Kelet-Magyarország, 1984. október (44. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-27 / 253. szám
1984. október 27. A zt, hogy egy jelentős gazdasági beruházásnak oktatási, szakképzési következményei is vannak, ma már senki sem vitatja. Az új gépek kezelésére, az új technológia pontos végrehajtására fel kell készíteni a leendő mérnököket, munkásokat. A nagyvállalatok önálló oktatási osztályt tartanak fenn, amely szervezi a szakmai képzéseket, átképzéseket, és tervezi a műszaki változások keltette új képzési igényeknek megfelelő új oktatási formákat. Nem ilyen megnyugtató egyértelműséggel talál helyet a gazdasági szervezetben a közművelődés. Az 1974-es párthatározatot követően minden nagyvállalat — rendszerint a szociális igazgatósághoz csatolva — létrehozta a vállalati közművelődési bizottságot, klubokat, művelődési házakat tart fenn és működtet, de munkája rendszerint független a gazdasági tevékenységtől. A művelődési intézményekben folyó események többnyire a műhelyek munkájától függetlenül zajlanak. Ha egy-egy üzemi népművelő mégis olyan igénnyel jelentkezik, hogy közművelődési terveit az üzem képzési, műszaki és gazdasági fejlesztési tervei alapján készítse el, rendszerint csodálkozással fogadják, hisz a hallgatólagos közmegegyezés értelmében az ő feladata a műsoros estek, klubdélutánok, vállalati kirándulások és a politikai ünnepségek megszervezése, és semmi köze ahhoz, ami a gyárban történik. Az elutasítás mögött rendszerint nem rosszindulat, hanem évtizedek megszokásai, egy már régen elavult kultúr- felfogás maradványai húzódnak meg Ennek jobb megértéséhez tegyünk egy kis kitérőt, és nézzük meg a gazdaság és kultúra összefüggésének néhány vonását. A marxista felfogás szerint a termelés az alap, a kultúra a társadalmi felépítmény része. Ebből következően a kultúra a gazdaságnak alávetetten fejlődik. Alaposabb vizsgálat azonban elvezet annak a felismeréséig, hogy a kultúra egyszerre része a gazdasági alapnak — hisz szaktudás nélkül nincs termelés, sőt bizonyos esetekben a szaktudás fejlettsége a kulcsa a gazdasági fejlődésnek — és része a társadalmi felépítménynek is. Ennek az oktatásszervezéssel kapcsolatos következményei már széles körben kezdenek ismertté válni. Elég, ha csak arra a történelmi folyamatra gondolunk, amelynek eredményeként a múlt század második felében Japán elmaradott feudális államból ipari-gazdasági nagyhatalom lett. Az 1867-es úgynevezett Meidzsi-reformot Népgazdaság és közművelődés megelőző évtizedekben Japánban a gazdaság teherbíró képességénél lényegesen többet költöttek az oktatásra. Fontos megjegyezni, hogy nem csak a szakképzésre! így amikor a társadalmi reformmal megteremtődtek a növekedés feltételei, szakemberek, illetve a szakképzésre alkalmas általános művelt emberek milliói álltak „ugrásra készen”. Azon ma már nem sok vita van, hogy a közművelődésnek a pihenésben, szórakozásban, egyszóval a munkaerő rekreálásában jelentős szerepe van. Szükség lenne viszont annak a felismerésére is, hogy a köz- művelődés — éppen szervezeti rugalmassága folytán — jelentős szerepet vállalhatna a munkaerő felkészítésében is. Egy jelentősebb technológiaváltás, egy új beruházás képes egy-egy szűkebb régióban alapvető társadalmi átrendeződéseket elindítani. Megváltozhatnak a gyári közösség iskolázottsági, műveltségi rétegeinek arányai, új munkavállalók — volt háziasszonyok, fiatalok — tömegei vállalhatnak állást a gyárban. Az így szerveződő munkásgárdából hatékonyan termelő vállalati kollektívát kialakítani nem kis feladat, ám ehhez sok segítséget adhat a közművelődés. Ennek előfeltétele természetesen az, hogy a kulturális munka tervezése ne rendezvények és műsorok eseménynaptára legyen, hanem tudatos társadalom- tervezés. Az, hogy a népművelő — egyenrangú partnerként, és