Kelet-Magyarország, 1984. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-28 / 176. szám
1984, július 28. VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN V alószínű, hogy M. esete egyedülálló. Egy szép napon lemondott az állami gazdaságban viselt ‘igazgatói állásáról, s kérte, helyezzék el, mint egyszerű agronó- must. Indoklás: az idő eljárt felette, képtelen megbarátkozni és megbirkózni az új módszerekkel. Mint növénytermesztő — ez volt ugyanis az eredeti foglalkozása — helyt tud állni, de az 56 évével már nehezen alkalmazkodik a szervezés és vezetés új módszereihez. Bukott ember? — Nem érzem magam annak. Sőt. Ügy vélem, becsületes vagyok. Biztos kihúzhattam volna még ezt a pár évet, ami nyugdíjig hát- iű * varr. De' * miért tegyem ? Miért Kockáztassam az egészségem, miért vigyem esetleg vakvágányra a gaz- ": daságot. Kevesebb nem lettem. Valaki vagyok így ’ is, legfeljebb nem vagyok valami. Egykori vezetővel futok össze. Ismeretségünk régi, vélem, őszintesége sem kopott irányomba. Mondom neki: — Hallom, hogy nyaralót építesz egy kis hegyi faluban. — A hír igaz is, meg nem is. Építek, de nem nyaralót Családi házat. Két megyével arrébb. Hogy miért oda? Mert sok mindenre rájöttem az utóbbi években. Amikor csillagom már leáldozóban volt, azt kellett észreven- nem, hogy ’ egyszerűen nincsenek barátaim. A tisztelet — mit tisztelet: hódolat! — ami körülvett, nem nekem szólt“ 'hanem a funkciónak. Ma van, aki ha meglát, átmegy a másik oldalra. Más kissé sajnálkozva szólít meg, Persze, én is hibás vagyok, hogy így alakult. De elmegyek, ahová letelepszem, senki nem ismer, ott én leszek a tisztes nyugdíjas. Nehéz lesz megszokni, hogy nincs a kezemben hatalom, hogy magam vezetem az autót, hogy boltba kell járni. Tudod — fejezte be — nálunk az a baj, hogy senkit nem készítenek fel se leváltásra, se arra, hogy esetleg nem választják újra, se arra, hogy mikent kell tisztesen visszavonulni. Prominens orvos ismerősöm egy interjúban ecsetelte: igenis van vezetői betegség. Sokan a számukra túlzott megterheléstől összeroppannak, az ő körükben gyakoribb az infarktus, sökan válnak alkoholistává. A legritkább, ha valaki szépen visszavonul, lemond, levonja a konzekvenciákat. Mert a hatalom, legyen bármilyen kicsi is, csábító, szinte ösztökél arra, hogy valaki ragaszkodjék hivatalához, beosztásához. A búcsú után jönnek az összeroppanások, a kétség- beesett erőlködések. Sokan jönnek rá arra, hogy míg saját emlékművüket kovácsolták, elszakadtak a világtól. S a világ tőlük. R. öngyilkosságának híre — bár az ország távoli városában történt — felkavart. Jól ismertem. Joviális ember volt, évtizedekig vezető. Szeretett vadászni, horgászni, kiválóan ultizott, nagyszerű csevegőnek tudta mindenki. Hatalma volt, nem is kicsi. Ennek megfelelően udvara is kialakult. Nyugdíjba vonult, érdemeit hangoztatták, kitüntetést is kapott. Néhány látszat- megbízatást is adtak neki, mondván: — Sok tapasztalatod van, számítunk rád ... Nem számítottak. Egyedül maradt. Végtelenül magányosan. Egykori hivatalában néha fél órákat is ült, amíg bejuthatott valakihez. Pár év múltán már senki nem tudta ki ő, s főleg, hogy ki volt. Konyakkal vette be tablettáit. Temetése díszesre sikerült. A gyászolók között valaki megjegyezte: — Jó dolgában vész meg az ember... — Jó dolgában? Ki mit ért alatta. Mert a nyugdíj lehet szép, magas. A több évtizedes munka után jogos a rendes, kényelmes lakás. De vajon a tevékenységtől való búcsú is a szép és jó dolgok közé tartozik? A látszatmegbízatás ér valamit? Aki mondjuk egykor egy járást irányított, beéri azzal, hogy egy lakótelepi pártszervezetben hetente egyszer traccspartira menjen? Figyel-e valaki azokra, Reich Károly rajza akik — ha talán nem is voltak mind zsenik, de tisztességesen dolgoztak — mit csinálnak a visszavonulás után? A Tisza menti községben háza előtt találom Z.-t, a volt tsz-elnököt. Van tíz disznója, hat bikája, almáskertje, málnása. Anyagilag stabil. Most is pityó- fcós, éppúgy, mint elnök korában. Ez is oka volt leváltásának. Meg a rokonság, aki körülvette, meg a fegyelem hiánya, meg a vég nélküli repi. Belebukott. Kerülgetem a témát. — Ne szégyellősködjék. Ittam, meg mindén. De miért? Mert jöttek, s a vendéggel kellett. Errefelé így szokás. Senki nem mondta, ne tedd. Igaz, a rokonsággal vettem magam körül. Így volt biztos, hogy nem fúrnak. Hogy nem voltam erőskezű? Nem. Bezzeg mindig jó voltam, ha kellett az ingyenfuvar. Senki nem restelkedett, ha két-há- rom üveg szilvára volt szüksége. A vendéget, bélés külföldit is hozták, nyakló nélkül. Tetszett. Középparasztból lettem elnök. Most visszakerültem a földhöz, jószághoz. Nem is ez fáj. Az esett rosszul, hogy pont azok beszéltek ellenem, ajkik kihasználtak. Szbciológusok mondják: ahhoz, hogy valaki hivatásos gépjárművezető legyen, ahhoz alkalmassági vizsgát kell tenni. Ahhoz, hogy valaki politikai vagy gazdasági vezető legyen, ahhoz ilyen vizsga nem kell. Vagyis nem kellett. Kétségtelen: viharos időkben a megbízhatóság, az elkötelezettség pótolhatta a vezetői erényeket, képességeket. Mindez ugyanakkor feltételezi, hogy a követelmények növekedésekor megszületnek azok a humánus módszerek, melyek felkészítik a váltásra azokat, akik felett eljárt az idő. De még inkább követelmény lett volna s az ma is, hogy a vezetőt megtanítsák élni a hatalommal. Okosan élni. Hogy ne kelljen beleroppannia. Az új választási törvény vitájakor hangzott el: —Vajon mi lesz azokkal, akiket jelölnek, de nem választanak meg? Gyártjuk a bukott embereket? A kérdés szónoki, s kissé demagóg is. Valóban az? Akit ugyanis nem választanak meg, az vesztes. De bukott-e a vesztes ? Demokráciaismeretünk hiánya sugallhatja csak a sarkos kérdéseket. Végtére meg kell és lehet szokni, hogy a választás második helyezettje nem elvetett ember. Azzal, hogy egyáltalán felkerül egy listára, értéket jelez. S hogy a jónál jobb is akad, az nem degradál. ■ . Idős barátom, aki immár a hetven felé jár, nyugdíjas, s szintén vezető volt. Ma is megsüvegelik, mindenki megállítja, tanácsát kérik, kíváncsiak véleményére. Ha bemegy egy boltba vagy hivatalba, jószerével mindenki ismeri. A fiatalok örökségbe kapták, tudják: tiszteletre méltó ember. Mi a titka? — Semmi barátom. Megyei felettesem megszólt és letolt, hogy vezető koromban is bioiklire pattantam, hogy hozzám mindenkinek szabad bejárása volt. Nekem sose jutott eszembe, hogy hatalmam van. Szolgáltam. Jól, rosszul, ahogy tőlem tellett, de az biztos, hogy becsületesen. Megbízatásért, feladatokért nem nyüzsgők, így is van elég dolgom. Hogy tudom-e azt hogy tisztelnek? Persze. S nagyon boldog ember vagyok. Ma sok minden nehezen érthető a számomra. De ez természetes. Örülök, hogy időben adtam át a stafétabotot. Személyzetis ismerősöm vívódik: — Néha magam sem tudom, mi a humánus. Valakinek megmondani : erre vagy arra már nem vagy alkalmas, vagy hagyni. Mi a nagyobb kár: engedni valakit, hogy tönkretegyen vállalatot, szervezetet, vagy elnézni, mint teszi tönkre magát. Feltétlen híve vagyok annak, hogy legyen időre szóló pályázat, hiszek abban, hogy a meghatározott ciklusra történő választás kivédi az egyéni tragédiákat, megelőz traumákat. Öt-tíz év után még mindenki vissza tud találni az eredeti szakmájában a korszerű útra. Lassan megszokják, hogy a választott hely nem egyenlő a nyugdíjas hellyel, rájönnek az emberek, hogy egy mandátum lejárta nem az alkalmatlanság bélyege. Tanácselnök volt egy kis faluban H. Jó húsz éve töltötte be közmegelégedésére funkcióját. Korábban tanár volt a helyi iskolában,, onnan emelték ki. Először húzódozott, aztán belejött. Igaz, a hatáskör nem volt túl nagy, de ahhoz elég, hogy egy-két égető dolgot jól megoldjon a tanácstagsággal, a falu népével. Az átszervezések során feleslegessé vált. Több helyet ajánlottak neki. A közeli város tanácsánál volt főelőadói állás; kellett volna valaki a népi ellenőrzéshez; üresedés volt az állami biztosító városi fiókjánál is, H. tétovázott. — A legszívesebben visz- szamentem volna az iskolába. Ez volt az első gondolatom. Figyelmeztettek: — Elvtárs, igazgató nem lehetsz, B. igen jól dolgozik. Mondtam, nem is akarok ligazgató lenni. Tanítom a matematikát és fizikát, mint eddig. Övtak. Nem lesz jói Mit mond a falu? Mit szólnak a kollégáik? Mindenki azt mondja, piajd,. trónfosztott vagy! Mérlegelt H. Amit ajánlottak, ahhoz nem ért. Kétségtelen, presztízse van a felkínált funkciónak. H. tanítani ment, de nem a falujába, hanem a kisvárosba. A felesége döntött így. Elnök- néből nehezen lett volna tárnámé. A pszichológus mondja: abban, hogy sok vezető deformálódik, s teljesítőképessége végső határán képtelen v i ssza v onulnÍf-í* abban döntő szerepe van a környezetnek. A vezetővé váltat hamar körüldongják. Meggyőzik: ő a legokosabb, a legszebb, a legalkalmasabb. Akikkel körülveszi magát, feltétlen hívei, a szó legrosszabb értelmében. Emberi hibáira, munka során elkövetett tévedéseire nem hívják fel a figyelmet. Ezzel magukat is védik, sőt, magukat védik elsősorban. Ha a vezető behódol ennek a környezetnek, akkor valóban csak a funkciója képezi a tekintélyt. Ha nyugdíjba megy, ha leváltják, ha bukik — magára is marad. Az előnyökben osztozók menekülő patkánnyá változnak. Nyugdíjas-találkozóra hívtak meg. Voltak vagy harmincán. Összejöttek itt volt vezetők is, nem is kevesen. Ók vitték a prímet. „Bezzeg a mi időnkben”, „amikor azt mondtam .. „csak úgy, félrelöktek”, „pedig mi csináltuk a szocializmust”, „taknyosokat ültetnek vezetői posztokba”, „a portás ott ültetett az előcsarnokban jó órahosz- szat”, „én csináltam embert belőle” ... Sorakoztak a fél és egész mondatok. Valóban tökéletes volt mindegyik? Nincsen egy-két mondatukban igazság ? Egyikükről-másikuikról tudom: kiskirály volt a javából. Ma ő a puritán. A lehullott koronával együttjár a felejtés? Vagy csak egyszerű arteriosclerosisrol van szó? Érdeklődök a kis faluban: Mi van Szultánnal, az egykori szövetkezeti elnökkel? ő volt a környék legnagyobb széptevője, Volgával járta a szomszédos falvakat, fuvarozta ügyeletes szeretőit. Parancsolni tudott, (keményen, kíméletlenül. A konjunkturális időben a szövetkezet még elboldogult valahogy, jó mulatság fejében volt hitel, szép özvegyért járt az állami támogatás. De Szultán törvényszerűen megbukott. Amikor megkeresem rámförmed: maga írt rólam az újságban! Röhögtek rajtam! Szultán elvtárs ma raktáros a felvásárlónál. Még három éve van a nyugdíjig. Figyelem, mint könyveli a tételekét, s viszi a ládákat. Néha felkapja a fejét, amikor valaki odaszól neki: — Hogy ízlik a meló Elnök úr? Járom a természetvédelmi területet. A bekerített parkban piros vadásztöltény-hüvelyek. Kérdem az erdészt: — Dúvad? — Nem. Sz. volt itt vadászni. — Neki szabad? — Neki sem. — Hát akkor? — Hogyan tiltsam meg én? Tőle függök. Az eset nyolc éve történt. Sz. már nem vadászik. Lejárt a mandátuma. A rezervátum őre ezt követően el merte küldeni. Volt vadásztársai nem hívják őzlesre. Megnyugodtak a környék k ocsm árosai* is'f’má r nem kell éjjel kettőkor kinyitni, ha sleppjével érkezik. Ma szélsőbaloldali. „A rendszer nem humánus. A párt elhajlott régi elvtársaitól. Hol a régi tekintély? Mi az, hogy kettős jelölés? ... Havasi Ferenc mondta beszédében: „A vállalkozó típusú vezetők nagyobb önállóságot kapnak. Bővül a pályázat, illetve választás útján betölthető posztok köre. Ezáltal személyi kérdésekben mérséklődik a szubjektivizmus, az elvtelen összefonódások lehetősége.” Idézem pályázó barátomnak. Legyint. Az elv szép. De a mostani igazgató, akinek a helyét hirdetik, foggal körömmel ragaszkodik. Jóllehet egyetlen pályázati követelménynek nem felel meg, minden követ megmozgat. Minden ismerőst megkeres. Mozgósítja a párt- és szakszervezetet, a családot, minden régi harcostársat. Egyetlen érve van: — Húsz éve vagyok itt, nekem érdemeim vannak! Valós és volt érdemeit többször elismerték. Kis magánszabálytalanságait elnézték. Minden szolgálati szabadalomból részesült. Házát felépítették, kertjét művelik. A hatalomnak lenne varázsa? — A hatalom terhes. Én legalábbis annak érzem. Örökké azt kell mérlegelnem, hogy most valaki vagyok vagy valami. Sosem tudom, mi szól nekem, mi a rangomnak — mondja egy gyakorló igazgató. Amiért vállalom: tudom, hasznos lehetek itt a gyár élén. De csak addig maradok, amíg hasznos vagyok. Ha úgy érzem, hogy van nálam jobb: átadom a helyemet. Addig is a legjobb munkaerőkkel veszem magam körül. Jó, ha mind okosabb, mint én. Sosem leszek bukott ember. Van névjegyem, azon a nevem áll s még ennyi: gépész- mérnök. Mert ez vagyok. Az igazgatóság állapot. A hatalmam nem a címemben rejlik, hanem a munkámban. Ezt nem írom névjegyre, se az ajtómra, otthon, se a telefonkönyvbe. A kudarc azokat éri, akik mássá válnak, ha rablóból pandúrt csinálnak belőlük. T rónfosztottak? Van, akinek hiányzik a korona. Van, aki beletörődött. Van, aki lázad. Akád, aki ragaszkodik karosszékéhez. Van, akit sajnálunk, de olyan is, aíkit nem. Egy biztos: nem mindig ők a hibásak abban, hogyan alakul sorsuk. Kinevezni, leváltani, felemelni és elejteni — tudomány. És főleg felelősség. Korántsem elég egy életpálya végén gondolkodni módozatain. Csúnya és rideg szóval kádermunkának nevezzük az ember gondozását. Az ember gondozását? Trónfosztottan? KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
