Kelet-Magyarország, 1984. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-21 / 170. szám
ff M HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. július 21. f FIATALOKRÓL FIATALOKNAK j A munka kalandja Az első rakodásnál úgy éreztem, menni fog a dolog. Szaporán kerültek a kis teherkocsira a ládák, zsákok, majd magam is felpattantam a sofőr mellé a fülkébe, és irány a kijelölt zöldségbolt. Itt letettem két-három láda zöldséget, pár krumpliszsákot, nyári almát is kaptak, meg három rekesz őszibarackot, ha jól emlékszem. A gépkocsivezető — középkorú férfi — üldögélt a kormány mellett, fújta a füstöt, és nézett. Aztán szólt: — Igyekezz Gyuri, még három boltunk van, ne úgy rakodj, mint egy beteg csiga! És nevetett is. Keményen melóztam. A ■második üzletnél kezdtem fáradni. A harmadiknál egyszer-kétszer összefutott előttem a boltajtó képe. Nem mertem megállni közben. Magamon éreztem a sofőr pillantását. 18 éves voltam, nem túl erős fizikumú, s tulajdonképpen nem is lett volna szabad annyit cipekedni, mert gyerekkoromban vacakolt a szívem. Mégis jelentkeztem nyáron erre a munkára. Nem is tudom már — biztosan a dac dolgozott bennem egy kicsit. Megmutatni (magamnak elsősorban)!, hogy bírom én a kemény munkát is, ha kell. Persze hajtott a pénzkereset lehetősége is: mázsánként egy forintot ígértek a rakodásért. „Összejöhet egy százas is egy nap!” — mondták vigyorogva a keménykötésű rakodók a telepen. Nem jött össze. A második napon — iszonyú izomlázzal, nagy lelkiismeret-fur- dalással — csalnom kellett. A második fuvarnál feljaj- dultam egy félmázsás krumpliszsák alatt, ledobtam, és nagyon fájlaltam a derekam. Megroppant — mondtam, saj- náltattam magam. Föladtam. — Nem megy ez néked, öcsi — mondta kicsit sajnálkozva a sofőr, aki átlátott rajtam. — Ne erőltesd. Keress más munkát, biztosan kapsz valami könnyebbet is a nyárra. Kezet ráztunk. □ Fehér köpenyben ültek le velem szemben a fiatalok: Hadházi Vali és Csőke AttiJ la. Mindketten a debreceni vegyipari szakközépiskola tanulói — szünidei gyakorlatuk töltik a Nyíregyházi Konzervgyárban. Harmadikosok lesznek szeptemberben. — Az első év után — mondja Vali /— az iskolában kellett szakmai gyakorlaton részt vennünk, a második és harmadik tanév után viszont már üzembe kerülünk. Egy hónapra! — Kényelmes munkának látszik ez itt a laboratóriumban ... — Nem nehéz — vágja rá Attila. — És annak ellenére, hogy kötelező ez az egy hónap, szerintem nem bánjuk meg. Annyi új dologgal ismerkedünk meg, amit a suliban nem láttunk még. — Ott például — veti közbe a lány — folyton csak a titrálás ment a gyakorlaton. Itt meg egy csomó mást is csinálhatunk. Ránk bíznak sok mindent. — Például nekem nagyon Havi kétezerért a papírgyárban. tetszett a sótartalom meghatározása. Űj volt a számomra. — Részt vehettünk a gyártásközi ellenőrzésben is. A zöldborsóvonalon kellett megnézni, hogy az egyes munkafázisoknál milyen a borsó minősége, mennyi a törött, a fél szem, milyen a szárazanyag-tartalom és így tovább. — Ahhoz képest, amit már hallottunk másoktól az iskolában: hogy a gyakorlaton takarítást, meg hasonló „fontos” munkákat bíznak rájuk, ez kitűnő — nyugtázza elégedetten Attila. — Jár ezért valami fizetség? — Négy-hatszáz forint, ha jól tudjuk. Persze ez csak amolyan zsebpénz, dg ez is több a semminél. Dienes Gabriella csinos főkötőben, ugyancsak fehér köpenyben lépett be az ajtón. Ö „jószántából” dolgozik a konzervgyárban két hetet. — A nyíregyházi Krúdy gimnáziumba járok, negyedikbe megyek. Most álltam be dolgozni tegnap... — Milyen a munka az üzemben? — Az első nap a konzer- vek fedőlapkáit mosogattam. Ma-már szalag mellé állítottak, s üvegeket rakosgatok. — Melyik volt a jobb? Ez az üvegrakosgatás meglehetősen monoton munka... — Mégis jobb, mint a lapkamosás. Az sokkal unalmasabb volt. — Fizetés? — Tizenöt forintos órabért kapok. Nem is rossz. Csak egy kicsit nehéz fölkelni korán reggel. Hattól kezdődik a műszak. Meg szokatlan lesz, hogy szombat-vasárnap is dolgozunk... De jól jön majd a pénz. A Balatonra készülünk augusztusban. — Ismerős volt már a gyár? — Egy csöppet sem. Első nap eltévedtem. De nagyon kedvesen fogadtak a főzeléküzemben a felnőttek, segítenek, ha kell. Jól érzem magam... □ Kabinos is voltam. Gimnazistaként szegődtünk el nyáron egy barátommal a Sóstóra, a melegstrandra. Nem tudom már, mennyit fizettek, de az ottani emlékek máig élnek bennem. A vállfák ezrei az öltözőben, Attila, az úszómester tréfái, a nagy medencék üresen, az átható klórszag, ahogy mostuk a sárgásfehér falakat, az esős napok, amikor lógattuk a láHol lapkamosás, hol más ... búnkat, és merész terveket szőttünk a pénzünk későbbi elköltésére ... Megtapasztaltuk, hogy mit jelent kiszolgálónak lenni türelmetlen emberek között, amikor hirtelen jött zápor zavarta be a tömeget. Zsebre tettük az első borravalókat a szekrényes öltözőknél. Szép hetek voltak. □ — Éppen tegnap dicsértek meg bennünket — nevet szélesen a fiatal lány az íróasztal mögött. — Azért, mert szépen írunk, és gyorsan is haladunk. Három lány: Juhász Julianna, Makó Zsuzsanna, Pogácsás Elvira. A nyíregyházi papírgyár egyik kis irodájában hajolnak az asztal fölé reggel hattól délután kettőig. Terjedelmes íveket másolnak. — Ceruzával, nyomtatott betűkkel, nagyon szépen kell írni — magyarázzák. — Nekem már kiálltak az ujjaim — rázza nevetve a kezét Juli —, de nem olyan nehéz ez, mint látszik... Kétezer forintot fogunk kapni érte, s ez megéri. Tavaly én még ezerhatszázért dolgoztam egy hónapot. Igaz, akkor udvart sepertünk. De most ott is ennyi a fizetés. Juli és Elvira a nyíregyházi Kossuth gimnáziumba "járnak. Zsuzsa már túl van a tanárképző főiskolán az első éven, orosz—testnevelés szakos. A két ifjabb lány egymás szavába vágva meséli: — Én már tavaly és tavalyelőtt is dolgoztam — nevetnek Elvira szép szemei. — Voltam a gyári nyomdában, meg az üzemben is. Egy gépnél, amely szétvágta a papírt, én raktam össze a kész lapokat. — Hogyan kerültetek a papírgyárba? — Hát itt van anyukánk — pattan a válasz. — Együtt dolgoznak! — Odakint hétágra süt a nap. Milyen jó lenne a strandon lenni, ugye? — vetem oda alattomosan a csalit, Kacagnak. — Persze, hogy jó lenne. De hát éppen ezért vállaltuk, hogy inkább hatra járunk, mert így délután kimehetünk fürödni. De a múltkor kimondottan örültünk, hogy fedél alatt vagyunk, olyan ronda idő volt — ütik vissza a labdát jókedvűen, és én visszavonulok. Mit froclizom én ezeket a lányokat?! Látnivaló, hogy jól érzik magukat. Miért bújkál a szavaim mögött mindig valamiféle rossz újságírói gyanakvás, hogy „hátha nem is jó ez a munka nekik... biztosan nagyon szomorúak, mert dolgozniuk kell...” meg ehhez hasonlók. Vidámak, jópofák, elvégzik, amit rájuk bíznak, keresnek egy kis pénzt, nem kell robotolniuk túlságosan, de nem is ingyen kapják, amit kapnak. Már én is nevetek, mert Juli felsóhajt. — De fogja sajnálni Angéla, hogy nincs itt... Tudniillik, négyen vagyunk, de Kindrusz Angéla elment ma a fogászatra — magyarázza —, így hát nem lesz benne az újságban. □ Kaland ez, érdekes kaland, Kirándulás az Élet nevű, meglehetősen ismeretlen vidékre, ahol különféle veszedelmektől intik az óvatlan leány- és fiúgyermekeket, ahol a játékot gyakorta bűnnek tekintik, s a jó kedv sokkal ritkább madár, mint tizenéves korban. Ezt a vidéket a Munka tölti ki. Minden zugában ott búvik valami kis Tennivaló, Kötelességek ötlenek szembe minduntalan az útszéleken, el-elgáncsolják a vigyázatlant a Játékszabályok (melyekben a játék a legkevesebb). Azt mondja a papírgyárban az egyik lányka: — _Azért is jó itt lenni, mert felnőttek között vagyunk. Sokat tanulunk tőlük, figyel- getjük őket... — Például most kezdem megszokni, hogy „Jó napot! Jó reggelt!...” A suliban a tanárok zömének „csókolom- mal” kell köszönni. — Kell? — Hát persze. A múltkor is majd elsüllyedtem, amikor ... tanárnő rámrivallt a folyosón, mindenki előtt, hogy miért köszöntem én neki úgy, hogy „jó napot kívánok”, talán már elfelejtettem a jó modort, hogy „kezicsókolom”? Holott már első osztályban azt tanítják, hogy a napszaknak megfelelő köszönés az udvarias... Itt pedig szépen rááll az ember nyelve, megszokjuk, mert meg kell szokni. Azt már nem mondja, de sejteni engedi: .......mert lassan nekem is kezitcsókolom- mal köszönnek.” Nem rossz dolog ez a nyári munka — még iskolának semj Főiskolás voltam már, amikor szünidőben elszegődtem pincérnek. A sóstói strand- éttermet boldogítottam egy hónapig, barátaim örömére, mert nekik mindig teli korsót hoztam, ha sört ittak. Márpedig abból nagy- meny- nyiséget megittak (megittunk). Egyik alkalommal kolléganőm — ugyancsak nyári dolgozó, ha jól emlékszem, negyedik osztály előtt volt a gimnáziumban — kiöntötte a szívét. Ami ezt a szervét kívülről takarja, azt már régebben kiöntötte, s most ezt magyarázta meg nekem. Ugyanis jómagam sem lévén fából, felfigyeltem arra: a kis hölgy nagy előszeretettel visel mélyen kivágott blúzokat munka közben. Ha előrehajolt, szemrevaló kebleit alaposan szemügyre vehettem (nem kis örömömre). Most kiderült ám, hogy dehogyis nekem mutogatja idomait! — Egy kis ész kell ide, öregem! — mondta a maga 17 éves rafinériájával. — Ha egy kicsit mélyebben hajolok az asztal fölé, amikor, számolom a ceohet, akkor a pasas nem azt nézi, hogy jól számolok-e ... Majd kigú- vad a szeme némelyiknek, és amilyen marhák, a jól fel- lupírozott számla után még jókora borravalót is adnak. — Azzal megcsörgette a köténye zsebét Ekkor kezdett megrendülni a bizalmam a nőkben. □ Két fiatal fiú üldögél a kerthelyiségben. Ismerős mindkettő, szót váltunk hát. Izzadnak, unatkoznak, sört isznak. Most mennek majd negyedikbe, nagy fiúk. Maribor ót húz elő az egyik, előkelőén rágyújt, nézegetik a lányokat, semmitmondó megjegyzéseket (meg sokaimon - dóakat) tesznek. „Szörnyű ez a nyár, olyan nehéz elütni az időt néha ...” — mondja egyikük. Nyaralás? Volt már két hét, de rossz időt fogtak ki. Augusztusban mennek még a Balcsira. Addig el kell ütni valahogyan az időt. Dolgozni ? Ugyan már! Kinek kell az a rongyos kétezer forint. Annyiért melózni nem érdemes! Bekerül az> ember egy csomó süket felnőtt közé, akik csak ugráltatják, meg minden. Eleget dolgozol majd, kisfiam, mondta anyuka, csak nem fogod a pihenőidődet így tölteni. Lazíts, szórakozz, néha vedd elő a könyveket, tudod, hogy nem lesz könnyű a negyedik év. Utána meg a felvételi, az egyetem... Nesze, itt- egy kis pénz. Az egyik srác előveszi a pénztárcáját, kiemeli az ötszázast, és hanyag mozdulattal int a pincérnek. Aki talán épp nyári szünetét értékessé téve dolgozik ... Tarnavölgyi György A később készült fotón már Angéla is látható... A suliban csak a titrálás öntsük csak óvatosan! ment, de a gyári laborban érdekesebb munkák is vannak. Kedvcsináló lehet a korszerű gépsor a papírgyárban dolgozó diákoknak is. (Jávor L. felvételei)
