Kelet-Magyarország, 1984. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-31 / 178. szám
4 Kelet-Magyarország 1984. július 31. Kommentár Lépés a béke felé Q eltétlenül jelentős lépés lenne a béke felé, ha az érintett felek megfogadnák a Szovjetunió által a hét végén tett javaslatot, amely a közel-kel.eti válság megoldására irányul. A rendezés hat elvét és a konkrét tárgyalások módjára tett ajánlást mindenképpen komolyan kell venniük a térség országainak, hiszen azok az egyetlen kiutat jelentik az évtizedek óta elhúzódó krízisből, s ráadásul egy földrajzilag igen közel fekvő nagyhatalomtól származnak. Senki sem vitathatja el a Szovjetunió objektivitását és jó szándékát a Közel-Kelet egész 1945 utáni történelme során. A tapasztalatok egyértelműen mutatják, hogy a megoldás lehetősége mindig akkor került kéznyújtásnyi közelségbe, amikor minden tárgyalásos rendezés útját járta. Ezért ajánl a Kreml ma is nemzetközi konferenciát, amelyen a térség Izraellel határos arab országai mellett a PFSZ, a zsidó állam és a két vezető nagyhatalom képviselői vennének részt. A tapasztalatok egyértelműen mutatják, hogy a megoldás lehetősége mindig akkor került kéznyújtásnyi közelségbe, amikor minden érintett fél, közte az Egyesült Államok és a Szovjetunió is a tárgyalásos rendezés útját járta. Tartós rendezés előfeltételeként minden részt vevő félnek el kellene fogadnia azt a. hat alapelvet, mely a szovjet vélemény szerint garantálhatná a végső sikert. Vissza kellene adni az araboknak minden Izrael által 1967 után elfoglalt területet, felszámolni az itt létrehozott településeket. Biztosítani kellene a PFSZ által képviselt palesztin népnek a Jordán folyó nyugati partján és Gazában az önálló állam- alapítás jogát. Az újonnan születendő palesztin állam része lenne Jeruzsálem keleti szektora, s a várost szabadon felkereshetnék mindhárom nagy vallás hívei — a zsidók, a keresztények és a mohamedánok —, akiknek szent helyei vannak itt. A térség valamennyi államának — így természetesen Izraelnek is — -biztosítani kellene a békés fejlődéshez való jogot, „mivel egyetlen nép valódi biztonságát sem 4ehet oly módon biztosítani, hogy az sértse mások biztonságát”. Ehhez az szükséges, hogy az arab országok és Izrael békét kössenek és kölcsönösen tiszteletben tartsák egymás szuverenitását, függetlenségét és területi sérthetetlenségét. A megállapodás nemzetközi garanciáit az ENSZ Biztonsági Tanácsa, vagy annak állandó tagjai vállalnák magukra. Q ármi legyen is az izraeli koalíciós tárgyalások, majd az amerikai elnökválasztás végeredménye, nem valószínű, hogy a jelenlegi nemzetközi helyzetben gyors foganatja lesz a szovjet javaslatnak. Hatalmas erők állnak a háttérben, amelyeknek nem érdekeik a közel-keleti rendezés, még kevésbé az ebben esetleg játszandó szovjet szerep. Mégis, az egyetlen remény az állandó robbanásveszélyt jelentő válság megoldására az, hogy előbb vagy utóbb, de minden érdekelt belátja: meg kell tenni az első, a legnehezebb lépést a béke felé. Horváth Gábor VASÁRNAP VISSZATÉRT a FÖLDRE a Szojuz T—12 űrhajó legénysége. A képen: balról jobbra: Vlagyimir Dzsanibekov parancsnok, Szvetlána Szavickaja fedélzeti mérnök és Igor Volk kutatómérnök a leszállás után. Moszkvából jelentjük Szovjet — amerikai személyek találkozója Moszkvában hétfőn megkezdődött a szovjet és amerikai közéleti személyiségek második találkozója, amelyen a szovjet—amerikai kapcsolatokról, valamint a leszerelés kérdéseiről lesz szó. A tanácskozás megnyitóján Nyikolaj Blohin akadémikus, orvosprofesszor, a „Szovjetunió—Egyesült Államok” Társaság elnöke rámutatott, hogy napjainkban a legfontosabb feladat a nukleáris háború veszélyének elhárítása. Az amerikai küldöttség tagjai azt hangsúlyozták, hogy a szovjet emberek álláspontjával kívánnak megismerkedni, ezért jöttek Moszkvába. A két ország közéleti személyiségeinek találkozója segíthet az emberiséget fenyegető veszély elhárításában. Az első hasonló találkozóra 1983 májusában került sor Minneapolisban. Négy Nobel-díjas a fedélzeten Nicaraguában a békehajó Vasárnap egy „békehajo” futott be Nicaragua Corinto nevű kikötőjébe, fedélzetén négy Nobel-díjas személyiséggel és több mint 2,5 millió dollár értékű adománynyal. A „Falknes Bergen” nevű hajó nicaraguai útját — a sandinista forradalom iránti szolidaritás jegyében — Adoi- fo Perez Esquivel Nobel-bé- kedíjas argentin szobrász szervezte a norvég és a svéd kormány segítségével. Adolfo Perez Esquivelen kívül Betty Williems ír No- bel-békedíjas és két amerikai Nobel-díjas tudós — George Wald biológus és Linus Paulin kémikus — vett részt a szolidaritási akcióban. A hajó, a norvég és a svéd kormány ajándékaként majdnem 6 ezer tonna műtrágyát, ezer tonna papírt, valamint oktatási eszközöket és gyógyszert szállított a nicaraguai népnek. TELEX CHEYSSON BELGRÁDBA LÁTOGAT Claude Cheysson francia külügyminiszter augusztus 1- én és 2-án hivatalos látogatást tesz Jugoszláviában. Vendéglátójával, Raif Dizda- revics külügyminiszterrel véleményt cserél az időszerű nemzetközi kérdésekről és a két ország együttműködése fejlesztésének lehetőségéről. ANDREOTTI LÍBIÁBA UTAZOTT Giulio Andreotti olasz külügyminiszter hétfőn Líbiába utazott, hogy a két ország közötti gazdasági kapcsolatokról tárgyaljon az ország vezetőivel. A miniszter Moa- mer el-Kadhafival, a líbiai forradalom vezetőjével is találkozik. Andreotti öt hónapon belül most másodszor keresi fel az észak-afrikai országot. BAPTISTÁK Határozatok elfogadásával fejezte be munkáját vasárnap Nyugat-Berlinben a Baptista Világszövetség Főtanácsa. A több napos értekezlet résztvevői követelik az általános leszerelést. A főtanács mostani ülésszaka a Baptista Világszövetség jövő nyári közgyűlését hivatott előkészíteni. ARHIPOV—LEDESMA Ióan Arhipov, a Szovjetunió Minisztertanácsa elnökének első helyettese, hétfőn Moszkvában fogadta Fernando Ledesma spanyol igazságügy-minisztert, akit a szovjet igazságügy-minisztérium hívott meg látogatásra. A baráti légkörű megbeszélésen a két ország igazságügyi együttműködésének fejlesztéséről volt szó. JAPÁN LAKOSSÁGA Japán lakóinak száma 1984. március 31-én 119 millió 316 ezer fő volt — közölte a Japán Közigazgatási Hivatal. A lakosság száma 1983. április I. óta 0,6 százalékkal emelkedett. Áz utóbbi másfél évtizedben ez a legalacsonyabb növekedési arány. Japán legnépesebb városa Tokió, ahol II, 5 millió ember él. Aki azonnal lerohanná Mexikó! Hét „különleges“ az USA 250 elnökjelöltje közül Talán az Egyesült Államokban sem tudja mindenki, hogy a novemberi választások Ronald Reaganén vagy Walter MondaLe-on kívül másokat is az elnöki székbe segíthetnek. Bárkit, a majdnem 250 önjelölt közül, aki 40. életévét betöltötte és az Egyesült Államokbajn született. Ezek esélye persze a nullával egyenlő, inkább csak színes kavalkádot jelentenek. Éppen ezért érdemes idézni sokszínű programjukból. Szülőfalujából Poughkeepsie-bői lépne egyből a nagypolitika dobogójára Donald Badgley juhász, aiki választási programjában a naptári év reformját javasolja. Elnöksége alatt az Egyesült Államokban hat napból állna „egy hét” és