Kelet-Magyarország, 1984. augusztus (44. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-25 / 199. szám

------------------------------ VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN Mil HÉTVÉM MELLÉKLET 1984. augusztus 25. Panaszkodik V. nagyköz­ség iskolaigazgatója: — Mégis tűrhetetlen, min­dent megadtunk a két kol­léganőnek, mégis elmen­tek. Próbáltam a lelkűkre beszélni. Hiába. Butikot nyitottak. Az egyik virágo­kat árul, a másik kötött holmikat. Kérdeztem, nem szégyellik-e, legalább a gyermekektől és a szülők­től. Azt válaszolták: nem. XXX Megkerestem akkor a két hitehagyott tanárnőt. Ütipoggyászomban volt buzdítás és kétely. Volt, aki azt mondta, jól oda kell mondogatni nekik az új­ságban, mert tényleg tűr­hetetlen, hogy sokéves ta­nulás után, államköltségen, valaki fogja magát és szeg­re akasztja a diplomáját és beáll virágot, kötött kar­digánt árulni. Jól le kell dorongolni őket, mint a ne­velői pálya dezertőrjeit, szö­kevényeit, akik a pénz mi­att mindent odafagynak, felejtik az esküt is, amit a pályakezdéskor tettek ... Volt, aki viszont pártfo­gásába vette a butikos ne­velőket. Mondván: biztosan elég okuk volt arra, hogy így döntsenek. Annyi az is­kolákban a kicsinyes furká- lódás, önkényeskedés, a ki­szolgáltatottság, különösen, ha a pedagógus egyedül­álló nő, vagy özvegyasz- szony, hogy nincs ezen semmi csodálkoznivaló. — Mindenki úgy boldogul, ahogy tud, a nevelőnek is joga van a több pénzhez, ha megdolgozik érte ... XXX — Két okom volt rá, hogy ideiglenesen búcsút mondjak az iskolának — kezdte a fiatal tanárnő, a virágárus-pavilon újdonsült cégtulajdonosa. — Először is, belefáradtam. Az én osz­tályomban volt mindig a legtöbb cigánygyerek. Ne higgye senki, hogy elfogult vagyok velük szemben. Ak­kor nem tanítottam volna őket jó tíz esztendeig, az igazgatóm szerint kielégítő eredménnyel. A múlt két- három évben azonban any- nyira megszaporodtak a túl- korosak az osztályomban, hogy nem bírtam velük. A nagyobb fiúk olyan meg­jegyzéseket is megengedtek maguknak, szemtelenül és nekem címezve, amit már nem lehetett szó nélkül hagyni. Amikor bementem az igazgatóhoz, azt vála­szolta, ugyan, ne legyen már olyan kényes, tegyen úgy, mintha nem hallotta volna... Ebből elegem lett... Elmondta még azt is, hogy a virágáruda nem va­donatúj ötlet, a szülei vi­rágkertészek, a butik az édesanyja nevén volt eddig, aki mindinkább fárad. Ö a tanítás után eddig is min­dennap segített az édesany­jának, csokrot, koszorút kö­tött, kiszolgálta a vendége­ket. Sondolt egyet — igaz, több hónapos töprengés előzte meg a döntését —és kikérte az iskolából a mun­kakönyvét. — Azért valamikor, ké­sőbb, nem tudom megmon­dani, mikor, vissza szeret­nék menni az iskolába. Hi­ányzik nagyon. Sok gyerek azóta is idejár hozzám és amikor nincs vásárló, bi­zony leülök velük és elő­szedjük a számtanpéldát, minthogy matematika—fizi­ka szakos tanár vagyok ... XXX A másik renegát tanárnő sem zárkózott el, hogy el­mondja butikossá válásá­nak rövid történetét. Egy kicsit el is érzékenyül, amikor volt iskolája kerül szóba, ahol annyi feledhe­tetlen évet töltött, annyi fiatalt indított el nevelő­társaival, a magasabb tu­dományok meghódítására. Van jócskán tanár, orvos, mérnök, jogász, kirakatren­dező, belsőépítész, katona­tiszt, búvár, kisiparos a ta­nítványok között. — Most ez a butik az is­kolám. Mert én megmarad­tam pedagógusnak. Nem akarok rosszat mondani a volt iskolámról, mert nem lenne méltó hozzám. Az vi­szont igaz, nagyon sokszor elvette a kedvem, hogy mindig utolsó voltam a fi­zetési besorolásnál, a jutal­mazásnál. Nem a munkám miatt, azt szóban mindig kiemelten elismerte az igaz­gató. De egyszerűen elvet és sajnos gyakorlatot faragott abból, hogy a férjem jól kereső orvos — ami igaz is volt. — Ezért én érjem be a minimális, vagy fillér nélküli besorolással. Ilyen is volt. — A lelkem kitehettem, akkor se kaptam annyit, mint a tantestület leggyen­gébb tagja. Nem vagyok anyagias, de a saját mun­kám mély lebecsülését lát­tam ebben a ferde ítélke­zésben, ami előbb-utóbb el­keseríti az embert. Hát egyszer-egyszer nem lehet különválasztani a férjem jövedelmét és az én mun­kámat, a saját teljesít­ményt? — Megkönnyeztem én ezt az elhatározást. De nem bántam meg. Az emberek azóta is tisztességgel, szere­tettel vesznek körül, nem érzek semmi lekicsinylést, „értékcsökkenést”, hogy kis­kereskedő lettem. A legked­vesebb vásárlóim a tanít­ványaim és a (Szüleik. Sza­badabb a mozgásterem is. Kapcsolatban állok egy pesti kisiparossal, akitől az árut veszem. S miután rész­ben rá is kényszerültem a férjem halála miatt, hogy a megszokott életnívóért töb­bet kell dolgozni, ha csak nem történik velem valami, s meg tudok élni a butik jövedelméből, innen aka­rok nyugdíjba menni.. Segít a kislányom is, aki­ről a butikot elneveztem ... XXX Most azokról, akik nem hagyták el a szakmát, mun­kakörüket, de pihenés, mű­velődés, vagy bármi egyéb helyett délutánonként, es­ténként, szombaton és va­sárnap nehéz, de jól fizető segédmunkát vállalnak. Na­ponta olvashatunk ilyen ajánlatokat a Kelet-Ma- gyarország apróhirdetései között is. Egy fiatal kollé­giumi nevelő, akiről vélet­lenül szereztem tudomást, kőművesek mellett dolgo­zik, segédmunkásként. Há­rom-négy, olykor ötszáz fo­rintot is megkeres napon­ta ... —■ — Saját lábára akar áll­ni a fiam — mondta he­lyette az édesapa, aki az egyik írásunkhoz fűzött megjegyzéseket, melyben a pedagógusok megbecsülé­séről, avagy inkább annak hiányáról szóltunk. — Ha lakáshoz akar jül­ni, muszáj ilyen munkát vállalnia. Ezért tanult négy évig, hogy most a hatosz­tályos kőműves dirigál ne­ki... Igaz, fizet is. Beszél­hetünk itt türelmetlenség­ről, miegyébről. Nem taga­dom, a fiamban is lappang egyfajta idegesség. Nem a meggazdagodás, hanem a sa­ját fészek hajtja. Vannak kollégái, akik bukott, meg gyenge tanuló gyerekeket tanítanak. összecsapják őket, öt-hat gyerekkel egy­szerre foglalkoznak. De a pénzt mindtől külön-külön ugyanúgy megkérik, mint­ha egyénileg tanítanák őket. Hát a fiam ilyenre nem volna képes. Ezért inkább lapátol, maltert kever, tég­lát hord... XXX Háromnapos csoda övez­te az egyik megyei intéz­ményünk vezetőjét, aki nem röstellt kiállni a sóstói für­dő egyik bejárata elé és ba­rackot árult. Az intézmény dolgozói közül sokan össze­súgtak a háta mögött. Mi­csoda anyagiasság! Lejárat­ja az intézményt. Adja el a boltoknak, ne ő kofás- kodjon vele... — Nem tagadom, még a feleségemmel is összevesz­tem emiatt, mi legyen. A barack gyorsan elérik, vagy eladjuk, vagy elmegy a semmibe. Most könnyű len­ne azt mondani, azért áll­tam ki a strand elé, mert kíváncsi voltam, hogy fo­gadják az ismerősök. Ez nem lenne igaz. Vettem a bátorságot és félretettem az előítéletet. Kiálltam. El­osztogattam már minden rokonnak, ismerősnek, amit lehetett. Hagyjam elrohad­ni? Vagy fogadjak egy em­bert, aki árulja? Igaz, volt, aki ezek után egy kicsit húzta a vállát, nem egészen úgy köszönt, mint ezelőtt. De volt olyan ismerős is, aki gratulált. Azt mondta, nagyobb ember lettem a szemében. XXX Egy Amerikából itthon járt hazánkfia, aki majd­hogynem nagyobb kíván­csisággal, drukkal szemléli, tanulmányozza itthoni kö­rülményeinket, mint sok itthoni atyánkfia, baráti társaságban azt mondta: — Tudjátok, mi a ti ba­jotok. Szégyellitek a mun­kát. Ne gondoljátok, hogy Amerikában a tehetősek többsége csak élvezi a hasz­not, nem dolgozik. Irtózato­san meg kell dolgozni a megélhetésért, ez igaz. De ott a gazdagnak se szé­gyen a munka. Nem szól­ják meg érte. Sőt. XXX Sajnos, személyesen nem sikerült találkozni a válla­lati főmérnökkel, aki a megyeszékhely egyik nem is annyira külterületén má­sodállásban juhászatot ren­dezett be. öt magát, a szomszédok se ismerik, nem látták ott egyszer sem. Körülbelül 300—400 juh gazdája, pontosabban ha­szonélvezője. Három alkal­mazottja látja el ugyanis a juhászat minden munkáját. A „főnök” szerzi be a leg­fontosabb eszközöket, tár­gyal a juhtúró, sajt értéke­sítéséről, tartja a kapcsola­tot az állat-egészségügyi szakemberekkel. És viszi a pénzt a melósoknak. És az OTP-be... XXX Van, aki fut a pénz után, de meg is dolgozik érte. Keményen. Olykor önpusz- títóan. Mások szintén fut­nak a pénz képében megje­lenő kék madár után, de inkább akár a kapitalisták, a meglévő tőkét fektetik be, azt forgatják. Kupecked- nek, ügyeskednek. Kialaku­lóban van — talán már ki is alakult — társadalmunk­ban egy vállalkozói típus, ami nem tévesztendő össze a kisvállalkozásokban dol­gozókkal. Amiről mi beszélünk, azok nem a saját, hanem a mások munkájából akarnak megélni. Mégpedig pazarul. Ök csak vállalkoznak, üz­letet kötnek, felveszik a rendelést, eljárnak a hiva­talos helyeken, legalizálják a működésüket. Kihasznál­ják, hogy az ellenőrzés nem fogja át az élet min­den zugát, megszedik ma­gukat. Sokan éppen rájuk harag­szanak, nem azokra, akik kisvállalkozásban, szabad időben, kezük és eszük jó­voltából gyarapítják jöve­delmüket. De olykor nehéz átlátni a tisztességes és a munka nélkül szerzett jö­vedelmek szövevényes háló­in. Az emberek csak azt látják, a másik boldogul, mindenre telik, ő pedig ki­dolgozza a lelkét, mégis alig jut előbbre... XXX Mánia? Tömegpszichózis? Divat? Egymás őrjítése? Emberek tucatja töri a fejét a legfantasztikusabb meg­gazdagodási ötleteken. Néha egy lapra feltéve mindent, amit a szakmában elértek, amit anyagiakban is meg­szereztek. Egy főiskolai végzettségű, egészségügyi intézményben dolgozó fér­fi, akiről mindenki úgy tud­ta munkahelyén, él-hal azért, amit csinál, nem is volt „alulfizetve”, szinte egyik napról a másikra fel­mondott. Felcsapott vásá­rozónak. Járja az országot. Nem bánta meg, állítólag. Van olyan nap, saját beval­lása szerint, hogy a két-há- rom ezer forintot is meg­keresi. — Ez rendben is volna — mondta baráti társaságban. — Amit árulok, kuriózum, alig van konkurrencia. Vi­szont, tagadhatatlan, hogy ráment a házasságom. Alig vagyok otthon. A felesé­gem mindig egy kicsit fél­tékeny természet volt. Most viszont az istennek se hi­szi el, hogy amíg távol va­gyok, egyszer sem csalom meg... XXX Szó sincs róla, hogy a családok felbomlásának egyetlen és legfőbb oka a pénz utáni hajsza. Ennek ellentmond az a tény, hogy az esetek egy jelentős ré­szében nem, vagy alig ját­szik szerepet az anyagi helyzet. Mégsem árt idézni egy megyei elemzést, amely az életvitel káros jelensé­geiről szólva így fogalmaz: „A legnagyobb gond, hogy egyre több házasság bom­lik fel. Ma a lakosság több mint 5 százaléka elváltán él, ez az arány 1970-ben csak 3 százalék volt. Igen magas az évente felbontott házasságok arányszáma és annak emelkedő tendenciá­ja. (1970-ben elvált 797, 1980-ban ezer család.) Töb­bek között ennek is és a családközösség elbizonyta­lanodásának a következmé­nye a nagymértékben nö­vekvő veszélyeztetett csalá­dok és gyermekek száma. Egyértelműnek mondható az a rendőrségi megállapítás, hogy a bűnözők jelentős hányadának életvitele csa­ládi okokra vezethető visz- sza...” XXX Sokféle levelet hoz a posta a szerkesztőség cí­mére. Egy részük elfogult, túlzó, de hiba lenne kézle­gyintéssel a szemétkosárba dobni. Ezek is életünk torz vonásainak tükrei, divattá, szokássá válik mindenről túlzóan, szándékosan sar­kosan beszélni. Talán, hogy jobban odafigyeljenek rá­juk. — Azt írják meg, hogy az egyik ismerősöm, akinek ta­valy négyes találata volt a lottón, egy szocialista bri­gáddal hozatta rendbe a te­levízióját. Mondván, ő sze­gény nyugdíjas. Egy kicsit igaz, járáshibás, éppen ka­póra jött neki, hogy a rok­kantak évében ilyet is meg­csináltak a brigádok. In­gyen és bérmentve. Hát az ilyen nem süllyed el a szé­gyentől ? XXX Szabolcsban élő József Attila-díjas költőnk mesél­te a minap felháborodva, hogy az egyik verselgető, önmagát költőnek hívó tisz­telője ezer forinttal lepte meg. Postán küldte számá­ra a pénzt — miután a hozzá küldött verseit visz- szaküldte az illetőnek, nem éppen dicsérő szavakkal. Az elmarasztaló „kritikusi vé­lemény” elolvasása után jött az ötlete a rímfaragó­nak, hogy megpróbálkozik az ezer forinttal, amit ter­mészetesen versei elolvasá­sának díjaként <— lektorá­lás fejében — kívánt a költőnek honorálni — Természetesen azon­nal visszaküldtem a pénzt — de még mindig nem tu­dok napirendre térni, hogy ez is megfordulhat egyesek fejében. Mintha a tehetség- telenséget — pénzzel — te­hetséggé válthatná bárki is... XXX Talán nehézségek árán tudja összerakni e mozai­kokat az olvasó. Annyi a közös bennük, hogy mind a pénzzel függ össze, azaz — ha nem is minden eset­ben — de a pénznek va­lamilyen szerep jut — ha a tettek mozgatórugóit vizsgáljuk. Egyszer ok, máskor következmény a pénz. Olykor pedig a csá­bítás sokarcú ördöge, ami nem csak gondtalanabb életet, anyagi boldogulást, nagyon sokszor keserves csalódásokat, bukásokat, ki­ábrándulást is tartogat kö­vetőinek. Egyszer már he­lyesbítésre szorul a közis­mert — igaz, a régi világ­ban gyökerezett szólásmon­dás — a pénznek nincs sza­ga. Ha nem veszítettük el a józan érzékünket — szaglá­sunkat — bizony ennek az ellenkezőjét is bizonyítani lehet. A pénznek valóban nincs szaga, ha elfordu­lunk és nem akarjuk érez­ni. A pénz gazdájáról árul­kodik. Mégha a gazda oly­kor nem is vesz erről tu­domást és akár a papír­bankókat, kezével simára simítja lelkiismeretét is .. pa« Géz, R pénznek nincs szaga ?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents