszlovák Néphadsereg alapjainak kiépítése. A duklai győzelem napját, október 6-án azóta a Csehszlovák Néphadsereg napjaként ünnepük meg. A Csehszlovák Néphadsereg emlékműve Duklán A hősiesség logikája H ogy emlékezetünk mennyire nyúlik vissza az időbe, s képesek vagyunk-e végiggondolni egy-egy nagy történelmi sorsfordulónkat az utolsó konzekvenciákig, nemcsak szándékon és lelkierőn múlik, hanem azon is, hogy birtokunkba jut- nak-e a tények, amelyekkel nyugodtan szembenézve, józanul mérlegelhetünk. A múlt esztendőben látott napvilágot egy könyv az aradi vértanúkról, amelynek szerkesztője, Katona Tamás bevezető tanulmányában arra int, hogy „az ő esetükben is végre a tényekkel ismerkedjünk meg, ne érjük be a költészetből és szóvirágokból egybevegyített legendákkal. Hiszen, valljuk be, még á vértanúk nevét sem nagyon ismerjük, sokszor tévesen is írjuk”. A köztudat már számukat illetően is pontatlan, hiszen Aradon szenvedett vértanúságot az 1849. augusztus 22- én felakasztott Ormai Norbert ezredes, az 1849. október 6-án agyonlőtt Kiss Ernő altábornagy, Dessewffy Arisztid, Schweidel József tábornok és Lázár Vilmos ezredes, az ugyancsak 1849. október 6-án felakasztott Aulich Lajos, Damjanich János, Knezic Károly, Láh- ner György, Leiningen- Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Török Ignác és Vé- csey Károly tábornok, valamint az 1849. október 25- én agyonlőtt Kazinczy Lajos ezredes. De velük együtt Aradon volt a börtönben megtébolyodott és elmebetegként meghalt Lenkey János tábornok is, aki csak szomorú és tragikusan gyors betegségének köszönhette, hogy megmenekült a kivégzéstől. Nevüket azért idéztük, hogy« azok hangzása és olvasata szokottabb legyen a hősiességnek nem épp bővi- ben lévő korszak embere számára, hogy a fül és a szem könnyebben megőrizhesse a jövő korok magyarjai számára. Végigkísérni hőseinket vértanúságuk útjának állomásain ezúttal nincs mód, hiszen hosszú lenne az 1848—49-es szabadságharc utolsó felvonásának, a világosi fegyverletételnek, majd Haynau vérengző bosszújának tényszerű történetét most felidézni. Az meg végképp nem lenne könnyű, hogy egyetlen emlékezéssel visz- szaszorítsuk azt a köztudatban — a szabadságharc megítélésében — most is kísértő, nemzeti-romantikus, egyszerűsítő és csak hősökről és csak árulókról tudni akaró szemléletet, amely ránk maradt. Hiszen áruló volt-e Görgey, aki látta, hogy a többszörös túlerővel szemben hadserege már nem tud sikerrel ellenállni, legföljebb elpusztulni értelmetlenül. Azt mondhatjuk, helyesen számított, amikor a kilátástalan katonai helyzetben a kisebb rosszat választva a cári csapatok előtt rakta le a fegyvert. Ez a fegyverletétel, ha feltétel nélküli volt is, szabadságharcunk jogosságát hirdette, és tiltakozást jelentett az ellen a felfogás ellen, ami törvénytelen lázadásnak próbálta beállítani a magyar szabadságharcot. A szomorú aktus kifejezésre juttatta azt a felismerést, hogy a korabeli Európa két legerősebb katonai hatalmának csapataival szemben nincs mód a további fegyveres ellenállásra, hogy „a függetlenségért harcoló magyar hadat a túlerő leverte, de nem adott fel semmit azokból az eszmékből, amelyeknek lobogója alatt a szabadság- harcot önfeláldozóan, szívósan és kitartóan végigküz- döttük”. A fegyverletétel után rövid idővel megkezdődött a példátlan megtorlás, amelynek hősi áldozatai az aradi vértanúk. A kivégzettek közül egyik sem akart meghalni, hős mártír, vértanú sem akart lenni. De búcsúleveleik és életük szívszorí- tóan keserű, utolsó percei bizonyítják, hogy rendelkeztek a szükségszerűnek azzal a belső tudatával és azzal az erővel, amely ahhoz kell, hogy az ember „a halálba induljon az élet kedvéért, s ereje legyen nyitott szemmel elviselni az élet egész poklát, lelkében a szépség, igazság nagyszerű, fenséges élethimnuszát érezve”. Emberek voltak, akik a szabadságért és függetlenségért küzdő nemzet erkölcsi tisztaságáért — mintegy nevében — mertek szembenézni a halállal. Hősök voltak, és helytállásukban legjobb erényeiket becsüljük. Cselekedetük, magatartásuk magas erkölcsisége avatja őket mintává, példaképpé, hogy általuk is nagyobb legyen nemzeti közösségünk öntudata és erkölcsi ereje. Erőszakkal vették el tőlük az életüket, de emberi magatartásukkal a halálukból is értéket teremtettek, amelyet meg kell őriznünk, jobban is talán, mint eddig tettük'. Hiszen — és erre is a vértanúságuk dokumentumait megismertető könyv döbbent rá bennünket — méltó életrajza egyiküknek sincs, emlékoszlopuk tévedésből vértanúhaláluktól távolabb került és csak egyikük, Lenkey János nyugvóhelye van Magyarországon, Egerben. Rájuk emlékezve ajánlom a róluk szóló, s jobbára általuk is írt dokumentumkötetet mindannyiunk számára, hogy példájuk — a 19-es forradalom, a fehérterror és a felszabadulás hőseinek és áldozatainak példájával együtt — belénk- ivódják és erkölcsiségünk része legyen. Megismerkedve a magyar forradalom és szabadságharc leghűségesebb katonai vezetőivel, emberi arculatukkal, helytállásukkal, érzéseikkel és hitükkel, megbizonyosodhatunk afelől, hogy — bár volt köztük magyar, német, szerb és horvát származású, kiváló hadvezér és szerényebb katonai képességekkel megáldott tábornok is — az emberi tisztesség, a katonai becsület és az igaz ügy tántoríthatatlan szolgálata jellemezte valameny- nyit. A történelem nem adott igazat Haynaunak, aki gőgösen jelentette ki: „Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon.” M i tudjuk, hogy nekik lett igazuk, akik tiszta lelkiismerettel, bátran álltak bíráik és hóhéraik elé, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy „mit istennek megfejthetetlen végzete reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal, s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet”. Csikós József
