Kelet-Magyarország, 1984. augusztus (44. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-11 / 188. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET O ly halkan csobog a Szamos, mintha altatót dúdolna a fáknak, mintha csak a lopakodó szélnek akarna bizalmas titkot súgni. Lányommal állunk a parton. Nézzük a túloldali horgászokat, s azon tűnődünk: fogtak-e valamit? Aztán közelebb siklik a szem. Balra a gulya delel, kicsit idébb disznók dagonyáznak; mozdulatlanok, fentről nézve olyanok, mint hatalmas, barna agyagdarabok. Három cigánygyerkőc fut el mögöttünk. Utánuk nézek, de ők, mint a Csongor és Tünde három ördögfiókája, már el is tűntek; köd előttük, köd utánuk, csak a fűzbokor rebbenése mutatja, merre is vették útjuk. Fejem jobbra fordítva, szemem templomtornyon akad meg. A gyügyei tornyot látom, s jó hogy látom; mert még azt hinném, Rápolton túl nincs semmi, mert oly valószínűtlen minden a déli nap felhők szűrte fényében, mert oly mélységes a ránkszakadó csend, ★ Már azt hittem, ebben a faluban nem is él senki, amikor legelébb is három asszonnyal találkoztam. — Merre van a tanácsháza? — kérdtem a kocsiból kihajolva. — Itt olyan nincs ... — Tanító él itt? — Nem. — Pap? Már csak válasz sincs. — öreg ember van-e — folytatom a faggatózást. — Jöjjön el az én uramhoz — szól egy idősödő asz- szony. — Igaz, nyolcvanhárom éves, nehezen is mozog, de a feje rendben van. .. Beül mellém és kalauzol. A ház öreg. Egyidős a gazdával. A gerendák repedezettek, barnák, s nem tudnám eldönteni: ki viseli békesebben az öregséget, ki hasonlít kire. Az ember, Katona István az ágy szélén ül. Arca borostás, szálkás, mint feje fölött a gerenda. Fejéin kucsma. Pipát szutyogtat. A konyha félhomályos, a spór hideg. A falon naptár, húsdaráló, Iákat, tésztaszaggató. Az egyik sarokban tévé, a másikban rádió. Katona István halkan, szaggatottan mesél. — Én mindig evvel a földműveléssel foglalkoztam. Az apám oda volt a világháborúban, én meg a Horthy-rendszerben voltain katona, ebben a háborúban is be voltam vonulva, de a frontra már nem vittek ilyeneket. Nem örököltem, csak nyolcszáz ölet... — A háború előtt — szól közbe az asszony a sparhert mellől —, állami tartalékföldünk volt, 5—6 hold, kis- haszonbérletben ... Majd bejött a demokrácia és kaptunk földet. Volt egy kuláfc Porcsalmán, annak a rápolti határban volt földje ... Abból kaptunk. Itt nem volt nagybirtok ... — Hét gyerekünk van — mondja az öreg, még rá is bóliint nyomatékosítva, hogy nehéz dolog volt felnevelni őket. — Az egyik katonatiszt, kettő Mátészalkán teherautó-sofőr, a többiek lányok, egy kivételével férjnél. Míg a háziakat hallgatom, észre sem veszem, hogy többen lettünk eggyel. A sarokban gyerkőc ül, szemüveges, értelmes arcú fiúcska. Katona Sanyi, az egyik unoka. Tizenegy éves. — Mész-e nyaralni? — Csengerbe megyek, oda ment férjhez a nővérem. Aztán mondja: az első két osztályt járta Rápolton, a többi Ököritófülpösön van. Busz viszi, hozza őket. — Nem fárasztó? — Nem — rázza határozottan a fejét.. • Kérdezném tovább is, de az öreg hangját hallom. — Nagy a változás, nagyon nagy ___ Nehéz volt az élet annakelotte, tessék meghinni. — És most? — Kapunk nyugdíjat — mondja az asszony. Kettejüknek úgy 3600 forintjuk van. — Én már nem bírok dolgozni — ingatja fejét az öreg. — Van egy kert — szól ismét az asszony —, saját használatra hizlalunk két disznót. A háztájit mi nem kapáljuk, terményt kapunk ... Ügy határoztam, felszámolom a télen a kocát. Nem küszködök vele, nehéz eladni a malacot... Drága az élet. Most majd bevezetik a faluba a vizet, de a sok öreg nem örül neki. Évi 1600 forintot kell fizetni. Sok az, nagyon sok. Van fúrt kút a faluban, a szomszédból hordom a vizet. így van ez jól, minek más? — De vannak itt fiatalok is — mondom. — Fiatalok? öreg van itt jobbára. A fiatal eljár dolgozni, máshová nősül, máshol megy férjhez. Már Nyíregyházára a