Kelet-Magyarország, 1984. augusztus (44. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-04 / 182. szám

1984. augusztus 4. Ä régi Nyíregyháza közlekedése Á fiákerek kora LÁTOGATÓBAN A várostörténésznél A konflisok megállója a megyeháza előtt. Itt állt egykor a Bessenyei-szobor is. 2. A múlt században a lófo­gatú bér járműveknek két fajtája alakult ki: az egysze­rűbb, egylovas kocsik (konf­lis, egyfogatú) és a kétlovas kocsi, bérhintó (a fiakker). Nevük a bécsiesített francia konfertáblifs) és a francia'— német fiacre szóból szárma­zik. Az utóbbi, a kétlovas fiáker szó a régebbi nyel­vünkben is, jelezve, hogy eleinte ez a fajta áll közelebb az úri magánihintók gyakor­latához, s csak később „de­generálódott” az ölesó, egy­lovas formává. Valószínűleg Nyíregyházán is ilyen „fejlődés” ment vég­be. Mindenesetre 1896-ban Geduly monográfiájának adatai szerint 150 bérkocsis­nak van iparengedélye váro­sunkban; 1915-ben 50 kétfo- gatúnak, 60 eg i'fogatúnak és 150 személyszállító taligának a forgalmazására adtak ki engedélyt. 1913-ban három négykerekű bérjárműnek van már gumikereke: ezek a „gumárádlisok”. Közhírré té­tetik azonban, hogy ezeknek a kocsisai is csak ugyanazt a tarifát szedhetik, mint a ré­gimódi tulajdonosok. Itt már szerepel a bértali­ga: ez már a további egysze­rűsödésnek, olcsósodásnak az eredménye. Ez a jármű a mi vidékünkön született típus. Dienes ö. István írja, hogy nyíregyházi formáját a híres kocsigyártó, a Kótaji utcai Antal János alakította ki (született 1859-ben és 1908-ig folytatta iparát), — az e vi­déken ismert paraszttaligá­ból. Lényege az igen nagy, méteres átmérőjű, nem egé­szen párhuzamosan álló ke­rekek, a széles nyílású, erős féder (rugó), az elegáns hág­csó, a lehajtható-felhúzható esővédő ernyő, amelyet egy szíjjal a ló faránál álló sór- védőhöz lehetett rögzíteni, hogy a szél vissza ne csapja; s az említett sárvédő sem merev, hanem visszahaítj ha­tó. Ez utóbbinak akkor van jelentősége, ha vagy két bér­lője van a talyigának, vagy pedig elegánsabb úriember az utas, aki mellett nem he­lyénvaló a kocsisnak helyet foglalnia. Ilyenkor a vissza- hajtatt sárvédőre ül, a ló fa­ra mögött jobboldalt és lábát a hágcsóra tekeri vissza, meg­lehetősen kényelmetlenül. (Akkotriham baloldali közle­kedés járta.) A taligákat kékre, zöldre, pirosra festették, a legutóbbi időben már szinte mindegyik sárga; a konflisok feketék. A felszereléshez tartozott még a pokróc: ez álló hely­zetben a lovat védte a hideg­től, menet közben az utas ol­talmát szolgálta, magával hozva azt az érdekes-csípő­sen jellemző szagot, amelyik elmaradhatatlan kísérője minden ilyen kocsikázásnak. A paraszt taliga általában kisebb kerekű, zártabb: ma­gasabb a két oldala s így mélyebb; lehet bele pakolni kupát, zarjdát, amivel a váro­si piacra jöttek vele a tanyá­ról; sárvédője is merev, nem visszahajtható. Krúdy tói kezdve mindenki szóvá teszi, hogy ennek a ta­ligának legnagyobb előnye: mély porban és feneketlen sárban a nagy kerekek nem ragadtak le, az erős; nagy nyílású rugók kiegyenlítették a döccenőket. így viszonylag folyamatosan és eléggé gyor­sam lehetett vele járni. A si­vatag hajójához, a tengeri vi­torlás su-ha-násához hasonlí­tották; mindegy: a mi talaj­viszonyaink között igen cél­szerű közlekedési eszköznek bizonyult. Csak nagyon régen nézték le a taligát, mert az két ha­tosért a világ végére is el­vitt; e század elejétől már túlnyomó a szerepe: sokak­nak szokott, állandó taligá- suk van. — A kétlovas fiá- kerek az én gyerekkoromban már ritkaságszámba mentek: inkább csak esküvőre hívták őket. Általában a konflis ko­csisoknak volt két lóra alkal­mas kocsijuk is, s ha kellett azzal jártak. Az esküvőkre egyébként elsősorban tarka vagy legalább