Kelet-Magyarország, 1984. július (44. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-14 / 164. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

1984. július 14

k T éha, és sajnos egyre ^ I gyakrabban gondolj I lók arra. hogy szá- I nakoí.mm kell a gyermekeim gyer- rnekkorár.. Legszívesebben, ha ugyan tehetne ilyet az enibei, szétosztanám közöttük a most negyvenöt-ötvenévesek gyermekkorból átmentett örömeit. Nem azt, hogy közvetlen a háború után, és ezt követőn még évekig is, mindig éhesek voltunk, hogy a játékhoz levettük a cipőnket, hogy még a tehetséges ifjúsági sportolók sem kaptak többet, mint egy-egy pohár tejet (igazi TEJET?), és két előre váltott villamosjegyet az edzések után, hanem azt, hogy nekünk gyerekeknek mindig volt valami sürgős és fontos dolgunk és minden fontos dolgunkhoz volt egy-egy nagyszerű álmunk.

Járom a játszótereket. Pihen a labda, fához támasz- tottan áll a csupa nikkel csuda kerékpár. A srácok ülnek a pádon, akár a fecskék a telefondróton. Állkapcsuk mozog, rágják a rágógumit és észre sem veszik, hogy lassan elfogy körülöttük az aranyfényű nyár. Kérdezem:

— Mi van emberek?

— Nyomor.

— Mikor ültetek ki a pádra?

— Fél öt tájban.

— Mit csináltok?

— Hát...

Este nyolc óra felé jár az idő. A fiúk és a lányok nem beszélgettek, a délután éppoly programtalan volt, mint a tegnapelőtt, vagy amilyen lesz a holnapután.

A mi gyerekkorunkban persze nem volt még televízió. Rádió se sok, de — és ebben nincsen semmi túlzás — kora délutántól lámpafényes estékig fociztunk, vagy amikor nem volt labda, akkor napraforgókórókból, máskor gallyakból csináltunk magasugrólécet, kődarabbal dobtunk súlyt, és csak az iramodás kedvéért csináltunk futóversenyeket. Nem rajtpisztoly indított, nem állt felnőtt stopperórával a célban. A versenyről sem készült sokpéldányos, az iskolákat is minősítő jegyzőkönyv, aminek alapján a költségek elszámolha- tóak lettek volna. Igazából nem is voltak költségek. Nem kért tiszteletdíjat az utcai járókelőkből lett alkalmi „zsürielnök”, a botcsinálta célbíró, de ennek ellenére sem voltak ,,óvások”, koholt vádak, nyilvánvaló, de sohasem tárgyalt csalások. Egész egyszerűen: . a játék az volt ami, az eredmény az, amennyit ért, mert nem voltak a játékunknál a mi teljesítményeinkből megélő, sportvezetőként jól élő felnőttek körülöttünk. Mégis: voltak világ- és olimpiai bajnokaink, mert voltak olyan grundokat járó felnőttek, akik — igaz nem fizetésért — mindig megtalálták, kiválasztották a legtehetségesebb gyerekeket, mindezt úgy, hogy hozzánk hasonlóan voltak éhesek, de a saját zsebükből kifizették az edzés után olyan jóleső pohárnyi tejet. És villamos - jegyre is adtak pénzt, hogy

KÓTICS

FERENC

ÁLARCOK

legközelebb az edzésen újra lássanak.

Kérdezem a fecskemód gubbasztó gyerekektől, hogy hányán sportolnak. Tizenhármán vagyunk, de csak ketten emelik a karjukat, ök is csak az iskolában.

— Egyesületben nem sportol senki?

— Minek?

— A játékért.

— Nem éri meg. Ha van egy jó film, akkor nem mehetünk el az edzés miatt. Az iskolában is balhéznak a sportolókkal. Az iskola csapata az más, de a rendes sportolókat kiutálják.

Elképzelhetetlen, hogy a tizenhárom gyerekből egy se lenne valamiben tehetséges. Egész egyszerűen nincs már varázsa a sportnak. És nemcsak a sportnak, hanem az egymással való versenyre kelésnek sem. Ennek a gyerektársaságnak például nincs hangadója, nincs olyan egyénisége, aki bármiféle játékot kezdeményezne. A legtöbb, amit megtesznek: megbeszélnek egy-egy könnyűzenei műsort, de azt sem a produktum tiszteletével. „Oké, vagy nem oké'’ szinten. Maximum ötven szóval, mert hiszen akinek saját produktuma nincs, az a másokét is képtelen megbecsülni.

— Jó itt ülni srácok?

— Valahol lenni kell...

Az egykor volt gyerekek hiába is mesélnének. Más a világ most. Olvasom, hallom, hogy egy-egy egyesület toborzójára hiába várják a gyerekeket. Hiába ír róla az újság, csábítják őket öles plakátok. Tanárok panaszolják, hogy más ez a korosztály, hogy „áldott’ tehetségek vesznek el, mert lusta az elkényeztetett gyerek, és mert egyre kevésbé partner a szülő. Mondják azt is, hogy más lenne minden, ha gazdagabbak lennénk, ha több pénz jutna a sportra. Megvallom, hogy én nem értem ezt a több pénzt, a szemléletet, ami azt sugallattá, hogy egy nyolc-, vagy éppen csak tizenéves atlétapalánta kizárólag Adidas- melegítőben, sok száz forintos cipőben versenyezhet. Igaz, a hajdani grundokon velünk játszott az, akinek labdája volt, csak a labda jogán, de a tulajdon csak lehetőséget adott a játékhoz és sohasem olyan rangfélét, mint most egy kisgyereknek az Adidas-cipőhöz a melegítő és a táska ád. Nagyobbaknál így ad rangot, a szülők által megspórolt kismotor, hogy aztán tizennyolc évesen a szegényesség jegye legyen a motor, mert a szerencsésebbeknek autót vesz az édesapjuk. Egyébként tízéves kis barátom panaszolta, hogy nem játszanak vele a téren, mert egy gumilabda még a félórás focizáshoz se jó. Hétéveseknek is hat-kilencszáz forintos bőrlabdája van. Honnan hiányzik akkor a pénz?

Mondják, legkivált azok, akiknek fogalkozásuk a sport, hogy azért más a „gyerektársadalom”, mert mások a társadalmi feltételek, mások a követelmények, mások a családok lehetőségei. Nos, van ebben egy résznyi igazság, de akad

benne féligazság is jócskán. A társadalmi feltételek valóban lényegesen nehezebbek voltak. Felnőttnek és gyereknek egyaránt. A grundokat járó sporthoz értők is sokadszor talpalt cipőket hordtak, és a szülő se kínálhatta a különféle örömök széles skáláját az unatkozó gyerekének. Lehet, sőt bizonyos, hogy a milliós létszámú gyerektársamnak nem volt gyerekszobája, a szobáink polcain nem volt

játékarzenál, de igenis kincs volt a télikabátról gombfocihoz lelopott gomb, és a már stoppolhatatlan, de a labdacsináláshoz még alkalmas kidobott zokni is. Mindezek egyenértékűek voltak a mai ezerforintos játékokkal.

Hozzátartozik mindehhez, hogy külföldre kijutni, utazni a sportolók kiváltsága volt, mert az osztályon felüli élet lehetőségét a sport kínálta legegyszerűbben, de csak a legjobbaknak. Akkor se volt mindenki világbajnok, és nem lehetett mindenki válogatott. Az a bizonyos „fény- és aranyeső'’ nem hullott egyformán. Ahhoz, hogy egy piramisnak csúcsa legyen, kell a piramis alapja is. Egyetlen bajnokhoz sok száz, sok ezer névtelen kellett. Mit kaptak ők? Jószerével a sport örömét, és a közönség szerete- tét. Az osztályon felüli életből egyszer-egyszer egy ajándékvacsorát, aranyérmeket vasból, ezüstöt alumíniumból. Kaphattak okleveleket, de ha valamikor valahol pályára menet szólt, még ha recsegve is a sportinduló, és aki a pályára lépett, azt nem piszkolta már abban a pillanatban a sanda gyanú. A vesztes becsületesen vesztett, a győztes győzött. A két ellenfél, aki a pályán talán kegyetlenül meggyötörte egymást, a játék után barátként beszélte meg mindazt, ami történt.

Hol vannak már ettől, osztálytól és színvonaltól függetlenül is a mostani mérkőzések? A vesztest gyanú fertőzi, a győztes örömén különféle találgatások rontanak. Nemcsak a labdarúgásban, minden labdajátékban és lassanként egyéb sportágakban is. A pályára lépő nem hős, hanem — még ha nem így van, akkor is — fizetett gladiátor, aki nem a maga öröméért, hanem a közönség kiszolgálásáért játszik. Ez a kiszolgálás egybeeshet a fizetéssel, a megélhetéssel, jobbik esetben találkozhat a karrierrel, de csak ritka esetekben találkozik a játék önzetlen szeretetével. Az a sportoló, aki hős volt valamikor, gyerekeink szemében példakép is, megfizetett szereplője egy előadásnak. Nem túlzás azt mondani, mert hiszen ezt sokan így hiszik, hogy ugyanúgy megvehető, mint az a bizonyos Adidas-mele- gítő, sporttáska, vagy cipő.

Kérdezem a gyerekeket:

— Ki a példaképetek? Nem válaszoltak. Néznek

értetlenül, nyár van, szünet van. Túl iskolás így a kérdés.

— Kihez akartok hasonlítani? Kit irigyeltek?

— A Neoton együttest.

— Az felbomlott. Üj neve van.

— Miért?

— Mert az énekesek sokat keresnek.

— Sportolót?

— A teniszezőket.

Miért tagadnám, hogy jólesett volna másféle válaszokat kapni. Példaképet kínál a történelem, kínál a tudománytörténet, a sport, a művészet, az irodalom, de normális értékrend szerint

példakép lehetne a szülő, a rokon, a barát. Hogy ez nincs így, annak, — úgy gondolom — köze van a sport és a sporton keresztül a teljesítmények trónfosztásához. És ha ez a trónfosztás igaz, akkor félő, hogy az igazán nagy teljesítmények „ingere” is elgyengül, vagy éppen kivész a gyerekekből. Olyan ez, mintha játék közben csak azért a labdáért mozdulnának, ami közel van és könnyen elérhető, de hagynánk elgurulni azt, ami messzire száll. Félbehagyott futásokkal éppenúgy nem lehet élni, ahogyan a magunk számára bizonyító teljesítmények nélkül sem szabad.

Visszatérve a sport példájához: honnan a gyanú, honnan a sportolók másfajta megítélése? Alighanem nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy azt a bizonyos, „bundát”, egymás meg- és lefizetését, ezt az egész küzdőkhöz méltatlan rendszert nem a sportolók találták ki, hanem azok, akik meghatározó módon, sportvezetőként a sportolók eredményeiből élnek.

Bizonyos, hogy nem két küzdő ember állapodott meg, hogy látszatra birkó•m

zunk csak, hanem két edző, két szakosztályi elnök, akiknek valami miatt fontos vagy éppen kevésbé fontos volt a győzelem. Ostobaság azt hinni, hogy a pénz, nyugati átokként, a profizmussal jelent meg a sportban, és hogy csak annak határain belül lett mindenhatóvá. És balgaság lenne azt hinni, hogy ez így csak a sportra igaz.

Egy diáklap megjelenését segítgettem nemrégen. A tizenhét éves diákszerkesztő panaszkodott, hogy nem kap a srácoktól kéziratot, nem kap verset, nem kap rajzokat. És ő mondta ki, nem én. Más lenne a helyzet, he mindezért fizetnének. így, aki ír, legfeljebb a semmit sem csináló gúnyolódásának céltáblája lesz. Mi ez, ha nem ugyanaz, ami a sportban, ott nyilvánvalóan tetten érhetőbben végbement. A magát csak pénzért megmutatni hajlandó diákköl- tőcske ezzel a tartással sohasem fog remekműveket írni. Sőt, irtózatos elképzelni, de lehet hogy néhány labdarúgócsapathoz hasonlóan eltépi a kéziratát, ha ezért fizetnek jobbam.

Mondhatná bárki, hogy elsietett következtetések ezek. Mondhatná, hogy a

hajdani élsportban is voltak visszásságok, volt ellentét, harag, féltékenység, sőt gyűlölködés is. Igaz. De nem ez jellemezte általában a sportot, és nem determinálta a sportoló ember státusát.

A gyerek, aki az általam emlegetett „aranykorban” nőtt, helytől függetlenül, faluban vagy kisvárosban éppen úgy, fenntartások nélkül tisztelhette (szerethette!) a középcsatárt, és ha álmodozott, a legkisebb falu li- balegelős, de zsúfolt nézőteres pályája is lehetett neki a Népstadion. És, más sportágak híveitől elnézést kérek, hogy újra csak a labdarúgás közszájon forgó példáját írom, a grundmeccsek ezer és ezer kis hőse Puskás öcsi volt, Kocsis, Budai, Czibor. Más sportágból írhattam volna Némethet, Takácsot, Temes Juditot, Iharost, Kárpátit, Gyarmatit, vagy akár Papp Lacit, vagy Balczó Bandit is. Kajakost és bok- szolót, atlétát, vagy kézilabdázót, úszót és vízilabdázót, sportlövőt, kosarast... Valamennyien olyan emberek voltak, akiknek száz és ezer mása volt a játszótereken, akiknek példája igenis Bal- ezókat, Gremingereket, Gyarmati Andreákat nevelt.

Ha mindez csak a sportban lenne így, akkor szakemberek vitatémája lenne a parkban gubbasztó gyerekhad, akkor akár egy utasítással is elejét lehetne venni annak, hogy valóban tehetséges fiatal sportolók tucatjai vesszenek el a sport számára, pusztán azért, mert az iskolai pontszámítások azt kívánják, hogy az atléta kosárlabdázzon, hogy a labdarúgó atlétikai versenyeken szerepeljen, a kerékpáros fusson. Az élet más területén ugyanígy pazaroljuk a gyerekek tehetségét. Valahogy úgy, mintha — az iskolákban, de otthon is — egy szabályos rácsot nyomnánk a nyüzsgő gyerekhadra, meghatározott formákba sajtolva őket, irtanánk mindazt, ami ezekből a formákból a tehetségek természet adta szent jogán kitüremlik. Mintha mi felnőttek is azt mondanánk, hogy csak az a jó, ami olyan mint a többi, és gyanús minden, ami más.

Néha, sajnos egyre gyakrabban szánakozom gyerekeink sorsán. Keserű szájízzel írok leltárt arról, amit a nagy, de nem mindig okos szeretetünkkel elveszünk tőlük. Mindenkor úgy, hogy azt hisszük, adunk. Sportról írtam, de végig bennem élt, hogy az Illyés Gyula-, Nagy László- és már a Váci Mi- hály-formátumú példaképeink is hiányoznak. Pontosabban ők még vannak, de hát az idő siet és az élet másfajta kínálata szegényí- ti az értékeket. Egy tízévesekből álló kis gyerekeso- ’ porthoz vittem költővendé- ] get a minap. A gyerekek azt Ij kérdezték, hogy mennyit I kap a költő egy versért. És f vittem ugyanoda gyárigaz- j gatót, de a gyerekeim azt kérdezték, hogy mennyit keres egy igazgató. A pádon gubbasztó kisemberektől félúton a tegnapelőtt és a holnapután között hiába kérdeztem meg, hogy mit csinálnának szívesebben. Ugyanezt, hiszen a legtöbb barátjuk, ismerősük is ugyanezt csinálja nap-nap után.

Ha optimista ember lennék elhitetném magammal, hogy egyre kedvetlenebbül. Ez az egyetlen reménység ugyanis, hogy az ő gyerekeik egészségesebben, szebben, emberként gazdagabban legyenek újra gyerekek. Csak gyerekek.

Eábor: Nosztalgiák és lázadozás