Kelet-Magyarország, 1984. augusztus (44. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-19 / 195. szám
Váci-díj énekért Erdős Jenő boldog nyugtalansága Olyanokat, akik önmaguknak is ritkán vallották meg érzéseiket. — Negyvenegy húsvétján már egy százötven tagú dalárdánk volt. Az emberek felfedezték a közös éneklés örömét, izgalmát. Volt ifjúsági énekkarunk, de a színjátszás is lázba hozta a falut. Ez szó szerint is igaz, amikor előadtuk Darvas József drámáját, a „Szakadékot”, a tanítót alakító szereplőnk ablakát is bizony megdobálták, annyira átélték az emberek iá dráma cselekményét.. . Erdős Jenő talán élete végéig Vaján marad, ha nem helyezik át 1951 őszén a járási székhelyre, Baktalóránt- házára a járási tanácshoz művelődési osztályvezetőnek. Nem volt fellebbezés, nép- gazdasági érdekből muszáj volt elfogadni az új beosztását — mondták az ötvenes évek stílusában elöljárói, akik tisztában voltak jó szervező-, 'irányítóképességével. Ügy vélték, nagyobb hasznára lesz a közösségnek, ha tágabb teret adnak a fáradhatatlan, szerény tanítónak, akit legalább annyira izgatnak az oktatás, a nevelés mindennapos tennivalói, mint a népművelés, az emberek szellemi pallérozása. Nem sokáig volt tanácsi vezető ... — Fél évig átjártam min- iennap Vajáról. Aztán szerencsére nem tudtak lakást idni. Visszamentem kedvenc alumba. Vajára. Beosztott anítónak, ugyanis már előtte kineveltem az utódomat, Dani Endrét, ö ivóit az isko- aigazgató. Nagyon jól érezőm magam, éppen úgy, mint izelőtt, de több lehetőség is kínálkozott, s mivel a feleséjem mátészalkai, elfogadtam i Mátészalkán felkínált isko- aigazgatói helyet. Itt dolgoztam 1952-től 1963-ig. Ezek s gyönyörű évek voltak, re- nek tantestülettel. Sok ta- lulmányi versenyt nyertek a gyerekeink. A legnagyobb ílmény talán a pedagógus- »nekkar megalakítása volt, tmely olyan kapocs lett, hogy később se tudtam megválni ölük. Huszonhárom évig ve- :ettem. Erdős Jenő a mátészalkai »edagóguskórus létrehozása nellett tíz évig vezette az Érdért Vállalat mátészalkai munkáskórusát is. Benedek Lajost, a vállalat igazgatóját említi, akinek nagy része volt abban, hogy a munkáskórus közösséggé kovácsolódott. Az igazgató, a párttitkár, az szb-titkár éppúgy tagja volt, mint a kétkezi dolgozók, akik tizennégy községből jártak be Mátészalkára. Ötször voltak külföldön, bejárták az országot, az aggteleki barlanghangversenytől a Nemzeti Múzeumig sok helyen énekeltek. A két kórust — a pedagógust és a munkáskórust — akkor sem hagyta magára, amikor tíz évig — 1963 és 73 között — a járási tanács művelődési osztályvezetőjeként dolgozott. Nyugdíjazása előtt a szálkái 2-es számú, Hősök terén levő iskola igazgatója volt. A sokféle munkája mellett arra is időt szakított, hogy magasabb képzettséget szerezzen: levelezőn magyar—történelem, majd ének—zene szakos általános iskolai tanári, 1957 - ben pedig pedagógiai szakos középiskolai tanári diplomát szerzett. — Az ének szeretete mentett meg mindig a válságoktól — mondja csöndesen —, amikor nyugdíjba mentem és Nyíregyházára költöztünk, elsősorban a gyermekeink közelsége miatt, volt idő, amikor úgy éreztem, nem tudok mit kezdeni magammal. Aztán meghívtak egy megbeszélésre, ahol elmondtam a véleményem, majd újra meghívtak és egyre többször kértek meg, vegyek részt a közművelődési programok kidolgozásában, főleg az ének és zenei rendezvényeknél. — Mint nyugdíjas, a megyei-városi művelődési központban kaptam egy asztalt, én lettem az Országos Filharmónia megyei megbízottja, 7200 közép-, 4800 általános iskolás gyermek hangversenyprogramját gondozom, ezenkívül Nyíregyháza, Kis- várda, Vásárosnamény felnőtt közönségének komoly zenei hangversenyeit szervezem. Évente 140 hangversenyt jelent ez és nem túlzás, nincs olyan ének-zenei rendezvény, hangverseny, amelyen én ott ne lennék. S ezt elsősorban a feleségemnek köszönhetem, aki mindig megértő és segítő módon áll mellettem. Erdős Jenő az ének-zene patronálása, a megyei kórusmozgalomban kifejtett munkássága mellett ugyancsak társadalmi alapokon, közművelődési szakfelügyelői tennivalókat is ellát. Közben könyvet is írt, „Pedagógusok a »Musica Humana-« szolgálatában” címmel, feldolgozta az ország pedagóguskórusainak történetét. A Pedagógusok Szakszervezete Központi Vezetősége adta ki a könyvet, amelyről Voksán József főtitkár azt írta: „Olyan szerző vállalkozott ennek a könyvnek a megírására, aki benne él, ebben a nagyszerű, az élet teljességét szolgáló szép mozgalomban. Erdős Jenő mem szemlélőként, hanem a tamú hitelesZenehallgatás közben. (Gaál Béla felvétele.) ségével alkotta meg az adatok mozaikjaiból ezt a színes, változatos s mindannyiunkat lelkesítő képet, önmaga bár (szerényen csak a további történeti kutatások egyik forrásaként jellemzi művét, az Iplvasó mégis azonnal meggyőződik arról, hogy lelkiismeretes igényességgel végzett teremtő munka eredményét vette kézbe ...” Utóirat: Erdős Jenőnek augusztus 17-én a megyei tanácson a megye kórusmozgalmában és ének-zene kultúrájának fejlesztésében hosszú időn át kifejtett eredményes tevékenységéért Váci Mihály-díjat adományozott . .. Páll Géza Az anatóünnepnek évszázadokra visszanyúló hagyománya van a Duna—Tisza-tá- jon, Régen, amikor befejezték az aratók - a kenyémek- való kaszálását, búzakoszorút fontak és gyakran hajnalig tartó vigalmat csaptak. — Az aratás, a termésbetakarítás nem zárja le a gazdálkodás esztendejét, hiszen hátra van még a burgonya- szedéstől a dinnyeérésig, a zöldségszedéstől a kukorica töréséig egész sor munka — mondja Földesné dr. Györgyi Erzsébet néprajzkutató, a Magyar Néprajzi Múzeum munkatársa. — Sajátos módon a parasztember mégis az aratás befejezését ünnepelte meg, azt az évről évre visszatérő nagy eseményt, hogy magtárba került az új búza. A kemény erőfeszítést zárta le, oldotta fel vidám mulatságával az aratóünnep. — Mindinkább az írásos és rajzos dokumentumok, s mind kevésbé az élő emlékezet alapján rekonstruálhatjuk ezt a nagyon szép hagyományt, amelynek a fénykora a múlt századra tehető. Ezidőtájt különösképp nagy értékké vált a magyar gabona, s az aratást az Alföldön a hegyvidékek lakóinak segítségével, idénymunkájával lehetett elvégezni. Réső En- sel Sándor 1867-ben kiadott Magyarországi népszokások című munkájában nagyon érzékletesen írja le a „felföldi atyafiakat”,, akik az Alföldet nyaranként „egy kasza s nyele kíséretében beutazzák”. S ha végeztek — ünnepeltek. Volt, ahol az utolsó aratási napon a leányok és asszonyok a gazda elé mentek és „szalmafonadékkal föl- czifrázták”, másutt a hordó bort díszítették virágokkal és szalagokkal, a legerősebb legény emelte a magasba, a gazda nevében ünnepségre híva a népet. A „nép” pedig „tarkázva párosán” vonult a mezőről — ének- és néha zeneszóval — az uraság, vagy a gazdatiszt házához ... — Amikor jól fizetett a gabona, hajnalig is eltartott a dínom-dánom, ha nem — olvashatjuk —. akkor még koszorút sem kötöttek. Vidékenként kisebb-nagyobb eltérésekkel zajlottak le az aratóünnepek, egyvalami azonban mégis közös volt, s ez az aratókoszorú. Hivalkodóbbat- szerényebbet, malomkerék nagyságút, fészekkicsit, valamilyent mindenütt fontak, kötöttek. Az uradalom, a gazda birtokán készült szalmafonat rendszerint nagyobb, szebb volt, igazi aratókoszorú, s egyszerűbb, kisebb volt, ki magának aratott és magának fonta meg. Szinte mindegyikről elmondható azonban, hogy a népművészet remeke; ezek a fáradt, nehéz kezű emberek nagy- nagy türelemmel és sok finomsággal talán még az álmaikat, vágyaikat is belekötötték a csokorba. — A század vége felé azonban elhalványult az aratóünnepek kultusza, mint sok más régi ünnepi szokásé. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Darányi Ignác föld- művelési miniszter 1901-es felhívása. Kénytelen volt felszólítani á „földbirtokos társadalmat” az ősi szokás életre keltésére. Talán a földesúr és az arató idilliétől remélte az agrárszocialista mozgalmak korának minisztere, hogy enyhülnek majd az eltérő érdekekből, a súlyos gazdasági és társadalmi problémákból meglevő ellentétek? Tény: a hagyomány feléledt, sőt később némi politikai színezetet is kapott. — Az ötvenes években újra reneszánszát élte a nagyméretű szalmafonatok készítése, s új motívumként bennük az ötágú • csillag is szerepelt. Számos míves alkotást őr- zünk ebből az időből, amelyek nemcsak a nép művészetéről, hanem egy történelmi korról is vallanak. — Az aratóünnepek szerepét a szövetkezés elterjedésével mindinkább az év végi zárszámadó közgyűlések vették át, az aratókoszorúkat az- időtájt már augusztus 20-a, az új kenyér jelképes ünnepére fonták. D. G. Képünk: öt ven évvel ezelőtti felvétel Nyíregyháza közelében, egy tanyán készült, aratás után. Szerény ünnepséggel köszöntötték az aratők a nagy munka végét. A képet Hegyi Ferenc készítette. A LEGTÖBB TELEPÜLÉSEN vannak épületek, tárgyak, írásos feljegyzések és szóbeli hagyományok, melyek fölkelthetik az érdeklődést elődeink élete iránt. A hont még jobban ismerni akarók többféle formát is választhatnak. Ezek közül egy legtöbb — részletgazdag — élményt adó a helytörténetkutatás. Hallom a közbevetést: ehhez kell képzettség is! Igen, kell hozzá, de nemcsak azok művelhetik ered- rnénnyel, akik egyetemet vágj' főiskolát végeztek. A tárgyi és szellemi értékek gyűjtésébe bekapcsolódhat az is, a honismeret egyik támogatója lehet az is, akinek csak általános iskolai bizonyítványa van. A művelődés, a tudásszomj, a kíváncsiság ugyanis nem zárulhat le az iskolapadból való kilépéssel. A múlt értékeinek megismerése sohasem öncélú, hanem olyan hasznos ismeret- gazdagítás, mely a személyiség tájékozódó, értékelő képességét tágítja és erősíti. Mindenekelőtt az önértékelésben van segítségünkre. Létünk horizontját szélesebbre vonja. Jól tudjuk: a történelmi múlt és a jelen szoros kölcsönhatásban van. A közelmúlt terheit magunkkal cipeljük akarva, akaratlanul. Hagyományaink egy részét megjelöltük e szóval: haladó. De értjük-e igazán: mi volt az ára ennek a haladásnak 50 vagy 10'0 éve? És a mai világban ki az, aki a haladásért cselekvők táborába tartozik? Hagyományápolásból és helyszeretetből Mátészalkán és Nyírbátorban vettem életre szóló leckéket. Kisvárdán, Fehérgyarmaton és Vásáros- naményban is hasonló élmények értek. Tudom, hogy Baktalórántházán, Csenger- ben, Ibrányban, Penyigén, Tárpán és Tiszavasváriban is erős a hely lehető legalaposabb ismerete iránti igény. A helytörténeti monográfiák, falukrónikák, üzemtörténeti kiadványok, honismereti rendezvények, helytörténeti gyűjtemények, kiállítások bizonyítják: hatalmas erő van abban, ha valaki a szűkebb hazában vagy tájban vagy annak egy szegletében teljes egészében otthon van, ezer és ezer szállal kötődik az őt felnevelő, szárnyra bocsátó közösséghez. KRÚDY GYULA a Beszélgetések a Nyírvidék munkatársával című kötetben a helyhez való ragaszkodásról imigyen vallott: „Nagyon sokat köszönhetek én Nyíregyházának. Az emberre és különösen az íróra egész életének kialakulásában a legnagyobb hatással van az a légkör, ami első fiatalságának éveiben körülveszi, azok a benyomások, amiket ekkor magába fogad. Bizonyos, hogy én sem lettem volna az, ami vagyok, ha történetesen nem a Nyírségen élem ifjúságomnak ezeket az éveit. Negyed- százada, hogy elkerültem onnan, de ma is úgy érzem, hogy majd minden írásom ott gyökerezik a nyírségi földben. Ha pedig azokra az emberekre gondolok, akiket valaha ott ismertem és akik talán nem is élhettek volna másutt, mint a Nyírségben — úgy érzem, hogy adósuk vagyok, mert még mindig nem írtam meg azt a regényt, vagy rajzot, ami méltó emléket állítana alakjuknak ... Egyetlen vágyam van, szeretnék újra nyíregyházi újságíró lenni... Nemcsak az ifjúságomat vágyom vissza, de a nyírségi földet, a nyíregyházi életet is.” Az egészséges lokálpatriotizmus olyan érzés — beállítottság, meggyőződés —, mely nem tesz vakká, elfogulttá, bezárkózottá. A haza sok-sok városból, faluból több mint tízmillió emberből és még sok más egyéb tárgyi és szellemi értékből ötvöződik eggyé. Ki ismerhet minden várost, falut, embert? De egy kisebb közösségben benne van minden. Ez a közösség élhet egy faluban, egy kisebb lélekszámú városban, illetve egy városrészben, de nem ez a „keret” a meghatározó. A hely varázsát, vonzását — az együtt élők, az egymásra utaltak teszik olyanná, amit az idegen is megérezhet, magába szívhat. Nem a régi házak, ahol kövek és letűnt századok levegőjét árasztó terekből jön elő a varázs! Mindig azokból, azok által, akik tudói és terjesztői a hely értékeinek, s megújítói régi hagyományoknak. A HELYTÖRTÉNET HIVATÁSOS és amatőr kutatója a történések okait és folyamatát azért keresi meg, mert tudni akarja, mire épül a jelen, mit folytatunk mi, ma élők; szokásainkban és élet- körülményeinkben mit és hogyan örökítünk át a következő nemzedéknek. A homályból a napvilágra hozott tudást a helytörténész szeretné minél több emberrel megosztani. Ezért a helytörténeti kiadványok hasznos szerepet töltenek be. Megyénkben több olyan kiadvány lát napvilágot, melyek eltérő igénnyel és változó színvonalon közölnek tanulmányokat, forrásértékű közleményeket. A szerzők egy része foglalkozása, hivatása becsületes gyakorlása mellett vállalja a történetkutatást, a néprajz, a művelődés, az egészségügy, a művészet, a munkásmozgalom irodalmának gazdagítását. LELKES, HOZZÁÉRTŐ társadalmi munkások írják a falu-, és üzemkrónikákat. Amikor egy-egy községben, városban összeírják az adott időszakban elvégzett társadalmi munkák értékét — az óvodabővítést, a járdaépítést, a parkrendezést, meg minden más praktikus ténykedést — akkor a szellemi értékek gyűjtői, gyarapítói munkáját senki nem értékeli, könyveli el. A népfrontbizottságok jelentéseiből pedig megtudhatjuk: a honismereti mozgalom erősödik. Mélységes tisztelet mindazoknak, akik a lakóhely, a szűkebb pátria múltjának, értékeinek megmentésére törekszenek. Akik felfedezik azt a követ, amely „onnan fentről” nem látható... Orosz Szilárd Aratóiinnepek Magyarországon
