Kelet-Magyarország, 1984. augusztus (44. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-04 / 182. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. augusztus 4. ^ kvalifikáltabb, vagy ha úgy tetszik, jobban képzett legyen? Tisztelt szülők! Elgondolkoztatott magántermészetű panaszuk, amiben érzek egy kis közügyét is. Hogy olvasóink is értsék, miről van szó, röviden a beszélgetésünkön elhangzott „gyermeki méltánytalanságról”. Pályakezdő, friss diplomás, fiuk úgy döntött, nem veszi igénybe az önök, a szülők által felkínált segítséget, magyarán az összeköttetést, amely megkönnyítené az elhelyezkedését. Inkább elmegy a fővárosba, mert meg akar állni a saját lábán. Ha marad a megyeszékhelyen, isten tudja meddig, úgy néznének rá, úgy kezelnék, mint X-nek a gyermeke. Ez az, amitől irtózik, érvelt a fiuk, sohasem tudná, egy- egy teljesítmény elismerése vajon neki szól, vagy részben inkább a szülőknek. „Értsétek meg, nem akarok egy életen át a ti fényetekben sütkérezni. Elég volt a nyári gyakorlatokon, amikor mindig azt tudakolták, hogy X-nek a fia vagyok-e, és amiki megmondtam, hogy igen, mindig éreztem, egy kicsit kivételeznek velem. Én ebből nem kérek, nem érzem jól így magam. Ezért megyek el Pestre, ahol nem ismernek benneteket és tudat alatt sem érzem úgy, nem a saját munkám miatt becsülnek ...” Minden szülőnek fáj, ha a gyermeke kirepül a fészekből. Azt se gondolom, minden gyermeknek követni kell a példát és másutt keresni az érvényesülést, mégis nagyon becsülöm a fiatalember erkölcsi bátorságát, kockázatvállalását, önmaga megméretésére tárgyilagos, elfogultság nélküli utat választott. Feladta a kényelmes családi fészket ahol különszobája volt, elment a fővárosba, ahol a szolgálati szobában hárman laknak. Ezért is nem értem — bár érzelmileg . érthető —, hogy most hálátlansággá!?'; hűtlenséggel vádolják az önálló útra'iá- iß pett gyermeket. Valójában nem azért döntött így, mert kevésbé szereti a szüleit, mint eddig hitték, hanem mert bizonyítani akar. önmagának. Eszembe jut egy ismerősöm, aki kegyetlenül megszenvedett e vétlen szülői teherrel. Apja az egyik megyei intézményünk második számú vezetője volt. A fiúnak mindig duplán kellett bizonyítania, az egyetemen is, később is, amikor elvégezte a tanulmányait és az egyik szabolcsi intézménynél helyezkedett el. Azóta szakmájának egyik kiválósága, tehetséges, szorgalmas, szerény ember, tudományos munkásságával hazai és nemzetközi elismerést is szerzett. „Azon imádkoztam, hogy az apám menjen már nyugdíjba, mert ki nem mondva, néhány kolléga nem becsülte úgy az eredményeimet, mint ahogyan vártam. Mintha a szakmai előbbrejutásom mögött az apám állt volna. Az apám, valóban segített nekem. Nem azzal, hogy eljárt a profoknál, vagy a későbbi főnökeimnél, hogy helyezzenek magasabb beosztásba. Azzal, hogy a család meghittsége, melegsége vett körül bennünket, gyerekeket, hiába volt az apám igen elfoglalt ember.” Nem akarom sajnáltatni az ismertebb, közép- vagy első számú vezetők gyermekeit, akik között, akárcsak egyébként éppúgy van trehány, szerencselovag, a szülők beosztását kihasználni akaró — mint ez az igen becsületes, tehetséges, szorgalmas, aki nem kíván szülői mankókon állni. Nincs is szüksége erre, egészséges önbecsülése nem engedi meg. Mindez nem feltétlenül azzal jár, hogy minden gyermeknek idegen, semleges területen kell bizonyítaniuk, el kell hagyni a családi fészket. De az önök esetében ez így alakult és nincs benne semmi rossz. Az idegen „terep” jó iskola lehet a tapasztalatszerzésre, az önállóság kifejlesztésére. S ha majd mégis hazajön a fiuk és itt áll munkába, mindenképpen növekedni fog az ázsiója. S remélhetően nem azért, mert sok ember fülének cseng ismerősen a név, hanem a semleges Dálván hitelesített teljesítményért. Nagy Lajos művezetővel a jó munkásról A Az utóbbi évek egyik legnagyobb karri- w ért befutó kifejezése a magyar nyelvben a „kvalifikált ember”. Hallottunk m3 már kvalifikált igazgatóról, mérnökről, állattenyésztőről, s egyre többet a kvalifikált munkásról. Ön szerint ki az igazán kvalifikált szakember, egyáltalán magát annak tartja-e? — Attól függ, mi ért a jelzőn. Ha azt, hogy jól képzett, gondolkodóba ejt a kérdése ... Ha viszont azt, hogy sokoldalú — igaz eléggé halkan —, de megkockáztatom az igent. Én azonban azt mondom, bánjunk csínyján e. dicsérő szóval, mert, féló, ha sokat használjuk, úgy járunk majd vele, mint nem is olyan régen az „aranykezű” minősítéssel, amit ráaggattunk boldog-boldogtalanra. Tudom, sokak előtt szentségtörés amit most állítok, de szerintem csak két fajta munkás létezik. Jó és rossz. Lehet énfelőíem az illető akármilyen kvalifikált, innovatív, meg kreatív, ha nem a legjobb tudása szerint igyekszik tenni a dolgát. Mert mi hasznát veszem én annak a villanyszerelőnek, aki ismeri ugyan Ohm és Amper összes állítását, de nem képes egy konnektor megjavítására. A Iménti mondatai azt sejtetik, ön mint w művezető eléggé feszesen tarthatja a gyeplőt. Talán túlságosan is feszesen? — Ugyan! Ne tévessze meg, hogy néha nyersen fogalmazóik. Az előbbi gondolatokat különben is elsősorban a magam sorsa mondatta velem. 1967-ben szereztem meg Nyíregyházán a villanyszerelő szakmát és a katonaságot kivéve egészen a legutóbbi időkig állandóan tanultam. A közben megszerzett bizonyítványaim száma ma már meghaladja a tízet. Csak a legfontosabbakat említem: elvégeztem az elektromos motorkezelői tanfolyamot, energetikai oklevelet szereztem, leérettségiztem az ibrányi gimnáziumban, beiratkoztam a miskolci erősáramú szakközépiskolába, ahol azt befejezvén, technikusi [ * vizsgát tettem; j s-. közben elvégeztem a marxista egyetemet is. Sejtem, a hozzám hasonló emberekre gondolhattak, amikor a kvalifikált kifejezést emlegették. Én azonban óva intek mindenkit, hogy túlságosan gyakran használják, mert a szónak már most is vannak mellékzöngéi. S ha már mindenáron különbséget akarunk tenni, maradjunk meg a bevált jelzőknél: X jó, Y meg rossz munkás. A Mégis mitől függ az, hogy valaki jó, w vagy rossz dolgozó? — Attól, hogyan végzi munkáját. Általánosan elterjedt a nézet, hogy az a legjobb munkás, aki minél inkább képzett. Elfogadom, de csak részben. Arról ugyanis hajlamosak vagyunk elfeledkezni, hogy a tudás, az ismeretek birtoklása önmagában még kevés. Az én szememben annak van becsülete, aki gazdag ismeretanyaggal rendelkezik, s megvan ahhoz is a képessége, hogy ezt kamatoztassa. Ha ez a két tulajdonság egyetlen emberben ötvöződik, hegyek mozgatására is képes. A Állítása szerint egyedül ma már az ^ akarat kevés, ha nincs mögötte megfelelő tudás. Hátha mindkettő hiányzik .. .1 — Így is el lehet lébecolni. S tapasztalataim szerint nem is mindig járnak anyagilag sokkal rosszabbul annál, mint aki nekifeszül a hámnak. Természetesen, ehhez igénytelen vezetés, közömbös kollektíva szükséges. Mert valljuk be, gyarlók vagyunk mi emberek, hajlamosak vagyunk a dolgok könnyebbik végére állni. Pláne, ha azt látjuk, hogy nem érdemes törni magunkat, úgysem honorálják igyekezetünket. A Munkahelyén, a nagyhalászi zsákgyár- w ban honorálják? — Biztosan ismeri a mondást: minden cigány a maga lovát dicséri. Én is. Bár kérdésének időpontja nem éppen szerencsés, alig fél esztendeje csökkent a fizetésem. Nem kell semmi rosszra gondolni, csak éppen engem is utolért a sors, kineveztek művezetőnek. S hiába emelkedett az alapfizetésem, mégis kevesebbet keresek, mint csoportvezetőként. De hát az az igazság, magunknak köszönhetjük mindezt, hiszen mi követeltük a nagyobb önállóságot, a tágabb döntési lehetőséget. Ennek ellenére állíthatom, nem bántuk meg, hogy kiharcoltuk jogainkat. Csoportvezetőként ugyanis nekem például csak javaslati lehetőségem volt, így azonban szabad kezet kaptam sok mindenben. A gyár vezetői nem szólnak a dolgomba, de azt megkövetelik, hogy feládatainkat teljesítsük. gb A nagyhalászi zsákgyárról az utóbbi ^ időkben egyre többször hallani elismerő szavakat. Rendkívül modern gépparkkal, jól felkészült szakemberekkel ren„...Tutínr, sokak előtt szentség- törés, amit mást állítok, de széria* tem csak két fajta munkás létezik, ló és rossz. delkeznek, ahol ritkán áll le a termelés egy-egy váratlanul meghibásodó berendezés miatt. De korántsem volt ez mindig így. Hogyan jutottak idáig? — Nagyon-nagyon sok küszködés után. Én 1971-ben kerültem a gyárba, akkor még a neve is teljesen más volt, ha jól emlékszem, Tiszántúli Rostkészítő Vállalat Nagyhalászi Kendergyárának hívták. Ha kinéz az ablakon, láthatja ott messze azt a nyárfasort. No, ott álltak a hatalmas kenderkazlak, kicsit idébb meg az áztatómedencék. A viharvert épületekben pedig a nyolcvan-száz esztendős gépek, melyek ha elkezdtek zakatolni, porzani, azt hitte az ember, hogy a pokol tornácáig jutott. A kender azonban rövid idő múltán egyre inkább kezdett kiszorulni, s letelepítették Pestről a jutazsákok gyártására a fonó-, szövőgépeket. Csöbörből vödörbe... Hiszen ezek a gépek sem voltak száz esztendősnél fiatalabbak, s a por, a piszok, a zaj szemernyit sem csökkent. így vegetáltunk vagy három évig, mikor aztán valóban korszerű gépekhez, berendezésekhez jutottunk: a pesti központtól megkaptuk a korszerűnek számító műanyagszál-húzó gépieket, melyek itt a világszínvonalat jelentették, Dehogy voltak azok, ám mi nagyon örültünk jöttüknek, hiszen tudtuk, hogy elkezdődött valami. Az idő tájt verődött ösz- sze a mai csapatunk is. Huszonheten vagyunk, vannak közöttünk villanyszerelők, elektroműszerészek, erősáramú technikusok, s amit ki szeretnék emelni, a csoportnak csaknem a fele azóta már leérettségizett. S teljesen önszántából, hiszen még csak arra sem számíthattak, hogy a gimnázium elvégzése után fizetésük automatikusan emelkedik majd. 0 Mi ösztönözte tehát őket a tanulásra? — Tudjuk, külső körökben általánosan elterjedt a nézet, miszerint a munkások csak egyetlen istent tisztelnek, a pénz istenét. Nem tagadjuk, szeretjük, ha pénztárcánk tömve, de nem jobban, mint az orvos, a tanár, a kozmetikus. És miért furcsa az másoknak, ha egy villanyszerelő nem elsősorban az anyagiakért tanul, hanem magáért a tudásért? Sajnos, nem mindenkinek adatik meg az a szerencse, hogy szülei a tizennégy éves gyereket — ha tetszik neki, ha nem — rászorítják a tanulásra. Az az igazság, ebben a korban nekem sem volt túlságosan nagy kedvem a tanuláshoz, a gimnáziumhoz, ezért is mentem ipari tanulónak. Villany- szerelő lettem. Jó szakma, tanáraim is szigorúan fogtak bennünket, így a vizsga után nemigen jöttem zavarba, ha azt a bizonyos konnektort ki kellett cserélnem. De akkor már igen, amikor olyan társaságba keveredtem, ahol Solohovról beszélgettek, a második világháborúról vitatkoztak, vagy az afrikai országok jellemzőit ecsetelték. S én ilyenkor hallgattam, mert nem tudtam, ki írta a Csendes Dont, s nem tudtam, hol pusztult el a 2. magyar hadsereg. Ahogy kezdett benőni a fejem lágya, úgy erősödött meg bennem az elhatározás: tanulni kell. Hasonlókon mehettek át az itteni barátaim is, hiszen nekik is egyre inkább érezniük kellett a tudás hiányát. Hát ezért küzdhet- ték végig azt a rengeteg tanfolyamot, a gimnáziumot, a technikusi minősítőt. gk Ám az a villanyszerelő, lakatos, aki is-‘ ^ meri ugyan Akszinya és Grigorij szerelmének történetét, még nem biztos, hogy szakmájának is mestere. Egyáltalán egy- egy üzemnek, vállalatnak fűződik-e érdeke ahhoz, hogy szakmunkása minél — Feltétlenül. Igaz, különösen kezdetben nemigen pazarolják az üzemek a kitüntetéseket. De hát ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen a közösségnek elsősorban az az érdeke, hogy a termelés zökkenőmentes Legyen. Miért kapjon az illető azért fizetés- emelést, hogy elvégezte a gimnáziumot? Majd ha az itt megszerzett ismereteket a munkájában is kamatoztatja, nagyobb tudásának hasznát veszi a kollektíva is, akkor igen. Akkor viszont feltétlenül. • Mert a papír önmagában még keveset ér. Azt azonban annyi bizonyítvány megszerzése után állíthatom, igenis hasznát veszi a gyár, ha dolgozója tanul, s még akkor is, hai látszólag az üzem szempontjából teljesen érdektelen iskolákban gyarapítja ismereteit.' Mert az embernek tágul a látóhatára, észrevesz olyasmiket is, amiket eddig nem látott. S a többség nem csak észreveszi, de szóvá is teszi a fonákságokat. Ez pedig óriási dolog. Hiába erőltetjük mi ugyanis a munkahelyi demokráciát például, ha az emberek nem képesek megfogalmazni véleményüket, s csak egymás között sutymorognak. így értelmes javaslataik sem juthatnak el a vezetőkig, akik azt is hihetik, minden rendben van az általuk vezetett üzemben, hiszen az emberek nem szólnak gondjaikról. Természetesen, nemcsak az üzem jár azzal jól, ha dolgozója tanul. Elsősorban a munkás. Hányszor voltam tanúja, hogy a fizikai munkás csak hebegett-habogott, ha megszólította a főmérnök, vagy az igazgató. Hiába értette mesterien a szakmáját, arra már képtelen volt, hogy kicserélje gondolatait a felettesével. Az ilyen ember sokszor még a saját érdekeit sem tudja megvédeni, hát még a másokét...! £ Említette, hogy csoportjának csaknem ^ fele középiskolai végzettséggel rendelkezik, mely a kívülálló előtt magasabb felkészültséget sejtet. Tudják-e kamatoztatni ezt a csoport tagjai? — Nem túlzók, ha azt mondom, hogy az itteni géppark korszerűsége meghaladja a megyei átlagot. Nemrég például egy igen bonyolult NSZK-ban készített berendezést kaptunk, ám ezt össze kellett kötnünk a régebben munkába fogott olasz berendezésekkel. A nyugatnémet szerelő a fejét vakarta, s kezdetben mi is csak kerülgettük, mint macska a forró kását. Aztán a mi fiaink mégiscsak összekapcsolták a gépsort. De mondok egy másik, még frissebb példát. Azt talán tudja, hogy modern pneumatikus síkszövőgépeket is alkalmazunk. Nos, van ebben egy speciális, vetülékellenőr-kontrol- lamella nevű alkatrész, mely ha meghibásodik, hiába minden, nem termel a gép. És nem lehet ezt az alkatrészt beszerezni egész Európában. De még ha lenne is, pénz nincs rá. Gondoljon bele! Tavaly a vállalat még húszmillió forintot biztosított az import alkatrészek beszerzésére, ebben az esztendőben mindössze hetet! És a mi külföldön beszerzett síkszövőgépeink sorra lerobbantak, alkatrész meg sehol. Mit tegyünk? Elővettük a szakkönyveket, -folyóiratokat, hátha nyújtanak majd azok valami segítséget. Lassan már kezdett is körvonalazódni bennünk, hogy mi is lehet a megoldás, amikor véletlenül Nyíregyházán járva bekukkantottunk a barkácsboltba. Megláttunk ott egy parányi fototranzisztort, meg egy diódát, s egyik társunknak, Szalkó Imrének — aki egyébként elektrolakatos, de szinte észrevétlenül átképezte magát műszerésznek — beugrott a megoldás: talán e két parányi műszer ötvözésével pótolhatjuk a hiányzó alkatrészt. Sikerült. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a tranzisztor százharminc forintba, a dióda pedig mindössze négy forint hetven fillérbe került. — Azt hiszi, ha a gyár munkásai nem törődnének a szakmai tudásuk karbantartásával, sikerült volna megoldani a rejtélyt? Aligha. És itt térnék én vissza az iskolázottság kérdésére. Ha az embernek nem nyitják fel időben a szemét, s nem tágítják ki a látómezejét, egészen biztos, hogy az agyát sem fogja megerőltetni, ha egy új problémával találja magát szemben. , A Biztosan ismeri a mondást: az ember a w piacról él. Mi haszna volt például Szalkó Imrének abból, hogy néhány száz forintból megoldotta a kéthónapos rejtélyt? Elismerő szavakon kívül kapott-e valami mást is? Egyáltalán mi ösztönzi Önöket arra, hogy munka mellett tanuljanak, s ezt, látatlanban is, de hasznosítsák? — Nagyon egyszerű erre a válasz: mindig többet akar az ember. Szalkóék például benyújthatják majd eljárásukat újításként, minden bizonnyal szép összeg üti a markukat. De én tudom, nem a pénzért törték a fejüket, önmaguk és társaik előtt akarták bizonyítani: nem hiábavaló a könyv, a folyóirat lapozgatása. S én azt is tudom, ha valami tunya kollektívában dolgoznának, nemigen erőltették volna meg agytekervé- nyeiket. S nekünk éppen ez a fiatal, állandóan többet akaró közösség adja a legnagyobb hajtóerőt. A múltkorában kérdezem a kisebbik, hatéves fiamtól: — „Mi akarsz lenni gyermekem?” S azt mondja erre: — „Nyugdíjas, apukám. Annak nem kell dolgozni.” Remélem, felnőve olyan kollektívába csöppen majd, mint az apja, akit annak idején, igaz már felnőtt fejjel, de mégiscsak arra ösztökéltek, hogy tanuljon, képezze magát. Hogy a közösség minél nagyobb hasznát vegye. Köszönöm a beszélgetést. Balogh Géza
