Kelet-Magyarország, 1984. október (44. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-27 / 253. szám
HÉTVÉM MELLÉKLET Marokpapi zömök harangtornya az egyszerűbb, kora középkori tatorony példája. F alvaink egy része egyidős az államalapítással. Mások a következő századokban keletkeztek, illetve a tatár- járás-törökdúlás után települtek újjá. Ám lett légyen a falu Árpád-kori vagy későbbi alapítású, életében fontos szerepet töltött be napjainkig a templom és a harang. A templom volt a falu legfontosabb épülete, mert biztosabb védelmet nyújtott, mint a lakóház. Közismert első szent királyunk parancsa, hogy minden tíz falu építsen templomot. Mivel a templomépítés gondja a faluközösségre hárult, többnyire fából ácsolt, vesszőből 'font, sárral tapasztott, úgynetezétt* -\,paticsfalú” kis épületeket emeltek, mint például Tákoson. Egyébiránt a 18. századig élő szokás volt, hogy egy-egy közösség első templomát fá- ból-sárból építette, ha a falu földesura nem járult hozzá a költségekhez, s csak később került sor maradandó kőépítményre. Ami nem ment olyan hamar. Középkori okleveleink garmadával tanúskodnak fatemplomokról. Faanyag és famunkához értő ács akadt bőven, ami kevesebbe került, mint a kő, tégla és kőmíves, esetleg freskófestő vagy kőfanagvá- nyokat készítő mester. A szegénységnek vagy az önkéntes takarékoskodásnak köszönhetően azután — ha már tellett is a közösségnek kőtemplomra — lemaradt az építkezést drágító kőtorony, s helyette házilag elkészíthető fa harangtornyot vagy egyszerű haranglábat állítottak föl. A kényszerű takarékoskodásból született fatorony megoldásból a középkor végére jellegzetes és tetszetős együttes alakult ki, s a fában bővelkedő vidékeken egyfajta stílussá vált: végeredményben a hajdani fatemplomokból napjainkig átmentette a fatornyokat. Mert míg a fatemplomokból csak hírmondónak maradt ránk néhány, mint a tákosi és a mándi, a harangtornyok és haranglábak szép számmal bizonyítják a régi, gótikus hagyományokat követő és az ilyen famunkában járatos ácsok szaktudását. A megmaradt fatornyoknál — Fatorayok és haranglábak még a 18. századi, barokk időkben építetteknél is — tapasztalható gótikus kom- pozíciós elvek és szerkezeti megoldások arról vallanak, hogy a ma látható fatornyok éppen olyanok, mint az 1500-as évek előtt ácsoltak. A fatornyokat a haranglábaktól jószerivel csak a szakember különbözteti meg, pedig elválasztó jegyeik szembeötlőek. A harangláb olyan egyszerű oszlop, gerendaszerkezet, amelynek teteje a harangot, tartószerkezetét, valamint az alapozást oltalmazza az időjárás viszontagságai ellen. A legegyszerűbbek Y alakú természetes ágasfák. Dőlés ellen gerendatalpkeretre támaszkodó építménnyel vehetik körül, s ágas részén kívül az alsó építményt is befedhetik. Továbbfejlesztett változatánál már több harang található a tető alatt Ebben az esetben két oszlop áll egymás mellett, s ezeket alul és fönt, esetleg középen ácskötésekkel kapcsolják össze, s oldalirányú dőlés ellen kitámasztják. E haranglábak úgyszólván minden változata megtalálható Zala megye falvaiban. Ezeknél is tökéletesebb, s már a harangtornyot közelíti meg a négyoszlopos harangláb, amelynek két változata ismert. Az egyik esetben az oszlopokat talpgerendás szerkezetbe foglalják, amely az oldaltámasztást biztosítja. Ilyenkor két teteje van a haranglábnak. Az egyik a harangokat védi, a másik tető a támasztószerkeaetet. Az effajta haranglábaknak a Dunántúl a hazájuk. A harangtorony vagy másként fatorony a haranglábnál bonyolultabb ácsmunkával készült gerendavázas építmény, amely nem pusztán a harangok elhelyezését szolgálta, hanem megfigyelőhely, őrhely is volt. Ez az egyik tulajdonsága, amely a haranglábtól elválasztja. Ugyanis a harangláb a házakkal nagyjából