Kelet-Magyarország, 1984. augusztus (44. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-17 / 193. szám

4 Kelet-Magyarország 1984. augusztus 17. Szóy szóy A Varsói Szerződés tagállamai egyesített fegyveres erőinek közös gyakorlata A Csehszlovák Szocialista Köztársaság területén szep­tember elején a Varsói Szer­ződés tagállamai egyesített fegyveres erőinek kijelölt csapatai Pajzs—84 elnevezés­sel gyakorlatot hajtanak vég­re. A közös hadgyakorlatot a Csehszlovák Szocialista Köz­társaság nemzetvédelmi mi­nisztere vezeti. A gyakorlat célja a szövet­séges hadseregek törzseinek és csapatainak együttműkö­désével kapcsolatos feladatok gyakorlása közös harctevé­kenységek során. A gyakorlaton részt vevő csapatok létszáma mintegy 60 ezer fő. Sikerem őamzekapoaolódáa A Progressz—23 elérte az űrállomást számára, s vitt magával a to­vábbi tudományos kísérletek végrehajtásához szükséges felszereléseket és berendezé­seket, továbbá a legénység létszükségleteit szolgáló cik­keket és postát is. A telemetrikus úton ka­pott adatok szerint a Szaljut —7—Szojuz T—11—Prog­ressz—23 tudományos kutató­komplexum fedélzeti beren­dezései megfelelően működ­nek, az űrhajósok — az im­már több, mint fél éve a vi­lágűrben tartózkodó Leonyid Kizim, Vlagyimir Szolovjov és Oleg Atykov — közérzete jó. A Progressz—23 automati­kus teherűrhajó — amely kedden indult útnak — csü­törtökön, moszkvai idő sze­rint 12 óra 11 perckor össze­kapcsolódott a Szaljut—7— Szojuz T—11 űrállomással. A két objektum egymáshoz közeledését és összekapcsolá­sát a fedélzeti automata be­rendezések végezték el, s a folyamatot figyelemmel kí­sérték mind a földi irányító­központban, mind pedig az űrállomáson. A Progressz—23 üzemanya­got szállított az űrállomás egyesített hajtóműrendszere Sztrájkba lépett a Pan American amerikai légitársaság New York-i központi légipályauAparán a földi személyzet. A munkabeszüntetés következtében a társaság törölni kénysze­rült több járatát. A varsói tudósító ■■ — Kerek öt évig naponta Varsóból hal­lottuk a hango­dat a rádióban, a televízióban. Mit csinálsz most Nyíregy­házán? — Nyaran­ként mindig itthon voltam, hiszen ameny- nyire hiányzott az ország nap­rakész ismere­te, még inkább hiányzott Nyír­egyháza és a nagyszállási kiskert. Ezalatt az öt év alatt évente újra és újra tanultam itt közlekedni. Űj utcák, terek alakultak, há­zak épültek. V arsói kintlé­tem alatt épült fel a művelődé­si központ és az újváros. Most értem meg a külföldre szakadt honfitársat, akinek újra fel kell fedeznie a szü­lőföldet. Izgalmas felfede­zés volt ez nyaranként. Sze­rencsére az ismerős, a jó ba­rát nem lett kevesebb, s gondolom egyáltalán nem azért, mert a rádió, tévé is­mertté tett. Ugyanúgy kö­szöntének, mint régen, de miközben megveregetik az ember vállát, azt is hozzáte­szik, bizony öregem, nem le­hetett könnyű az öt varsói éved. — Igaz is: nagyon nehéz volt? — Közel sem annyira, mint sokan gondolnák. Pe­dig egy fővárosban éltem és Nyíregyháza után már csak ez a méretbeli különbség is megnehezíti az ember dol­gát. Csak most, hogy öt év után — ez a legnagyobb időtartam, amit egy tudósító külföldön tölthet — lejárt a varsói mandátumom, már a korábbi nehéz hónapok is megszépülnek. — Mert történelmi esemé­nyeket közelről látni egy vér­beli újságíró számára nem akármi... — Bizony nem. Olyan he­lyen dolgozhattam, ahonnan volt miről szólni és volt ki­nek szurkolni. Noha én 1979- ben cseppet sem erre ké­szültem, hanem arra, hogy egy szép és gazdag Lengyel­Szilágyi Szabolcs a lengyel rádió stúdiójában. íMilahg Sí Mafo-} utolsó évei 16. — Én nem kételkedem abban amit mondasz, utánanézek, de azt nem hi­szem el, hogy ez a mai politika műve. Ha tévednék, azt is közlöm majd veled. Most sem válaszolt. — Illyés Gyulát köszöntöttem — foly­tatta — hatvanadik születésnapján a Londonban megjelenő Népszavában 1962-bep, és ezért az Amerikai Magyar Népszavában és a Szabadságban rágal­mazó cikk jelent meg rólam. Persze, azonnal pert indítottam a két lappal szemben az amerikai bíróságon, becsü­letsértés, rágalmazás miatt. A per érde­kesen zárult, angol és magyar szöveggel megjelentették mindkét lapban ezt a közleményt. Ideadta, elolvastam, érdekesnek talál­tam. A szöveg, amelyet a két említett lap felelős szerkesztője adott közzé a következő: „Nyilatkozat Az Amerikai Magyar Népszava és a Szabadság 1962. decemberi és 1963. ja­nuári számaiban, a dr. Pfeiffer Zoltán által szerkesztett Menekült Magyaror­szág című állandó rovatban két cikk je­lent meg, amelyek Zilahy Lajos ellen bizonyos sértő állításokat, tartalmaz­nak. E támadó cikkek abból az alkalomból készültek, hogy Zilahy Lajos a London­ban megjelenő Népszavában üdvözölte írótársát, Illyés Gyulát, hatvanadik szü­letésnapja alkalmából. Zilahy Lajos saj­tópert indított az ellene közölt cikkek miatt. Az amerikai perrendtartás előze­tes tárgyalásai és kihallgatásai során megállapítást nyert, hogy az első névte­len cikket Thuray Lajos írta, aki a há­ború előtt és a háború alatt az Üj Ma­gyarország című prenáci lap belső mun­katársa volt. A második cikket pedig „Bertalan Jenő, California” álnév alatt Lázár Miklós, volt budapesti lapszer­kesztő. Miután a sajtóper esküdtszéki tárgya­lás nélkül nyert befejezést, ebből az al­kalomból sajnálatunkat fejezzük ki Zi­lahy Lajosnak a két megjelent cikk mi­att, amelyeknek sértő állításai az előze­tes kihallgatások során valótlannak bi­zonyultak. Galambos Lajos szerkesztő.” — Zárd le magadban a lexikonügye­ket. Az élet régen túlhaladta a komp­romittáló megállapításokat. És neked nem kell igazolnod magad a politika előtt, s legkevésbé a magyar közvéle­mény előtt. — Ha ez olyan egyszerű volna. Tudod, én már annyi mindent megértem. (Sajnos, nem érte meg az Űj magyar lexikon 1980-ban (Akadémiai Kiadó) megjelent javított kiadását, ahol már hazatérési szándéka szerepel.) Nem hagyta abba az „igazoló” érve­ket. — Itt volt ez a ronda Muráthy Lili. Ebből a jelentéktelen kis színésznőből én csináltam ismert nevet. A Tűzmadár című darabomban játszott, és akkor fi­gyeltek fel a tehetségére. Fasiszta lett a második világháború idején, és azután a madridi rádió bemondójaként szórta a hazugságait Magyarországra. — Tudom, hogy ott dolgozik. — A karrierjét én indítottam el, és mi a hála? — Hálát várni nem szabad. Azt hi­szem, ezt te is tapasztaltad. — Mint a spanyol rádió bemondója, Madridban az ország nyilvánossága előtt engem bolsevik felforgatóként aposzt­rofált. Bizonyára tudod, a madridi egye­temen valamennyi művemet, az ameri­kai egyetemen egy, és a belgrádi egye­temen négy könyvemet a kötelező ol­vasmányok címjegyzékén, a klassziku­sok között szerepelteti. Hogyan lehet Spanyolországban egy bolsevik felfor­gatónak a könyveiből kötelező olvas­mány? — érvelt Muráthy a rádióban. Később azután, 1971-ben Madridban telefonon keresett a Ritz-szállóban. Fel­hívott és kérdezi: „A mesterrel beszé­lek?” Mire én higgadtan azt feleltem: „Az ön számára a mester soha többé nem lesz Madridban.” Az utcán újra megpróbálkozott. Akkor meg azt mond­tam neki: „Bocsánat hölgyem, valaki­vel összetéveszt.” Itt kénytelen vagyok közbeszúrni egy megjegyzést. Gyakran emlegette írói munkásságával kapcsolatban az ameri­kai irodalomkritika kedvező vélemé­nyét. Ez a közlés azonban pontosításra szorul. Az amerikai kiadók reklámhadjárata Zilahy könyveinek esetében is az olva­sók figyelmének fölkeltését szolgálta. Kiadott műveit „szenzációként” hirdet­ték. Egészen más műfaj azonban az iro­dalomkritika, amely megjelent műve­ket méltat vagy nem méltat figyelem­re; megdicsér vagy elmarasztal. Zilahy könyveinél az irodalomkritika részéről a figyelemreméltatás gyakran elmaradt Amerikában, Jugoszláviában és Spa­nyolországban is. (Folytatjuk) országból fogok tudósítani. — Mielőtt ezt folytatnánk: hogy kerültél éppen Varsó­ba? — 1957-ben a KISZ meg­alakításában való részvétele­mért jutalomként küldtek egy hónapra egy lengyel tá­borba. Ott tanultam az első lengyel szavakat újságírók­tól, akik velem csináltak egy kis interjút és elvittek a nyomdába is. Aztán Pest megyéből Nyíregyházára köl­töztünk — édesapám szülő­földjére —, gimnazistaként csináltuk a nyíregyházi rá­dió úttörő-híradóját Rózsa­völgyi Erzsikével. Ettől kezd­ve nyaranként autóstoppal és minden módon irány: Len­gyelország. Száz szót, majd ezret tanultam, s mire kato­na lettem, már jól tudtam lengyelül. Ezt követően a Kelet-Magyarország szer­kesztőségéhez kerültem gya­kornoknak. És ezt már te tu­dod a legjobban, hogy ha csak néhány napom is volt, mentem Zakopánéba, Krak­kóba. Még néhány kollégá­mat is megfertőztem Len­gyelország szeretetével. Vagy 120-szor voltam ott, de arra soha nem gondoltam, hogy én valaha is varsói tudósító leszek. — Végül is az lettél. Hogy jutottál ki? — Nagyon érdekesen. Tíz éve a nyíregyházi stúdióhoz kerültem (mert én azt tar­tom, hogy néhány apró for­dulat nem árt a szakmán be­lül, csak idejében vissza kell tudni kanyarodni), s Szilágyi János csinált egy vidám ösz- szeálh'tást a vidéki rádiók műsorából. Ennek kapcsán velem is beszélgetett az éter­ben. Teljesen véletlenül rá­tért a nyelvtudásra, s így hangzott el, hogy tudok len­gyelül. Semmi több. Ezt a műsort hivatalból meghall­gatták a rádió vezetői is. Egy-két szerkesztő megörült, végre van a rádiósok között egy lengyelül tudó. Elődö­met Krassó Lacit két nyári szabadságán is helyettesítet­tem Varsóban egy-egy hóna­pig. 1979 első napjaiban kö­zölték velem, hogy készülőd­jek, a nyáron már megkez­dem a munkát. — Szó sem volt még len­gyel válságról... — Egy nyugodt szocialista ország tudósítójának nevez­tek ki, és feladatom lett vol­na, — mert soha nem vol­tam külpolitikus — ennek az országnak a belső életéről szólni. Hirtelen nagynak éreztem ezt a feladatot is. Mert addig két megye hall­gatóit tájékoztattam, most egy országról egy országnak kellett szólni. Egy év telt el így, s úgy éreztem, sokat dolgoztam. Azután az első nyári szabadságról kellett visszatérnem Varsóba, az 1980-as nagy sztrájkok kel­lős közepébe. Hatalmas derű­látással mondtam el akkor egy Jó reggelt! című rádió­műsorban, hogy aláírták a gdanski társadalmi megál­lapodást, s minden rendben mamamamma^^emm lesz. Az olvasó is jól tudja: tévedtem. Ezek az esemé­nyek engem olyan pályára állítottak, amelyen a lengyel belpolitika és a külpolitika keveredett. Vértes Éva, Óno­di György kollégáim több­ször rám is szóltak, szorít­sam vissza az izgalmamat, a hangom is legyen tárgyila­gos, ne csak az anyagaim. De hát, nem tudtam nem szubjektív lenni, márcsak családi okok miatt sem. — A lengyel feleséged mi­att? — Igen. De már mondtam, nemcsak azért. — Voltál-e veszélyhelyzet­ben? — Igen sok nehéz szituá­cióban. Beszélgettem sztráj­koló, sok mindenben mélyen csalódott, kiábrándult embe­rekkel, akik hetenként újra hullámvasútban ültek. Laká­somból is sokat láttam, ta­pasztaltam, hiszen szomszé­daim egyszerű lengyelek vol­tak. S az ő arcukról is ren­geteget leolvashattam. — Milyen érdekes embe­rekkel sikerüli találkoznod? — Többel, de kettőt meg­említek. Az egyik Jerzy Ro­bert Nowak, akit 26 éve — egyetemista korában ismer­tem meg Nyírbátorban, ott csiszolgattuk egymás gyenge nyelvtudását, s majd egy ne­gyedszázad múltán a varsói nagykövetségünkön egy fo­gadáson találkoztunk. Ma az egyik legismertebb lengyel történész, aki könyvek tu­catját írja, Magyarországot is kutatja. Sokat segített az évek alatt a lengyel helyzet megértésében. A másik em­ber, akivel sikerült jó em­beri kapcsolatot teremteni Miecyslaw Rakowski mi­niszterelnök-helyettes, aki újságíró kolléga is. S aki ma­gánemberként is megígérte a segítségét ahhoz a könyvhöz, amelyet Garamvölgyi nagy­követünkkel együtt szeret­nénk a lengyel drámáról itt­hon megírni. — Tehát itt vagy Magyar- országon, s itthon is folyta­tod? — Mégpedig rövid pihenés után, jó kedvvel, lendület­tel. A tíz évet érő öt év ta­pasztalatával, Nyíregyházán. És a legnagyobb célom az említett kötet mellett az, hogy újra írógéphez ülhes­sek, kéziratpapírom, olvasó­im legyenek. S végre kollek­tívában lehessek, mert egy külföldi tudósító magányo­sabb a hosszútávfutónál. En­gem még az események is bezártak. Ezek után alig vá­rom, hogy benn lehessek egy csapatban, akik közé rend­szeresen be lehet járni, s akikkel nemcsak több száz kilométeres kábellel lehet megbeszélni a dolgokat. Most, ahogy itthoni kollégáimat érdekli amit én átéltem, en­gem legalább annyira, hogy mi történt közben itthon. Az idő is sürget, mert szeptem­ber elsejétől teljes értékű ha­zai újságíró szeretnék lenni. — Hol? — Hogy mindjárt elejét vegyem a következő kérdés­nek: nem Budapesten, nem a rádiónál, s nem a tv-nél. An­nak ellenére nem, hogy Pesten is igényt tartottak a mun­kámra, s hogy kitűnő kollé­gákat ismertem meg mind a rádiónál, mind a televízió­nál. De negyvenkét éves va­gyok és már nem tudnék pesti lenni. Én szeretek ha­zajönni földrajzi értelemben is, s hogy a visszatérés a legvalódibb legyen, oda, ahol az újságírói betűvetést ta­nultam, s aminek Varsóban is nagy hasznát vettem: a Kelet-Magyarország szerkesz­tőségébe. — Arra is sokan kíván­csiak, milyen elismerést kap­tál varsói munkádért? — A Magyar Rádió és az MTV elnökének nívódíjait, s a Munka Érdemrend ezüst fokozatát. A legnagyobb el­ismerés azonban a hallgatók, a tévénézők kézszorítása. Az, hogy meghívnak, tartsak előadásokat, hogy minél töb­bet akarnak tudni tőlem itt­hon is Lengyelországról. K. J. H a csak a hazai és nemzetközi visszhang méretét vennénk fi­gyelembe, aligha­nem a világ első humoristá­jának tekinthetné magát az Egyesült Államok elnöke. „Tréfájára” mindenki felfi­gyelt. Csak egy baj volt: senki sem nevetett. Pedig tudjuk, amikor a hét végi rádióbeszéd hangpró­bája készült, Reagan elnök tagadhatatlanul csak viccelt. Bár bejelentette, hogy aláírta a törvényt, amellyel „Orosz­országot egyszer s minden­korra törvényen kívül he­lyezte” — a Szovjetunió to­vábbra is létezik, törvényes jogait senki sem tagadja. Bár azt mondta, hogy „a bombá­zás öt perc múiva kezdődik”, legfeljebb a botrány kezdő­dött. méghozzá azonnal. Miért a vihar? Alighanem azért, mert a nemzetközi béke, ami ma már gyakorlatilag az embe­riség létének szinonimája, nem pusztán anyagi alapo­kon nyugszik, hanem azon is, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok között, létrejön-e a megegyezéshez szükséges bizalom. És itt a szavakat sem sza­bad lebecsülni, a szavakon nagyon sok múlik. Az érint­kezés alapjait le lehet rom­bolni puszta kijelentésekkel. Az amerikai elnök, mondják hivel. csak egyszer nevezte a Szovjetuniót „a gonosz bi­rodalmának” — csakhogy er­re mindenki emlékszik Ame­rikában is, a Szovjetunióban is. Csak tréfált a rádióstú­dióban — de mit gondolja­nak erről abban az ország­ban, amelyet törvényen kí­vül helyezett? Ha Gary Hart szenátor Washingtonban ag­gódva megkérdezhette, le­hetséges-e, hogy ezúttal hal­lotta a világ az igazi Rea­gant, hogyne kérdezték volna Moszkvában. Annál is in­kább. mert a Szovjetunió nemcsak a „vicc” célpontja — területére, városaira, üze­meire, védelmi létesítményei­re vannak becélozva az ame­rikai rakéták is. Az ameri­kai elnök pedig elméletben az egyedüli, aki tényleg el­rendelheti „öt perc múlva a bombázást” — a gyakorlatban - „wEßdig^az, .9 neygy.el fémjel­zett.,adminisztráció iátványo- -J,s£n gyarapította, növelte az erre alkalmas fegyverek szá­mát, s ezt célozzák távlati tervei is ... A választási kampány előtt az amerikai elnök arra töre­kedett. hogy csillapítsa a ha­zai közvélemény növekvő aggodalmát a szovjet—ame­rikai viszony lehűlése, a fegyverkezési verseny fel­gyorsulása miatt. Szomorú, ha a nyilvános békeszándékoknak ellent­mond a bizalmas elszólás. Szó, szó, szó — legyinthe- tünk-e Hamlettel? Nem, hi­szen akárcsak Shakespeare drámájában a dán királyfi számára, a tét egyetemes: lenni vagy nem lenni. . Ezért nem nevetett senki.

Next

/
Thumbnails
Contents