Kelet-Magyarország, 1984. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-29 / 229. szám
1984. szeptember 29. KM HÉTVÉGI melléklet Hermann István: A közművelődés demokratizmusa A demokratizmus fogalmáról — általában — igen sokat vitatkoztak már. A felszabadulás után folytatott vita egyik leglényegesebb eleme az volt, hogy megkülönböztették egymástól a formális demokratizmust és a tartalmit. A formális demokratizmus ugyanis a demokrácia minden játék- szabályát vagy legalábbis többségüket megtarthatja, s mégsem a nép igazi akarata érvényesül. A tartalmi demokratizmus viszont azt jelenti, hogy esetleg a formális szabályok megsértésével bár, de a nép szándékai és követelései jutnak érvényre. Persze a közművelődés demokratizmusa ehhez az általános kérdésfelvetéshez viszonyítva nagyon is speciális probléma. Mint ahogy — úgy vélem — nagyon sok esetben a tartalmi demokratizmus csak akkor érvényesülhet, ha egy adott terület szociológiai felmérés, léteznek kérdőívek, létezik nagyon sok minden, ami formálisan tanúsíthatja a közönség közművelődési érdeklődését. A formális módszerek tehát kiterjedtek, mégis sokszor az bizonyosodik be, hogy a formálisan felmért és a valóságos igények között eléggé nagy az eltérés. Mit jelent gyakorlatilag tehát a tartalmi demokratizmus a közművelődésben? Mindenekelőtt azt, hogy a közművelődés irányítóinak adott helyen hihetetlenül éles szemmel kell figyelniük azt, hogy mi a valóságos közművelődési igény. Nagyon sokszor azt látjuk, hogy például csillagászati vagy hasonló témájú előadásokra szavaz a közvélemény, s mikor egy ilyen előadássorozat megindul", 'alig Van ’közöháégl Máskor pedig egy-egy ilyen előadás nagy közönséget vonz. Más szóval az igazi köz- művelődési funkcionárius egyik fő tulajdonsága az, hogy érzékeli: merre orientálódnak, milyen művészeti vagy tudományos problémák vagy technikai kérdések érdeklik az embereket. Tehát akkor dolgozik jól, ha képes ennek az érzékelésére, ha nem olyanfajta érvelések mögé bújik, mint a panaszok az általános érdektelenségről. arról, hogy az emberek „nálunk” nehezen mozdulnak, hogy a televízió „elviszi” a közönséget stb. Mert ezek lehetnek tények, ezek csökkenthetik az érdeklődést, de semmiképpen nem meghatározók. A meghatározó elem a közművelődés igazi, tartalmi demokratizmusa. Mivel vége szakadt már a felülről történő népművelésnek, feltétlenül szükség van arra, hogy az egykori népművelők ilyen értelemben változtassák meg vagy fejlesszék képességeiket. Egészen meglepő eredmények születhetnek abból, ha a közönség igényeit sikerül reálisain kipuhatolni. Előfordul, hogy egy-egy helység idegen- forgalma nagymértékben megnő, s ebben az esetben hiába fogják erőltetni az általános higiéniai felvilágosítást, mert az érdeklődés szükségképpen a nyelvtanulás, a nyelv iránti érdeklődés felé fordul. S ilyenkor min múlik a dolog? Nem azon, hogy meghirdetjük a nyelvoktatást. hanem ismét beleszól a valóságos igény abba, mikor, milyen mértékben, milyen sűrűséggel vannak a nyelvórák. Megfelel-e ez a helység kereskedelmi dolgozóinak, az értelmiségnek stb? De a legdöntőbb az, hogy ez az oktatás eredményes-e. Vagyis a legdöntőbb ismét csak az előadó, a tanár személye, mert a rossz tanár működése következtében éppen úgy elhal a nyelvtanulás, mint ahogy a jó tanár igen komoly és nagyon fejlődő csoportokat tud megteremteni, akik tovább terjesztik a hírt a nyelvórák hasznáról és hirtelen az igény megsokszorozódik. Hasonlóképpen nem értekezletek, s nem is író-olvasó találkozók vagy más összejövetelek „határozzák, meg,az emberek irodalmi érdeklő-' dését, s ennek az érdeklődésnek speciális tágulását. Ez tudniillik a formális demokratizmus eleme. Mindig eszembe fog jutni az, midőn