Kelet-Magyarország, 1984. augusztus (44. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-11 / 188. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. augusztus 11. Megyénkből indultak 1930-at írtak. És 6 arra a világra jött, amely szenvedte a gazdasági válság napszá­mosakat sújtó minden nyomorát. Szegény­nek lenni abban az időben egyet jelentett az éhséggel, a nyomorúsággal. A hányatott- ságra utal a gyakori lakóhely-változtatás is. Aki a gacsályi újsoron látta meg a napvi­lágot, gyermekéveit már a Kis Vilmos-ta- myán élte, majd megint a falu és újra a ta­nya következett. Élt mint az égnek madarai. Bölcsője, a Szatmári-síkság mindent megadott. Levegőt, napfényt, csak a kenyeret mérte szűkösen. De ő szívósnak, kitartónak, szorgalmasnak és jó eszű legénynek számított, örökölte ap­ja akaratosságát és nyugtalanságát, és hor­dozta magában a legfőbb jót, a tudományok iránti szomjúságot. Tanulni nagyon szere­tett. Tanítója szította benne a tüzet, biztat­ta, útját egyengette, így jutott felsőbb is­kolába, Fehérgyarmatra kertészkópzőbe. Közben történt egy és más. A világ és fő­ként Európa megvívta harcát a hitleri fa­sizmussal. Mi köze ehhez egy földhöz ra­gadt, nincstelen gacsályi családnak? Csak az, hogy ez volt a kezdete egy emberibb életnek. Földet osztottak. A kapott hét hol­dat leginkább a nagyapa művelte, de segí­tettek az unokák, közöttük Nagy Bálint is. Az a kiosztott és nehezen megdolgozott föld éltetett, nevelt és erőt adott. Erőt egy hosz- szú úthoz. Mert Nagy Bálint nem arra szü­letett, hogy élete végéig apró parcelláján a magot vesse. 1948-ra képesített kertész. Ti­zenöt éves akkor és már munkavállaló. Jó fizetségért gondozta a fehérgyarmati textil­nagykereskedő gyümölcsösét. Inácsi Papp Ferenc — ő biztatta mindig tanulásra — viszont ezt mondta: „Nem élet ez fiú. Menj és tanulj!” A gacsályi legény ment Eszterházáig ju­tott, hogy ott a kertészkedésben a jártassá­gát tovább növelje. És mert akkor olyan volt az élet, tálcán kínáltak számára sok lehető­séget. Lehetett volna katonatiszt. Szerette volna, ha orvossá válhat. Viszont áz FM (Földművelésügyi Minisztérium) illetékesei másként gondolkodtak és határoztak. Har- kovba, az ottani főiskola növényvédő kará­ra küldték tanulni. Emberi megítélés sze­rint is kegyetlen egy év következett. Nem csak azt kellett megtanulni, amit a főiskola híres professzorai előadtak, de pótolni kel­lett az előképzettség hiányát és meg kellett tanulni az orosz nyelvet. A kollégiumi szobában éjfél után kettő, három óráig égett a villany. Egy fiú tanult. Nem magolt, nem biflázott, nem betanulni akarta a szöveget, hanem tudni és megérte­ni kívánta azt, ami a növénytanra, a nö­vényvédelemre vonatkozik. Az orosz nyelv­vel is úgy volt, hogy anyanyelvi szintre tö­rekedett. Ezért is van, hogy ma, ha akarná se tudná elfelejteni. Oroszul, magyarul egy­képpen álmodik. 