Kelet-Magyarország, 1984. október (44. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-23 / 249. szám
1984. október 23. Kelet-Magyarország 3 A történet anekdotaízű, s magam is annak hinném, ha nem lettem volna kisgyerekként szem- és fültanúja. Déd- nagyanyám látogatására érkeztünk az ötezer lelkes faluba. A nagymamától féltem kicsit, de félt az egész család, mert kérlelhetetlen szigorú, kemény öregasz- szony volt. Már évek óta készült a halálra, így hát senki nem lepődött meg, amikor rászólt anyámra: — Fiam, szaladj át Náciért, úgy érzem, rosszul leszek. Náci bácsi a falu öreg doktora volt, így utólag gyanítom, hogy dédnagyanyám inkább a társaságára vágyott, mint valamiféle medicinára. (Ámbár aligha van jobb gyógyszer a jó és értő szónál.) Egyszóval anyám már ugrott volna, aztán eszébe jutott, hogy az állomáson találkoztunk a doktor úrral — elutazott. — Talán a kisdoktornak szólok, nagymama. (A fiatalember akkor végzett — csak pár hónapja volt a faluban.) Az öregasszony rosszallóan végigmérte anyámat, s ennyit mondott: Mit akarsz a kisdoktorral, nem tud az még egyebet, csak a sok latin szót. Mindebből sokféle következtetés levonható, számomra elsősorban az, hogy a pályakezdők beilleszkedése soha nem volt könnyű. Dédnagyanyámnak — a maga módján — tényleg igaza volt, mert ha a kisdoktor eljön, akkor azonnal konstatálja a magas vérnyomást (ezt mindenki tudta a családban), s nyilván felír valami gyógyszert, de nem mondja azon a megnyugtató, mély hangján: hát bizony, Ágnes, telik az idő, fáradunk, fáradunk. Emlékszik, 1912- ben ... A kisdoktor 1912-ben még meg sem született, s persze, hogy nem ismerte az elhalt férjet, aki az öreg doktornak évtizedekig volt kártyapartnere. Mindennek éppen negyvenkét esztendeje; már a kisdoktor is nyugdíjas, s persze ugyanolyan népszerű, mint öreg kollégája volt régen. És hogy így alakult, abban nem kis része van, illetve volt Náci bácsinak, aki — látva ifjú pályatársa beilleszkedési gondjait — hóna alá nyúlt a fiúnak. Nem látványosan persze, csak egyszerűen megkérte: kísérje el valamelyik régi betegéhez — több szem többet lát. fgy sikerült, mintegy lépésről lépésre „hitelesíteni” a fiatal diplomást. Az öreg számára ismeretlen volt a szakmai irigység, a kenyérféltés. Ahhoz túl sokat tudott a világról. (Utolsó emlékem róla, hogy a Don mellől hazatért katonák fagyott lábát gyógyítja.) De nem is róla akarok szólni, hanem azokról a pályakezdő fiatalokról, akik most is várják, hogy valaki feléjük nyújtsa a kezét. Mert kezdetben nem köny- nyű. Margócsy József most megjelent kitűnő könyvében (A pedagógus és az élet) említi, hogy egykori iskolájába — immár tanárként — visszakerülve így fogadta hajdani oktatója: „No lám, a legnagyobb ta- nárbosszantók lesznek az ember kollégái.” Más azért sértődött meg, mert a fiatal tanár — nagy tisztelettel ugyan, de — tegezni merte egykori tanítóját. Ennél már csak az a nagyobb sértés, ha olyan öntelt a fiatal diplomás, hogy nem tegezi vissza azt, aki őt írni, olvasni megtanította egykoron. Hogy ezek mosolyogni való kicsiségek és kicsinyességek? Meglehet. Ha azonban némi empátiával szemléljük a pályakezdő életét, látjuk, hogy korántsem mellékesek. Mert az asszimilációt éppen az apró gesztusok segítik. A fiatalember rendszerint telve van várakozással, tervekkel, érdeklődéssel. Mindent és mindenkit gyorsan meg akar ismerni. De hát ő nem nagyon kezdeményezhet, mert akkor tolakodónak vélik. Jó hát, ha az idősebb kollégák „nyitnak”, persze nem mindegy, hogy miként. Sok évvel ezelőtt pályakezdő színészekkel beszélgettem évadnyitó után. Hozzánk lép a társulat öreg bölénye, s imigyen szól a fiúkra, lányokra: „Szóval maguk az új tagok?! Na, majd meglátjuk, mennyire tehetségesek. Mert a főiskola az nem minden.” Megkövültén álltunk, mígnem az egyik fiú (ma már érdemes művész) megkérdezte tőlem: ki volt ez a vén marha? A fiatalok aztán úgy álltak bosszút, hogy hónapokig szándékosan eltévesztették az öreg nevét. — Az én nevemet Hevesi Sándor meg Csortos Gyula is ismerte, ezek a neveletlen tacskók pedig . . . — panaszkodott a klubban a mester. Lám, mi a következménye, ha valaki mértéket téveszt. S ha az együttélést ilyenféle viszályok felhőzik, aligha várhatunk őszinte és hatékony szakmai együttműködést. A pályakezdőn — akarva, akaratlanul — kétféleképpen lehet kifogni. Vagy úgy, hogy sok és nehéz — erejét még meghaladó — feladatot bízunk rá, vagy pedig úgy, hogy semmivel nem foglalkoztatjuk. Korábban a túlterhelés dívott inkább, ma a fiatalok — különösen üzemekben — arról panaszkodnak, hogy nincs alkalmuk érdemleges feladatok megoldásával bizonyítani ismereteiket. M indkét gyakorlat nagyon káros, mert be- fullasztja, elsorvasztja a képességeket. Megrendül a fiatalember bizalma és önbizalma. Helyváltoztatásra, pályakorrekcióra gondol, önálló lángossütőről, benzinkútkezelői állásról, ügynökösködésről kezd elmélkedni. Mert hogy nemcsak a sikerélmény hiányzik az életéből, hanem a pénz is. Az ország anyagi lehetőségei korlátozottak, abban azonban semmi és senki nem korlátoz bennünket, hogy bizalomért bizalommal fizessünk. S talán nem árt megmérni, hogy mit jelent a fiatalok korszerűbb tudása, szakmai tapasztalataink mérlegén. Mert nekünk kell „hitelesíteni” a fiatalokat, akik rajtuk kívül álló okokból sokszor a kelleténél kevesebb társadalmi, közéleti és szakmai gyakorlattal jönnek közénk. Más kérdés, hogy ez miért van így? Gyarmati Béla A Fehérgyarmati Asztalos- és Vasipari Szövetkezet a MEZŐGÉP által exportra készülő Tajga lakókocsik asztalosmunkáit készíti. Ebben az évben 900 kocsira kaptak megrendelést. Képünk a szekrényajtók méretre vágása közben készült. (Elek Emil felvétele.) Vetés, almaszedés Nagydoboson Nem bízzák a véletlenre Eligazítás előtti hangulat a nagydobosi téeszirodá- ban. Szinte percenként keresik a kollégák Filep László főagronómust, aki intézkedik, szervez, irányít. Ebben a kora délutáni órában is a vetés, a betakarítás, az almaszedés, a szállítás van napirenden, mint már oly sokszor az ezt megelőző napokban, hetekben. Az időjárás a Petőfi Termelőszövetkezetben is késleltette, sokszor megállította a munkát. Ez pedig törvényszerűen torlódáshoz vezet, vagyis később, de el kell végezni a felgyülemlett munkát. S nem is akármilyen körülmények között. Eladatlan rozs — Nagyrészt homokon gazdálkodunk, négyszáz hektár rozsot vetettünk — sorolja a főagronómus. — Ezzel készen vagyunk, az elővetemény pedig csillagfürt, kukorica, burgonya volt, s kisebb területen rozs után vetettünk ismét. Már évek óta vetőmagnak termesztjük, az idén különösen jó termést takarítottunk be. Sajnos ez most balul ütött ki, mert a harmada még raktáron van, a Vetőmag Vállalat nem tudta eladni. Talán exportálni tudja étkezési rozsként a vállalat. Nagydoboson csökkentették a búza területét, ezen az őszön száz hektárt vetnek. Ezt a termésátlag javításáért tették, s így csak a kimondottan jó Ibúzatermő területre kerül a kenyérgabona. A felét már