középiskolás diákok azt a feladatot kapták, hogy gyűjtsenek adatokat Déry Tibor munkásságáról. S ekkor ezek a leányok felkeresték az írót balatoni nyaralójában, sok mindent kérdeztek tőle. Csupán az volt zavaró, hogy Déry visszakérdezett. Déry kérdése tudniillik az volt, hogy vajon látogatói melyik könyvét olvasták. Erre azit a választ kapta, hogy „p>er konkrete — semmit”. Az ilyenfajta találkozásoknak, azt hiszem, nincs sok értelme. Ezzel szemben, ha egy művész érdekessé válik, ha valóban úgy tapasztalja például egy kultúrház vezetője, hogy az ott lakó emberek akár a televíziós adások következtében, akár a kritikai visszhangok eredményeképpen érdeklődéssel tekintenek egy író munkásságára, akkor érdemes megrendezni az író- olvasó találkozót, akkor az nem válik formálássá, és természetesen közönséget is vonz. S mindehhez hadd fűzzek még valamit. Egyfelől a köz- művelődési munka lényeges mozzanata a közönség vonzása, tehát az, hogy minél többen hallgassák meg az ismeretterjesztő előadásokat, látogassák a vetítéseket, vegyenek részt szakkörökön stb. De nagyon is hozzátartozik ennek a munkának valóságos demokratizmusához az, hogy rétegérdeklődést is ki kell elégítenie. Ha egy-egy városban megjelenik valar mely új feladatkör, például megjelennek az első számítógépek, akkor szükségszerűen fölébred az érdeklődés a számítástechnika iránt. S nem szabad puszta divatból — mert éppen ma a számítógépek hirtelen népszerűvé váltak — a számítógépekkel foglalkozni. Akkor érdemes törődni velük, ha nemcsak divatról van szó, hanem arról, hogy egy mindenki számára megközelíthető, mindenki számára voltaiképpen elérhető eszköz jut a környékbeli üzemek, gazdaságok birtokába. Magától értetődik, hogy a divathullámok sokszor olyasmit is vetnek a felszínre, ami később teljesen lényegtelenné válik. De akadnak olyan divatok, melyek a jövő lehetőségét is tartalmazzák, és megéri a fáradságot, ha a jövő lehetőségeit előkészítjük. L átjuk tehát, hogy a köz- művelődés demokratizmusa nem annyit jelent, hogy szolgaian követni kellene bizonyos áramlatokat, melyek időről időre váltják egymást. Azt sem jellenti, hogy formálisan, úgynevezett demokratikus közösségeket alkotva határozzuk meg a közművelődési programokat. Az viszont igaz, hogy a közművelődés demokratizmusának esetében az igazi tartalom a valóságos érdeklődés és az érdeklődés tendenciáinak érzékelése. Enélkül az emberek rájuk kényszerítettnek érzik a köz- művelődési tevékenységet. LÁTOGATÓBAN Á túristvándi tanítónál Egyszer vendégemet vittem Szatmári nézni. Eljutottunk Túristvándiba is, megbámultuk a vízimalmot, szemünkkel fényképeztük a szépséges tájat, majd bementünk az erdőcs- kébe, ahol összetalálkoztunk a túristvándi tanítóval. A tanító bogrács fölé hajolt, főzött, vendégeket várt. Fenséges illat terjengett a levegőben, a piros lében csókapörkölt főtt. Mint illett, bemutattam vendégemet, s az erdei főzőmestert egymásnak. — U. M., egyetemi tanár — mondtam. — Makay Béla tanító — nyújtotta kezét felegyenesedve, olyan barátsággal, mintha ki tudja, mióta és mennyire ismernék egymást. De nemcsak a barátság zenéje ütötte meg fülem, hanem a méltóságé is, amivel a vendég magas titulusára mondta saját rangját: tanító. Aztán leültünk a fából összerótt lócára hármasban, eszegettünk, beszélgettünk: egyenrangúak egymás közt, mint akik tudják, hogy az egyik ismer valamit, amit a másik olyan mélységben már sohasem ismerhet meg. Azóta évek teltek el. Az egyetemi tanárnak még ma is összefut szájában a nyál, ha a szatmári étekről esik említés, azóta is szövögeti a terveket, hogy egyszer el kellene szabadulni Pestről, ismét Szatmárba menni, beszélgetni és csókapörköltet enni. U. M. szíves vendéglátóra lelt Túristván- diban. ★ ősz van, szeptember második fele, a Túrra, a vízimalomra csak rápillantok, látom, a horgászok a helyükön vannak: itt, a malom alatt a cigényiasszony, amott az öreg paraszt- bácsi, még odébb egy fiatalember. A víz az esők után mintha kicsit jobban zúgna, mint csendes nyári napokon szokott, az ég pedig mélyikék, mintha ott fenn lenne a tenger. ÁtkopogOk a hídon, még néhány méter és itt a ház, aminek, noha nem túl rég épült, ám- bitusa van és fehér, kicsit a múltat idézi, s mutatja: gazdája tudja, az egyszerűségnél semmi sem öltöztet jobban. A kert ház előtti részén bográcsállvány, vasrostély, halász- kellékek. Megannyi tárgy, aminek szerepe van Makay Béla életében. A konyhában ülünk, mert ez olyan meghitt, itt szürkületkor sem kell lámpát gyújtani. Lenne bent is hely, de ezek a falak sok beszélgetést, éles vitát és pohárcsengést nyeltek el, az asztalon sokan ettek már. — Annak örülnék — néz rám az asztal büféiéről Makay Béla —, ha csak Szatmárról beszélhetnék, de önmagámról nem, mert esetleg visszatetszést szülhet, hiszen talán nem mindenki tudja, hogy sok munka eredménye, ha valaki engem kérdez, ha valaki rólam ír ... Mit mondjak neki? Mert igaz: alig van tanítója az országnak, akit ennyit kérdeztek volna rádióriporterek. újságírók, mint őt, de az ismeretséget vállalni kell, ha valaki köz- szereplésre is adta a fejét, s munkája nyomán olyan hír terjeng róla, hogy valaminek a tudója. Mert közszereplés az is. ha valaki néprajzi dolgozatokat ír, pályadíjat nyer velük, ha könyvét — mint nemrég — országos kiadó jelenteti meg. S fontos tudni, hogy ez a könw hosszú évek munkája, száz és száz kilométernyi gyaloglás, kerékpározás.. autózás,, és sok ezer forint is volt az ára. Néprajzzal foglalkozni nagyszerű dolog. De engem most az érdekel mindenefcfelett, hogyan és miért lesz valaki tanító, férfi létére különösem s mitől a tartás, a tanítóság büszke vállalása? Különösen, amikor némelyek sértésnek veszik a végzettségük szerinti titulust: tanító úr, tanító nő, esetleg tanító bácsi, tanító néni. — Én tanító vagyok, ez is a képesítésem és büszke vagyok a tanítóságomra ... Még ma is majdnem olyan helyzetben vagyok, mint a régiek, életemben sok minden fennmaradt ebből. Jönnek hozzám kérvényt Íratni, tanácsot kérni, kérdőívet kitöltetni, a világ folyását meg beszélgetni. És mindezt meg keli csinálni. Soha senkit visszautasítani nem tudok, mert itt élek a faluban, tanító vagyok, párttitkár; és nemcsak emiatt kell, hanem mert mindez belső kényszer is ... Itt vagyok itthon, ez szab meg mindent, még egy kisvárosban sem tudom magiam elképzelni ... Olyan gyökereket, amilyenek nekem vannak. Szatmáron kívül sehol sem ereszthetnék. Hogyan lettem tanító? Szüleim parasztemberek, az egész rokonságban én voltaim az első aki továbbtanult... Hárman vagyunk testvérek, öcsém Fehérgyarmaton lakik, de Pesten villanyszerelő, húgom pedig férjhez ment, sajnos nem tanult, a keresetéből támogatott engem, mert anyám özvegyen maradt: 1944-ben Csepelen laktunk, az akkori Petőfi utcában, apám hegesztő volt és a bombázás vitte el... Amikor kiderült, hogy tovább tanulhatok, erdész akartam lenni, mert nagyon szerettem a természetet, de tanító lettem, és nem is bánom, itt is csemetéket nevelek. Ez a legnemesebb munka. Nemcsak kenyérkereset... Sokat forgott a fejemben, hogy csak néprajzzal kellene foglalkozni, ám ez képtelenség, nem tudnám csinálni: az a legjobb, amikor leülök a gyerekek közé. Itthon még reggelizni sem tudok, bepakolom a táskámba és a gyerekekkel eszem. Huszonhét élve csinálom, és ebből tizennégy évet saját kérésemre tanyán töltöttem .. . Amikor 1968-ban megszűnt a csahold tanyasi iskola, ahol tanított, a Nyírségbe ment, mert ott még talált tanyát és a tanyán iskolát. öt évig volt a Nyírben, lett belőle diákotthon-igazgató is... — Akkoriban voltak a fejetlen körzetesítések. A kis, hatéves gyerekeket elvittük az anyjuk szoknyája mellől, pedig nem lett volna szabad. Álmukban felsírtak, éjjel bepisiltek ... Ember elleni vétek volt, egész héten távol tartani őket a családtól... Ha nyílna valahol egy tanyasi iskola, újra elmennék. Kérded, miért szeretem ennyire a kisközösségeket? A tanyát? Mert ott még nagyon tudják szeretni, aki ad valamit. Sokszoros hálával fizetnek és nagyon jó volt, amikor ezt az ember nap mint nap tapasztalta ... És a tanyán lettem először párttitkár, járási tanácstag: nem kis dolog volt ám elérni! A kisközösséget átváltottam egy nagyobbra, Túristvándira, persze a maga alig több mint nyalcszáz lakosával ez sem nagy. Aki ismeri Makay Bélát — márpedig meglehetősen sokan vannak ilyenek Szegedtől, Budapesttől, Nyíregyházától Ricsikéig —, tudják, ezt a házat gyakran tölti be a sokszólamú beszélgetés zaja. Kertjének gyümölcseit, zöldségeit pedig viszi boldog, boldogtalan, mert üres kézzel senkit el nem engedne, — A barátság, az emberek szeretete életelemem. Ha nem lenne baráti köröm, nem érezném jól magam. Amikor eltelik egy hónap, és nem jön senki, a betege vagyok. De ilyen hónap ritkán van. Széles a baráti köröm. Pilóta, építészmérnök, sofőr, vasbeton- szerelő, halász, újságíró. Amikor eljön egy- egy este, és beülünk itt a konyhába, éjfélekig beszélgetünk, s nem érezzük az idő múlását... így tudok benne lenni a világban. Mondják, örököltem is ezt a barátkozó hajlamot. Fülesdi vagyok, és a környék öregjei tudják, hogy a szüleim, különösen a nagyapáim ilyenek voltak. Mi tipikus szatmáriak vagyunk és ilyen ez a táj, az itteni ember. Mert ezt nemcsak nálam találod meg ... A néprajz szeretetére, a gyűjtésre és az írásra is ez a vidék késztette, az emberek iránti szeretete, s a belőlük feléje áradó szeretet sarkallja, hogy ismerkedjék múltjukkal, szokásaikkal, s amit róluk tud, azt megírja, közzé adja. S teszi ezt akkor, amikor — végtére is érthető módon — a pénz, a gyarapodás az egyik legfontosabb, ha nem éppen a legfontosabb fűtőanyaga sokak életének. Igaz, háza meglehetősen régen van, de fürdőszobája, komfortja csak az egészen közeli múltban lett. — Nem vagyok anyagias, a mások gyarapodása sosem érdekelt. A pénz számomra nem nagy érték, szükséges valami, de ami kell, az a fizetésből kitelik. Sosem irigyeltem másokat. Persze szerencsém is van, mert írónké, a feleségem sosem tett szemrehányást a néha bizony költséges gyűjtéseim miatt, előbb tűrte, aztán belátta, hogy enélkül élni nem tudok. Jó hátország arra, amit csinálok. Tíz éve, amióta visszajöttem Szatmárba, szinte minden évben nyertem megyei pályázaton, de lettem országos pályázaton is harmadik. Nyertem azt az író- géoet is, amin ma dolgozom... Irt a Túr menti ősi halászatokról, írt „Móricz Zsigmond és népe” címmel István- diról, s idén jelent meg a Mezőgazdasági Könyvkiadónál a „Szabadtűzön” című munkája. — Most a Magyar Konyha kért írást a szatmári étkezési szokásokról. Szeretnék írni a népi gyógymódokról. Van egy kéziratom, amin még dolgozom, egy kisregény, amiben tanyasi tanítóságom élményeit, tapasztalatait írom meg. Majd meglátjuk, mi lesz belőle ... Hogyan is kellene befejezni ezt a riportot? Talán úgy, hogy ideírom: Makay Béla a néptanítók fajtájából való, egy kihaló törzs utolsó példányainak egyike, holott égető szükség lenne rájuk, akik nemcsak tanítanak (nem mintha ez kevés lenne), de felvállalják a falut, a vidéket, az embereket, a múltat és a jelent. S minél kisebb egy közösség, annál inkább kellenének. SpeidI Zoltán Kakas A kentaur halála Szorongás Vilt Tibor szobrai