nem vállalati szórakoztatóként — részt t vehessen a vállalati tervezési folyamatokban, s előkészítő 'munkájához megkaphasson minden szüksé- ges információt. Az állami költségvetés egyre több közművelődési tevékenység támogatását nem tudja vállalni. Sok finanszírozási probléma megoldódna viszont, ha a vállalati fejlesztési alapok egy része — a várható és pontosan kiszámítható haszon reményében — is ilyen célokra fordítódna. így megszűnne az az egyoldalú támogatási rendszer, amelyben jelenleg a vállalatok, gazdálkodó szervek a legkülönbözőbb pénzalapjaik egy részét szinte kötelezően a művelődési intézményeknek adják; ám nem ellenőrizhetik, hogy mire is fordítják. Egy ilyen rendszer kialakításához az is szükséges, hogy a művelődés szervezésével megbízottak felülvizsgálják arisztokratikus, csak a „magas” kultúrát előnyben részesítő magatartásukat. Az általános kultúraelosztó tevékenység ma már nem tartható fenn. Csak reális társadalmi szükségletekből, népgazdasági igényekből kiindulva lehet hosszú távon is megalapozott közművelődési tevékenységet folytatni. S okat beszélnek ma a közművelődési munka csekély tekintélyéről, arról, hogy — miként a /labdarúgásba — ebbe is beleszólhat mindenki; hogy a vállalati népművelő sokszor nem több mint rendezvényfelelős, és nincs más dolga, mint berendezni a nagytermet az ünnepségre. Ezek a tünetek kétségtelenül léteznek, ám tünetei annak is, hogy az emberek, a gazdasági vezetők mennyire látják fontosnak a maguk életében a köz- művelődést, az mennyire tudta nélkülözhetetlenné tenni magát. Ha nem a valós érdekek alapján szerveződik a kulturális tevékenység, akkor ji népművelő és az általa képviselt intézmény sem szerezhet tekintélyt, hisz mindenki jól megvan nélküle is. Ez még akkor is így van, ha ezt a látszatot mindkét oldalon a saját és a közös érdekek félreértése okozza. Pallagi Ferenc A cseh kubizmus A csehszlovák kulturális napok keretében nyílt meg a Szépművészeti Múzeumban a Prágai Nemzeti Galériának a cseh kubizmus fő müveit bemutató kiállítása. A mozgalom az akkori művelt világ minden tájáról Párizsba, a képzőművészetek Mekkájába zarándokló fiatal művészekre erősen hatott, köztük a magyar és a cseh alkotókra is. A művészeti internacionalizmus eszméje tartós kötelékeket kovácsolt, kitörülhe- tetlen nyomot hagyott a cseh képzőművészeten is. A század első évtizedében indult művésznemzedék, a Nyolcak (Osma) tagjai, köztük Emil Filla, Bohumil Kubista, Vin- cenc Benes, Jozef Capek, Vaclav Spala, Antonin Proc- házka a cseh avantgarde első hullámában Cézanne forma- felbontó kísérleteinek ösztönzésére a hazai expresszioniz- mus stílusjegyeivel vegyített formanyelvet alakítottak ki. 1910-ben Párizsban ismerkedett meg Picasso műveivel Kubista, Filla, Benes és Procházka. 1910—12-ben festett műveikben még erősen hangsúlyozták a kép témáját, tartalmát, drámaian sűrített, dekoratívon stilizált kompozíciókkal. Jozef Capek cseh kubista festménye, 1920-ból: Néger király LÁTOGATÓBAN A múzeumigazgatónál Amikor idestova tíz éve elolvastam valamelyik folyóiratunkban a Farkas József volt pedagógussal készített interjút, anélkül, hogy tudtam volna, hogy valamikor még találkozhatunk is, szimpátiát éreztem iránta. Mert szeretem a szókimondó, néha bizony indulatos embereket, akiket adott pillanatban az önvédelem egyik legfontosabb eszköze, a diplomatikus semmitmondás, a hallgatás vagy elhallgatás is elhagy. Vagy ők hagyják cserben a gondtalanabb élet eme fontos kellékét? Es szeretem az alapítókat is. Legyen város, gyár, könyvtár, folyóirat, vagy múzeum, szeretem és tisztelem azokat, akik valaminek a létrehozására szánják életüket, energiájuk egy részét, s alkotnak valamit, ami a közösségnek fontos, persze nekik is örömet okoz. Különben nem csinálnák. Alapítani csak jókedvből