Kelet-Magyarország, 1984. augusztus (44. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-07 / 184. szám

1984. augusztus 7. Kelet-Magyarorazág 3 — Mellékesen a mellékesről M agánbeszélgetésben sokszor elhangzik, hát miért ne hozzuk szóba nyíltan: szép szám­mal akadnak vállalatok, ahol a napi 8 órás munka­időben legtöbben csak dol­gozgatnak, aztán a gmk-ban vagy, a kisszövetkezetben, tusiban beleadnak apait­anyait. Mielőtt valaki félreérte­né: korántsem arról van szó, hogy ezekre az új típu­sú gazdálkodási egységekre, vagy akár a különböző, mellékkereseteket nyújtó munkalehetőségekre ne vol­na szükség. Csak éppen ... Csak éppen még nem nőt­tek ki ezek a gyerekcipőből. Vagy talán inkább kinőt­tek, szorítja már őket na­gyon is, kellene valami meg­felelőbb számú után nézni, csak megmondaná valaki, hogy az milyen legyen. A gazdasági munkaközös­ségeknek a vállalatokon be­lülieknek és az önállóknak is kétségkívül sok hasznát látja a népgazdaság és a la­kosság. De sok helyen bi­zony lassan a rendes mun­kaidő holmi erőgyűjtés idő­szakává válik, amolyan be­melegítésféle lesz ahhoz, aimi majd utána következik. Nyolc órán át tartalékoljuk az energiát, hogy becsület­tel helyt állhassunk a gmk- ban vagy a fusiban. Lehet persze — és igazán nem alaptalanul — arra hi­vatkozni, hogy a különböző társulásokban (amelyeket a világért sem neveznének második műszaknak, holott igen sok helyen egyszerűen az) lényegesen jobbak a ke­resetek. Mégis, merjük megmondani, hogy nem ez az elsődleges. Sokkal in­kább az, hogy a gazdasági munkaközösségekben össze­hasonlíthatatlanul jobb a szervezés, zavartalanabb az anyag- és szerszámellátás, pontosabban illeszkednek egymáshoz a sorjában kö­vetkező munkaműveletek. S hogy ez a társulásoknál így van, az egyáltalán nem baj. Sőt: bizonyítja, hogy tudunk mi jól is dolgozni. Hia esetleg efelől valakinek eddig kétségei lettek volna. De az a bizonyos gyerek­cipő éppen itt szorít. Min­denki tudna a saját munka­helyéről példákat sorolni mérnökökről, akik elrajzol- gatnak a napi munkaidő­ben, s aztán leleményes öt­letekkel állnak elő a társu­lásban vagy a másodállás­ban. Munkásokról, akik el­végzik a sablonmunkát a hagyományosan fizetett munkaidőben nem, vagy alig érdeklődve afelől, hogy mihez adják kezük munká­ját; ám a gmk-ban heve­sen vitatkoznak, új és kor­szerű gondolatokkal állnak elő, praktikus munkafogá­sokat találnak ki. Közben pedig maguk sem veszik észre, hogy mennyi értékes energiát, gondolatot hagy­nak veszendőbe menni. S nem ritka az a gyári kö­zép- vagy felsővezető sem, aki már-már lemond arról, hogy a napi rendes munka­időben kiugró eredmények jöjjenek létre. Elegendőnek tartja — hiszen az is a vál­lalati eredményekbe számít —, ha a gazdasági munka- közösségek mutatnak fel nagyobb teljesítményeket. Nemegyszer olyan új gyárt­mányokat, ötleteket, ame­lyek egyszeriben nyeresé­gessé teszik a mindaddig veszteséges vállalatot. Van pedig ennek az érem­nek nem is két, de sok oldala. Ilyen az, hogy a gmk-ba nem mindenkit vesznek be; s a jobbik eset, ha a mér­ce az addig végzett munka. Megesik az is, hogy valaki csupán azért nem dolgoz­hat a jobban jövedelmező műszakban, mert nem tar­tozik a művezető vagy a társulás szervezője baráti köréhez. Vagy azért, mert családi körülményei nem te­szik lehetővé: el kell hozni az óvodából, az iskolából a gyereket, vonattal kell a tá­voli lakóhelyre utazni reg­gel-este. Megtörténik