elvetették, s úgy számolnak, néhány napon belül teljesen földbe kerül a mag. S csak emlékeztetőnek, Nagydoboson a nyáron 3,4 tonna búzát és három tonna rozsot takarítottak be egy hektárról. Most azt szeretnék, ha jövőre nagyobb hozamot érnének el. ugyanakkor a költség az idei szinten maradna. Vagyis a többlettermés tiszta nyereségként csöppenne a gazdaság kasszájába. Kétezerből még hétszáz A Nyírség és Szatmár határán gazdálkodó termelőszövetkezetben jelentős az állattenyésztés is. Szarvas- marhát és juhot tartanak, ezeknek pedig szükségük van a lédús takarmányra. Szemes kukoricát nem terveztek a tavasszal, így 140 hektáron silótakarmánynak vetették el a magot. Időközben szépen fejlődött a növény, tizenöt hektárt átminősítettek szemesnek. A maradék területen elegendő silókukorica termett, s némi abraknak valót is betakaríthatnak. A szálas takarmány is rendelkezésre áll, nem lesz gond újig. — A növénytermesztés valamennyi ágazata nyereséges a szövetkezetben — mondja Filep László. — A nyáron másod vetésként 150 hektáron kukoricát, napraforgót és olajretket vetettünk, ezt legeltetéssel takarítjuk be. Nincs is baj ezzel a főágazattal, a szövetkezet rákfenéje ebben az éviben inkább az alma. Kétezer tonnára számítunk, s ennek harmada még a fán van. A gond azzal kezdődött, hogy szeptemberben majd’ két hétig a kert közelébe se mehettünk, végig esett az eső. Azért a szedéssel nem lesz probléma, ha később is, de most már gyors ütemben végezzük. A saját tagjaink mellett még segítségül hívtuk a mátészalkai gimnázium tanulóit. Az eddig leszedett meny- nyiségből félezer tonnát szállítottak exportra, közel eny- nyit Mátészalkára, Vajára léalmának. Az első hetekben szedett almának a kétharmada volt export minőségű, most már egyre inkább hullik a gyümölcs. A szovjet export mellett más irányba is próbálkoztak, néhány vagonnal Csehszlovákiába is szállítottak, Nem mellékes a mellék — Az árbevétel ötödét adja az alma, s már látszik, nem lesz nyereséges — számol a főagronómus, — pedig kétmillió forintos eredmény benne volt még a nyáron. A késői szedés, a szállítási problémák ezt elvitték. Kétségbeesésről azért szó sincs Nagydoboson. Ami elmegy az almán, azt hozza a varroda, a ládaszegezés, az építőipari tevékenység, agal- vánüzem. Sőt az ipari munka tisztes nyereséget is hoz, de azért az elsődleges az alap- tevékenység. Sipos Béla Összefogással Társulás növényvédelemre Példás összefogással adtak át egy beruházást október 17-én Tedejen, a Hajdúnánási Állami Gazdaság központjában. A tápanyaggazdálkodási és növényvédelmi társulásnak — amely két megye határán fekszik — nyolc tagja közül öt szabolcsi. Az új üzemben negyvenezer hektár szántó folyékony műtrágyázására alkalmas gyártóbázist alakítottak ki 42 millió forintért. A gyakorlat azt bizonyítja, hogy a folyékony műtrágya felhasználása szerepet játszik a gazdaságosabb termelésben, a jobb eredmények elérésében. Még az idén hatezer tonna folyékony műtrágyát állítanak elő. A társulás szabolcsi tagjai, a Tiszalöki Állami Gazdaság, a tiszavasvári Munka, Vasvári Pál és Zöld Mező termelőszövetkezeteik, valamint a timári Béke Tsz azt remélik, hogy befektetett tőkéjük hamar megtérül, a társulás előnyeit kihasználva tovább emelik a gabonafélék és más növények termésátlagát. Dublőzök... L étezik egy újfajta „munkakör” napjainkban. A megnevezés ez lehetne: ügyeletes értekezletre járó és ott alibiből felszólaló dolgozó. Egy sokoldalú, már- már polihisztor típusú emberfajtáról van szó, aki bármihez könyedén hozzá tud szólni és „színvonalasan” képviseli munkahelyét. Mindenhol otthonosan mozognak — a véradástól a környezetvédelemig — minden tanácskozás állandó részvevői. Sokan megmosolyogják őket, pedig a nagy munkamegosztás nélkülözhetetlen figurái. Amíg panelfelszólalásokat mondanak el úton és útfélen, addig az, akit éppen helyettesítenek, munkahelyén békésen végezheti napi munkáját. Dublőzök, az eredeti főszereplőt helyettesítő figurák ők, akikre úgy tűnik még sokáig szükség lesz, mert való igaz, nem ők „szülik” a sok-sok tanácskozást, hanem a tanácskozások szülik őket. P. G. mmat esztendeje múlt, WW hogy kérvényt adtam be a postaigazgatóságra, szereljenek fel a lakásomon telefonkészüléket, mikor egy nap váratlanul beállítottak a szerelők. — Trzan elvtárs — mondták —, sem objektív, sem szubjektív nehézségek nem akadályoznak abban, hogy teljesítsük a kérését. Őszintén meg kell mondanom, hogy először ámulatba ejtett a szerelők nyelvezete, de azután a szívem vadul megdobbant az örömtől. Két óra múlva működött a készülék. — Még most sem szereltük volna be, de szerencséje volt — mondta a vezetőjük. — A szülőotthon a város másik végébe költözött, és maga kapta meg az állomásukat. Alighogy távoztak, * felhívtam valamennyi ismerősömet, barátomat, és boldogan elújságoltam, hogy már van telefonom. Miután az utolsóval is beszéltem, abban a pillanatban, hogy a villára helyeztem a hallgatót, vad csengetés hangzott fel. — Mi van ott?!! — üvöltött egy hang a kagylóban. — Fél órája hívom, de folyton ül rajta valaki! Kérem, mondja meg, szült-e már Grizljeva. A férje van a telefonnál. Három nap és három éjjel magyaráztam, hogy téves kapcsolás, hogy ez magánlakás, hogy a szülőotthon elköltözött, hogy új száma van, hogy én nem vagyok a szülőotthonnak se a portása, se a telefonkezelője, hogy ... hogy ... satöbbi. Janez Tryzan; Telefonsztori A roham nem gyengült a következő napokban sem. Már az idegösszeomlás határán voltam, a folytonos csengetés, az álmatlan éjszakák csaknem az őrületbe kergettek. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy a hívó felekkel ravaszabbul kell bánnom; inkább azt mondom nekik, hogy a feleségük fiút vagy lányt szült, mintsem elmeséljem az egész históriát, hogyan jutottam a szerencsétlen telefonállomáshoz. Eleinte még megelégedtem egy fiúval vagy egy kislánnyal, később már ikrekkel, hármas ikrekkel, négyes ikrekkel, hatos ikrekkel örvendeztettem meg a hívó feleket... Jól szórakoztam az ugratásokon, különösen az ideges emberek reakcióját élveztem a drót másik végén. Amikor az egyiknek azt mondtam, hogy hitvesének hetes ikrei születtek, négy fiú és három kislány, mindnyájan egészségesek, és a felesége forrón üdvözli, mély sóhaj hallatszott, aztán valami zuhanásszerű robaj. A városban óriási zűrzavar támadt. A szülőotthonból elbocsátották a telefon- kezelőt meg a portást, és azzal vádolták őket, hogy isznak szolgálatban. Isten tudja, mivel végződött volna a dolog, ha rá nem unok az ugratásra. Bejelentettem a postaigazgatóságnak, hogy lemondok a telefonomról. A postán sehogysem értették ezt a lépésemet. „Hat évig várt a készülékre, állandóan morgott miatta, most meg, hogy felszereltük, három hónap után leszerelteti. Ez komolytalan dolog, Trzan elvtárs.’’ Az én állomásomat Hrast szomszéd kapta meg, aki hét éve várt a telefonra. Három hét múlva szívroham érte a szerencsétlent. Érdeklődéssel várom, ki lesz a következő áldozat. Zahemszky László fordítása
