Kelet-Magyarország, 1984. október (44. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-27 / 253. szám
1984. október 27. ^ ről, amelyek némelyikében még kislámpa is ég, a következő KISZ-gyűlésről, ahol jutalmazásokról is döntenek. A múltkori lövészetről, ahol nem mindenki lőtt kiválót, a körletrendről, amelyről mint vendég tanúsíthatom, hogy példásnak minősíthető. Csikós István a pörköltet keveri. Nyakó hadnagy kommentálja a szavakat, a frissen történteket: „Olyan védőket vár e honnak határa, kik végső dobbanásig állnak helyt a sorban”. HOST JÓ HA TÁBŐRm! — Körönd hozzám! Maga pedig térdeljen le, a kezét tartsa változatlan helyzetben! ... és így őrzi a térdelő határsértőt Körönd, amíg a többieket nem értesítem. — Folytatja most már nem élesben Bodolóczki István. Mert hozzá kell tennünk, amit az olvasó is biztosan sejtett, hogy a kedvünkért nem történt határsértés Lónya térségében. Bajtárs volt a határsértő is, bár ezt Körönd egyelőre nem hajlandó tudomásul venni egészen addig, míg a kutyafogaknak ellenálló csibészpufajka el nem tűnik' a terepjáró aljában. Nyiakig sáros minden résztvevő, verejtékes a homlok, az állatról is dől a víz. ★ — Még szerencse, hogy nem nagyon gyakori az ilyen „esemény” — mondja Gyüre Miklós, aki nemrég nyerte el a Kiváló Határőr címet. Ez a szó, hogy esemény, itt lényegesen többet jelent mint a polgári életben. A katonák, de különösen a határőrök, nagyon szeretik, ha „eseménytelen” az életük. Lassan kocogunk a többiekkel a töltésen, és miközben ismerkedek a távgyaloglás térdig érő sárban nevű sporttal, és a rejtőzködés művészetével, a kitüntetett határőrt faggatom, miként lehet kiérdemelni ezt az irigyelt címet? — Ma már apróság, de nagyon nehéz volt elsajátítani: például a figyelő őrszemet a közeledő őrjárat is csak'akkor fedezheti fel, ha őmaga előlép. Ellenkező esetben a határsértő is meglátná, tehát potyára szobrozna a helyén. Aztán az ellenőrzési formaságok. Pontos rituáléja van, hogy az országúton miként tartóztatok fel valakit. Látnia kell, ha nem szárad valek-e olyankor? Soha nem féltem, és tudom, hogy a többiektől is távol áll az ilyesmi. Ismerjük a területet, még a vadak járását is. Ha szokatlan dolog kerül elibünk, eszünkbe sem juthat a félelem, azonnal fel kell deríteni. A határsávban nem szabad szokatlan dolgoknak lenni, azért vagyunk itt. ★ Nem is történik semmi szokatlan, csak annyi, hogy újabb vizeken evez autónk, majdnem a szó szoros értelmében. Lavírozni csak any- nyival nehezebb, hogy alig látni ki az ablakon a felfröcs- csenő sártól, így szinte egyik pillanatról a másikra fékezünk néhány méterre a Magyar Népköztársaság államhatárának nemzetiszínű jelzőoszlopától. — Hadnagy elvtárs jelentem, szolgálatom alatt különösebb esemény nem történt — tiszteleg egy hetyke fekete bajszú őrszem. Mi is történne? Exponált helyen vagyunk, karnyújtásnyira a világ leghatalmasabb országától. Magam megilletődöm, nem mindennap járok erre, de kísérőim sem tudják közönnyel nyugtázni, hol vannak. A másik oldalról hasonlóképpen megcsodálnak bennünket, aztán folyik az élet tovább. Végighajtunk a határvíz, a Csaronda partján, az egyik kihelyezett telefonról bejelentkezünk, és búcsút mondunk a határnak. Az egyedüli esemény aminek tanúi voltunk, hogy jó termésből szedtek a makkgyűjtők. A késő őszi napon békésen aludtak a boglya tövében. ★ Az őrsön valamivel élénkebbé vált az élet. Elkészült a savanyú krumplileves, és a tarhonyás hús, s igazán nem szégyenkezhet vele az újonc szakács. Dicsérik is erősen, akik már végeztek az ebéddel. A kantinban kortyolgatják kávéjukat, csörgedez a szó. Otthonról, szolgálatról, másról, egymásról. A bar- kácsműhelyben készülő unaloműző cérnaremekműveklami a lelkén, hogy cselekedetünk őérte is van. Soroljam még? Pontosan kell lőni, jól forogni a tornaszeren, és ami a legfontosabb, testvérként élni abban a kis közösségben, ahol. mindenki egymásra van utalva. Gyüre Miklós egyébként záhonyi, és tizenéves korában már családapa volt, most is alig várja, hogy „eltávot” kapjon. Kattint egyet géppisztolya závárzatán, kiugrik a tár, elősárgállanak belőle a lőszer rézhüvelyei, acél magjai. Vége a gyakorlatnak, övére tűzi a tárt, és hallgat egyet, majd így folytatja kérdés nélkül: — Azt hittem, hogy a ko- molyodás, amiről folyton csak beszélnek, szólam. De higy- gye el, hogy amikor először álltam az őrhelyen egy szál puskával a kezemben, egyik pillanatról a másikra úgy éreztem, más ember lettem. Abban a pillanatban, pontosabban akkori szolgálatom alatt hazám határának egy szakaszát kizárólag rám bízták. Iszonyú felelősség. Ezt csak az érezheti, aki megpróbálja. Minden döntés ráruházva az emberre, egészen a fegyverhasználatig . . ., ott aztán hiába várnám a parancsot, önmaga elöljárója mindenki. Kérdezték tőlem, féGyüre Miklós, a Kiváló Határőr. — Kevesen vagyunk az őrsön, ezért egy kis olvasztótégelynek is nevezhetnénk magunkat. Ha akad is egy-egy ember, aki kilóg a sorból, azt nagyon hamar helyére teszi a többi. Azonnal szembetűnik, ha valakire rá kell dolgozni. Nagyon szeretek a parancsnokuk lenni. A környék közbiztonságáért is felelősek vagyunk, így lemérhetjük mit A határsértő elfogása. érünk. A települések lakói együtt vigyáznak velünk a határra és a rendre, valamennyiünket külön-külön is megbecsülnek. Bár katonás a rend, nem is lehetne másként, egyáltalán nem érezzük elszigetelve magunkat. A hadnagy zubbonyán aranykoszorús KISZ-jelvény. A fiatal parancsnok, még fiatalabb katonáival kötelessége példás teljesítése mellett még úttörő határőröket is patronál a helyi általános iskolában. Az úttörőkben határtalan a lelkesedés. Ezért a kitüntetés. Nevelik saját utánpótlásukat, elhozzák őket maguk közé, hogy ott lássák, szép a határőrélet. Ök maguk semmi másra el nem cserélnék. Irta: Esik Sándor Fényképezte: Jávor László Határőrök. Fegyveres emberek, pontosabban pelyhedző álló, de azért súlyos léptű legények, akik békében is állandóan élesre töltött fegyverrel járnak. Éjjel-nappal készen állnak — katona legyen a talpán, aki nekik kitalál egy tréfás nevet... katona. A ködből még a falu előtt váratlanul előttünk terem az őrs. Az ügy(eletes a formaságok betartásával a parancsnokhoz kalauzolja a vendégeket. Vén hadfit várna a civil, ehelyett szép szál nyalka hadnagy szorítja meg a kezünket. Nyakó Sándor mindössze 26 éves ... Mielőtt odaégne a pörkölt, továbbálluink. Fegyverszoba, raktár, és ismét az étkezés: a kamra. A fejadagon felül, ami igen bőséges, üvegekben saját termésű paradicsom, savanyúság és most tapossák a káposztát. — Jól jön ez kiegészítésnek — mondja a parancsnok. — Amikor a főiskola után idekerültem, volt olyan sor- állományú, aki egy évvel idősebb volt nálam, — késztet még inkább csodálkozásra, amikor szóvá teszem nem éppen előrehaladott korát. — A fiúk nagy része egyébként 22—23 körül van, így aztán,, nagyon fiatal őrsnek számítunk, — folytatja a statisztikát. További adatokra aztán nem is térünk ki, hiszen mindennél többet mond a látvány. Körútra indulunk a — Disznót, tyúkot, nyulat is tartunk és pulykát hizlalunk karácsonyra. Tavasszal fólia alól esszük a primőrt. Szabad időnkben foglalkozunk ezzel. De nehogy azt higgye, luxus céljából, majd még látni fogja, ide aztán kell a kondíció. ★ — Nyomja azt a gázt Kovács elvtárs, mert ha megáll, itt éjszakázunk — szűri a foga között a szót Nyakó hadnagy a GAZ-ban, a vezetőülés mellett. Látom a lábán, úgy mozdul, mintha ülne a volán mögött. Kovács László, aki Csengerből vonult be annak idején, nem is fukarkodik a „naftával”. Az út, ha annak lehet nevezni, töltés alatt, szántóföldek között kanyarog. Egy állandó dolog jellemző rá: végig a kocsi hasát súrolja a sár. önkéntelenül szakad ki belőlem a kérdés: „és ha elakadunk?” „Nem akadunk el!” hangzik a parancsszerű válasz. Mintha hallotta volna a terepjáró, újabb energiával kezdi falni a folyékony dűlőutat. Egy hajmeresztő fordulat, és meredeken nekiiramodunk a Tisza töltésének. Blokkolás a töltéskoronán és Körönd, a kutya, felvezetőjével, Bodolóczki Istvánnal már a közeli kukoricás felé rohan. Csattan a fegyver zárja, és nemkülönben gazdája hangja. — Álljon meg! (A tétova határsértő még egy utolsó nagy futással próbálkozik a kukoricás mellett, de Körönd kétöles ugrásokkal tigrisként hörögve veti magát utána.) — Körönd fogd! (El nem engedné semmi pénzért, sőt egyre indulatosabban cibálja az embert, ahol éri.) — Kezeket fel! („Csakhogy elengedett”, látszik a megkínzott arcom, alig hiszi, hogy emelhesse a kezét.) Bejelentkezünk a határról. laktanyában. No persze laktanya ... Ehhez a fogalomhoz hatalmas épület társul, gyakorlótérrel, tornateremnyi hálóval, gyakorlatozó katonákkal. Itt szó sincs ilyesmiről. Inkább szolid kis üdülőre emlékeztet minden. A bent- lévő fiúk nagy része alszik az otthonos kis szobák egyikében, az ügyeletes van csak talpon a többiek pedig szolgálatban. Élénkebb tevékenységről kizárólag a konyha felől érkező illatok árulkodnak. ★ — Hogyan lesz valakiből a seregben szakács? — teszem fel a kérdést Csikós Istvánnak, aki a ragyogóan tiszta konyhában az ebédre valót kavargatja. Meglehetősen zavartan, mert mint kiderült, alig másfél hónapja fakanál a második fegyvere. — Én pék voltam civilben, a kiképzésnél pedig a rokon szakmákból keresik ki a szakácsjelölteket. — A fiúk mit szóltak az első főztjéhez? — Az még csak-csak megjárta, de mem sokkal utána úgy megborsoztam a káposztás tésztát, hogy mindenki prüszkölt tőle. De azért nem váltottak le... — Hogy lehet mindenki kedvére főzni? — Tíznaponként „tanácskozunk”, és ott eldől a következő időre a menü. Nagyion szeretik a töltött káposztát, én meg a mákos kalácsot. Azt anyámtól tanultam, hogyan kell csinálni. A mi megyénk aztán bő- viben van az országhatároknak. Igaz Csehszlovákia csak néhány kilométeren, de Románia már igen hosszan, a Szovjetunió pedig teljes magyarországi határával fekszik mellettünk. Ezért választottuk tehát a lónyai őrsöt, hogy a határőrélettyl ismerkedjünk. Közeledvén a „végekhez”, egyre ritkulóbb forgalom jelzi az úton, néhány kilométer, és az már nem Magyarország. A névtáblák alatt feltűnnek a határőrközség feliratok, és már a telefondrótot is géppisztollyal a hátán javítja két Nyakó Sándor hadnagy, őrsparancsnok. KM HéTVÉei MELLÉKLET