1955-ben ért yéget a harko­vi tanulás. Még abban az. évben, június 15-én munkába állt a szolnoki növényvédő állomáson. Akkor rövid katonai szolgálat következett — pótolni a pótolandót — al­hadnagy lett. Egy év múltán, 1956-ban az FM-ből felkereste Hollósi Mihály. — Megyünk Szabolcsba — mondta a ven­dég. Találkoztak néhány megyei vezetővel, köztük az akkor már nagy hírű Nagy Sán­dorral, főkertésszel és'jonatánkirállyal, mífjd kikötöttek Kállósemjénben. Nagy Bálint ott, Kállósemjénben tudta meg, mi végből is tör­tént az utaztatása, bemutatása. Te leszel itt az igazgató — közölték vele — és megkap­ta birodalmát, egy romkastélyt, nyolcvan traktort, növényvédő gépeket és félezer em­bert festői káoszban. A kastély, az iroda már attól is beázott, ha csak beborult az ég. A gépek a szellő fuvallatától is elromlottak és a gépkezelők mindennél jobban szerették a szatmári szilvát, a homoki vinkót. Rendet kellett tenni. Rendet igényelt, hogy a megye egész terü­letén az állomás feladata volt, a növény­egészségügy, a növényvédelem. Na, de ho­gyan élt akkor, abban az időben egy kulcs- pozícióban lévő igazgató? A teljes ruhatárát magán hordta. Szállást, albérletet a falu vé­gén talált magának, olyat, ahol sárpadló volt sárga homokkal hintve és a 150 éves, kortól barnított bútorok lehelték a szegénység illa­tát. Jó volt, mert ez volt. Különben is akkor még másutt lakott a boldogság. Kenderesre kellett menni érte. Nagy Bálint 1956 őszén oda nősült. Nászút is volt. De még milyen. A máso­dik este azt a lakást, ahol a fiatalok vertek tanyát, találat érte. Robbant az ágyúgolyó, •mit tehetett hát az if jú pár, ment vissza Ken­deresre. Félt-e Nagy Bálint? Félhetett volna. Kenderesen ő korábban párttitkár volt, is­merték, számontartották. Senki szóval sem illette. Pár nap múltán Kállósemjénben is hasonló dolog történt. Igaz a névtábláját le­vették az ajtóról, de nem váltották le, nem kiabálták, hogy távozzék. Egyszer közölték a munkások, hogy ők sztrájkolni akarnak. A felelet az volt: rendben, sztrájkoljanak csak, de fizetést senki sem kap. Ilyen és hasonló közjátékok után folytatták a munkát ott, ahol abbahagyták. Az ország sorsa és az ügyek rendeződtek. A kállósemjéni növényvédő állomásnak ha lassan is, de híre, neve lett az országban. Már nem károsított a pajzstetű, a burgonya­bogár, a munka már szervezett volt és fe­gyelmezett. Továbbképzéseket szerveztek, la­kásokat építettek, társadalmi munkában par­kosítottak, más szóval tették azt, ami szak­mai és emberi kötelességként rendeltetett. ■Na, de aki jól dolgozik, az ne reményked­jék abban, hogy munkával szerzett jogaiban fog megöregedni. Arra másutt is szükség le­het. 1959-:ben Sándor napján illusztris vendé­ge volt a kállósemjéni növényvédő állomás­nak. Soós Gábor, az FM növénytermesztési főigazgatója közölte, elégedett a látottakkal, a tapasztalatokkal. Egy olyan embernek vi­szont, mint Nagy Bálint nem Kállósémjén- ben, de az FM növényvédelmi szolgálatának élén van a helye. Mit szólt ehhez az érde­kelt? Már majdhogy nem kész volt: a sok munkával és fáradtsággal épített háza, már ismerte és szerette a megye minden szögle­tét, már úgy együtt volt az állomás vala­mennyi dolgozójával, mint jó családban a szülő és a gyermek. De mit számít vita és érv, ha menni kell, ha léteznek magasabb szempontok... A sudár jegenye is meghaj­lik, ha nagyon fúj a szél... r Jó volt a harkovi, de még jobb a szabol­csi iskola. És jó volt Nagy Bálint adaptá­ciós fogadókészsége. Amit kínált, propagált a világ növényvédelmi tudománya, az a fia­tal szakember figyelmét