tud az ember. Két okom is van tehát szeretni Farkas Józsefet. Sokszor ültünk már múzeumi szobájában, beszélgettünk is eleget — ha ugyan a jó ízű, egymást okosító beszédéből bármikor is elég lehet —, de mindig úgy éreztem, hogy azt már nagyjából tudom: mit csinál? — de a mozgatórugók mikéntjét még mindig nem ismerem. Próbáltam valamit kiokoskodni gyűjteményeiből. Egy részük olyan, mint bárhol máshol. Van amiben szegényebb, másban gazdagabb. Helytörténeti anyagok. Valahogy mindenütt egyformák. De van valami, amiről úgy éreztem, talán a lényeget mutatja. Ez, a szekérgyűjtemény a múzeum udvarán. Most tehát megkérdeztem: — Miért kezd egy ember szekereket gyűjteni?- Nem Yéletleniil... “ tással csinálom. És nem lelkesen, mint ahogy néha némelyek hinni vélik. Ha lenne egy mesebeli lehetőségem, hogy három dolgot kívánjak, az egyik így hangzana: „Uram, szabadíts meg engem attól, hogy lelkes embernek tituláljanak.” Konok vagyok és mem lelkes. Előre megfontolt kiszámítottsággal kezdtem ehhez. Mert néprajzos vagyok, megtanultam a szakmát és tudom, hol van fehér folt. Magyarországon ilyen fehér folt, a néprajzi nagytárgyak gyűjtése. A magyar múzeumok mindig helyhiánnyal küszködtek, nem tudták ezeket hova tenni és szakemberük sem igen volt erre. Ez lenne az egyik ok. A másik: akkor jutottam szakmámnak megfelelő munkához, akkor lettem muzeológus, amikor Szatmári már kirabolták, elvittek mindent, amit az 1970-es víz még meghagyott. S nekem ekkor kellett kitalálnom, hogy mit fogok gyűjteni. .. Megáll egy pillanatra, aztán invitál, nézzük együtt a szekereket. Magyaráz, mutogat, időnként az eget hívja, amikor látja, hogy a mostoha körülmények nem használnak féltve őrzött kincseinek. És mesél, azzal a gyönyörűséges szatmári ízzel, gördülékenyen, hasonlatokkal telítve. — Mert, Nyírbátort nem majmolhattam, hogy- bemutassam a kalaposmesterséget. A beregi kézimunkát sem utánozhattam, azt Csiszár Árpád előttem jól és szakszerűen megcsinálta. Kiss Lajos a nyíregyházi szűcsmesterséget térképezte fel... Végül aztán Gunda professzor segítségével ötöltük ki, hogy valami olyasmit csináljunk, ami épp annyira része az egyetemes európai néprajzi kultúrának, mint a magyarnak, avagy a szatmárinak. Ez lett a parasztszekér, hiszen ezen a tájon, földrajzi fekvésénél fogva, mindig nagy szekerezés folyt. .. Míg visszamegyünk az igazgatói dolgozó- szobába, tűnődöm: az eltökéltség, avagy a szükség tartotta e Mátészalkán? — Eredendően pedagógusnak készültem, aztán mégis csak a Műegyetemre vettek fel építészhallgatónak, de nem telt bele fél év (ezt becsülettel el is végeztem) és átiratkoztam Debrecenbe a bölcsészeire. Ez 1949— 1950-ben volt. Magyar—történelem szakos lettem... Néprajzról addig még csak nem is hallottam, tehát nem az anyatejjel szívtam magamba a tudományág iránti szerelmet . . . Gunda Béla professzornak köszönhettem, hogy megismerkedhettem ezzel. Az ő példája meghatározó volt. De, amikor mi végeztünk 1954-ben, néprajzosnak lenni nem volt „menő” dolog, az egy soviniszta, nacionalista, irredenta, mindennek kikiáltott tudomány volt. Ilyen gyanús dolgokra státust Magyarországon nem adtak akkoriban. Ezért aztán 1954—1958 között közművelődési „vonalon” dolgoztam, voltam könyvtáros Nyíregyházán, könyvtárvezető Mátészalkán, aztán a mezőgazdasági technikumban tanítottam 13 évig magyart és történelmet. Ez így utólag nézve szerencsés korszakom volt, mert Szatmár valamennyi falujában élnek tanítványaim és ez egy hatalmas hátország a gyűjtőmunkámhoz ... Faggatom: — Mit szívtál magadba az anyatejjel? — A szatmári világot — smt°£ ez nem üres szólam. — Engem anyám magával vitt a földre is, amikor szoptatott, felkötöttek a ringőkébe, hogy a tejszagra oda ne jöjjön a csúszó... Az anyatejjel a szatmári táj szeretetét szívtam magamba, a