konzervgyárba visa a busz a munkásokat ... — Egy tájon nem adtak építési engedélyt sem — beszél az öreg —, most már adnak, de nincs aki építsen. — A nagyapám — meséli az asszony'— húsz évig volt beteg, 20 évig naponta hordtuk neki az ételt... Ma nem keli az öreg — legyint lemondóan. — Fő, hogy jól van minden pulyám — pityergi el magát a bácsi... Kimegyünk a kertbe. Afféle kis paradicsom, mindent termő földdarab, ahol ebből is, abból is akad egy kevés, mintha bolt nem is lenne a világon. Kukorica, káposzta, málna, ribizli, tök, néhány szilvafa, egy öregedő körtefa. — Harminchétben kerültünk ide, ez a fa akkor már élt. Valamikor elítéltük, hogy kivágjuk, de tavaly is két kétszáz literes hordó cefre lett belőle. Majd a fiam idén is hozza a hordót — nevet rám az asszony. Először Látom nevetni ezen a délelőttön. Míg nézdegélünk, a kisfiúval is beszélgetek. — Van kertetek? i-r Van. rr- Segítesz is? : — Kapálok. r~r És bírod? • 7— Bírni kell — feleli a nem könnyű életre készülők öntudatlan elszántságával ... ★ ' Sétálunk az utcán. Ház, előtte pad, a pádon egy kislány. Kaszonyi Margit. Nyolcéves lesz, de máris úgy ül és szemléli az utcát, ahogy az öregektől látta. — Édesanyáin a két borjút éteti — mondja, beszélgetne még, mondaná, hogy miért jó itt, ha hirtelen nem támadna kisebb csoportosulás körülöttünk, Váradi Bernát telepszik mellém. Előttem áll a felesége, odébb Váradi Eszter. Váradi Bernát 73 éves, de a többiek sem sokkal fiatalabbak. — Jó itt a nyavalyát — kap a kislány utolsó mondatába Váradi Bemátné. És ömlik belőle a szó, az idősödő emberek megannyi (érthető) panaszát szedi csokorba. — Nincs itt semmi — mondja. Mert a tanács nem engedte a fiatalokat építkezni. Mert kevés a nyugdíj. Mert betegek. Mert egy zsák táp 300 forint. Mert a csoportban dolgoztak any- nyit, de annyit, és mégis így állnak ... — Azt^mondták — hábo- rog —, tártson el a négy gyerekerri... Nekik is van családjuk. És ők is betegek. Elvtársi Hát gürcöltünk eleget a tsz-ben ... Most mégis nyomorult vagyok ... Mi alakítottuk ezt a csoportot, és a csoport semmit sem ad az öregeknek. Másutt még ebédre is meghívják az öregeket, mi pedig tavaly kaptunk két mázsa szalmát és más semmit .. . De hát mit érdekli ez az irodistákat! Váradi Bemátné keserű. És sok mindenben egészen biztosan igazságtalan. De együttérzésem az övé és az öregeké... Aztán később, még arra gondoltam, vezetékes víz akkor is kell. Mert anélkül tényleg elpusztul a falu. És ha nem is nagy számban, de vannak itt fiatalabbak is, akik itt akarnak élni. Mint Kaszonyi Zsigmondné, Margitka édesanyja, aki azt mondta: — Én mindig itt éreztem jól magamat... Kijelentése hitelét a rendezett porta, a jól tartott állatok, a szép kert igazolják. Hiszen aki ideiglenesnek tekinti lakhelyét, képtelen ennyi időt, munkát, pénzt és szeretetet áldozni. És nekik nagyon hiányzik a fürdőszoba... ★ A felhők szétszéledtek, a Szamos tükrén napsugár táncol. Állunk a parton, s egyszer csak előkeveredik Katona Sanyika. Tisztes távolban léc övékéi, de látom rajta, szót vár. — Milyen tanuló vagy Sanyi? — Ötös voltam. — Szeretsz itt lakni? — Nagyon ... És mondják, ha lesz víz, strandot csinálnak a Szamoson. — Mi olyan jó itt? — A csend. Meg a nyugalomAztán meséli: járt már Tatabányán, rokonoknál. Átutazott Budapesten. — Szép volt, de jobb falun. — Ha elvégzed az iskolát, akkor sem mész el? — Nem! Mit mondhatnék erre? Ügy legyen! G ondolkodom én is, míg a vizen bukdácsolva úszó fadarabot nézem. Nem tudom, miért, de biztos vagyok benne: ez a kis falu nem tűnik majd el, még akkor sem, ha a 360 Iélekbő! mindössze hetvenhetén vannak a nyugdíjkorhatáron innen ... Ököiritófülpö- sön a közös tanács tisztségviselője ezt mondta: — Csendes, tisztességtudó nép él Rápolton. Olyanok, akikhez szűrve érkezik a kultúra és civilizáció. Élelmes, élni akaró emberek ... Speidl Zoltán Barangolás RAPOLT • 1984. augusztus 11. fjjp