szürke lovas kocsikat béreltek, mert az noz szerencsét az ifjú pár­nak.. A kocsik állomása, standja mindenekelőtt a nagyállomás és a belváros. A megyeháza előtti téren külön állnak a taligásofc a mostani irodaház előtti részen; a konflisok a Hősök szobra mögött sora­koztak, arccal a nagytakarék irányában. A Kossuth téren együtt várakoztak a mai me­gyei könyvtár templom felé eső járdájánál. Taligás stand volt a Hatzel téren; konfli­sok a mai Lenin téren: ré­gebben a Szarvas utca tor­kolatánál, később a Nyírvíz melletti Chriszt-sarkon. A bérkocsiíarifa 1916Hban, amikor a Nyírvidék évi előfi­zetési díja (heti 2 szám) 12 korona, a következő — a va­sútállomástól befelé: kétfo- gafúval 2,— (2,60), egyfoga­tú val 1,40 (1,80), taliga 0,80— 1,— (1,— ill. 1,40). Zárójel­ben az éjszakai díj. Ha ide­gen jött: a bérmegállapítási kérdésre a felelet: „odabí­zom”, ami — főleg rossz idő­ben — mély lélektani isme­retre vallott, hiszen ilyenkor mindig többet fizetett az utas. Mielőtt még kikövezték volna a vasúti (Széchenyi) utcát, itt feneketlen por és sár tenger terült el. Az 1900 előtti időben valóságos kocsi- verseny alakult ki az indó- ház felől jövő kocsisok közt. Az emlékezők megnyugtatnak: nem azért, mintha igyekeztek volna utasukat minél előbb házhoz szállítani, hanem aizért, hogy ne nekik keljen nyelniük az előttük haladók felvert porát ___ Az I. világháború idején, amikor már az 50 éveseket is elvitték 17-ben: a család­hoz tartozó asszonyok, sőt leányok is folytathatták az „ipart”, tekintettel arra is, hogy a lovaik bizony kevésbé voltak hadrafoghatók, mint a gazdájuk, s így itthon hagy­ták őket. Az egykori újságok nagy elismeréssel írnak a női kocsisokról, ment sohasem ré­szegek, nem káromkodnak, nem csalnak a tarifával — s mégis 'többet keresnek, mert az utas is jobbkedvűen, bő­kezűbben osztja a borra­valót. A bérkocsisok, talyigások olykor dinasztiákat alkottak. 1931-ben még virágzik a bér­kocsisok ipartestülete Jakub- csák Mihály elnöklete alatt. Pócsifcék, Povazsanyeczék, Zajáczék, Kovácsok több ge­nerációja nevezetes ebben a szakmában-. Híres és jelleg­zetes alak volt Lukcsu, aki állítólag postakoosiskénit kezdte: amikor már volt vas­útja Nyíregyházának, de Káliénak nem, s a két hely­ség között ő hordta (volna) a postát. Másért is emlegetik: bér­kocsis karában bőven hasz­nálta a szakmai védőitalt, s ezért (mint Leviczky L. is emlékszik rá) gyakran csúfol­ták a rigmussal: „Sárgarigó, gailambfés-zek, Lukcsu bácsi mindig részeg” —, s már kel­lett is szaladni, nehogy elér­je az öreg hajlós nyelű hosz- szú ostorának csípős vége a kántáló gyerekek pucér lába­szárát ... És nevezetes volt a borbá­nyai Magna bácsi is, akinek szürke lova be sok menya&z- szonyt és vőlegényt fuvaro­zott a háziasság hivatalos ré­vébe, és először az orosi sző­lőkben, autója is volt a har­mincas években, ami bizony nagy szó, hiszen már önma­gának állított konkurenciát a kegyetlen- gépesítéssel, a bérautóval Ez az utóbbi azonban már egy új fejezet­hez nyit lehetőséget. Következik: Konkurrens a kisvasút. Margócsy József ÍRÓASZTAL, néhány kedves tárgy, nem disz, kéz alá való, embert szolgáló hasznos dolog. Könyvespolc, dugig rakott, a szoba egyik falát egészen elfoglaló. A polcokon gonddal válogatott gyűjtemény. Dolgozószo­ba, amelyben a vendég is otthon érezheti magát, ahová belépni jó. W. VITYI ZOLTÁN, a Mátészalkai Városi Tanács nyugalmazott főtanácsosa. Amíg dol­gozott, a város mindenese, vagy ahogy sokan emlegették, a város nagykövete, diplomatája volt. Nagy része volt abban, hogy Mátészal­ka várossá lett és abban, ahogyan ez a kis­város nőtt, fejlődött, anyagiakban és szelle­miekben gazdagodott. Amióta korenged­ménnyel nyugdíjba merit, éppoly rendszere­sen ül le az íróasztalához, mint tette azt hi­vatalnok karában. Több, a városról szóló ta­nulmány szerzője kadványok szerkesztője Most a napokban „A középkori Mátészalka” címmel A Szatmár Múzeum Közleményei sorozat 6. számaként könyve jelenik meg. Ez egy nagyobb munka első kötete, jövőre je­lenik meg a második. Kínálkozik a kérdés: hogyan lesz valaki „jött emberként” a város szerelmesévé? — Valóban nem vagyok mátészalkai. Nyír­bátorban születtem, de kényért és otthont adó városom lett Szalka. így alakult az éle­tem és úgy érzem, hogy szerencsés vagyok ezzeL Ügy élni, hogy az ember ne szeresse a munkáját és ne szeresse a helyet, ahol lakk, nem szabad. Kérdezted, hogyan lesz valaki várostörténész — ha ugyan az vagyok? Erre azt mondom, hogy amit, vagy akt szeret az ember, azt ismerni is akarja. Minden ember lehetősége, hogy felépítsen magának, vagy inkább magában egy műhelyt, és ahogyan egy gyárnak, egy-egy munkafolyamatnak vannak szigorú szabályai, úgy ezeknek a bel­ső műhelyeknek is'Maiakul a munkarendje. — Szeretsz dolgozni? Bejönni a szobádba, leülni az asztalodhoz, kézbe venni egy köny­vet. ..? — Nagyon. Szeretek könyvtárba menni, szeretem a régi Okleveleket, az irattárakat. Magát a kutatást, a valamire való rátalálás örömét. Éppen úgy, ahogyan egy tartalmas beszélgetést, a a könyveimet... Vagyis min­dent, ami ehhez az életmódhoz hozzátarto­zik. Az eredménynek örül az ember, ez ter­mészetes, de maga az eredményig vezető út­nak is ezer öröme van. — A MOST MEGJELENŐ KÖNYV elősza­vában dr. Farkas József meleg hangon azt írja rólad, és ezt idézem is, hogy „A kutatás­ra, utazgatásra, másoltatásra, fotózásra és járulékaira sokszor alig volt elég a havi fi­zetés ...Az életerő, a szemvilág, a többszöri operáció, kórházi, klinikai magány olyk&r- olykor majdnem a végesig ért. A »megbics- kázottk gyógyuló szem, mely vágyta a kötés mögötti fényt, tanulmányok, oklevelek, sár­gult iratok mázsáit látta laponként, soron­ként, tavaszi napfényben — vagy nyári sza­badsághangulatban —, amikor mások azokat élvezték.” Más helyütt azt olvasom, hogy ....... mindennapos munkakönyves munkája mellett — a szerző — évtizedes, fogcsikorga- tóan aszketikus kutatásai során objektív, ál­modozásoktól mentes, kézbe vett oklevelekre épülő mátészalkai településtörténeti freskót készített...” Te viszont a kutatás, a munka öröméről beszélsz. Hogyan van ez? — Jóska évtizedes jó barát és az is igaz, amit ő leírt. Két évtized munkája érik be most itt a kezem alatt, ezzel a két könyvvel, és egy szintén közeljövőben megjelenő har­madikkal. Hogy mindehhez kell valamennyi lemondás, az természetes, de hát nem első­sorban a rosszra emlékszik az ember. — Hogyan lesz valaki kutató? Úgy tu­dom, családotok rokonságban áll a XVI. századi magyar történelemben nagy szerepet játszott Martinuzzi Fráter György családjá­val. Ennek a számon tartása vagy nem szá­mon tartása lehet út a történelmi kíváncsi­sághoz? Adott esetben a középkorhoz? — Nem tudom. Mindig érdekelt az iroda­lom és azt hiszem, mindig kíváncsi voltam a történelemre Azt mondtam az előbb, hogy amit, akt szeret az ember, arra kíváncsi is, -azt ismerni akarja. Ehhez hozzátennék még valamit. Én -láttam, végigéltem, -dolgoztam a várossá válást itt Mátészalkán. Lakótelepek; gyárak, utak, üzletek, a köztéri szobraink, amelyek mindegyikéhez van személyes kö­zöm is, egy pillanat alatt észrevehetőek, lát­ványosak. Van viszont a városiasodásnak egy másik, kevésbé látványos része is-. A város­lakó ember belső változása, a várostudat fej­lődése. Én hiszek abban, ezekkel az írások­kal ezt a fejlődést segítem A magam ereje, vagy tehetsége szerint Gondolj csak arra, hogy szellemileg is mekkora utat tett meg ez a város. Az én könyvem már a hatodik egy bizton folytatódó sorban. És ezek élnek, van­nak, hatnak, ahogyan Kiss István szobra, és a többi szobor is hat. De ugyanezt mondhat­nám el a zenéről, a könyvtárunkról, a mú­zeumról .. . Ha van aszketizmus az életem­ben, az életstílusomban, akkor azért annak értelme, haszna is van. — Sokszor hallani panaszt arról, hogy a vidéken élő kutató, irodalmár, művész sorsa igaztalanul nehezebb, mint a Budapesten, vagy a nagy városokban élőké. Te éltél Pes­ten is, élhettél volna nagyobb városban, hi­szen hívtak. Szálkát választottad. Miért? — MÁTÉSZALKA, egészen pontosan Lán- czy János választott engem „Elcsábított” egy jó lakással. De tréfán .k'viil: én hiszek ab­ban, hogy mindenütt lehet „európai” szinten élni. Embere válogatja hogyan él. Azt a tele­víziót nézik a tanyán is, amit Budapesten, és bárki megveheti azt a könyvet, amire szük­sége van. Igaz, távol esik innen- a levéltár, csak messzire van igazán nagy könyvtár. Igaz, innen messze vannak a színházak, no, de a vidék ember Pesten jártában elmegy a színházba-. Nagyon sok pesti ezt nem teszi meg ... — Én az elismerésre, az eredmények elis­mertetésére gondoltam. . És arra, hogy azért itt jobban magára marad az ember. — Ebben van igazság, de nem kellene hogy legyen. Más téma lenne, hogy ez az ország egyre inkább hasonlít egy óriásfejű csecsemőhöz. A kétmilliós Budapest, a két­százezres városok és a száz lelkes faluk kö­zött nincs arány. Nekem az a fontos, és ez fontos,_ hogy azért itt is van néhány naigyon jó barátom és az, hogy az országban sok he­lyütt van, A levelet elviszi a posta és az em­bert elviszi a vonat, ha már hiányzik a szó. Végül: a vidéknek is van előnye. Az a sok ember, akit közelről ismerek. Ezt nehéz, de talán nem is kell magyarázni. — Szereted az embereket? — Általában is, de ezen belül sóikat na­gyon. Felbukott itt az előbb az „aszkéta” szó. Ehhez annyit, hogy nem vagyok aszkéta, sem csodabogár, aki begubózik, hanem igen­is szeretek beszélgetni, leülni a barátokkal, ha úgy jón k a lépés; meginni velük egy po­hárnál, Szívesen nevetek és nem érzem al­sóbbrendű embernek art, akiinek a kertjé­ben egy csemetefa -többet ér, mint Mátészal­ka középkori élete, az erről szóló irodalom, esetleg az irodalom tévedései. Közgazdász vagyok és tudom, hogy a csemete is érték. Annak a növekedése éppúgy örömök forrá­sa, mint nekem a jegyzeteim vastagodása. — Nem beszéltünk, azaz csak nagyon ke­veset az életedről. — Nem hiszem, hogy szükség lenne rá. Gyerekkor, hadifogság ... Felnőttkor. Fela­datok. A népbolthálózat szervezése, bérrend­szer-kidolgozás ... Aztán hazajöttem, kikö­töttem itt. Tele jókedvvel, jószándékkal, az­zal a hittel, hogy be tudom rendezni az éle­temet, együtt a velem élők életével Vagyis az, hogy ember leszek. Egy életrajzból ennyi a fontos, a többi kénkedés, vagy mit tudom én micsoda. — A nyugdíjkérelmedben felsorolod, hogy hányféle testületben, társadalmi szervezetben dolgoztál. Hosszú e sor. Mi adott mindehhez erőt, honnan volt ennyi energiád? — Egyszerű. Mindig volt valami előttem, amit csinálni kellett. — És most min dolgozol? — GYŰJTÖK ÉS ÍROK. Most a héten ki­kerül a nyomdából ez a könyv. A vidéki magányról mér beszéltünk. Nos, ennek a megjelenését éppen a szőkébb pátriám, a város segíti anyagiakkal. Jövőre jön a má­sodik, már lektorált kötet, és közben egy har­madik ... Feladat bőven akad. És biztos va­gyok abban is, hogy ak tud segíteni, az ez­után is segíteni fog a munkámban. A köny­vek, dolgozatok, az összegyűjtött anyag pedig valamiképpen megmarad. És szolgál, aho­gyan tud. Embert és tájat egyaránt, ha tév­hitek ellen perel, és igazat állít. Bartha Gábor KU HÉTVÉGI MELLÉKLET W. VITYI ZOLTÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents