Kelet-Magyarország, 1984. augusztus (44. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-12 / 189. szám
1984. augusztus 12. Kelet-Magyarország 3 JEGYZETEK Nyírbélteki öregek Nyírbélteken 532, Ombolyon, Nyírbéltek társközségében pedig 120 nyugdíjkorhatáron túli nő és férfi él. Természetesen nem ennyien élveznek nyugdíjat, a havi átlagban rendszeresen 3000—3500 forintot kapók száma kevesebb az idős korúak számánál mindösz- sze 271. Ennek oka, hogy egy részük élete során nem szerzett nyugdíjjogosultságot, lévén a falu korábban távol az ipari munkák lehetőségeitől, s tudott, hogy Nyírbélteken máig sincs termelőszövetkezet: az emberek egyéni munkájuk után éltek. A túlságosan magasnak nem mondható nyugdíjakat sokan rendszeres munkával, mások a háztájiból származó jövedelemmel egészítik ki, de sokan részesülnek szociális segélyben. Rendszeresen hetvenötén vehetnek át pénzt a tanácstól, de viszonylag magas az alkalmilag segélyezettek száma is. Tavaly például közel kétszázan kaptak ösz- szesen kétszázezer forintot, 1984-ben pedig negyvenegyen folyamodtak segítségért, s a kapott összeg kétszázhúszezer forint volt. Nyírbélteken működik öregek napközije is, de a jelek szerint nem nagy si- k.-rrel. Az alapítás évében, 1974-ben még tizenöten látogatták rendszeresen az otthont, jelenleg öten igénylik a napközi léiét, de mindössze egy idős korú jár nap mint nap. Az érdektelenségnek természetesen sokféle összetevője van, de bizonnyal szerepet játszik az is, hogy a nyírbélteki öregek napközije a művelődési ház öltözőjében kapott szűkös helyet, fürdőszoba, mellékhelyiség, mosási és tisztálkodási lehetőség nincs, de még egy megfelelően parkosított udvarra sem mehetnek ki jó időben az öregek. Az érdekeltség Sokrétű vizsgálódásokat folytattak a közelmúltban a népi ellenőrök, azt igyekezvén megmutatni: milyen is a szakmunkásképzés helyzete megyénkben? Az írásos anyag számos kérdést tárgyal nagy alapossággal, de az olvasottak közül, egyetlen megállapításra szeretnék reflektálni. Nevezetesen arra a bekezdésre, mely arról szól, hogy a tanműhelyekben előálló többletbevételek legfeljebb elenyésző részét látják viszont azok, akik megtermelik, vagyis: a tanulók és oktatóik. Mint olvasom: a tanműhelyek többletbevételei az esetek jókora részében a tanácsokhoz vándorolnak. Biztos vagyok abban, hogy a tanácsok fontos közcélokra fordítják a pénzt, ám ezt tudva, sem érzem helyénvalónak az eljárást, mert ha nagyon egyszerűsíteni akarnék, akkor azt is mondhatnám: ingyen dolgoznak a gyerekek, ingyen állítanak elő értéket, ráadásul olyan értéket, melyet, mint másutt olvasom, adott esetben akár exportálnák is, mint valamely nálunk készült gép alkatrészét, berendezés részegységét. Ügy vélem: a tanácsok közvetlen hasznánál sokkalta nagyobb értékű lehetne az a pedagógiai cél, amit a jó munka ellenértéké által lehetne megvalósítani. Szép dolog az a büszkeség, ami méltán tölthet el egy szakmunkástanulót, ha tudja, hogy amit megmunkált, az tényleges értéket jelent, de még nagyobb jelentőségű, ha érzi az érdekeltséget is, amit ez esetben a munka ellenértéke testesíthet meg. De van még egy szempont, amit kár lenne figyelmen kívül hagyni. Köztudott, hogy nem okvetlenül a legjobban szituált családok gyermekei mennek szakmát tanulni, hiszen nem is oly rég panaszolták egy általános iskolában, hogy nagyon jó képességű gyerekek is szakmunkástanulónak jelentkeznek (ez persze önmagában jó), mert a családi körülmények a minél előbb való kereső munkába állást szorgalmazzák. Vagyis: az esetek tisztes hányadában jó helye lenne annak a pénznek, amit a szakmát tanuló gyerekek tényleges, értékteremtő munkájukkal megkeresnek. Ezúttal csak a diákok oldaláról nézem a kérdést, noha nyilvánvalóan jogos, ha a szakoktatóik, a szakma rejtelmeibe őket bevezető tanárok is berzenkednek a helyzet jelenlegi állásán. Hiszen az ő érdekeltségük sem másodlagos kérdés, de most mégis úgy vélem, ennél is -fontosabb, ha a mai diákok, a holnapi szakmunkások számára tesszük mihamarabb kézzelfoghatóvá a munkaszeretet, a minőség, s ezzel összefüggésben az érdekeltség fogalmait. Speidl Zqltán Fegyelem jó pénxt terem Akiket az alma húzott ki a sárból Ahol több mint négyszáz hektár alma van a határban, rajta múlik az év sikere vagy kudarca. Három évvel ezelőtt a csengeri termelőszövetkezetben a 23 millió forint nyereségből 19-et még az alma hozott. Azóta csökkent ugyan ez a szám, és tavaly már nem érte el csak a hétmilliót, de akkor is figyelemre méltónak számít, hiszen több éve annak, hogy megyeszerte csak panasz hangzik el az almára. Végh János főmérnökkel legutóbbi beszélgetésünk alkalmával éppen ennek a hogyanjáról emeltünk szót, mert a romlott piaci viszony ás az emelkedő vegyszerárak ellenére továbbra is tart az alma jövedelmezősége, sőt mi több, az említett szakember kijelentette, hogy már évek óta ez az ágazat húzza ki a sárból a termelőszövetkezetet. Megfogtuk a tagságot — A termelőszövetkezet valamennyi dolgozójával szerződést kötöttünk — mondta el Végh János, amikor a titokról faggattuk. Egyenesen fejadagnak nevezik a csengeri Lenin Tsz-ben azt a meny- nyiséget, amelyet minden tagnak le kell szednie ahhoz, hogy a termelőszövetkezeten keresztül értékesíthesse saját termését. Azt is lehetne mondani, hogy ezt másutt is megoldhatnák hasonlóképpen, de ahhoz, hogy a tagság elégedett legyen, először „a vezérkar” szavának kellett becsületet szerezni. Mondták is egymás között, hogy o tagság elégedettsége a vezetés nyugalmát jelenti. Valamennyien sorsot húznak minden ősszel és éppen beszélgetőpartnerünk, Végh János volt az, aki tavaly a négyszázvalahanya- dik sorszámot húzta, ennek ellenére sem idegeskedett. Keidés augusztus 20-án Ilyenkor, hogy ha az ember elmegy Tuzsérra, Záhonyba és 10 vagy 15 szovjet vagont igényel, azonnal és hiánytalanul megkapja. Ilyenkor még kisebb ugyan az alma és lehet, hogy egynegyedével is kevesebb a súlya, viszont az értékesítési biztonság minden pénzt megér, — legalábbis ezt vallják a csengenek. Egyik tag sem kezdene hozzá ilyen korán az alma szüreteidéhez, a gyümölcs gyarapodása miatt. Nem is szedik sehol a háztájiban, egészen szeptember közepéig, akkor viszont kizárólag az egyéniek almája utazik az átrakókörzetbe. Amíg sor nem kerül a tagság termésére, addig egy a jelszó: minden ágazatra egy kert! Legyen az gépész, növénytermesztő vagy éppen állattenyésztő. Még egy dolog segíti ebben a szezonban a munkakedvet, mégpedig az, hogy több száz ember elmegy augusztus 20-tól szabadságra. Ennek ellenére bent dolgoznak a kertekben, viszont ötven százalék pluszbért kapnak éppen azért. Karbantartják a hűtőházat Másként nem is tudnák megvalósítani ezt a bravúrt, hiszen ha eljön szeptember közepe, akkor már csak igen szűkén lehet vagonhoz jutni Tuzséron. Pedig ekkorra érkeznek a diákok, a katonák, tehát mindenképpen szükség van arra az 1500—1700 tonna hűtőkapacitásra, ami nélkül hiába is törné magát a seregnyi ember. Ismét jöhetne a közbevetés, hogy vagonszámra vannak kihasználatlanul a hűtőtárolók, éppen például a közeli Fehérgyarmaton, de említhetnénk a megye más tájegységeit is. És „ki hinné”, egyszerű megoldást találtak Csengerben, évek óta folyamatosan jelentős összegeket fordítanak a hűtőtárolók karbantartására. Azt lehet mondani tehát, hogy a csengeri termelőszövetkezetben az ősz legfontosabb eseménye az, amit akár lottóhúzásnak is nevezhetnénk. Két asszony mondta el erről véleményét. Az egyik Juhos Ferenc né, aki a könyvelésen dolgozik, és amikor az almáról kérdeztük, igen magas hangon kezdte a véleményét. Még egy-két évvel ezelőtt csak-csak jött rajta a pénz — mondta, de most akár a sarokra is kiállítók vele, mert csak megy a pénz, meg megy a pénz a permetezésre, az eladási ára pedig állandóan csökken. Gera Lászlóné pénzügyi előadó úgyszintén nem volt megelégedve a tavalyi évvel, annak ellenére, hogy ő otthon csomagolta az almáját. Akkor volt a jó világ — emlékezett, amikor kamionban ment az alma és odaát rakták vagonba. Most különösen bajban vagyunk, folytatta, hiszen a határunkban nem is olyan hosszú idő alatt hétszer járt a jég és az almának egy része olyan, hogy rossz ránézni. Még szerencse, hogy az egyik kertiünk Szamosbecsen, a másik Nagygécen van, és az utóbbit viszonylag megkímélte a csapás. Egyébként az Magos Mihály a rozsályi Rákóczi Tsz kombájnosa. — Látja, az inget alig állja magán az ember... Pedig elég magasan ülünk ott fenn a vezetőfülkében. — Ennek ellenére igen sokan irigylik magukat, hiszen ilyenkor elég csinos summát tesznek zsebre. — Jól mondja; ilyenkor. Ez a jó pénzes időszak azonban csak addig tart, mint az aratás. Tényleg megkerestem a múlt hónapban is 14 ezer forintot, de ezt csak úgy tehettem, ha látástól vakulá- sig fenn ültem a nyeregben, és még utána jött a karbantartás. A gépet ugyanis nagyon meg kell becsülni, hogy cserben ne hagyja az embert. — A jó kombájnos jó előI Milyen volt az idei aratás? re felkészíti a munkaeszközét. — Nem is volt baj ezzel a masinával, pedig már kilencedik nyáron hajtom. Most harmadmagammal végeztünk a rozsályi határral, ez a zabtábla amelyikben dolgozunk, már a vége a nagy menetnek. — Mi vqlt a legkellemetlenebb emlék az elmúlt hetekből? — Ment itt minden, mint a karikacsapás, volt úgy, hogy még éjjel sem kellett kiállni a táblából néha, mert nem szállt le harmat. Egyedül az eső volt az amit szívesen nélkülöztünk volna, mert volt egy időszak, néhány nap, amikor szinte menetrendszerűen megjött minden hajnalban, és igen magasan járt a nap, amikorra megszáradtak a kalászok. Különbéi} nem lehet egy panaszos szavunk sem, mert erre mifelénk Szatmárban csak nehezebb aratások szoktak lenni. — A fizetéséről már beszélt. A kalászok is ilyen jól fizettek? — Szép volt az idén a termés, öröm volt benne dolgozni embernek és gépnek is. Most, hogy a zabon van a sor, már a 24 lovunknak is megvan a télire való abrakja. Estére már biztos ,hogy végzünk, utána egy szép aratásra emlékezünk és nekiállunk a nagyjavításnak, hiszen lassan a nyakunkon az őszi szezon. Szépen mutatnak a kukoricatáblák, lesz mit dolgozni ismét. Apáti György főkertész, és Bétteki Gyula központi agronómus felbecsüli a jégkárt. idén nagyon jól jártam, mert a négyes nyilat húztam, de hogyha a négyszazadik jutott volna nekem, akkor sem fájna a fejem. A Lenin Tsz valamennyi tagjának garantálja a biztos értékesítést és teszi azt annak ellenére, hogy alig néhány tucat kilométerre tőle, sőt a szomszédjában is igen sok közös gazdaság majdnem belefulladt a saját almájába, csak azért, hogy a tagságé biztonságban legyen. Valamennyiük szándéka elismerésre méltó, de tevékenységük akkor lett volna teljes, hogyha a csengenek példájára valamennyi almát úgy adták volna el, hogy egyiküket- másikukat ez a gyümölcs húzza ki a sárból. Esik Sándor Á Honda-lovag B alaton-parti kemping. A feleségem régóta gyűjtöget, hogy egyszer már mi is, és főleg a gyerekek miatt. Feleségem azt is kiszámolta, hogy fejenként száz forintot költhetünk naponta, kettőnket egynek- egynek, a gyerekeket pedig fél főnek számolva. Nem sok, de nem is kevés, ha azt is hozzávesz- szük, hogy itt a teljes ellátásunk megvan. A tábor közvetlenül a tó partján fekszik, a sátor nyílásán át látni a vitorláso- kst. Alkonyodik. A túlpart felől hűvösebb légáramlatokat sodornak át á hullámok, de ez alig enyhít valamit a napok óta tartó forróságon. Mintha egy dunsztos üvegbe lenne bezárva az ember, és jó erősen lekötözve celofánnal. Elmegyek — gondolom —, s iszom egy pofa sört. A mai napra rendelt százasom még megvan, egész nap a vízben főttem, mire költhettem volna? Az egyetlen hely, ahol sör kapható, a táboron kívül van, túl a Bertha Bulcsu által is „megénekelt” balatoni körvasúton, amely egyre kevesebb helyen áll meg, s előbb-utóbb körbe fog futkérozni, mint a kisfiam felhúzós vonata, amíg le nem jár. A vendéglőbe ilyenkor már csak húsz forintért lehet bemenni. Ott ül a kerthelyiség ajtajában a pincér és szedi a húsz forintokat. — Én csak egy hideg sört szeretnék inni — mondom neki — ha másként nem lehet, inkább kihozom ide, a kerítés tövébe. — Diszkó van bent — mondja a vámszedő — azért kell a belépő. Megdönthetetlen érv. Kifizetem az extraprofitot és kihozok két sört. A diszkóval engem ki lehet űzni a világból, még itt is olyan a hangereje, mint egy távol-keleti vulkánkitörés. Nicsak, egy Honda! Ott áll az út másik felén, ülésén egy űrhajós szkafanderre emlékeztető nagy fehér bukósisak. Ez igen — gondolom, míg fél fenékkel ülök a vaskerítés egyik oszlopának arasznyi talpazatán. — Belekerülhetett két Zsiguli árába, s egyáltalán hozzájutni sem egyszerű. A szomszédos oszlop tövében egy csergehajú, térdénél szakadt nadrágú fiatalember ül. Néz maga elé. Foszlott trikója is olyan, amire a feleségem kapásból azt mondaná: túl érett már, ideje mosógépbe tenni. Ül, szinte karnyújtásnyira tőlem, és nagyon szomorúnak látszik. Megsajnálom. Biztosan nincs húsz forintja, hogy bemenjen ebbe a csillagszórós leányvásárba, amit mindközönségesen diszkónak neveznek. Akkor hát legalább igyák egy kicsit. • — Ha már kihoztam ezt a két sört, hogy megérje a belépő — mondom —, fogyasszon belőle. Itt van. R ám néz, de szeme pillantása olyat árul el, hogy megborzadok tőle. Olyan lenézést, amihez legtávolabbi őseim se szoktak, vagy állandó lázadásokkal igyekeztek elégtételt venni érte. Aztán feláll, odamegy a csodás Hondához, ráteszi fürtökbe ragadt cser- gehajára az űrhajós sisakot, és elzúg Balatonlelle, irányába, alacsonyan az út fölött, mint a wadász- repülők... Mester Attila É. S.