azonos magasságú és megfigyelőhelyként nem alkalmazható, a fatorony a község házainál sokkal magasabb és a harangok alatt galériát alakítottak ki, ahol emberek tartózkodhatnak, őrködhetnek. Ahol a galéria árkádos, ott már reneszánsz hatás érvényesül. Igen kedvelték a magas toronysisakot, amelynek négy sarkán kisebb fiatornyok ékeskednek. E tornyok építésénél teljesen mellőzték a vasat. Tetejüket hagyományosan fazsindellyel fedték. A legtöbb fatornyot ma megyénkben láthatjuk, amelyeknek nagy része megszólalásig hasonlít az erdélyiekre. A különböző századokból fennmaradt fatornyok közül a zömökebbek, egyszerűbb építésűek és fiatorony nélküliek a korábbiak, régebbi típust képviselők. A fatoronyépítésben mintának tekintett, 1640 körül emelt nyírbátori harangtorony már nem olyan zömök, s a továbbiak egyre karcsúbbak, ele- gánsabbak lesznek. Ezek a két-háromszáz esztendős fatornyok azonban még ma sem holt emlékek, hanem a falvak életébe szervesen belekapcsolódó élő és használt építmények. Cs. K. KAZINCZY FERENC*: A mi Isteni bája a szép Hellasnak Francia csín és német erő s És lengyel lágyság! titeket s S ti neki semmit nem irig S Virgilnek, ha találiok-e m Mely szent lantotokat ily hí Dörgö ő s nem csikorog; ) Nem tört pályáján: ide szálát Lángol keble, ajakán mély l S mint te, olasz s lengyel Hull a lánc, közelít az idő, s • 225 éve született a magyai költő, a magyar klasszika, nyel NAGY ISTVÁN ATTILA: Bezártalak Sót, szalagot, selyemkendőt... Adtak, vettek, hírt hallattak Vásárok — 200 évvel ezelőtt 1772-ben Szabolcs megyében összesen két állandó bolt — Kisvárdán és Nagykálló- ban — állt a 100 000^110 000 lakos rendelkezésére. A két mezőváros lakossága és a mezővárosoktól 1—2 órányira fekvő falvak lakói itt vásárolhatták napi szükségleteiket. Ilyen körülmények között pótolhatatlan feladatot láttak el a házaló, batyuzó, sze- kerező kereskedők, akik jöt- tek-mentek faluról falura, házról házra és kínálták portékáikat: sót, szalagot, selyemkendőt, bizsut, meszet, faszenet a vasaláshoz, szíjat, bicskát és ki mondhatná ma már meg, mi mindent. A boltoknál és a házalóknál is nagyobb szerepe volt azonban a vásároknak, ahol cserépedényt, szántóvasat, szekeret, lovat, ökröt, borjút, tehenet, csikót, birkát, kecskét, malacot, vessző- és szakajtókosarat, szövetet, vásznat, kötelet, hordót, tekenőt,- kádat, fakanalat, boronát, ásót, kapát, pecsenyét, pálinkát, bort, fűszert, csecsebecsét, vásárfiát, mézest, kardot, mindent-mindent lehetett kapni, ami szem-szájnak ingere, még csíkot, bibliát és kalendáriumot is. De nem csak kapni lehetett: eladni is. Mindent: káposztát, dohányt, mézet, viaszt, bőrt, élő állatot, búzát, kendert, kölest, diót, szilvát, pálinkát, háziipari terméket sitb. Érthető hát, hogy a korabeli vásárok meglátogatása az élet szoros rendjéhez tar^ _________________________ tozott minden faluban, mezővárosban; minden köznemesnek és minden jobbágynak, zsellérnek. A vásárra még akkor is érdemes volt elmenni, ha sem eladni, sem venni valója nem volt az embernek, mert ott tájékozódni lehetett, hírt hallani a nagyvilágból. Rokonoknak, eszmetársaknak találkozásul is szolgált, üzenni lehetett fiúnak, gyereknek, komának, sógornak és üzenetet kapni baráttól, rokontól, ismerőstől. Aztán szórakozni is: csepürá- gók, mutatványosok, meséűők, színészek, kardnyelők és minden hasonló indíttatású művészek és szélhámosok gyülekezőhelye is volt a vásár, együtt a hentesekkel, mészárosokkal, korcsmárosokikal, akik gasztronómiai csodákat és kábító, részegítő italokat árultak. Cigányok is voltak természetesen: muzsikusok a vásárokban, akik esténként húzták a talp alá valót, és könnyen megismerkedhetett ilyenkor leány a legénnyel, könnyen köttettek házasságok és üzletek. Mert a korabeli