hatvan hétből egy év. A kaliforniai Kévésből pályázó Hugh Bagley tömören Mexikó azonnali katonai lerohanását ígéri esetleges választóinak, és az akció előnyeit ecseteli. A Ken- tuckyban élő Philipp Baker a Holdra és más — meg nem nevezett csillagokra garantál „közvetlen rakétajáratokat”. Lester Byeréey, aki a New York állambeli Monahawkin- ból iratkozott a listára, beiktatása után minden honfitársának 10 ezer dollár kikézbesítését ígéri. Hogy az ehhez szükséges nem csekély 210 milliárd dollárt honnan teremtené elő, arra nem tér ki. A megszokás rabja a 77 éves minnesotai Harold Stas- sen, aki 40 esztendeje minden elnökválasztáson próbálkozik. Az 54 esztendős észak- karolinai Alphonso Steward általában „az élet minden területén több szeretetet” hirdet. Azt viszont már pontosan tudja, hogy filozófiáját Gary Grant egykori és Jane Fonda mai filmsztárokkal hajthatná végre. Előbbit a mezőgazdasági, utóbbit pedig az energiaügyi miniszterséggel bízná meg. Végül ne maradjon ki a Los Angeles-i bárokból országszerte ismert „Bozo, a bohóc” sem. Ö csupán egy szlogent írt a zászlajára: „Oly sok amatőr után kell már egy profi is a Fehér Házba!" (voksán) Luxemburg: bizalmi szavazás Bizalmat kapott az új luxemburgi kormány. A képviselők a hét végén 46:16 arányban szavaztak bizalmat Jacques Santer keresztényszocialista—szocialista kabinetjének, amely a júniusi választások nyomán alakult meg. Előzőleg a bizalmi vitában több kormánypárti képviselő fejezte ki kétségét az iránt, hogy a „nagykoalíció” tartós lehet a két vezető párt ellentétes elképzelései miatt a gazdasági és szociális problémák megoldását illetően. Colette Flesch volt külügyminiszter, jelenleg ellenzéki liberális pártvezető ugyancsak azt hangsúlyozta, hogy „a rózsa (szocialisták) és a rózsafűzér (a keresztény párt) szövetsége természetellenes” és nem lehet hosszú életű. Közös közlemény (Folytatás az 1. oldalról) ményt adtak ki. Megállapították többek között, hogy a Magyar Népköztársaság és a Kambodzsai Népköztársaság sokoldalú együttműködése, baráti kapcsolatai eredményesen fejlődnek a két nép érdekeinek megfelelően, a béke és a társadalmi haladás ja vára. A felek kölcsönösen hasznosnak minősítették a tárgyalásokat, a Kambodzsai Nép- köztársaság Minisztertanácsa elnökének a Magyarorszá gon tett látogatását, amely hozzájárult a két ország és a két nép barátságának, sokoldalú együttműködésének erősítéséhez. Chan Sy kambodzsai vi- szontlátogatásra hívta meg magyar partnerét, aki a meghívást köszönettel elfogadta. 1. Több mint tíz évvel ezelőtt Újvidéken találkoztam Zilahy Lajossal, az Amerikai Egyesült Államokban élő magyar íróval, akinek pályája, emberi sorsa kíváncsivá tett. Legendás hírű személy volt a harmincas években. Ahhoz a korszakhoz tartozott, amelyről úgyszólván alig tudunk valamit, de megvallom őszintén, megismerkedésünk idején nem is annyira a kor, sokkal inkább Zilahy érdekelt. Milyen ember lehet az, aki koldusszegénységből indult (lecsúszott középosztálybeliként a század első évtizedében), azután milliomos lett belőle, majd sikereinek tetőpontján — saját elhatározásából — otthagyta bíborszín világát és újra a szegénység útjára terelte az életét. Mi a valóság és mi a legenda Zilahy körül? Nem tudtam, s érdeklődési körömbe ezen a ponton kapcsolódik be a kor, amelyben én mint elemi iskolás fiú még csak nem is „eszmélkedtem”. Hogy milyen volt a kor, amelyben éltem, csak mások közvetítésével ismertem meg, de olyan felületesen, amilyen a közvetítés szintje, értéke volt. Él egy író, akiről egymásnak ellentmondó véleményeket es értékeléseket hall, olvas a magyar közvélemény; él egy író, aki szembefordul az első világháborúval és azután mint egy nekivadult gép, ontja „termékeit”: regényeit, színdarabjait, tárcáit, cikkeit. Európában, Amerikában a legismertebb magyar íróként szerepel, a fölszabaduláskor kilépve a pesti óvópincéből. Krisztus képét látja az első szovjet katona Zilahy Lajos utolsó nyilvános szereplésén, a vajdasági Adán, 1972-ben arcán, s az új rend szellemi seregébe lép, s azután egyszercsak kézbe veszi a vándorbotot, és Amerikába megy. A tengerentúlról visszajár a magyar határhoz, s Röszkénél a sorompó fölött figyeli a hazát, naponta magához öleli ezt a kis országot és népet. Meghal a határ mellett úgy, hogy utolsó óráiban könyörög: vigyék haza, meghalni is csak otthon érdemes. Nem tudja, nem érti, hogy milyen az új Magyarország, ő valahol az évszázad derekán tanyázik, bár a „nagy politika” forgatagában él. Ezek a gondolatok 1972 és 1974 között, két éven át tartó beszélgetéseink alapján — és azután — fogalmazódtak meg bennem, s akkor éreztem először, hogy erről az emberről mégiscsak illene többet tudnia a közvéleménynek. Én azonban nem vagyok „illetékes”, ezért nem irodalomtörténeti értékelésre és nem életrajz készítésére vállalkoztam. A pályaképet fölrajzolni csak úgy lehetne, ha töviről hegyire kinyomoznám Ziláhy utolsó fél évszázadát, de ez már történészi feladat. Én a legegyszerűbb megoldást választottam: epizódfűzért írtam, amelyet az ő személye fűz föl egy láthatatlan fonálra, apró történeteket kis önvallomásokkal fűszerezve, hiteles tényeket közlök, amelyekhez hozzátehetem — és teszem — kétéves barátságunkból merített tapasztalataimat. ŰJ TINTACSÖPP Zilahy Lajos 1947 szeptemberében feleségével és fiával elhagyta Magyarországot. Személyesen 1972 őszén ismerkedtem meg vele Újvidéken. Bogdánfi Sándor, az ismert vajdasági magyar író — abban az időben a Dolgozók című lap főszerkesztője — hozott össze a többnyire ott tartózkodó Zilahyval. Kapcsolatunk ezután bensőséges barátsággá formálódott. Az egyik legnépszerűbb magyar író volt a harmincas években. Könyveinek, színdarabjainak európai, amerikai fogadtatása, hazai közéleti szereplése és a körülötte kialakult legenda számomra ismeretlen volt. Első személyes találkozásunk előtt kénytelen voltam vajdasági ismeretségi körömben érdeklődni, mondjanak valami közelebbit Zilahyról, az ő fénykorában én még gyerek voltam. A Halálos tavaszra, e könyvére és filmjére, különösen Karády Katalin és Jávor Pál alakítására és a Két fogoly című regényére emlékeztem ugyan, de felületesen, pontatlanul. Tetszett a trilógia, a Dukay család, de ez az ismeretanyag nem volt elég ahhoz, hogy alaposabb tájékozottsággal beszélgessek vele. Egy kis epizód is ösztönzött az ismerkedésre. 1964 elején Szegeden, az ottani nemzeti színház a következő évad műsorát tervezte. Vaszy Viktor, a színház igazgatója előhozta, hogy jó lenne bemutatni egyik színdarabját, A tizenkettedik órát. Háborúellenes pacifista üzcaetű, és a hidegháborús nemzetközi légkörben nem is lenne haszontalan. Kicsit igazítani kellene a szövegén, és csökkenteni a díszlet igényességén. Megnéztük a korabeli kritikákat, azokból valamiféle vélemény, útmutatás mégiscsak kiolvasható. A darabot 1934. október 24-én mutatta be a Magyar Színház, a kritika kedvezően fogadta, háborúellenes, progresszív tartalmát méltatták. (Folytatjuk) A „békehajót” és utasait Dániel Ortega, a nicaraguai kormányzótanács koordinátora fogadta Corinto kikötőjében. Síilakg S Jlafm utolsó évei