az is, hogy éppen ezek az önhibájukból kimaradtak szeretnék meg­mutatni, hogy mit tudnak, mennyire tanulták meg a szakmát (vagy éppen azt, hogy nem öregedtek ki be­lőle), csak éppen mások önös érdekei miatt nincs er­re lehetőségük. Ez pedig már erősen ütközik az alap­vető munkaerkölccsel, sőt a munkatársi szolidaritás el­veivel is. Annak természetesen csak örülni lehet, hogy a külön­böző gazdasági társulások beváltották a hozzájuk fű­zött reményeket. Tegyük hozzá: o kezdeti időszakra vonatkozó reményeket. Most azért kell fáradoznunk, hogy a gazdasági társulá­sokban örvendetesen tapasz­talható jó munkamorál vál­jék általánossá az első mű­szakban is. Hogy legyen épp olyan jól szervezett a munka akkor, amikor a na­gyobb egység, a gyár, a nép­gazdaság számára termel az üzemrész, a műhely. És hogy az eközben támadt termelést segítő gondola­tokra a vezetők legalább ugyanúgy figyeljenek fel, mint azokra, amelyeket a jól dolgozó, termelékeny munkaközösségek terjesz­tenek elő. K iegyenlíteni a kettőt: a gyári, vállalati munkát és a munka- közösségit — minden való­színűség szerint ez a jövő útja. Ügy, hogy egyik se menjen a másik kárára. S hogy a kettős (vagy néhol többes) munkavállalásból minden érdekeltnek haszna legyen: a kis és a nagy kö­zösségnek egyaránt. V. E. Bútornézőben boltban, gyárban Hz újdonságot megfizetik Korszerű gépeken készül a Szatmár-bútor. (jávor) Hogy „rászabadult” volna a piac a magyar vállalatokra, az mindenképp túlzás, de — szakemberek szerint — nincs már olyan cég az országban, mely megengedhetné magá­nak, hogy ne készítsen szigo­rú költségelemzést, termékei jövedelmezőségét ne mérje fel. Vagyis minden gazdálko­dó egység, akár „a piacról élő” egyszerű vásárló — meg­nézi mi, mibe kerül, mennyi­ért mit érdemes adni, venni. Erről, illetve vállalatának ta­pasztalatáról faggattuk Máté­szalkán a Szatmár Bútorgyár gazdasági igazgatóhelyettesét, Kertész Istvánt. Egy személyes példa: sé­táltam elszontyolodva a mi­nap a bútorüzletekben. A mellbevágóan magas árak vették el a kedvemet. És még valami. Ezekért a pénzekért az ember ízlésesebb darabo­kat várna, jobb esztétikai megjelenést. — Drága? Nem drága? Re­latív. A bútorgyártás hátterét ismerve — és csak ebből a szempontból vizsgálva a kér­dést — a céludákra írt szá­mokat nem tartom nagyok­nak. Ami bizonyos; az anyag­ár-emelkedések kényszerű felhajtó erőt jelentenek. A mi gyárunknak három és fél, négy százalékos nyeresége van a termékeken. Ez szerény jövedelem, így a mi haszon- hajhászásunkra semmiképp sem fogható a magas ár. Per­sze lehetne a költséggazdál­kodáson javítani... Hogy szépek-e a bútorok, vagy sem, embere válogatja. — Milyen hibát talál a költséggazdálkodásban? — Általában nem „él” úgy, mint amennyire kellene. Visszafogottságát főleg az el­lentétes szabályozók okozzák. Mondok egy helyi példát. A dolgozónak nem éri meg ta­karékoskodni az-- anyaggal, mert amit azon nyer, azt el­veszíti a normáján, sőt még rá is fizet. Hiszen, amikor kö­rültekintőbben kezd bánni a fával, farosttal, szükségsze­rűen csökkenni fog a teljesít­ménye. A jelenlegi szisztéma jobban bünteti a teljesít­mény-lanyhulást, mint ahogy jutalmazza a takarékosságot. Különben a cég — mert nem mondhat le a kedvezőbb anyaggazdálkodásról — része­sedési alapjából ad egy jóko­ra összeget az anyagkímélés honorálására. — A bútorok — kivéve a gyermekekét — szabadáras termékek. Nem ösztönöz