Kelet-Magyarország, 1984. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-07 / 158. szám
FIATALOKRÓL FIATALOKNAK A határban nincs ünnep... K ezdhettem volna a számokkal is. Hogy a megyében az utóbbi években, évtizedekben milyen szép eredményeket ért el a mezőgazdaság, hogyan emelkedtek a legfontosabb növények termésátlagai, hány mázsa műtrágyát szórunk el hektáronként, milyen csodálatosan okos berendezések szolgálják az embert. Most azonban nem a számokról akarok szólni, hanem azokról, akik nap mint nap átírják őket: az emberekről. Közülük is azokról, akik a jövő mezőgazdaságának szakmunkásai, középvezetői lesznek. Június vége, kihalt a bak- taűóránitházi mezőgazdasági szakmunkásképző intézet udvara, épületegyüttese. A tanulók kirepültek, de itt korántsem kezdődött még el a vakáció. A tainterv furcsasága — vagy a magasabb követelmény a magyarázat? —, hogy a gimnazisták már rég a Balatonban, a Tiszában lubickolnak, míg az amúgy is korai döntésre kényszerült gyerekemberekre még egy kemény hónap vár, a nyári gyakorlat. Vajon ez az ellentmondás nem játszik-e szerepet abban, hogy az utóbbi időkben egyre gyengébb képességű tizenévesek választják hivatásul a mezőgazdaságot! Mindez azonban jóval később jutott eszembe, már bent az igazgatói irodában. Most azonban még csak az udvaron járunk, ahol suhanenyi fák birkóznak a homokkal, és ahol különös, „özönvíz előtti” masinákon akad meg a tekintet, öreg, kimustrált gépek, egy letűnt kor Claas Dominátorai, Rába-Steigerei. Isten tudja, kik ültek egykor rajtuk, s mi járhatott a régi traktorosok fejében, miközben rótták a barázdákat. S mit gondolnának vajon most, ha meglátnák a földeken a milliós gépcsodákat? Vajon képesek lennének meglovagolni e fémparipákat? Költői kérdések sora. Horváth József, a oaktai szakmunkásképző igazgatója azonban nincs olyan emelkedett hangulatban most, hogy ily légies kérdésekre keresse a választ. Komolyabb gond nyomja az ő vállát, igen magas a bukások száma: évente húsz-huszonegy gyermek vizsgázik valamelyik tárgyból elégtelenre. S ha még „csak” magyarból, vagy történelemből buknának. .! De a szakmai tárgyakból is! — Mi lehet ennek az oka? — kérdezzük az igazgatót, s helyettesét, Kecskés Istvánt, válamiint egyik tanártársukat, Lakatos Andrást Összenéznek, ki is kezdje a válaszadást, töprengenek, pedig mint később kiderül, nem először fogalmazzák már ők meg az okokat. Legalább kárt ne tegyen — Az az igazság, mi is tudnánk kozmetikázni, mi is kerekíthetnénk kettesre az egykettedeket, csak az a kérdés, érdemes lenne-e? — mondja az igazgató. — Aligha. Attól még a bukás szélén álló tanulónk nemigen fog jobban érteni a gépekhez. De van ennél egy sokkal, de sokkal fontosabb ok is: az utóbbi időkben sajnos, a mindig 'éhező kivételek mellett igen sok gyenge alapokkal rendelkező gyermek jelentkezik hozzánk. Mi pedig nem vagyunk hajlandók engedni az oktatás színvonalából. Hát... kapásból körülbelül ezek lennének azok, melyek megmagyarázzák a bukást, a lemorzsolódást. Mert azt még nem is mondtuk, hogy év közben tizenöten-tizenhatan szakítják félbe tanulmányaikat, nem bírván a tempót, a követelményéket. S természetesen azok hagynak itt bennünket zömmel, akiknek sokasodnak az egyes osztályzatai. Nem furcsa: az előbb még arról panaszkodtunk, hogy a megye mezőgazdasági szakmunkásképző intézeteibe többnyire — köztük Baktaló- rántházára — enyhén szólva is hiányos felkészültségű tanulók pályáznak, mégis, maradva a nyírségi nagyközség iskolájánál, másfél-kétszeres a túljelentkezés? Igaz, Bak- tán az idén mintha enyhült volna a roham, „mindössze” harminckét felvételizőnek kellett nemet mondaniuk, hatvanötén már megkapták a boldogító igent. Boldogító? Az elkövetkező esztendők majd eldöntik. A megoldás természetesen kézenfekvő lenne, több, a mainál jóval több szákmunkást kellene képezni. Milyen egyszerű kijelenteni, hogy kellene! De mint majd mindenhez, ehhez is pénzre, rengeteg pénzre volna szükség. Űjabb tantermekre, kollégiumokra, szemléltető gépekre, berendezésekre ... Hadd ne soroljuk. Igen ám, de így konzerváljuk a jelent. Ennek a megyének még nagyon sokáig a mezőgazdaságból kell megélnie, tudják ezt az illetékesek is, mégis feszítő az ellentmondás: a szakember- képzés elmarad az ágazat igényeitől. Mennyiségben sokkal rózsásabb a helyzet. Háromszáznégy tanulójuk van most, a szakközépiskola állattenyésztő ágán százharminckettőn, a mezőgazdasági gépész szakán száztizen- hárman, míg a szakmunkás- képzőben, ahol állattenyésztőket képeznek, ötvenkilencen látogatják az óráikat. Legnépszerűbb a szakközép- iskola állattenyésztő ága, itt majdnem kétszeres a túljelentkezés, ám a másik két szakra könnyű bejutni, a szakmunkásképzőhöz például megfelel az elégséges bizonyítvány is. — Nem véletlen az, hogy a szakközépiskola állatteNövénytermesztő gépész ... ízlelgetem a két szót, erről kapnak inajd bizonyítványt három év múltán a Baktán végzettek. De mit is takar ez a kifejezés ? — Az egyszerű traktorosnál többet tudó szakember. Valahogy így fogalmazhatnánk meg a lényegét — magyarázza Kecskés József. — És többet is tud? — Embere válogatja. Mi itt az intézetben megpróbáljuk megismertetni velük a növénytermesztés legegyszerűbb technológiáit is, s elvünk az, ha nem is ért mindenhez, legalább kárt ne tegyen a földeken, kárt ne tegyen a más munkájában. Mert azt el nem lehet mondani, egy gondatlan gépész mennyi galibára képes kint a határban. S mi arra neveljük itt őket, hogy ne csak a gépész, hanem a növénytermesztő szemével is lássanak. Hány ilyen szakemberre lenne szükség! Az óhaj azonban csak óhaj marad, különösen ha szemügyre vesszük a megye szakemberigényét. Alig van ma Szabolcsban, Szatmárban olyan mezőgazdasági nagyüzem, ahol ne hiányozna öt-hat jól felkészült gépész, kertész, állattenyésztő szakmunkás. S még azok örülhetnek is, ahol csak ot-ihat emberre van szükség, így azonban kénytelen olyanokat is alkalmazni, akik nem éppen rátermettségükről híresek. biztosan. (A minőségről majd később.) A szakemberek nagy' része szerint erőltetjük az ipari tanulók képzését seregnyi , szakmában jóvai több bizonyítványt adunk kézbe, mint amennyit foglalkoztatni tudnánk, míg a mezőgazdaságnak sokkal több, kellőképpen felkészített munkásra lenne szüksége. Erre csak egyetlen példa: Baktalórántházán — ezt a szakmát a megyében csak itt lehet megszerezni — évente a lemorzsolódások miatt mindössze negyvennegyvenöt fiatal kap bizonyítványt. De Szabolcs-Szat- márban több mint százhúsz termelőszövetkezet és hét állami gazdaság működik. Az igényekről pedig fentebb már szóltunk. S tudomásul kell vennünk, hogy azok a remek traktorosok, gépészek, akik ott voltak már a nagyüzemi gazdálkodás hőskorában is, lassacskán nyugdíj felé ballagnak. Nyakunkon a generációváltás! Lesz, aki folytatja az ő munkájújukat ...? Ezt bizony vétek nem végiggondolni. Szakmunkásnak — elégségessel Egy ugrással odébb, a nagy múltú mátészalkai mezőgazdasági szakközépiskolában és szakmunkásképzőben sem nyészitő szakára 'igyekeznek többen bejutni — mondja az iskola igazgatója, dr. Ligeti Béla. — Ezt elvégezvén ugyanis két-három év elteltével a fiatalok nagy' része már középvezetői beosztásban találja tnagát, s ha a pénze nem is több, de nem kell olyan megerőltető fizikai munkát végezni, nem kell mindennap hajnalok hajnalán kelnie, mint mondjuk a fejőgulyásnak. A gépészek előtt már nagyobb az akadály, hiszen a megyében működik hasonló profilú főiskola, s a szövetkezetek termesztésen az ott végzetteket állítják a középvezetői posztokra. — Kik jelentkeznek ma mezőgazdasági szakközépiskolába, szakmunkásképző intézetbe ? Városi gyerekek elvétve. S mi azt is különösnek tartjuk, hogy a szülők kilencvenöt százaléka fizikai munkás. De hát ezek a szakmái: sajnos nem tartoznak az elit munkák közé. Pedig higgyék el, egy-egy állattenyésztőnek, vagy állattartó telepi gépésznek sokkal többet kell tudnia, mint egy fodrásznak, vagy egy pincérnek. Ezt erősíti meg az iskola egyik tanára, Erdélyi Miklós is, aki mielőtt elvégezte a főiskolát, s pedagógusnak adta a fejét, több helyen is megfordult, mint fizikai munkás. Dolgozott például termelőszövetkezeti gépműhelyben. — Éppen az ott eltöltött idő alapján állíthatom, hogy egy mezőgazdasági gépésznek az autószerelőknél is bonyoiultabib a munkája —■ fogalmaz. — A szervizekben például a szakmunkás rááll egy kocsitípusra, máshoz hozzá sem nyúl. Próbálja meg ezt egy gépszerelő valamelyik mezőgazdasági üzemben. Itt univerzális szakmunkásokra van szükség. A frissen végzett mező- gazdasági szakmunkások ma a megyében úgy három- négyezer forintot keresnek havonta. Ez pedig nem kevesebb — sőt! —, mint az ipari szakmunkásképzőt végzetteké. Miért nagyobb hát az érdeklődés ezen iskolák után? Az a huszonhárom százalék... A legtömörebb választ a baktai intézetben hallottuk: a traktoron dolgozni sokkal kényelmetlenebb, mint például egy modem műszerészcsarnokban, vagy egy elegáns áruházban. Érdekes felmérést készített az intézet nemrég négy évre visszamenőleg a volt. diákjai körében. A kérdések között szerepelt, többek között az is, ha még egyszer választhatna, újból gépész akama-e lenni. A meg kérd eze ttek hetvenhét százaléka mondott igent. Ez a szám akár szép is lehet, ha nem tudjuk, hogy a válaszadók egy-két, de legfeljebb négy éve'hagyták ott az iskola padjait...! És a várakozással ellentétben a huszonhárom százalékot adók többsége nem a kevés pénz miatt hagyta el a pályát, hanem a rossz munkahelyi feltételekkel, s a munkahely légkörével volt elégedetlen. .S minden bizonnyal itt van a kutya elásva. Sajnos — sajnos? — tudomásul kell venni, hogy a mai tizenhéttizennyolc éveseket nem elsősorban a pénz vonzza, amikor el akarnak helyezkedni. Hál’ istennek, a szülők többsége ma már olyan anyagiak között él, hogy nem számít: fia, lánya ezer forinttal többet vagy kevesebbet keres. És a, fiatalember majdnem magától értetődően választja a könnyebb, kényelmesebb megoldást, hiszen tudja, hogy a család háztartása nem azon az ezer forinton múlik. És az is igaz, hogy az a kevés fiatal, aki hajlandó a nehezebb, bonyolultabb, de egyúttal jobban fizető munkát is vállalni, többnyire hoppon marad. Mert melyik az a gazdasági vezető, aki nyugodt szívvel rá mer bízni egy frissen végzett gépészre egy két-két és fél millió forintot érő gépet, vagy olyan munkát - - például a vetést — melyen milliókat lehet nyerni, de veszteni is? És most lyukadtunk ki ". minőségnél, mely nagyon sok tapasztalt vezető szerint bizony elég gyengécske. Pontosítva: nem ir r. felkészültséggél van a baj — a gyakorlatban való jártasságot természetszerűleg a termelő- munkában lehet megszerezni — inkább az akarattal. Mert ha van is olyan gépműhelyfőnök, aki mindenáron a most végzettekkel akar bonyolultabb munkát elvégeztetni, ritkán lesz szerencséje. A szamosszegi-szamoskéri Dózsa Termelőszövetkezet sokat látott elnöke, Dienes Lajos mondja: — Azért ne túlozzunk, most is kikerül néha olyan fiatal az iskolapadokból, aki miatt nyugodtan alhat az ember. Most néhány éve ösz- szefutottam a baktai intézet akkori igazgatójával, Fülöp Mihállyal. Azt mondja: van itt tőletek két fiú, Bacskó Gusztáv meg Molnár József, figyelj már rájuk, mert roppant ügyesek. Nem kellett azokra figyelni! A tojáshéj még ott volt a fenekükön, de már K—700-sal dolgoztak. Éjjel is. Igaz, a sötétben féltek kint a határban egyedül, vitték hát magukkal az apjukat. Az kint hált az árokparton, de a fiúk szántottak! S hogy ...! — Mikor volt ez? — Néhány éve. Akkor még nagyobb becsülete volt a mezőgazdaságnak. — És most? — Hadd ne bántsam a fa- lumbelieket. És higgyünk abban, hogy belőlük is beválik néhány. Gépműhely, kint a sza- moskéri faluvégen. Az udvaron háború előtti helyzet, szétszerelt kombájnok, betakarító gépsorok, nyakukon az aratás. Maszatos képű, olajos ruhájú férfiak hasalnak a gépek alatt, köztük az a Molnár József, akit az imént dicsért az elnök. Kikászálódik a kombájn alól, nyújtja a kezét, majd meggondolja magát, a csuklója mégsem olyan olajos: — Csodálkoznak, hogy nem szívesen jönnek erre a pályára? Az olaj még hagy- ján, ezt le lehet mosni. De itt, ha szorít a kapca, éjjel is tárcsázni kell, a traktor veszettül ráz, kint a határban hiába várja az ember a meleg ételt, s ha elkezdődik a szezon, nincs ünnep, nincs vasárnap. Még én is nemrég voltam húszéves, de ha visz- szanézek az elmúlt öt-hat évre, elcsodálkozom, menynyit változott a világ, menynyit változtak a fiatalok. Boltosnak nem... És most vissza még egy pillanatra a szálkái szakközépiskolába. A vizsgákon már túl vannak itt is a fiatalok. több-kevesebb sikerrel, s most nyári gyakorlatukat töltik. F. K. csendes, rokonszenves kislány, az egyik környékbeli termelőszövetkezet állattartó telepén tölti egyhónapos gyakorlatát. Félénken húzza meg a vállát, mikor megkérdezzük: lány létére hogy-hogy ezt a pályát választotta. — Kereskedelmi iskolába jelentkeztem én, de nem vettek fel. Csak ide. Boltosnak tehát nem jó, de állattenyésztőnek megfelel. A döntnökök legalábbis ezt állapították meg. Szerintük arra nem alkalmas, hogy egy kiló cukrot kimérjen, de egy istállót, tele borjakkal rá lehet majd bízni. Hová vezet ez az út...? útt tartottam az írással, mikor kopogtak az ajtón, két régi mérnök aarátom toppant a szobába. — - Megnézhetjük az írásod? — s ir.á" olvasták is. — Kíméletesen fogalmaztál — mondták, — Ha úgy ismernéd a mezőgazdaságot, mint mi... Sajnos, ha így megy tovább az utánpótlás nevelése, hamarosan a tönk szélére jutunk. Igaza lenne a két agrármérnöknek? Ennyire nyersen fogalmazva nem hiszem. De annyiban mindenképpen, hogy az utánpótlás gondjai egyre nyomasztóbbak. S félő, hogy később csak tovább romlik a helyzet.. . Balogh Géza