földszagot, a paraszti világot... Szünet, pipát töm, s mondja, rábeszélték jó pár éve, hogy pipázzon, mert míg pipázik, gondolkodik, s nem mondja ki azonnal, amit gondol. Aztán elmosolyodik: — Nehogy azt hidd ám, hogy most a nehéz gyerekkor következik, én nem voltam szegénysorsú gyerek, nem voltam uradalmi cseléd, nem voltam zsellér... Anyám apja Kanadában őserdőt irtott, ’19-ben hazajött, vett nyolc hold földet. Anyámék hárman voltak, s ebben a földben orrvérzésig kellett dolgozni. Apám suszter, csizmadia volt, ő tizenegy gyerekes családból származott.. . Pipafüst borítja a szobát, a nap már lenyugodott, a tárgyak valami sejtelmes alakot öltenek, a kékes füst alacsonyan úszik, s a szilkék, képek, s ki tudja miféle holmik, mintha lebegnének, mintha minden puhábbá lett volna. — Át kell rendeznem az életem — hallom újra a hangját —, ötven éven felül nem szabad tékozolnia az embernek a maradék erejét ... Ez a nyár elment, téblábolásra késztetett a tűnődés, hogyan tovább. Tíz éve lettem múzeulógus... Csináltunk vagy ötven kiállítást, sok pénzt és energiát vitt el, de az embernek be kellett látnia, hogy egy múzeum nem fiók tudományos akadémia, hanem mindenkit szeretettel váró nyílt intézmény. Ez így igaz, de ezzel együtt azt is mondom, hogy csak kiállításban még sem szabad a múzeológusnak gondolkodni. Az ember persze megeszi a kásahegyet, megettem én is, de rájöttem, a pillanatnyi társadalmi érdek mellett az időnek is kell dolgozni. Az életem második periódusa, ha megengedtetik, hogy megéljem, tulajdonképpen ennek a jegyében zajlik ... Ez a nyári téblá- bolás az ősi kertben, a családi portán arról győzött meg, hogy ebben a kis vidéki mú- zeumocskában, más oldalról is meg kell a mi szatmári világunkat közelíteni... A mnndaínf csengőberregés szakasztja moll (KI HU meg. „ráj. azt hittük) ket_ ten vagyunk csak az épületben, s lám, látogató érkezett. Halljuk, a léptek mint konganak végig a folyosón. Aztán csend. Elült a léptek zaja és folytatja: — Ami most jön, annak a publikációk, cikkek, tanulmányok, monográfiák korszakának kell lennie... Az anyaggyűjtés már megvan. Ha nagyképű akarok lenni, akkor azt mondom: tíz monográfia anyagát is ösz- szegyűjtöttem, három könyvet, több tanulmányt megírtam, de a nyomdász csak azt tudja kiszedni, ami papíron van ... — Miért nem írtál meg egyet sem? — Mert úgy gondolom, Szatmárról nem tud egyetlen ember monográfiát írni. Sőt, nem is szabad! Voltak erre kísérletek... de — legyint —, ezek dilettáns munkák voltak. Szatmár átmeneti terület, összetettebb munkálkodásra van szükség; itt egy ember nem lehet okos. Ide csapat kell, szociológusok, jogászok, néprajzosok, művészettörténészek, történészek, nyelvészek ... — Hol van itt ilyen csapat? — Vannak erre emberek, persze nem helyben. Mutatja a most megjelent „Tanulmányok Szatmár néprajzához” című kötetünk, ami azért mégis csak 15 ív és tíz jeles magyar tudós írta. . . Ügy érzem, hogy az én szerepem az organizálás kell hogy legyen. Aki jobban ért egy speciális területhez, az írjon arról. Nem akármilyen szakemberek segíthetik a majdani szatmári Összegzés elkészültét. Gunda Béla, Dankó Imre, Feren- czi Imre, Üjvári Zoltán, Szabadfalvi József ... megannyi kitűnősége a szakmának ... Hirtelen világos lett az ablak: kigyúltak a város fényéi. Élesebben rajzolódik ki minden. , — Ki vagy ebben a városban? Pipát töm, tűnődik. — Nem tudok úgy feljönni ak|: somból a múzeumba, hogy húszán ne állítanának meg. Egy órába telik az út gyalog, pedig tizenöt perc is elég lenne ... Kérdeznek valamit a kutyaoltástól a magyar koronáig ... És mi vagyok a „hivatal” számára? Ugyanez... — Csend, bodor füstfelhő a mennyezetre, majd egy rövid mondat még: — Igénylik az embert... Speidl Zoltán KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