vásárok nem egy napig, a debreceniek többsége két hétig is tartott. A hat vásáros hely Szabolcs megyében népszerűségük sorrendjében 1772-ben: Kisvárda, ahol évenként 6 vásárt tartottak és ahová Szabolcs megye lakóin kívül jöttek Ung vármegyéből, Má- ramarosból, Beregből. Az északkeleti megyék lakossága "hozta háziipari termékeit, vashámorainak, kézműves műhelyeinek, fábrikáinak készítményeit és adta a szabolcsi embereknek fafaragvá- nyait, cserépedényeit, vasáruit, hogy búzát, rozsot, kölest, árpát, lencsét vehessen megélni és dohányt pipálni. Alig volt Szabolcs megyei község, ahonnan ne látogatták volna Kisvárda sokadal- mait. Nagykálló, a Debrecen—Tokaj közti útban, ugyancsalt látogatott, négy vásárt tartott évenként. Ide azért volt érdemes eljárni, mert még a debreceni céhesek, szíjgyártók, szűcsök, gubások épp úgy érdemesnek tartották kipakolni áruikat, mint a hegyaljai üveghutások, majolikakészítők. Aztán meg Nagykálió- ban megyegyűlósek is voltak, amelyek gyakran egybeestek a vásárokkal, mert egycsa- pásra két dolgot is elvégezhetett a nemes megyelako. Politizált egy keveset, adottvett a vásárban ezt-azt és még jót is falatozott, amit hegyaljai borral, debreceni vagy nagykóllói égetett szesszel meglocsolgathatott. Nyírbátor vásárai ekkor már kevésbé voltak népszerűek. A lakosság saját bevallása szerint évi négy sokadalmából „már egynél több meg nem állt”. Evenként tehát egyszer összeverbuválódtak a környék lakói, adták-vették fölös állataikat, beszerezték a sót, borsot, kenyérszaikasz- tó kosarait, csizmát a nemesek, nyerget, ha kellett valakinek, pipát cserépből a férfiak, pántlikát, kendőt a leányzók, asszonyok, aztán hazaszéled tek. Nyírmada, Tiszaszentmár- ton és Tornyospálca is vásártartó helyek voltak 1772-ben. Ezeket a vásárokat az tartatta fenn, hogy Bereg, Ung, Ugocsa vármegyékből, olykor még Máramarosból is, ide jártak az emberek háziipari termékeikkel és itt vásárolták meg az északkeletibb tájakon a hegyek és erdők miatt meg nem termő búzát, kölest, rozsot, tehát az élelmet. Nem csak Szabolcsban voltak azonban vásárok. A környező vármegyékben és kerületekben is bőven. Szabolcs megye ekkor bővelkedett szomszédokban. Legnépszerűbbek a debreceni és a hegyaljai vásárok voltak. Ma már kuriózumok a vásárok, többségükről nem is tud az átlagember. Inkább a megszokás, mint a szükséglet tartja fenn őket. Legfeljebb az állatvásárok és a kisipari, kézműipari terméket kínáló helyek a felkapottak. El-ellátogait olykor egy-egy vásárra a hétköznapi halandó is kíváncsiskodni, venni egy-egy hordót, gyékény lábtörlőt, egy-egy jószágot, de a lakosság többsége meg van I nélkülük. Az alku, az áldomás, az emberi közvetlenség, a léleknek lélekkel való találkozása, a tréfa, a móka, a játék, a szerencsés vásár öröme, a becsapottságérzés keserűsége kihalt napjaink emberének életéből. Ügy érzem, ezeknek a hajdan volt, jó ízű vásároknak, sokadalmaknak a hiánya szürkíti, skatulyázza, dobozolja, egyszínűbbé teszi az életünket. Takács Péter Bezártalak magamba, s most nem menekülhetek, szöknék már, de nem lehet, fogva tart a képzelet: igéznek látomások, gyötrődő lobogások, szavak bomlanak bennem: legyőzött a szerelem, s kívánom, mint a fuldokló, napjaimon átparázsló életedet, életemet. BÖRÖCZKI MIHÁLY: Zár alatt Köribéd annyi szó zuhog, és hallgatom, hogy hallgatod, köribém annyi szó zuhog, és hallgatod, hogy hallgatok. Az éjszakád ma holdtalan, napok se sütnek, szél se jár, az éjszakám ma holdtalan, napok se sütnek, szél se jár. Körül is vesznek annyian, és árvaságod zár alatt, körül is vesznek annyian, és árvaságom zár alatt. Hincz Gyula grafikája A Móricz Zsigmond szülőfalujában, Ti- szacsécsén álló harangtorony a fiatornyos, hegyes sisakú típus jeles képviselője. KM