nem kerülte el. Egy év ismételten a rendcsinálással telt el. Min­denekelőtt a szétzilált, áttekinthetetlen ap­parátust kellett olyan egységes rendszerré tenni, amely a növényvédelmi feladatokat képes korszerűen a kor színvonalán ellát­ni. Ezt sikerült elérni. De voltak más, pél­da nélkül álló, újszerű feladatok is. Emlé­kezzünk csak: 1960-ban kiteljesedett a ter­melőszövetkezeti mozgalom. Növényvédel­met, gépeket kívülről bevinni a gazdaságok­iba értelmetlen, sikertelen próbálkozás lett volna. Az egész vállalkozás azon az érdek­telenségen bukik meg, hogy a külső növény­védőnek nem érdeke a nagyüzem minden ■kívánságát teljesíteni, a megrendelő viszont a szolgáltatások egy részét, főként ha pénz­be kerül, nyűgnek, tehernek ítéli... Megteremtődött tehát a nagyüzemi nö­vényvédelem, a másik vonalon a korszerű növényvédő állomás hálózat laboratóriumok­kal, előjelzésékkel, tudományos munkával. A nagy munkát reprezentáló adat, hogy amíg az ötvenes években alig volt növényvé­dő szakmunkás, felsőfokú végzettségű szak­irányító, fha több mint 22 ezer a szakmun­kás és 5 ezer a felsőfokú végzettségű nö­vényvédő. Ami Magyarországon a nagyüze­mi nővényvédelemben történt, azt nem tud­ta megvalósítani szinte egyetlen európai or­szág sem. 1975-re a szakmai kultúra olyan fokára jutott a növényvédelem, hogy FAO, európai és KGST-szinten modellnek tekin­tették. Minden évnek megvolt a maga izgalmas, érdekes, ugyanakkor hasznos feladata. Ag­rokémia, okszerű tápanyag-gazdálkodás, eh­hez mérőhálózat megteremtése, avagyi melio­ráció, továbbá öntözés. Országos nagy hord­erejű programok voltak azok, amelyekben a növényvédelem is részt vett, amelyekhez a növényvédők hozzáadták a maguk munká­ját. És most talán túlzás lenne azt mondani, hogy csak Nagy Bálint dolgozott, egyedül ő. Nem. Csupán az történt, hogy a hazai nö­vényvédelem jó irányítóra, szervezőre, kivá­ló elméleti és gyakorlati emberre talált. És fáradhatatlan volt. Nem volt ritka az olyan nap, hogy reggel még Dunántúlon látták, de este már Szabolcs-Szatmárban tartott szemlét, előadást... Gacsályról indult. De még tart az út. Most a MÉM Vezető- és Mérnöktovábbképző In­tézet igazgatóhelyetteseként oktat szakembe­reket. Munkája célját sokoldalúan indokol­ja, mindenek fölött fel kell készíteni a szak­embereket az intenzív irányításra, gazdál­kodásra, át kell állni a biológiai energia na­gyobb léptékű hasznosítására. Nagy Bálint hittel vallja, amíg az ember dolgozik, él, ta­nulni szükséges. Seres Ernő SZERETÜNK KACAGNI Hiányzanak a vígjátékok Nem tudom, a kedves ol­vasó hogy van vele, de én időnként szeretek jókat ne­vetni, sőt felhőtlenül szóra­kozni a mozik filmvásznai vagy a televízió képernyője előtt. Ma is örömteli perce­ket okoznak a klasszikus burleszkek csetlő-botló figu- rági, vagy éppen a Sörgyári capriccio elringató képsorai. S nagyon szeretném a ma­gyar filmek vígjátékhőseit is, ha valóban léteznének, mert meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy a felszaba­dulást követő filmgyártá­sunkban csak itt-ott talál­kozhatunk igazán emlékeze­tes vígjátéki hősökkel (nap­jainkban alig-alig), tartalmi­lag és formailag újat akaró filmvígjátékokkal, amelyek­nek hiánya féloldalassá tesz bármely