ez az emelésre? — Nem állítanám. Egyrészt a szabadáras gyártmányok­nál a legszigorúbb az árellen­őrzés, és nemcsak a vállalat, de a személyek is keményen büntethetők. Másrészt a piac — különösen, ha régi termék­ről van szó — nagyon nehe­zen tűri a hirtelen felsrófo- lást. Erre egy vállalat akkor kényszerül, ha veszteséges egy cikk előállítása. Ám ilyenkor jobb megoldás az, ha felhagy a termék gyártá­sával — és ha a kereslet adott —, újdonsággal, áll elő. Újdonságnál a nagyobb árat jobban viseli a vásárló. —Ez a gyár is járt már el ilyen „recept” szerint? — Igen. Egyik szocialista ország beli vevőnk például nem volt hajlandó elismerni az itthoni anyag-, energia- és egyéb költségeink emelkedé­sét, kötötte magát a négy év­vel ezelőtt megállapított ár­hoz. Nem tudtuk vállalni, hogy folyamatosan vesztesé­get termeljünk magunknak. Tovább nem szállítottunk. Ugyanekkor a nyugat-német piacon 5 százalékkal többet fizettek az áruinkért. Sőt, ez utóbbinak — vagyis a kompe­titiv árrendszernek — köszön­hetően itthon is több bevételt könyvelhettünk el bútorain­kért. Kapacitásainkat most már teljes égés »ében egy nye­reséges területen köthetjük le. — Kizárólag az említett túlkereslet az Oka annak, hogy egyes darabokra hosszú­hosszú ideig kell várakozni? — Nemcsak ez. Ha valaki­nek mondjuk egy Zala me­gyében gyártott bútor tet­szik, annak tényleg ki kell várni, míg Szabolcsban meg­veheti. Fordítva ugyanez a helyzet. A kereskedelemnek ugyanis, ha túl messziről szállítanak, csak szűkösen férnek be a költségek az ár­résébe, esetleg rámegy a nye­reség is. Érthető, hogy a hosz- szú, bútorszállító utakban or­szágszerte érdektelen a keres­kedelem. Sztancs János Nyirbáltok: Kedvet csinálni - üzlet Történt, majd évtizede ennek, hogy egy autóbusz indult el Nyírbéltekről, vitte a reménybeli terme­lőket megnézni, hogyan dolgoznak másutt. Való­jában minden növénykul­túrának hasonló története van Nyírbélteken. Ahol csak dohány volt, így lett paradicsom, málna és uborka... — Módjával kis Áfész vagyunk — mondja erről Kiss János elnök. — Bi­zonyos értelemben külö­nös helyzetűek is, hiszen sem Nyírbélteken, sem Pe­nészleken nincs termelő- szövetkezet, sok az idős ember, még olyan is, aki nyugdíjat se kap, tehát számukra megélhetési for­rás minden, a népgazda­ságnak is hasznos, új kul­túra. Természetesen ez az Áfész-nek is hasznos. Ho­mok van körülöttünk. Ke­resni kell azokat a növé­nyeket, amelyek itt is jók, amelyekkel érdemes fog­lalkoznunk. Málna, para­dicsom, uborka... Most egy új kísérletbe kezd az Áfész. — Űj növényt hozunk, új kultúrát. A konzerv­gyár és a hűtőipar is segí­tett abban, hogy ezt a nö­vényt, ami a ribizli és a köszméte házasságából született, megpróbáljuk meghonosítani itt. — Négyhektárnyi te» rületen telepítünk. Nem kis anyagi áldozattal, hi­szen ehhez negyvenezer dugvány kell, amit a kö­zeljövőben megkapunk. A haszon viszont kettős. Egyrészt ennek a termék­nek biztos piaca van. Más­részt, és ez nekünk itt na­gyon fontos, olyan nö­vénykultúrát kínálunk a tagoknak, ami nekik is gazdaságos. Itt mondom el: ezen a tájon, ebben a néhány faluban, ahol nem volt, nincs termelőszövet­kezet, sokan vannak olya­nok, akik nyugdíjat se kaphatnának, hiszen nincs meg a szükséges munka- viszonyuk. A szakcsoport­jainkban ezt megszerezhe­tik, ahogyan már sokan meg is szerezték. — Ez szövetkezetpolitika? — A tagok szolgálata, de kötelessége is. Más dolog, hogy mi abban bízunk: hasznos lesz ez a szövet­kezetnek is. (bartha) ^ __________________ B ejártuk a vállaji ha­tárt. Láttuk az ígé­retes búzát, kukori­cát, kendert és cukorrépát. Ágerdőmajornál a hídtól le­néztünk a folyóra is. A Kraszna. Sok rosszat mond­tak róla az imént. Lim Gyula főagronómus kije­lentette: nincs medre a folyónak, elég egy kis eső és már kiönt. Máskor szennyvizet hoz. A szennye­zett víz, ha a művelt terü­letre jut, elöli a kultúrnö­vényt. Abban is vétkes a Krasz­na, hogy az 1310 hektár szántó több mint három­negyed része belvizes, bel­vízveszélyes. A folyóról csak azért beszéltünk eny- nyit, mert alapvetően más­ról volt szó. A gazdálko­dásról. Van a termelőszö­vetkezeti irodán egy szépen bekeretezett oklevél. 1975- ben keltezték és írott iga­zolás, hogy a vállaji Rá­kóczi Termelőszövetkezet kiváló. Eltelt kilenc év. Miért nincs még párja az oklevélnek? A könyvelésben, a szá­mok világában jártas Ha­vasi Ferenc főkönyvelő nemcsak a rakoncátlanko- dó folyóval, a Krasznával érvel. Mond olyan okot is, hogy bár csak 14 aranyko­rona a föld értéke, nem tar­toznak a kedvezőtlen adott­ságú gazdaságok közé. Er­re, máskor, más előjelű be­szélgetés során talán büsz­kék is lennének, de most az a kérdés, miért nincs több elismerő cím. Szóval a . kedvezőtlen adottság megvonása azzal járt, hogy elesnek egy sor veszteség­csökkentő, eredményt növe­lő állami dotációtól. így az­tán nagy dolog az, ha esz­tendei kemény munkával egymilliós, félmilliós nye­reséget össze tudnak hozni. Ez viszont kevés a kiváló­sághoz. Bár a félmilliós nye­reség is jobb, mint ugyan­annyi veszteség. A Kraszna most felülről nézve szelíd, kevés vizet hordó patakocskának tű­nik. Annyira jó most az emberekhez a folyó, hogy engedte, engedi betakarí­tani a két partján a gáta­kon dúsan megtermel fü­vet. A kender is gyönyörű, a cukorrépa is. Most ezeket sem bántotta a víz. Kraj­czárik György, a tsz elnö­ke mondja: jó itt a föld, a határnak ez a része. De igaz. Mind igaz, amit a fő­könyvelő és a főagronómus mondott. Van gond, baj elég, pedig búzából tavaly is 4,4 tonnát kombájnol­tunk, a kukorica átlaga is közel volt a hét tonnához. A termelési érték akkor 20 százalékkal nőtt, kevés he­lyen volt ilyen, de a terme­lés költségei is emelkedtek. Porzik az út. Napok óta nagy a meleg, igazi már a nyár. Autózás közben is gazdálkodunk, illetve be­szél róla az elnök. Már nem a növénytermesztésről, de a varrodáról van szó. Tavaly avattak egy üzemet, negy­venkét asszony kapott ben­ne munkát, és ha minden jól sikerül, a gyermekruha- varrás hoz majd egy fél­millió nyereséget. Mert mit lehet tenni? Ha már nincs alma, 24 hektár maradt a száztíz hektárból, a tudott okok miatt, szóval az al­mát pótolandó termel a tsz mást. Mondja az elnök azt is, hogy kooperációs hús­termelést terveznek. Az is­mert vállaji kolbász és sza- lonatermelést kívánják úgy felfuttatni, hogy Nagy- ecsed, Mérk és Vállaj tár­sul. A jelenleginél 4—5 szőr több töltelékárut és mást kívánnak értékesíteni. Ez zel növekszik az állatte­nyésztés jelentősége is ... E ltelt egy forró délelőtt. Beszélgettünk, né­zelődtünk. Aztán mégegyszer, újra megáll­tunk a Kraszna partján. Onnan a tikkasztó meleg­ben is zöld volt és eleven a határ. Sere Ernő Gazdák Kisvárdán a volt tanácsháza udvarán épül a legújabb lakó­tömb házgyári elemekből. (Elek Emil felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents