Kelet-Magyarország, 1984. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-01 / 205. szám

1984. szeptember 1.

Angyalföldről a Tháliába

— VOITH ÁGI ÚJ SZEREPEKBEN —

Voith Ági olyan, színészgyerek, aki soha nem alkart színész lenini. Pedig neki is a színpad volt a játszótere. Ott csetlett-botloibt a díszletek között a nagyhírű, kiváló, népszerű művészanyuka, Mészáros Ági szoknyája mellett.

— Ha visszagondolok, gyermekfejjel soha eszembe se jutott, hogy színész legyek. Pedig szerettem a színházat és csodáltam anyámat, a sikereit. Hogy milyen maradandó hatással volt rám az akkori Nemzeti Színiház, az csak később derült ki, amikor én is elindultam a pályán — mondja Voith Ági. —

Az az igazság, hogy tizennyolc éves korámig nem is tudtam, hogy valójában merre induljak. Keramikus legyek-e, közgazdász vagy táncdalénekes. Azit hiszem, hogy ha alkalmam lett volna egy Ki mit tud?-hoz hasonló vetélkedőn részt venni, biztos, hogy az énekléssel foglalkozom. Tizenhárom évesen fújtam minden slágert, de a családom úgy látszik, nem figyelt fel ilyen irányú vágyaimra. Az apám zongora- művésznek próbált nevelni, de tulajdonképpen egyikük sem akarta rám erőltetni akaratát. Váratlanul Oldódott meg a sorsom: egyik barátnőm jelentkezett a szímház- és filmművészeti főiskolára és én elkísértem a felvételire. Ottragadtam...

— Diplomás színészként a József Attila Színház szerződtette.

— El is voltam keseredve, akkor idéződtek fel bennem a Nemzeti Színházban eltöltött gyermekévek. Az a légkör, amelyben anyám próbált, játszott. Valami olyasmire vágytam. De a József Attila Színházban két remek ember: Fodor Imre igazgató és a titkárnő, Soltészné fogadott Elsősorban nekik köszönhetem, hogy második otthonommá vált a színház. Megszerettem az épületet, a közönséget és a kollégákat. Szép éveket töltöttem eL Manapság érzem, milyen nagyszerű volt hogy nyugodtan

mehettem ki az öltözőből, ott

senki nem mondott mást az ember háta mögött, mint amit a szemébe. Soká tartott ez a hangulat.

— És egymás után érte el sikereit.

— Jó szerepeket kaptam. Lulut, a Kaktuszvirágát, a Szókimondó Katát A 750 férőhelyes színház nagyon sokszor kicsinek bizonyult És nem csak az angyalföldiek ültek be a nézőtérre. Jöttek oda Pest .minden részéből, és nagyon sok szakmabeli vett részt a premiereken. Nosztalgiám van ezek után az évek után.

— Miért változtat most társulatot?

— A közel két évtized alatt, amelyet Angyalföldön töltöttem, mindössze egyszer fordult meg a fejemben, hogy jó lenne másik együttesben játszani. Konkrét vágyálmom a Madách Színház volt. Ott játszottam vendégként Németh László Mathiász panziójában. Csodálatosan éreztem magam. Aztán mégis maradtam a József Attila Színházban. Alapvetően lusta vagyok, és ha nem mozgatnak, én

nem lépek. Most megriasztott, hogy a régiek közül egyre többen hagyták el Angyalföldet; Szemes Mari, Stnaub Dezső, Kállai Ilona, Horváth Gyula, Harkányi Endre, Kovács István. Gyakorlatilag szétesett az a régi társulat A legjobb pillanatban jött Kazimir Károly hívása, hogy igazoljak át a Tháliába. Dolgoztaim vele a Körszínházban, a Magyarországi fenevad című darabban, mégpedig kitűnő hangulatban, A Thália Színház társulata nagy szeretettel fogadott. Jólesett, mert tudom, hogy ez nem udvariasság. Abban az együttesben szeretik egymást az emberek. Szeretet nélkül pedig nem tudunk színházat csinálni. A szeretet átsugár- zik a nézőtérre.

— Milyen szerepben mutatkozik be a Thália Színházban?

— Szilágyi György írt egy darabot a Városliget történetéről. Ebben a zenés> színműben lépek fél. December közepétől én alakítom a Stúdió Színpadon Miss Arizonát, majd pedig Drahoita Andreával játszunk egy kétszemélyes bolgár darabot, amelyet Gyurkovics Tibor dolgozott át magyar színpadra.

— Tanult-e énekelni és táncolni, hiszen gyakran láthatjuk ilyen szerepekben.

— Soha. A főiskolán bemutattuk egyszer a Fekete operát Kerényi Imre rendezésében. Ott próbálkoztam az énekléssel és a tánccal először, bár bevallottam a rendezőnek, hogy én ezt soha nem tanultam. Most végre a hobbimnak is élhetek. Alakítottunk egy kis együttest Gal- lai Péterrel, Köves Miklóssal és Döme Zsolttal (billentyű, ddb, nagybőgő). Műsorunkat az 1920-ais, 30-as évek Broadway-dalaihoz hasonló hangzású nótákból állítottuk össze. Szeptembertől járjuk majd az országot. Az együttes neve és a műsorunk címe: Ági van!

— Nemrégiben megjelent zenés KRESZ-oktaitó lemezük, amelyet közösen készített Bodrogi Gyulával és tizenkét éves fiúkkal, Bodrogi Ádámmal.

— Gyula és én nagyon meglepődtünk, hogy milyen profi módon tudott a stúdióban Ádám dolgozni. Sajnos, nagyon kevés az időm és így fiammal is alig-alig tudok foglalkozni. Magam sem hittem, hogy ilyen kellemes hangja van.

— Mi a kedvenc időtöltése?

— Imádnék sokat utazni. Nyáron hét alkalommal Izraelben adtuk elő a Szomorú vasárnap című darabot, majd egy kis időt még Dániában nyaraltam. Megfogadtam, hogy nyáron többé nem vállalok munkát. Olyan rövid az élet, hogy szükségem van más országok megismerésére. Amikor csak tehetem, nyáron utazni fogok.

S. E.

D. Németh István:

Európa elrablása

A hófehér kőgalambra támaszkodtam, mely ott imbolygott hősünk sírhelyén, messze kívántam menekülni.

Feledve népek és nemzetek küzdőterét. Villanófényben láttam a várost, lámpák rajzolták fel a tus tengerére. Védtelen volt. Hagytam, hogy csijlag- homokjával az ég engem is behintsen.

Károlyi Amy:

Kép keretben

A fiatal Barcsay képein ily feketék a fák és zúgnak némán, óriásian a képkereten át.

A nagyok vásznain suhan vagy papírból kinő és zúg némán, sejtelmesen a megfestett idő.

Voith Ági tizenkét esztendős fiával, Ádámmal.

LÁTOGATÓBAN

A műfordítónál

Talán nincs is abban semmi különös, hogy él Bereg fővárosában, V ásárosnamónyban egy ember, akinek a nevét messze túl az országhatáron is isimerik, és egyre inkább jegyzik. Antal Miklós, a vásárosnaményi járási könyvtár igazgatója.

— Miklós, ne haragudj, hogy ilyen személyes emlékkel kezdem, de valamikor az 50-es évek végén mi együtt voltunk ebben a megyében könyvtárigazgatók...

— Akkor még vezetőnek hívták...

— Te azóta maradtál Vá- sárosnaményban, igazgatod a könyvtárat, de közben úgy mellékesen egyre ismertebb, elismertebb vagy mint műfordító. Elkötelezted magad az irodalomnak, kialakítottad itt a magad műhelyét. Lényegében egyedül, társak nélkül. Ügy, ahogyan azt a legnehezebb.

— Bizonyos értelemben az élethez szerencse is kell Véletlen az életemben a könyvtárosság és véletlen Bereg is, az, hogy itt élek. És egy nagyon szerencsés találkozás az életemben a műfordítás. -Nap- koron születtem. Parasztgyerekként nőttem. Most utólag azt mondom, hogy akkor lettem a könyv, az írás szerelmese. Volt egy csodálatos gulyás nagyapám. Messze földeket bejárt, jószághoz, fűhöz, fához úgy értett, mint nagyon kevesen. Az öreg szeretett mesélni. Gyönyörű történetei voltak. Amikor tudtam, hogy jön haza, akkor mindig élébe szöktem. És jöttünk ketten az úton, ő fogta a kezem és rákezdte a mesét. Nos; kaptáim én így egy olyan világot, amilyen keveseknek adatik meg. Ha mi, gyerekek kimentünk a tehenekkel, akkor én meséltem, mondtam ott a fiúknak a nagyapám történeteit. Nekem nem kellett a tehén után szaladni, ez volt a kiváltságom, a „bérem”. Aztán? Aztán a gyerekkor elmúlt. Diák lettem, ingáztam Nyíregyházára. Onnan az idegen nyelvek főiskolájára kerültem, de közben is a szerencse Egy tanár, Horváth Sanyi bácsi, akit valósággal imádtam. Már főiskolás voltam, amikor még mindig meg-megkerestem, vagy megkeresett Amilyen ember lettem, ahhoz rengeteg köze van. A főiskola után Miskolcon lettem műszaki fordító. 1956 után ott az állásunk megszűnt. Már úgy volt, hogy a tanácshoz kerülök, de közbejött egy lehetőség, a könyvtár. Előbb a megyei, aztán ez itt. Ennyi az életrajzom.

— A könyvtár. Tényleg, mit ad neked a fordítói munkádhoz az, hogy könyvtárban dolgozol? A közeg, amiben élsz?

— Ez nemcsak a könyvtár, hanem Bereg. Ez a táj, amit egy életre megszerettem. Az itt élő emberek, az itt lelt barátok. A könyvtárosi munka hőskora, amikor kézben vittük a falusi könyvtárakba a könyvcsomagot. És az a könyvtár egy szekrény volt mindössze. Emlékszem Táko- son, akkor egy kismotor lámpájával szereltem, mit szereltem, bütyköltem diavetítőt, mert filmet kértek az emberek. És „teltház” volt egy-egy ilyen estén. És ugyanígy volt Tivadarban, ahol tsz-t szerveztünk. És hogy miért fontos ez mind? Megtanultam tisztelni, szeretni az egyszerű embereket. Kaptam a sorsitól egy világot amiben sok dolgom volt és jól is éreztem magam.

— És közben elkezdődött a másik életed, a műfordítóé? Egyáltalán: hogyan kezdődött ez a te életedben? Mondod, hogy sok dolgod volt.

Családos ember vagy, nőttek a gyerekek, nem lehetett annyi időd, hogy egyszer csak fogd magad és elkezdj fordítani. Hogyan volt ez?

— A műfordítás? Ahogy meséltem, kezdve a nagyapámtól, folytatva az egyik első tanítómon, Huszti Györgynén, a tanáraimon, Horváth Sanyi bácsin, Karácsony Gyulán át, mindig voltak körülöttem olyan emberek, akik teljes emberként éltek. És később is, fiatal népművelőként is találkoztam olyan emberekkel, akiket csodáim tudtam. Ilonka nénivel, a tákosi igazgatóhelyettessel, aki négy-öt ember helyett dolgozott a falujáért. Kellett a munka. Még 1956- ban kezembe került Maskin egy csodálatosan szép könyve. „Kék tenger, fehér hajó”. Ügy éreztem, hogy ezt másnak is olvasni kell. Olyan világot fedeztem fel abban a könyvben, ami nekem ismerős volt, olyan emberekről kaptam üzenetet, akiket úgy éreztem ismerek. Hatvanhatban fordítottam le, a könyv aztán öt év múlva, 1971-ben került elő. Űjra a szerencsét mondom. Megismerkedtem egy nagyszerű emberrel: Fábián Zolival Ő látta, amit csináltam, és ő segített a kiadóhoz. Tudod, innen, ilyen messziről másképpen nehéz. A könyv megjelent, új megbízásokat kaptam. Vagy tíz kötetre való, ami megjelent eddig.

— A legkedvesebb?

gozik, amikor gondol a könyvre. És esetleg éppen akkor jön a legjobb gondolata, amikor nem is számít rá.

— Műfordításaidnak eddig sikere és jó visszhangja volt. Van-e műfordítói hitvallásod?

— Én hiszek és feltétlenül bízom a műfordítói tisztességben. Nem én mondom, hanem sokan, hogy a magyar műfordítások általában jók. Becsületesek az íróhoz, és becsületesek az olvasóhoz is. Azt hiszem, ez a legtöbb, de a legkevesebb is, amit az ember önmagától megkövetelhet

— Terveid?

— Abramov családregénye, négy könyv: a „Fivérek és nővérek”, a „Két tél és három nyár”, az „Utak és; kereszt- utak” és az utolsó „A ház”. Jártam kint a Szovjetunióban egy fordítói kongresszuson és azt mondom, hogy szerencsés ember vagyok, mert én még találkoztam, beszélgettem, egy hosszú délutánon át együtt voltam AbramowaL. Óriási író volt és remek ember. Hihetetlenül szeretem a könyveit.

— Mi dönti el, hogy mit szeretsz?

— Beszéltem neked valamennyit az életemróL. Nos, a fordító és ez természetes, nem független attól, amit fqrdít. A műfordítás is alkotás, bár a sovány kritikák ezt nem mindig hajlandók elismerni. Ahhoz, hogy a műfordítás igaz legyen, jó legyen, nem elég a nyelvet tudni. Ahhoz, hogy én mit fordítok, köze van a gyerekkoromnak, az életemnek, a tájnak, ahol élek, az embereknek, akiket ismerek. Abramov paraszt szülők gyermeke, az a világ, ahol a könyvei játszódnak, az én világom is.

— Azt mondod tehát, hogy a jó műfordításhoz szociológiai ismeret, történelmi tudás, az íróval valamiféle azonosulás kell?

— A verset nem tudom, verseket én nem fordítók. Egy könyv részeként fordítottam ugyan verset, de az más. A prózai műfordításhoz mindenképpen kell a történelem, a szociológiai ismeret. Nyilvánvaló, hagy a versek fordításéhoz is kell az azonosulás. Ezek nélkül rabszolgaság és nem öröm lenne a munka.

— Te örömet találsz benne? Nem fáraszt? Nem érzed rabszolgaságnak, hogy gyönyörű idő van, legszívesebben sétálni mennél, de le kell ülni az íróasztalodhoz... Hány órát dolgozol naponta?

— Azt így nem tudom megmondani. Az ember nemcsak akikor dolgozik, amikor az írógépnél ül, hanem akkor is dolgozhat éppen, ha amint te mondtad, sétál. Mindig dol— Most egy litván elbeszélés fordításán dolgozom. Várom az Abramov-sor ozat negyedik kötetét, de tervezek még sokmindenit. Mérhetetlen gazdag az anyag, amiből válogatni lehet. Fordítok természetesen kis tárcákat, rö- videbb munkákat is. Általában azt, ami valamiért nagyon megtetszik. Egyszóval a következő néhány évben aligha leszek munka híján.

— Eddig csak a fordításokról beszéltünk. Nem gondoltál-e valamilyen eredeti munkára? Élményeid, írni tudásod, irodalomszereteted, valamiképpen ezt tenné természetessé. Nagyapád történetei még biztosan élnek benned. Gondolsz-e eredeti műre?

— Az, hogy gondolnék, túlzás. Azt nem tagadom, hogy van néhány dédelgetett tervem, vagy inkább álmom. Ez, vagy megérik az emberben, vagy nem. Néhány egészen rövid tárcát írtam csak. Pillanatnyilag kielégítenek a fordítások. Bevallom, így a könyvtárosi munka mellett időm sem lenne másra.

— Nem vagy-e egyedül itt?

1981-től tagja vagy a Művészeti Alapnak, a fordítási munkaközösségnek. Munkáid elismerik, de azért mégis csak távol vagy a fűztől. Távol mindenkitől, aki ebben a munkában neked segíthet. Parányi műhelyed, ez az alig háromszor három méteres könyvtárigazgatói szoba, egy íróasztal és néhány könyv otthon. Nem érzed-e szűknek a világot?

— Egy szóval válaszolok: nem. Igaz, hogy a vidéken élésnek lehetnek és vannak hátrányai. Igaz, ha valahova utazni lehet, akkor könnyebb helyzetben vannak azok, akiket mindennap látnak. Ilyesfajta magányosság van, de ez nem jelent emberi magányosságot, ez utóbbit ugyanis nehezen viselném. Én itt vagyok itthon.

t — És jól érzed magad itthon?

— Köszönöm, nagyon jól vagyok.

Bartha Gábor

KH HÉTVÉGI melléklet