nemzeti filmgyár­tást, még akkor is, ha az ille­tő nemzet rendelkezik ki­emelkedő sikerekkel az úgy­nevezett nagy, komoly fil­mek terén. A vígjáték a nevetés irán­ti igény egyik alapvető szük­séglete a közönségnek, s lét- jogosultságát bizonyítja, hogy a magyar filmek közül igen magas nézőszámot értek el olyan filmek, mint a Pogány Madonna, a Csak semmi pá­nik vagy a Kojdk Budapesten című alkotások, melyeknek színvonala jócskán hagy kí­vánnivalót maga után. Ezzel nem a közönséget kívánom bántani, hanem bizonyítani szeretném, hogy igenis a víg­játékoknak megvan a maga tábora, amit kötelességünk kielégíteni. Sajnos, hazánkban leki­csinylőén kezelik ezt a mű­fajt, s alig akad rendezőnk, aki tehetséggel megáldva, s tudatosain vállalja a filmvíg- játék-készítés gyötrelmes út­ját. (Ilyen rendezőnk volt Keleti Márton.) A műfajt története során sokszor használták fel propa­gandacélokra, főleg a szemé­lyi kultusz évei alatt, s ezál­tal le is járatták a vígjáté­kot, vagy más történelmi sza­kaszban — a magyar új hul­lám idején — nem tudtuk el­képzelni, hogy a humor esz­közeivel is lehet komoly dol­gokról maradandóan szólni. A későbbiek során hiába születtek izgalmas, bátor kí­sérletek (Fügefalevél, Isme­ri a Szandi-mandit? Madár­kák stb.), a filmszakma te­kintélyes része elutasította ezeket a műveket, ami által a rendezőknek vették el a kedvét a vígjátéktól. Ugyan­ez a tendencia mutatkozik meg napjainkban is, annak ellenére, hogy jól tudjuk; egy bizonyos szint felett nin­csenek művészfilmek és kö­zönségfilmek (vígjátékok), hanem vannak jó és rossz al­kotások. Ha az előbb a rendezők érdekében szóltam is, nem fe­ledkezhettem meg arról, hogy a „lekicsinylés” érdekében sokat tettek egyes alkotóink. Az utóbbi 15 évben egyre gyákrabban találkozhatunk olyan „vígjátéki igénnyel” készült művekkel, melyekből a műfaj elengedhetetlen kel­léke a humor, a játékosság hiányzik. Márpedig, ha ez hi­ányzik, nincs vígjáték. Úgy érzem, hogy rendező­ink közül többen megpróbál­tak „leszállni” az általuk vélt közönségszintre (nem hízelgő ez a közönségre néz­ve), s ennek ürügyén olyan filmeket készítettek, melyek­ből hiányzott az egységes rendezői koncepció, s a hu­mort, főleg a képi humort megpróbálták olcsó viccelő­déssel, szójátékokkal pótolni (Hanyatt-homlok, Elcserélt szerelem, Házasság szabad­nappal stb.). Ez a felszíni csillogás egy darabig el tud­ja palástolni azt, hogy az ilyen rendezőknek nincs mondanivalójuk valóságunk­ról, alakjaikat nem tudják emberi tartalommal megtöl­teni, s ennek következtében nem is tudnak könnyet fa­kasztó nevetést, vagy elanda­lító mosolyt csalni arcunkra. Sarkadi Gábor A modern idők elsöprő sikere bizonyította, hogy komoly dolgokról is lehet kacagtatón szólni. Fényes szemek tükre Szeretünk panaszkodni. Valamilyen ürügyet mindig talál az ember. Elviselhetet­len az időjárás, a szél, a szá­razság, az állandó pára, a hideg és a meleg. Tumultus az üzletekben, mindig hiány­zik valami, a sorban állás hozzánőtt az életünkhöz, ide­gesít a zaj, a közlékedés lár­mája, a sokféle plakáf, meg­hívó, reklám: bennünket, be­lőlünk követel. Elviselhetet­lenül ránk szakad a csönd, nincs hova menni, hiányzik a társaság, soha egyetlen hangverseny vagy bármi, ami él. Az egyetlen mozi koszos, oda józan ember nem teszi be a lábát, a város meg messze van. Maradnak a könyvek, de azokhoz alig le­het hozzájutni. Kevés a fizetés. Nem elég semmire. Mellékállás, másod­állás, kiegészítő foglalkozás, második gazdaság. Hiányza­nak a gyerekek, idegesítenek a gyerekek. S legfőképpen: nincs idő velük foglalkozni. Pedig nőnek, kamaszodnak. Egyre nehezebb velük szót érteni, mindent másképpen akarnak csinálni. Nincs kor, nincs tekintély! „Hogy állunk fiatalem­ber?” — kérdezi Andristól az apukája, Somogyi Tóth Sándor Fényes szemek tükre című könyvének egyik kisre­gényében. Homlok András éppen abban a korban van, amikor szeretné megtudni: hogy is áll önmagával, és egyáltalán ki ő? Az író most megjelent könyvébe öt olyan kisregényt válogatott, amelyeknek a hő­sei kamaszok vagy a puber­tás kort éppen elhagyták. A Gabi gyermekhőse — atyai parancsra — naplót vezet. Az első bejegyzés: 1952. ok­tóber 1., az utolsó 1953. no­vember 5. Jelentős egy esz­tendő nemcsak a fiú életé­ben, hanem a magyar társa­dalom fejlődése szempontjá­ból is. A Góbiban két dolog igazán érdekes. Az, ahogy ez a kamaszember belülről-kí- vülről látja a felnőttek vilá­gát, illetve ahogyan rövid, majd egyre terjedelmessebbé váló bejegyzéseiben feltárul a közelmúlt néhány fontos eseménye. A Hogy állunk fiatalem­ber? kamasz hősének szülei gyakran vitatkoznak. „Ma veszekednek, holnap jön a virág, nekünk pedig egy ra­kás ajándék” — szűri le bölcsen tapasztalatait Hom­lok András. De ezúttal bo­nyolultabb az ügy. A nézet- különbségeket csak nagy kompromisszumokkal lehet feloldani. A gyerekek kétszer szület­nek című regény továbbgon­dolja a lehetőségeket. Kere­kes főorvos elvált, majd újra megnősült. Zsolt fia vele ma­radt. Az új házasságban megszületett a kistestvér. Az édesapa szigorú, puritán er­kölcsű ember. Azt szeretné, ha a fiáinak világos, konkrét életcélja lenne, és arra ten­ne fel mindent. A válás — láthatóan — nagyon megvi­selte Zsoltot. Ügy érzi, hogy az édesanyja megszabadult tőle, eladta. Szembenállás, dac van benne. Nem akarja elfogadni a körülötte lévő vi­lágot. Identitászavarokkal küszködik. Nem megy a ta­nulás, csavarog, rossz társa­ságba keveredik. Végül meg­betegedik. Ambrushoz, a pszichológushoz kerül, aki segít a fiúnak abban, hogy rátaláljon önmagára. Segít­ségére van ebben Zebulon, akit eleinte ő is csak egy ócs­ka, szürke kiskutyának né­zett, s akiből a környék leg­eszesebb vizslája lett. Katar- tikus élménnyel hat rá az el­ső szerelem. A túlcsordult érzelem mondatja ki vele: „megtörténtem végre”. Az önálló személyiségért vívott küzdelem költői rajzát adja a kisregény. A kötet másik két írása is a személyiségke­resés buktatóiról szól. Somogyi Tóth Sándor regé­nyei számos nevelési problé­mát érintenek. A leghangsú- lyosabban a kamaszkort. Sok minden eldől ezekben az években. Ez az időszak kí­nálja a legtöbb konfliktust, s ezek feloldása gyakran na­gyon nehéz. Az író kitűnően ismeri hősei világát, s képes arra, hogy ezt a maga össze­tettségében megmutassa. Somogyi Tóth Sándor könyve méltó arra, hogy ott legyen minden család köny­vespolcán. (Magvető Könyv­kiadó, 1984) Nagy Istvánt Attila

Next

/
Thumbnails
Contents