Kelet-Magyarország, 1984. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-07 / 158. szám
Rokonaink-e a csimpánzok? A molekuláris biológia is keresi a választ LÁTOGATÓBAN a népmesekutatónál Már az ókori természetku- tatók észrevették, hogy az ember és az emberszabású majmok, különösen a csimpánzok sok tekintetben hasonlítanak egymáshoz. Erről ki-ki maga is meggyőződhet, ha elidőzik egy állatkerti csimpánz ketrece előtt. Szembetűnik, hogy ennek az állatnak az arcán ugyanúgy tükröződnek érzelmek (öröm, bánat, félelem, érdeklődés), akárcsak az embereken. Előrenéznek a szemei, a kezein a hüvelykujjak szembeállíthatok a többi négy ujjal, vagyis opponálhatok, s bár meggömyedve, de kétlábon is tud rövidebb-hosszabb ideig járni. A hasonlóságokra, s ezáltal arra, hogy az emberszabású majmok a legközelebbi élő rokonaink, nemcsak az anatómiai, az élettani, a viselkedési és az életmódot kutató vizsgálatok szolgáltattak könyvtárra való tudományos anyagot. Az elmúlt egy-két évtizedben végzett biokémia: kutatások (az ember és a majom örökítő anyagának — DNS-ének —, valamint fehérjéinek összevetése) is emellett tanúskodnak. Meglepő hasonlóság Az ember és a csimpánz DNS-ének (dezoxiribonukle- insav) felépítésben hasonlóságát úgynevezett hibridizációs kísérlettel vizsgálták. Ennek az a lényege, hogy m:nd a kétfajta DNS-mole- kulának a két, nukleotidok- ból (egy-egy bázisból, egy- egy dezoxiribózból és egy-egy foszforsavból álló molekulák) felépülő és egymáshoz kapcsolódó láncát (nevezzük el őket I. és II. láncnak) külön- külön szétválasztják, majd az ember I. láncát a majom II., illetve a majom I. láncát az ember II. láncával párosítják. Mivel az ember I. láncával csak a saját II. lánca tud tökéletesen kapcsolódni, abból, hogy a majom II. lánca milyen mértékben kötődik hozzá (hibridizálódik vele). megállapítható: mekkora különbség van az ember és a csimpánz DNS-ét alkotó láncok bázisainak sorrendiében. A DNS-molekula két Láncának kapcsolódásából tudni kell, hogy az szigorú szabály — a bázispárosodás törvénye — alapján történik. Eszerint az egyik láncban levő adenin csak a másik lánc timinjével, a guanin a második lánc citozinjával tud kap- csalódni. A hibridizációs kísérletekben két fél DNS — azaz egy I. és egy II. lánc — csupán ott nem kapcsolódik, ahol egymással szemben nem az említett bázisok vannak. A hibridizációs kísérletek kimutatták, hogy az ember és a csimpánz DNS-ének bázissorrendje mindössze 1,1 százalékban tér el egymástól. Vagyis, ha mind a kétfajta DNS-ből egy-egy 3000 nukleotid'bol álló szakaszt veszünk szemügyre, akkor mindössze 33 helyen találunk közöttük eltérést. Hogy az így feltárt különbség menynyire csekély, azt a következő adatok is mutatják: két Mus nemzetségbe tartozó egérfaj között 5, két Xeno- pus nemzetségbe tartozó békafaj között 14, két Drosophila nemzetségbe tartozó muslicafaj között 19 százalék eltérés van a DNS-mole- ku Iában. Hasonló eredményeket hozott az ember és a csimpánz fehérjéinek vizsgálata is. Minthogy a fehérjék elsődleges szerkezetét az őket felépítő aminosavak sorrendje határozza meg, a kutatók a hasonló fehérjéket ebből a szempontból elemezték. Több fehér jefiajtának összesen 2633 aminosavát mérték meg, s mindössze 19 esetben nem egyezett a csimpánz és az ember ugyanazon fehérjéjének meghatározott helyén lévő aminosav. Vagyis ezer amiinosavként két eltérés fordul elő. Negyven különböző fehérje elektroforézises (anyagi részecskék elektromos feszültség hatására bekövetkező elmozdulásán alapuló eljárás, amellyel különféle anyagok egymástól elválaszthatók) vizsgálata csaknem azonos eredményt adott: ezer aminosaVként nyolc eltérést. Ezek az adatok azt mutatják, hogy az ember és a csimpánz megvizsgált fehérjéinek amino- sav-sorrendje több mint 99 százalékban egyforma, amely messze meghaladja az említett rokon állatfajoknál talált egyezés mértékét. Közös ős Ezek a vizsgálatok alapot adnak olyan gondolatsorra, amely közelebb vihet bennünket az ember és a csimpánz származásbelli (evolúciós) kapcsolatainak, rokonságának pontosabb megismeréséhez. Az ősemberkutatók régóta tudják, ment hiszen számos bizonyíték került elő az elmúlt évszázad során, hogy az ember és a többi főemlős egyenesági elődeinek őse közös volt. Ebből a mintegy 70 millió évvel ezelőtt élt, kis termetű, hosszú orrú, talajon élő és rovarokkal táplálkozó emlősállatból alakultak ki külön-fcüílön, sok ezer- generáción keresztül a mai emberek és emberszabású majmok. Az emberré válás folyamatát azonban a napvilágra került számos csontmaradvány birtokában sem ismerjük - pontosan. A kutatók szerint az emberhez és az emberszabású majmokhoz vezető fejlődési vonalai! mintegy 20 millió évvel ezelőtt válhattak el egymástól, s mi ugyanúgy a Dryopithecus nevű majomszerű állatnak vagyunk a leszármazottai, miként ők is azok. Csakhogy a mai emberszabású majmoknak és az embereknek a közös őstől való fejlődése során a majmok — testfelépítésüket, életműködéseiket, viselkedésüket és életmódjukat tekintve — kisebb változáson mentek át, mint az értelmes ember, a Homo sapiens. A majmokétól már elkülönült, s a mai emberhez vezető fejlődési vonal első tagja az Indiában 1934- ben előkerült maradványból rekonstruált, és a becslések szerint körülbelül 14 millió évvel ezelőtt élt Ramapithe- cus lehetett, amelytől még mindig eliég jelentősen különbözik a mai ember. A gének szerepe u S Örökléstani kutatók állapították meg, hogy egy szervezet felépítésének a milyenségét a DNS-molekulában levő úgynevezett strukturgé- nek határozzák meg. Tőlük függ, hogy a test saját fehérjéinek milyen lesz az aminosav-sorrendje. Ha ezeknek a géneknek a tulajdonságát meghatározó bázis- sorrend mutációval (ugrásszerű örökletes változás) megváltozik, a szervezet azon fehérjéinek a felépítése >s módosul, amelyek ezektől a génektől függenek. A DNS- molekulában emellett szabályozó gének is vannak, amelyek nem a fehérjék ösz- szetételét, hanem azt határozzák meg, hogy a strufctur- gének mikor működjenek, s mikor maradjanak „csendben”, gátolt állapotban. A szabályozó gének működése gátolja az élőlények fejlődését. A kutatók felteszik, hogy az ember és a csimpánz közötti eltérések elsősorban nem az egyes strufcturgének minőségi különbségeiből adódnak, hanem abból, hogy néhány, a szabályozó géneket érintő örökletes változás következtében sok-sok struk- turgén időbeli és mennyiségi működése a csimpánz esetében más, mint az emberében. Az állatvilág törzsfájának az emberhez és a csimpánzhoz vezető ága — mint említettük — evolúciós értelemben viszonylag nemrég, mintegy 20 millió éve válhatott el egymástól. Az azóta támadt különbségeket a kutatók azzal magyarázzák, hogy a csimpánzok őseinek kevés szabályozó génjét érte mutáció, ellenben a mai emberhez vezető ősökét — mindmáig nem tudjuk, hogy miért — ugyanannyi idő alatt sokkal több. Hozzá keli tennünk azt. is, hogy míg az embernek 46 kromoszómája van, a csimpánznak 48. Bizonyos, hogy ennek az eltérésnek szintén szerepe van az ember és ,a csimpánz biológiai különbségében. De még errői sincsenek közelebbi ismereteink. H. J. v Ellopott napenergia A Villamosipari Kuta* tó Intézetben több mint tíz éve foglalkoznak napelemek fejlesztésével és kísérleti előállításukkal. A szilícium lemezekbe félvezetőket építenek, amelyek a napsugárzást elektromos árammá alakítják. Az ösz- szeszerelt napelemegységek olyan helyen alkalmazhatók gazdaságosan. ahol a villamos hálózatra nem lehet támaszkodni: például a mérőállomások és hírközlő rendszé- rek esetében, A képen: Tóth Klára szili- eiumelemekből modulokat készít (MTI fo- ?ó) Erdésa Sándort SaS?yű ha ő maga sem akarja, hogy szabadsága ideje alatt zavarják elmélyült munkájában. Kétszer is kiballagok a sóstói múzeumfaluba, s csak azt hallom, hogy nincs. Érdekes, pedig otthon sincs, hát akkor hol lehet? Á mesebeli tér melyik szintjén tartózkodik most éppen, ott ahol Fehérlófia találkozott Szép Ilonával, vagy ahol a Bakarasz él, hét- sing hosszú szakállával? Egyiken se. A tar- pai ház mögött, a leendő tirpák tanya helyén kapálja a kukoricát elmélyült tudósi gonddal, minden tövet külön meglocsolva, s csipetnyi pétisót szórva köré. — Nicsak, hát igazgató úr itt van? — kérdezik tőle munkatársai, amikor bemegyünk az irodájába. — Nem vagyok — mondja tömören. — Csakhát az újság. Kivédhetetlen. Míg asztalánál elhelyezkedem, majd kétszáz oldalas, kötetlen könyvet vesz elő, s lebontja róla az oldalakat összefogó madzagot. Korrektúra. A végső javítás utáni úgynevezett „szuper példány”. Belső borítóján a cím: Kígyó kultusz a magyar néphagyományban. — Most, hogy a falumúzeummal már nincs annyi gond, visszatérhettem eredeti „műfajomhoz”, a folklórkutatáshoz. Az egyetem után — ahol Ortutay Gyula tanszékén végeztem, belemélyedtem a megye folklórirodalmába. 1000 népmesét, több mint 600 népdalt gyűjtöttem össze. Olyan anyag ez, hogy ha csak a negyedét tudom feldolgozni, amíg élek, elégedett lehetek. Szerencsés voltam fiatal kutató koromban. Szerencsés időben érkeztem, amikor még nagyon sok tudós parasztember élt itt, akik ír- ni-olvasni ugyan nem tudtak, de hetekig tudtak mesélni, oly magas színvonalon voltak birtokában az ősi paraszti kultúrának, a mezőgazdasági munkával kapcsolatos ismeretektől a meséken, dalokon át a népi hiedelmekig, mint egy-egy professzor, a maga szaktudományának. Tehát ők meg éltek, és már volt magnetofon. Ez volt a másik nagy szerencse. Csak amit Ami Lajos mesemondó elmondott, 32 kilométer hosszú szalagon van. Hogy írhattam volna le ezt a rengeteg szöveget, ha nincs az a húszkilós magnó, amit hátizsákban cipeltem olykor út- tal&n utakon? Nézegetem a leendő könyvet, a Kígyókultuszt. Egy gépelt példányával már találkoztam a megyei könyvtár helytörténeti gyűjteményében. Kandidátusi disszertációként is beküldte dr. Erdész Sándor néprajzkutató az Akadémiának. Tudományos értékét majd ott teszik latra, ám stüusát a szakmához csak kevéssé értő laikus is élvezheti, mert színes, érdekes olvasmány, mint a mesék, amiről szól. Erdész Sándor azok közé a tudósok közé tartozik, akik szeretett szakterületükről oly egyszerűen és természetesen tudnak írni vagy beszélni, hogy bárki megérti. Ehhez persze hozzájárulhat az is, hogy a népköltészet, melyre ő az életét tette, már tárgyában is sokunkhoz közel áll. Ám azt hiszem, ha történetesen a sejtélettan lenne a szakterülete, arról is élvezetesen tudna előadni. Nemrég lapunk hasábjain jelent meg egy kis tanulmánya a népmeséről, Einstein és az időkerék címmel. „A hiedelmek és a mesék egyaránt arról szólnak” — írja benne —, „hogy a mágikus térben az idő gyorsabban, vagy lassabban halad, mint nálunk.” — Honnan az einsteni kozmikus időparadoxon megsejtése ezekben a régi mesékben? A» a sámáni hledeOSI VQHOSy lemvilág része — mondja —, ami a keresztény vallás felvétele után, vele párhuzamosan tovább élt. Ennek lényege a több rétegű világkép. Az alvilág, ahol a Bakarász él, a fa, amelyen Fehérlófia elindul, veri be sorba a szögeket, több szintet talál: mind más-más világ, s bennük esetleg az idő is másképp halad. Egyszer megfaggattam egy idős újfehertói juhászt. Ősi juhászdinasztia sarja volt. Kérdeztem tőle: hány rétegből áll a világ? — Hétből — mondta. — Hét réteg van fölöttünk, s a legfelső rétegben él a numi toa- rem, a nagy teremtő. — Mi ez, ha nem a sámánizmus? Amikor Ami Lajos szalagra mondta archaikus meséit, ő is mindig nagy teremtőt emlegetett isten helyett. Következetes volt a szóhasználatban, s ez meséi hamisítatlan ősi voltát igazolja. — A néprajzkutatás fellendülése is a hatvanas évekre tehető. Akkor indulhatott meg igazán, amikor rájöttünk arra, hogy nemzeti kultúrára szükség van, és ez a lenini elvekkel sem ellenkezik. Az össznépi kultúra kialakításához pedig nélkülözhetetlen a népművészet. Korábban ez nem volt ilyen egyértelmű. Narodnyik-dolognak tartották a néprajzkutatást. — Tudod, hogy hívnak minket? — kérdezte egyszer Ortutay, akit- legigazibb mesteremnek tartok. — Gatyo- lógusoknak — mondta nevetve. Többször elhangzott Ortutay Gyula, a szeretett professzor neve. Milyen hatással volt, s milyen örökséget hagyott Erdész Sándorra, a Nyírség népmesekutatójára? — A mester — mondja — mint jeles néprajzkutató igazában a Nyírséghez kötődik, itt kezdte gyűjtőmunkáját. — Ez a vidék — mondta többször is — a népköltészet kiapadhatatlan tárháza. Ami pedig a módszerét illeti, ő volt, aki a világon elsőként a személyiségkutatást helyezte előtérbe. Addig csak a mesékkel foglalkoztak, de nem törődtek a mesélővei. Hogyan tanulta meg a meséket? Hogyan őrzi ezt az elképesztő tudásanyagot? Hogy érvényesülnek a folklorizá- ció törvényszerűségei. Hogy romlik, illetve modernizálódik a szöveg. Ezt úgy is nevezik ma már, hogy a magyar iskola. Ennek továbbfejlesztése, tehát a folklorizáció törvényeinek kutatása már ránk marad. Jelenleg az ő hagyatékát rendezgetem. A Lacza Mihály mesél című anyaga még kiadatlan. Már korábban is segédkeztem neki a hagyo- mányozódás törvényszerűségeihez adatokat gyűjteni. Ennek szellemében, s kutatási eredményeim felhasználásával rendezem sajtó alá a könyvet. Halálának tizedik évfordulóján jelenne meg, 1988-ban. Szeretném elérni, hogy ezzel egy időben Nyíregyházán rendezzük meg a Magyar Néprajzi Társaság országos vándorgyűlését. Tíz év múzeumfalu-alapítási és fejlesztési munka után, mely minden idejét lekötötte, ma már nyugodtan mondja, hogy ismét a tudományos munkának élhet. Munkatársai (tizenheten vannak) leveszik válláról az intézmény működésének napi gondjait. — Van feladat. Szeretném még a kálló- semjéni Papp Lajos meséit is feldolgozni és kiadni, ősi sámánmítoszok élnek az ő történeteiben. Azonkívül rendszerezni kellene a magyarországi Faust-mondákat is. — Faust Magyarországon? — Bizony — mondja. — A Faust-mondák a germán népköltészetben is csak később kapcsolódtak dr. Faustus alakjához. Korábban is sok olyan emberről meséltek, akikhez varázslatok, misztikus cselekedetek legendája szövődött. Nálunk legtöbbször Hatvani István professzor a hőse ezeknek a meséknek, de felbukkan Jókai Mór és Csokonai is, mint „magyar Faust”. Ismertebbek a paraszti Faustok: Böllen Ferkó, Köczön Péter, s az ördöngős papok. A Kígyókultuszt tavaly ősszel fejezte be, S még a nyáron meg is jelenik. Monografikusán dolgozza fel, összesen 49 témakörben, hogy milyen kígyók és Sárkányok szerepei nek népi irodalmunkban, és milyen kígyós népmesetípusok vannak. Rendszerez, ami a Bartók és Kodály kezdeményezte Magyar népzene tára című hatkötetes enciklopédia után a népmesében sem várathat soká magára. (Ennek munkáiban is részt vesz a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából.) Nekem hirtelen csak egy kígyó jut eszembe, a székely balladából: „Sárig hasú kígyó bébútt kebelembe, s aki azt kiveszi, két karját megeszi...” — Igen, mondja, ez a szerelem próbájának nevezett balladatípusba tartozik. — Van-e a kígyóval kapcsolatban valami, ami egészen sajátságos és csak a magyar folklórra jellemző? — Igen. És ezt egy szólásunk is őrzi. Azt mondják azokról, akiket egy érdek hajt valami nem egészen tiszta ügyben, hogy egy követ fújnak. Csak a mi meséinkben él ez a „kígyókő” motívum. Csak nálunk fújnak a kígyók követ, amit ha megtalál a szegény ember, nagy szerencse éri. Mint néprajztudós, hogy fogalmazná meg a mai néprajzkutatás feladatát? Nőst tartunk ott I, h™ngt Ián ismerjük népi kultúránkat, s tudjuk már alkalmazni és továbbfejleszteni. Ebben egyébként megyénk az élvonalban van. Én a továbbfejlesztés híve vagyok: ismerjük meg, tárjuk fel a népművészetet, fejlesszük tovább annak formanyelvét, töltsük meg szocialista tartalommal, és emeljük olyan szintre, hogy bárki magáénak érezhesse Mert a népi kultúrát csak alkotó módon lehet megőrizni. Mester Attilí
