Kelet-Magyarország, 1984. július (44. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-21 / 170. szám

KM HÉTVÉCI MELLÉKLET Hallom másutt, olvasom is, hogy mi mindent bocsátanak a levegőbe, ereszte­nek a folyókba, tavakba a gyárak, me­zőgazdasági üzemek, hogyan taszik tönk­re a természetet, miként rafoftlják meg a holnapot, amikor a ma meaBkarítható tisztítóművek, filterek áráért^« jövőt te­szik tönkre. Amit írtam igaz, de nem több, mint az igazság egyik oldala. Mert rBÍ^akik jog­gal panaszoljuk a környezet-OTétdúlását, magunk is a környezet károsítói közé tartozunk, s amit joggal várnánk el nagyban a konzervüzemtől, azt mi ma- j gunk sem tesszük meg kicsiben. Vagyis: számottevő módon szennyezzük környe­zetünket. Nyáron két szép hetet töltöttem a ger- gelyiugornyai Tisza-parton, s ha még­sem éreztem magam egyértelműen jól, arról korántsem a kissé szeszélyes idő­járás tehetett. Rosszkedvemet inkább az növelte, hogy láttam, mennyire nem tiszteljük környezetünket, milyen nem­törődöm módon vesszük (vagy nem vesszük) tudomásul, hogy az a darabka folyó, az a meleg-puha homokos part, az a tenyérnyi erdő mindnyájunké, és semmit sem tehetünk ellenükre anélkül, hogy ne ezrek és ezrek, és önmagunk el­len cselekednénk. Mert hiába a rendszeresen ürített sze­méttartó edény (ami megengedem, van akitől távol van), ha emberek tucatjai vitték szemem láttára a hulladékot az erdőbe, s öntötték a bokrok tövébe, ahonnét egy-egy melegebb napon a vi­rágillat helyett inkább szagok terjeng­tek. És nem értem azok gondolkodás- módját sem, akik üveget törtek a fa­házak közötti sétautakon, ahol — lévén nyaralóhely —, sokan mezítláb közle­kednek. Furcsállom az autóstársakat is, mert motorolajos dobozokat, samponos fla­konokat hagytak maguk után. És köztu­dott, a flakon, a doboz csak csúfítja a természetet, de a fáradtolaj, a sampon merénylője is a természetnek. Találkoz­tam a környezetszennyezés más fajtá­jával, a zajjal is. Senki nem tilthatja meg a szomszéd faház lakójának, hogy rádiót hallgasson, hogy magnózzon, ám a hangerő, a mások zaklatása, ugyaniig}' környezetszennyezésnek számít, mint a parton szertedobált cigarettacsikk, és a paprikacsutka. A csend is a természet része, csakúgy mint, az üde zöld erdő, a csendesen csordogáló folyó, a simogató szél. Sohasem tudtam felfogni, mi késztet embereket arra, hogy pitiáner előnyö­kért, néhány méter gyaloglás megspóro­lásáért, megfeledkezzenek arról: nem egyedül vannak a világban, és nem min­denben tehetnek azt, amit akarnak. Ter­mészetellenes, végsősoron emberellenes cselekedetre senkinek sincs jogosítvá­nya. De nem is jogosítvány kérdése az egész. Sokkal inkább a belátásé, a jól felfogott érdeké, sőt — megkockáztatom — az egészséges önzésé is. Hiszen, vala­hogy úgy van ez, mint a szeretet, ami­ben nincs önzetlenség: v-iszöntszeretetet várunk, ha bevalljuk, ha nem. De a té­mánkra fordítva a szót, ha én nem szennyezem más számára a természetet (önmagam számára is persze), talán mások sem teszik majd azt. A levél élén általános a megszólítás. De, végtére is, kinek címezzem? Csakis mindnyájunkat nevezhetem meg cím­zettként. Most az az egyetlen lehetőség, ha mindnyájunknak mondom: amikor a nagy szennyezőkre mutatunk, teljes jog­gal tesszük. De ne feledkezzünk meg a saját felelősségünkről sem, mert meg­győződésem: mi, mindnyájan, akik nem ügyelünk környezetünkre, okozunk any- nyi kárt, mint a legnagyobbnak kikiál­tott szennyezők. A változás reményében: 0 Mire gondol ön, ha azt hallja: érdek? — Ha nem is tudományos pontossággal fo­galmazok, erre azt válaszolom: az érdek va­lamilyen cél elérésére irányuló olyan fontos törekvés, amit egy ember, egy közösség, vagy az egész társadalom maga elé tűz. Szerintem e cél elérése aktív cselekvést feltételez, ame­lyet el kell végezni, amíg a célig jutunk. Ilyen megfontolásból hadd tegyem hozzá, hogy az érdek nem közösségellenes kategó­ria. Okom van rá, hogy ezt mondjam, hi­szen kortársaim közül még elég sokan emlé­keznek arra, hogy az 50-es években milyen szemérmesen beszéltünk mi erről a foga­lomról, ha egyáltalán szóltunk róla. Filozó­fiai ismereteinkből tudjuk, hogy mindennek megvan a maga oka, s ha ez így van, akkor ez áll az érdekre is. S mert a marxizmust idézem, annyit még hadd tegyek hozzá: ép­pen abban van ennek a tudománynak a nagyszerűsége, hogy fejlődő tudomány és nem dogma. Ennek is köszönhető, hogy az elmúlt harminc év alatt nálunk megtörtént az érdekviszonyok felismerése, annak beis­merése, hogy az érdek objektív valóság. Sőt, nemcsak a felismerés történt meg, hanem ez idő alatt megnemesedett az érdek fogalmá­nak tisztázása. A Önnek tökéletesen igaza van, de enged- w je meg, hogy közbevágjak: az érdekek mindig sajátos viszonyok között hatnak, érvényesülnek. Éppen a közgazdászok hangoztatják, hogy az érdek nem más, mint tulajdonviszony. — Ez nem mond ellent az előbbi állítás­nak, hiszen természetes, hogy célokat min­dig is meghatározott társadalmi viszonyok közepette tűzünk ki, s azok elérését alapve­tően motiválják a körülmények. Inkább úgy fogalmaznék: az időben felismert különböző szintű érdekeket tudnunk kell a jó ügy, a társadalom érdekének szolgálatába állítani. Persze ez korántsem ilyen egyszerű, hiszen igen nehéz megvonni a határt az egyéni és a társadalmi érdek között. Kétségtelen, hogy a tulajdonviszonyoknak óriási szerepük van az egyéni és a közösségi érdek szempontjá­ból. Ha jelenlegi körülményeinket boncolgat­juk, akkor jólesően mondhatjuk, hogy né­pünk egész történelmében a felszabadulás óta van lehetőség igazán az érdekek egyezte­tésére, aminek fundamentumát a termelési eszközök társadalmi tulajdona adja. A Közelítsük, konkretizáljuk témánkat. Az w utóbbi időben — gondolom ezt ön is ta­pasztalja — elég sok vitára ad okot ná­lunk az egyéni érdek érvényesülése. Mi a véleménye erről? — Osztom a véleményét, s nyomban hoz­záteszem: ez azért is van így, mert egyfelől élnek még a régi beidegződések, másrészt pedig igen sok ember nem lát tisztán az egyéni és a közösségi érdek összefüggésében. Vallom, hogy a társadalmi érdek elsőbbsé­ge mellett is, a szocialista viszonyok köze­pette a sok kis egyéni érdek igen fontos té­nyező. Ma már jól tudjuk, hogy az élet min­den területén igen nagy hajtóerő a gazdasá­gi érdekeltség, így van ez az egyének eseté­ben is. Nézze, én itt a Nyírbátori Növény­olajgyárban több mint 600 emberrel dolgo­zom együtt, s jól tudom, hogyha ezek az emberek a saját érdekükkel nem kapcsolód­nának a gyár nagy céljaihoz, akkor a kol­lektívánk sem tudna megfelelni a követelmé­nyeknek. Csakhogy olyan célokat kell meg­határozni az embereknek, amelyek egybees­nek a gyáréval. £ Mondana erre egy példát? — Szívesen. Régi gondunk volt korábban, hogy milliókat fizettünk kocsiálláspénzre, különösen ősszel, amikor nagy mennyiség­ben érkezik be hozzánk az alapanyag. Pén­zünk még nem volt az anyagi ösztönzésre, de őszintén elbeszélgettünk a munkáskollektí­vákkal, hogy ez így nincs jól, ezek a milli­ók ablakon kidobott pénzt jelentenek, szük­ség volna készenléti brigádok szervezésére. Jólesett az embereknek ez az őszinteség, s különösen a fiatalok vállalkoztak, mert át- érezték: ha segítenek, akkor abból nekik is javuk származik. Ebben az esetben tehát előbb volt meg a készenléti brigád, mint ahogy a mézesmadzagot elhúztuk volna előt­tük. Meg is szűnt a temérdek büntetés, az emberek a teljesítményük után jelentősen jobban jártak. A örülök, hogy ez utóbbit említi, mert v már szólni akartam, hogy azért az em­bereknek a pénz sem mindegy. — Tisztában voltunk ezzel is, és jól tud­juk ma is. Mégis azt mondom, hogy az ér­dek felismerésében igen nagy szerepe van a meggyőző szónak, a humánus megoldások­nak, s annak, hogy az elvégzett munkát tisz­tességesen megfizessük. Ez bizalom kérdése „...nem szabad a dolgozók áldo­zatkészségét elkótyavetyélni, az esetleges vezetői mulasztások­hoz kérői az ő erejükön felüli helytállásukat. Parancsszóval, homályos magyarázkodásokkal nem lehet az egyéni érdeket a társadalmi érdek szolgálatába állítani. Itt kölcsönös bizalomra van szükség, s ezt a bizalmat csak kölcsönös helytállással le­het megszerezni, megtartani...“ is, hiszen a munkásokat csak egyszer lehet becsapni, másodszor már nem követik a ve­zetőt. És még egy fontos dolgot említenék: nem szabad a dolgozók áldozatkészségét el­kótyavetyélni, s az esetleges vezetői mulasz­tásokhoz kérni az ő erejükön felüli helytál­lásukat. Parancsszóval, homályos magyaráz­kodásokkal nem lehet az egyéni érdekeket a társadalmi érdek szolgálatába állítani. Itt kölcsönös bizalomra van szükség, s ezt a bi­zalmat csak kölcsönös helytállással lehet megszerezni, megtartani. A Hatszáz ember, napi 600 cél, vágy, óhaj. Lehet ezt a sokféle egyéni érdeket kö­zös mederbe terelni? — Nehezen, de lehetséges. Mindenekelőtt tiszteletben kell tartani minden ember egyé­ni érdekét, ha az reális és nem törvénybe üt­köző. Sőt, van amikor a dolgozó egyéni érde­két kell előtérbe helyeznünk, mert a körül­mények úgy kívánják. Adva van például egy dolgozónk, aki verejtékes munkája után há­zat épít, s tégla után kell rohannia napköz­ben. Üzemvezetőink joga az ilyen dolgozót elengedni. Vagy: amit a törvény megenged, azt maradéktalanul biztosítjuk a kedvezmé­nyes fuvarok esetében. Amennyiben megbíz­ható és korrekt munkásról van szó, nem zárkózunk el attól, hogy másodállást vállal­jon. Nekünk, a nagy közösségnek is érdeke, hogy megelégedett emberek dolgozzanak, az ilyenekkel — ahogy mondani szokás — he­gyet lehet mozgatni. Csak megjegyzem, hogy gyárunk dolgozóinak 85 százaléka törzsgár- datag, tehát nem kívánkoznak el innen. Meg­történik persze, hogy az egyéni érdek és a közösségi érdek ütközik, ilyenkor nincs he­lye jószívűsködésnek. A Eddig az egyéni és a vállalati érdek vi- w szonyáról szólt, önök nagyvállalati rendszerben dolgoznak, van-e itt érdek- ütközés az egyes gyáregységek és a köz­pont között? — Valóban, immár húsz éve, hogy a Nö­vényolajipari és Mosószergyártó Nagyválla­lat keretében dolgozunk, ahová rajtunk kívül még öt gyár és egy kutatóintézet tartozik. Nem valamiféle hízelgés akar lenni, de el­mondom: nekünk kivételesen jó vezetői gár­da jutott, már az egyesüléskor őszinte és vi­lágos kapcsolatokra törekedtek és ezt tart­ják napjainkban is. Jellemző, hogy nálunk már az első pilla­nattól úgy is érvényesült a helyi érdek, hogy nem szüntették meg a gyáregységeknél az igazgatói, a főmérnöki posztot. Csupán a pénzügy és az értékesítés fut össze egy kéz­ben, ami jó dolog, hiszen így nagyobb az ellenőrzés és nőnek a lehetőségek is. Ugyan­akkor a termelés szervezése és a különböző fejlesztési munkák terén szinte kezdettől fogva teljes önállóságot élvezünk. Egy példa arra, hogyan lehet egyeztetni a vállalati érdekeket is: tíz évvel ezelőtt ösze­hívtak bennünket és a mi véleményünktől tették függővé, hogy belevágjanak-e a két­milliárdos beruházással készülő új martfűi gyár építésébe. Ez akkor tőlünk áldozatot követelt, hiszen jóformán azonos körülmé­nyek között, lényegesen növelni kellett az olajtermelő kapacitásunkat, hogy megtermel­jük a martfűi befektetést. Fontos népgazda­sági érdek is fűződött ehhez a beruházáshoz és az egész nagyvállalat jövője függött tő­le. A nehéz helyzet nálunk is a rejtett tar­talékok gyorsabb feltárására ösztönzött és ez így közvetlen nyírbátori érdek is lett. En­nek nyomán például elértük, hogy amíg 1964- ben csupán 42, addig 1980-ban, tehát a martfűi gyár indulásának évében már 75 tonna volt az olajtermelésünk naponta ugyanabban az üzemben. Martfű most visz- szafizet: ez az új gyár adja a nagyvállalat olajtermelésének 50 százalékát, s a közeljö­vőben éppen az itt megtermelt haszonból nyílik majd jelentősebb fejlesztésre lehető­ség Nyírbátorban. Eközben kiegyensúlyozot­tabbá vált a belföldi ellátás és jelentősen tudtuk emelni a nagyvállalat exportját, ami számottevő valutát jelent a népgazdaságnak. A Engedjen meg egy személyes kérdést: w nem irigyelte ön négy évvel ezelőtt a hipermodern martfűi gyár főmérnökét? Hiszen ön és a munkatársai itt nem éppen a legideálisabb körülmények kö­zött dolgoznak? — Nézze, amikor én Budapestről idejöt­tem — ennek 26 éve — az itteni gyár még évi 80—100 millió értéket termelt, most pe­dig évi 1,3 milliárd forint a produktumunk. Talán nem veszi szerénytelenségnek, ha azt mondom, ebben benne van az én egész küz­delmem is, amitől nem szívesen válnék meg. Aztán egy másik dolog: az ottani főmérnök­nek is ugyanúgy megvan a napi gondja, mint nekem. Sőt, a nagy gyárhoz nagy gon­dok tapadnak. Aztán az ember nézzen a tü­körbe: én már a martfűi gyár átadásakor 54 éves voltam, s tudtam, hogy egy ilyen nagy­üzem fiatalabb, s talán egy kicsit jobban fel­készült vezetőt is kíván. Ne értsen félre, nem kértek föl az új posztra, és én semmifé­le irigységet nem éreztem, sőt az ellenkező­jét érzem, hiszen a nagyvállalat főmérnökei közül én vagyok a korelnök és jóleső tiszte­let övez. A Haladjunk egy lépcsőfokkal feljebb! ön w nemcsak főmérnök egy gyárban, hanem fontos közéleti tisztséget is betölt: tag­ja a megyei tanács végrehajtó bizottsá­gának. Ebben a minőségében bizonyá­ra gyakorta kerül olyan helyzetbe, hogy nem csupán az egyéni, a vállalati, ha­nem a megyei és az országos érdeket is egyeztetnie kell, amíg egy döntésnél magasba emeli a kezét. Mit érez ilyen­kor? — Már mondtam, hogy én a fővárosban kezdtem dolgozni, de hosszas ittlétem alatt tősgyökeres szabolcsi lettem, aki tud örül­ni minden itteni sikernek, s akit mélysége­sen bosszant, vagy sarkall, ha gondokba, problémákba ütközik. Ez utóbbiból régen is és most is van jócskán. Hivatásomnál fog­va engem a megye vezető testületében első­sorban a termeléssel összefüggő kérdések foglalkoztatnak. Itt van például a munka­erőhelyzet. Én vallom, hogy az itt lévő mun­kaerő objektív előnye ennek a megyének, s hogy az itt található, még szabad munkaerő hasznosítása mindenekelőtt népgazdasági ér­dek. Érthető tehát, ha az ezzel összefüggő napirendeknél az elsők között kérek szót, mondom el tapasztalataimat, érveimet. Sze­rencsém, hogy a megye párt- és állami ve­zetése már hosszabb ideje küzd e társadal­mi probléma megoldásáért, mégis úgy gon­dolom, hogy az én szűkebb környezetem ta­pasztalatai segíthetik a kedvezőbb országos döntések meghozatalát. Sokat haladtunk elő­re e téren, mégis aggaszt engemet, hogy évenként még mindig közel kétezer fiatal­nak kell elmenni a megyéből, munkaalkalom híján. Elfogadom az országos érvelést, amely szerint a munkaerő-foglalkoztatásnál is ér­vényesülnek a piaci hatások, a kereslet— kínálat követelménye. Ez kegyetlen valóság, ám a teljes valóság ennél több. Q Mire céloz? — Arra a sokak által ismert tényre, hogy — bármilyen csúnyán hangzik is — ez a megye az ország munkaerő-termelő része. Itt születik a legtöbb gyerek, itt neveljük fel őket, tanítjuk, adunk szakmát a kezébe, aztán el kell szakadniuk a családi fészektől. Érzem és ha módom van rá, el is mondom, hogy olykor a megyei érdekek nem kapják meg országos szinten a megfelelő figyelmet. Konkrétabban: bár jelentős a fejlődés, s eb­ben országos segítséget is kaptunk, de még mindig több vonatkozásban elmaradottak vagyunk az országos szinthez képest. Itt van például a gyermekek iskoláztatása: kevés a tanterem, a pedagógus, itt a legalacsonyabb a pedagógusok bére, holott innen várja az ország a holnap új értéket termelő dolgozói­nak jelentős részét. Tény, hogy a főváros fontosabb, hogy a Balaton vidéke is jobban érdekli a külföldit, de az is valóság, hogy az itteni feltételrendszer alakulásában országos érdekek forognak kockán. Amikor tehát én — talán egy kissé elfogódottan is — hang­súlyozom a megyei érdek megfelelő kezelé­sét, korántsem valamiféle privilégiumot sür­getek, hanem azt hangsúlyozom, hogy nincs külön országos és megyei cél, az érdek vala­hol mindig közös. ^ Köszönöm a beszélgetést. Angyal Sándor 1984. július 21. Kedves Mindnyájunk! Hallgatom az ököritófülpösi tisztségvi­selő panaszát, aki elmondja, hogy a csa­torna vize bizony semmire sem jó, hor­gászni nem lehet benne, fürödni még úgy sem, mert a konzervgyár beleenge­di minden szennyét. És — mondta be­szélgetőtársam —, a csatorna a Sza­mosba folyik, a Szamos a Tiszába, s ha némiképp túlozni akarnánk, azt is mondhatnánk, hogy a kis konzervgyár magát a Fekete-tengert szennyezi. Berky József főmérnökkel az érdekről

Next

/
Thumbnails
Contents