Kelet-Magyarország, 1984. július (44. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-28 / 176. szám

1984. július 28. Q Kedves Asszonyom! Legutóbb, amikor ön megkeresett, fél­be maradt a beszélgetésünk, ön megha­ragudott, és köszönés nélkül faképnél hagyott, időt sem hagyva rá, hogy meg­magyarázzam: miért nem tudok és nem is akarok segíteni a kislánya egyetemi felvételijének ügyében. Nos, ha ez ket­tőnk ügye lenne, akkor nem érezném a magyarázattal adósnak magam, de saj­nos tudom, hogy ilyenkor nyár köze­pén sok a magához hasonló haragos és sértett ember. ön azt mondta el, hogy Aranka, a kislánya „hiába érettségizett le”, hiába fogyott le öt kilót szegény gyerek, amíg a felvételi vizsgára és az érettségire ké­szült, hiába volt „minden áldozat”, most kaptak egy kurta értesítést arról, hogy a gyerek a szükséges pontszámot nem érte el. Száz és ezer gyerek kapott ha­sonló értesítést, de, ahogyan ön mond­ta, a kislány „érdemtelenül” jutott erre a sorsra, már a gimnáziumban is „le­osztályozták”, pedig az a gyerek fél éj­szakákat tanult már tavaly óta. Ezért is érzi igazságtalannak azt, ami történt, de nem csak ezért. Valami olyat kérdezett, •hogyan nézzen ezek után az emberek szemébe? Maguk mindketten diplomá­sok, a társadalomban megbecsült em­berek, akik számtalan elismerést is kaptak. Elhiszem, hogy mindez igaz, de ez nem ok arra, hogy a gyermeke is fel­tétlen, minden áron, még igazságtalan­ságok árán is, csak diplomás ember le­gyen. Különben is: egy sikertelen felvé­teli még nem a világ, az egy évnyi idő- veszteség nem tragédia, és ha a gyerek yalóban jó képességű, akkor nincs előtte átléphetetlen küszöb. Ha viszont nem olyan képességű, szorgalmú, akkor ő maga is úgy szerencsésebb, ha nem ke­rül be az egyetemre. Arra kért, segítsek. Keressek isme­rőst, barátot, aki „elintézi”, bárhogyan, „kerül, akármibe kerül” alapon. Nos, egy­részt nem tudok segíteni, ahogyan más se tudhat, ha a felvételi eredménye alapján nem vehető fel a gyerek. És ha lenne is „külön út”, valamiféle „kis aj­tó”, akkor mit gondol, hogy mit érez- hetne az a jobban felvételiző, de hely hiányában kimaradt másik tizennyolc éves ember, akinek a helyét az ön kis­lánya venné el? És még egy kérdés: vajon a kislánya boldog és elégedett lenne-e egy ilyen megoldással? A gyerekeink igazságér­zete ebben a korban, ha nem rontjuk el, még jó. Félteni való emberi érték, adott esetben még egy diplománál is különbet érő. Én a magam részéről hi­szek abban, hogy egy olyan társadalom felé haladunk, amelyben ezek az embe­ri értékek igenis egyre inkább számíta­ni fognak. És ha a kislány egy szakmát tanul meg jól, akkor legalább olyan megbecsült ember lehet, mint akárhány diplomás. Próbáltam persze erről beszélni a múltkor, de nem sok haszonnal, mert tulajdonképpen csak a beszélgetésünk elején volt szó Arankáról, és Ön nem lányának, hanem önmagának kért vol­na protekciót, mintha nem is a gyerek sorsa lenne a fontos, hanem szülői érzé­kenység. Önök az egyetem értesítését személyes sértésként fogták fel. Azt mondta, szégyelli magát a kollégái előtt, nem mer a sikeresebb gyerekek szüleinek a szemébe nézni. Asszonyom! Kérem, ha lehiggadt már azóta, akkor gondolja végig: a kislánya teljesítmé­nye, egy vizsga eredménye nem minősíti Önt. És még egy másik balsiker se mi­nősítené, ha a gyerek egyébként meg­állja az életben a helyét. És ez a fon­tos, hogy olyan embereket neveljünk, akik a saját erejükből, a képességeik­nek megfelelően boldogulnak. A gyere­kének is akkor segít most legtöbbet, ha nem azt hiteti el vele, hogy valami­féle igazságtalanság történt, hanem azt, ami valójában igaz: nem történt semmi rendkívüli. Kapkodás, protekciókeresés helyett abban segítsen a gyereknek, hogy mihamarabb túltegye magát egy balsikeren, és akkor talán jövőre sike­rül, vagy ha később sem, akkor még ugyanennyi örömmel sikerüljön egy másik pálya. Boldog, értékes emberek ugyanis az élet minden területén van­nak. Üdvözlettel: Bürget Lajosnéval, a Magyar Vöröskereszt megyei vezetősége titkárával az emberiességről A Ma, amikor lépten-nyomon azt halljuk, v hogy rohanó világunkban az emberek közömbösek mások iránt, önzők és be­felé fordulók, milyen létalapja van az Önök mélységesen áldozatvállalásra épült mozgalmának? — Közel három éve dolgozom a Vöröske­reszt hivatásos állományában. Ez alatt az idő alatt nagyon sokszor kértem — bocsánat —, kértünk valamit az emberektől ilyen, vagy olyan ügyben. Talán hihetetlen, de én még egyetlen egyszer sem találtam visszautasítás­ra. Ha például egy vállalati, egy intézményi vezetőtől azt kértem, hogy a Parádsasvárra üdülni beutalt beteg gyerekeink egy csoport­ját szállíttassák el kedvezményesen a busz- szal, nem azt válaszolták, hogy megnézik, van-e rá lehetőség, hanem azt kérdezték: mikorra álljon elő a jármű. És ez a tapasz­talatom nem egyedi. Tehát megcáfolhatok az elanyagiaso- * dásról szóló ítéletek? — Vajon miből ítélhetjük meg biztosan, van-e a humanitárius mozgalomnak létalapja a mai Magyarországon, ha nem a sorozatban található pozitív példákból? Ha nem abból, hogy van a megyében 24 ezer önkéntes vér­adó, hogy több ezer idős embert, veszélyez­tetett környezetű, vagy állami gondozott gye­reket segítenek emberek, közösségek — leg­feljebb jó szóért. Ezek után hogyan érthetek egyet azzal, hogy a mi rohanó világunkban az emberek közömbösek? Ügy gondolom, hogy sokkal többet beszélünk az önzésről, a pénzhajszolásról, a világ elanyagiasodásáról, mint a számtalan jó példáról. Mert vajon nem az áldozatvállalás szép példája, ha egy kórházi gyermekorvosnő már a harmadik nyarát tölti a beteg gyerekek táborában és még csak elismerést sem akar érte? Vagy nem ide tartozik a tavalyi akciónk, amikor afrikai szegény országok lakóinak gyűjtöt­tünk ruhát? Most már bevallom, félve kezd­tünk hozzá és mi lepődtünk meg a legjob­ban, amikor egy hét múltán százhúsz mázsa ruha gyűlt össze ebből a megyéből. Kedvem lett volna világgá kiáltani: jöjjön el min­denki és nézze meg, milyen ruhákat hoztak össze az emberek kimosva, kivasalva! Nem is kellett tőlünk ennyi az afrikaiaknak. Ami itthon maradt a ruhából, azóta folyamatosan támogatunk belőle szegény családokat. Vagy visszatérve a beteg gyerekek üdültetésére: minden évben gyűjtésből tudjuk megoldani. Tavaly megkérdezték tőlünk a városi párt- bizottságon, hogy akkor éppen milyen célra gyűjtünk. Nyíregyházáról 50 ezer forint ér­kezett az idős emberek támogatására, ebből berendeztük az öregek napközi otthonát! Ezek a közömbösség, a befelé fordulás való­ban nagyon szép ellenpéldái. S ha már az idős emberekről esik szó, elmondom, hogy az ingatlankezelő vállalat vöröskeresztesei szociális gondozói tanfolyamot indítottak házmesterek számára. Harminchárom ház­mester kilencven órán át tanulta az elsőse­gélynyújtást, az injekció beadását, az öre­gek kórház utáni gondozását, hogy a gond­jaikra bízott lakóházakban kamatoztassák a megszerzett ismereteket. Mondhatnék még rengeteg adatot. Évente százezer forint ér­tékű bélyeget vesznek meg megyénkben csu­pán a pártoló tagok. Több mint kétszáz ön­kéntes ápolónőnk van. Több tíz ezer ember­nek tudunk feladatot adni — készek a telje­sítésére. És így tovább... „...érezni, hegy önzetlen társak­ra találunk, hogy vannak jelent­kezők a kivé szára, — olyan él­mény, amitől szebbet kívánni alig lehet.. Rohanó világunkban is van létalapja a vlröskeresztes munkának, az őszinte emberi szénák, tettnek...” környezet védelmével és szociális munkával, világosan látható, hogy ezek nem probléma- mentes területek. Társadalmi örökségünk és részben fejlődésünk ellentmondásai miatt csak rendkívül nehezen jutunk előre. Az emberek jelentős része önpusztító életmódot él! Bizony komolyan be kellene láttatni, hogy ne igyanak, ne dohányozzanak annyit, egészségesen étkezzenek és többet mozogja­nak. És nemcsak a jelenleg felnőtt generáció érdekében, hiszen a tizen- és huszonévesek­nél már a születendő nemzedék sorsáról is szó van. — Nem én találtam ki, de nagyon egyetér­tek azzal, hogy a megszülető embernek alap­vető joga kellene, hogy legyen: egészségesen jöjjön a világra. Sajnos a koraszülöttek szá­ma, a károsodás növekszik a születendő gye­rekek körében. Nagyon sok társ kellene csu­pán ahhoz, hogy leüljünk a fiatalokkal, ha kevés, a szüleikkel is, és meggyőzzük őket az egészséges életmód fontosságáról. Nem elég a tiltás, a riogatás, kisgyerek kortól szükséges beplántálni — szuggerálni ezt az életformát. Mert például nagy ellenségünk, a szívinfarktus kialakulásában — ami idáig eljut egy 40—50 éves ember — is belejátsza­nak a fenti rossz szokások, s hozzájön a stressz. Addig már eljutottunk, hogy a leg­többen elfogadják: nem kellene annyit enni, inni, dohányozni, többet kellene mozogni. De hogy ez tetté váljék ..., hogy esetenként tényleg felálljunk a tévé elől egyet kocogni, sétálni, kerékpározni — ez bizony nehezen megy. Vagy: mikor vetkőzhetjük le mi nők azt a mentalitást, amely szerint a házimunka nekünk épp elegendő testmozgás? A hízástól bizony kevesebben szenvednénk! És a család válsága? Ezt az intézményt szintén sokan védik, a másik oldalról pedig mély megrázkódtatást él át... A Említette, hogy a fizetség Önöknél a w köszönöm. Ezt legalább minden esetben megkapják, akiket megillet? — Nálunk törvény, hogy sosem szabad el­mulasztani a köszönöm szót. A kitüntetésre, anyagi elismerésre alkalmas keretünk mini­mális. Épp ezért különös fontossága van an­nak, hogy a megyében dolgozó 60 ezer fel­nőtt és közel 8 ezer gyerektagunknak, a több ezer — aktivistánknak — kisdoboskortól a nyugdíjas korig — legalább szóban meg­mondjuk: nagyon szépen köszönjük, amit tett. Még akkor is, ha az áldozatot nem a kitüntetés, az elismerés, a köszönet reményé­ben hozták. Szerencsére igen sok olyan em­berünk van, aki míg csak él, kapcsolatban lesz a Vöröskereszttel. Jó dolog, hogy mind többen vagyunk a mozgalomban. Ám az is igaz, hogy ha kétszer-háromszor annyian lennénk, akkor se lennénk sokan, hiszen a megoldandó gond, baj is sok. Milyen típusú gondokra gondol? örök­löttekre, újakra? Egyáltalán, csokorba lehet a bajokat gyűjteni? — Ha elmondom, hogy mi a Vöröskereszt­ben a véradáson és az elsősegélynyújtáson kívül foglalkozunk az egészség, a család, a — Sajnos nem azt építgetjük — s ez alatt a közvéleményt formáló nagy műhelyeket, a lapokat, a filmet, a könyvet, egyáltalán a nagyon fontos nyilvánosságot értem —, hogy a családon belül milyen fontos a kölcsönös bizalom, a felelősség, a toleráns magatartás egymás iránt, az egymásra utaltság. Ehelyett minduntalan arról beszélünk: kezd feloszla- ni a család, s azt firtatjuk, van-e a család­nak ma létjogosultsága? Igaz, a végén min­dig abban maradunk, hogy van, előtte mégis mindig a kérdőjeleket rakjuk fel. Gyereke­inket sem készítjük fel sajnos a családi élet­re. Ügy nem lehet a házasságra készülni, hogy ha nem sikerül, legfeljebb elválok. A fiatalnak tudnia kell, hogy a házasság első­sorban nem szexuális kapcsolat, de azt is, hogy a házastársi kötelék nem nehézségektől mentes, sőt! Abban vállalni kell a felelőssé­get társunkért, a gyerekért, a közös küzdel­met, harcot akár csak az együttmaradásért! Félreértés ne essék, vannak esetek, amikor már nem lehet tovább élni egy házasság keretében, de hogy sorozatosan készületle­nül, vagy rosszul készülten menjenek a fia­talok a házasságba, az nagy hiba a társada­lom jövője ellen. Ebben valóban segítenünk kell, mert a következmény súlyos lehet: al­koholizmus, más partner keresése, a gyerek­nek a szakadék szélére taszítása. £ Azt hiszem, az idős emberek helyzeté- w nek javítását is a fontos témák közé kell sorolni... — Valóban, ez a helyzet egyre aggasztóbb. Káros lenne azonban általánosítani. Nem le­het egy kalap alá venni a nyugdíjas kor utáni generációt. Nyilvánvaló, hogy aki nyugdíjba megy, de még erős, egészséges, az nem ugyanaz, mint a magatehetetlen, az ápolásra, gondozásra szoruló. És ott van vé­gül a magukra hagyatottak, a mellőzöttek nem kis csoportja is, vannak olyanok, akik a kis falusi házukat gyerekeik kedvéért el­adták, s a városi bérház bezártságában nem találják meg a helyüket. Mit tesz, mit tehet értük a Vöröske­reszt? — Ha csak meleg ételt tudunk valakinek adni, gyógyszert kiváltani, vagy csak éppen beszélgetni megyünk el, máris nagyon sokat tettünk. Különösen azokban a kisközségek­ben, ahol még iskola, óvoda vagy munkahely sincs, illetve egy magányos tanyán. Rengeteg aktivistára lenne szükségünk csak e terüle­ten, hiszen 104 ezer idős ember él a megyé­ben és közöttük hétezer nyolcvan év fölötti. Bizony nem keveseknek van valamilyen se­gítségre szükségük. A Milyen támogatást kapnak a hivatalos w szervektől, egyáltalán milyen közegben dolgozhat nálunk a Vöröskereszt? — Azt hiszem, jónak mondható közegben tevékenykedünk. A mozgalom célját és szük­ségességét mindenütt elismerik, még ha a támogatás nem is mindig egyforma erejű. De nyugodtan dolgozhatunk és ez sem utolsó, kezdeményezéseink pedig mindig támogatást kapnak, összesítve elmondhatom: jó légkör­ben, jó társadalmi háttér mellett dolgozunk. Sok jóleső figyelemnek vagyunk tanúi, s ha valami nem megy gombnyomásra, egyáltalán nem biztos, hogy az a kívülállók miatt van és nem a mi hibánk. A Sokan hiszik még minálunk, hogy a vö- w röskeresztes tevékenység valamilyen ki­zárólagos egészségügyi tevékenység. Mit lehet ez ellen tenni? — Talán az eddigiekből is kiderült, hogy bár sokban kapcsolódunk az egészségügyi munkához, hiszen fontos szerepet kap a fel­világosítás, gondozzuk az egészségügyi tábo­rokat, védjük a családot stb., a vöröskeresz­tes tevékenység mégsem egyenlő az egész­ségügyiek munkájával. A mi dolgunk elérni, hogy rólunk senki ne higgye: a Vöröskereszt egyet jelent mondjuk a véradómozgalommal. A Hatvannyolcezer tagot említett. Kiket sorolna közülük az első vonalba? Kik azok, akik nélkül nem lehet Vöröske­reszt a Vöröskereszt? — Zömmel az egészségügyi szakdolgozók. És sok orvos, sok pedagógus. A vöröskeresz­tes munka igazi mozgatói mégis az alapszer­vezeti titkárok. Az a 690 ember — nyugdíjas, tanácsi dolgozó, gyógyszerész, munkás, zöm­mel nő —, aki kudarcok közepette, itt-ott magára maradtában is kitartóan sokat vállal másokért. A A vöröskeresztes tagsági könyv belső borítóján olvasható a jelszó: „Emberi­ességgel a békéért!” Az idei tagsági bé­lyegen is földünk békéjét fogalmazzák meg. Hogy vagyunk képesek közelebb hozni ezt a jelszót az emberekhez? — Emberiesség, emberség, emberiség — soha nem volt annyira közös fogalom, mint napjainkban. A Vöröskereszt minden tevé­kenysége az ember védelmét célozza meg. Az emberiség alapvető érdeke, hogy élve ma­radjon, amihez mindenekelőtt békére van szüksége. Hogy fogjuk fel a békét? Ügy is, hogy a munkahelyen, a családban tudnunk kell egymással békében élni. Hogy ne csak az országok, de a munkatársak, a családta­gok között se legyen háború. Talán egyetért velem az olvasó abban, hogy számunkra a béke nem csak a háborúk közötti szünet. Az is, ha jól bánunk egy idős emberrel, ha javá­ra teszünk egy családnak, ha jobb belátásra bírunk egy alkoholistát, ha eljárunk egy ve­szélyeztetett gyerek ügyében. Ezekben az esetekben békét kell teremtenünk az embe­rekben és lelkünk békéjét önmagunkban. Az emberek közötti békétlenség feloldásában mi így is nagyon sokat tehetünk. A Ha kívánhatna valamit a mozgalomnak, mi lenne az? — Az első nagy kívánság beteljesült: kül­detéséhez méltó hajlékot kapott a megyében a Vöröskereszt. De maradjunk a mozgalom mentalitásánál. Kívánom, hogy sokan jöjje­nek hozzánk és mindenkinek legyen annyi szép élménye, mint nekünk, a mozgalom ak­tivistáinak a mindennapokon. Mert azt érezni, hogy önzetlen társakra találunk, hogy vannak jelentkezők a hívó szóra — olyan élmény, amitől szebbet kívánni alig lehet. Amelytől mindannyian gazdagabbak leszünk, s ez egyúttal erősíti az eszménkbe, a társa­dalmunkba vetett hitet. Visszatérve az első kérdésére: mindenkihez el lehet jutni ilyen, vagy amolyan úton-módon. Rohanó vilá­gunkban is van létalapja a vöröskeresztes munkának, az őszinte emberi szónak, tett­nek. 9 Köszönöm a beszélgetést. Kopka János KM HÉTVÉGI MELLÉKIET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents