Kelet-Magyarország, 1984. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-14 / 164. szám
dr. Dovalovszki Erzsébet orvossal Kedves Barátom! Mi tagadás: ingerült'voltál, amikor elmeséltem, hogyan járt képzőművész ismerősöm. Faliképet készített klasszikusainkról, de a fejek nem a szokásos elhelyezésben követték egymást, nem a közönség felé néztek. A megrendelők közül egy — mint kiderült igazi konzervatív — így szólt: — Jó ez, csak az a baj, hogy nem úgy sorakoznak, mint ahogy azt megszoktuk. Szerencsére a többiek letorkollták, de hát a megjegyzés elhangzott, s barátunk, a művész, a sok elismerő szó mellett ezt nem tudta feledni. Nem úgy, ahogy megszoktuk — nos ez a lényeg. S ez a mondat bosszantott fel téged és engem is. Joggal, hiszen nap mint nap tapasztalni, mennyi ember — köztük felelős beosztású is — mondja ugyanezt, ha néha más szavakkal megfogalmazva. Mert bizony a megszokás nagy úr, s aki nem tud szabadulni a beidegződésektől, az döbbenten áll rohanó világunk megannyi eseményét látván. Márpedig változás van bőven. Itt az elektronika, a gazdasági élet számos új módszere, vonása, a társadalom állandó változása, a szervezés és vezetés friss módszerei, az árak mozgása, a jófelé korrigált történelemszemlélet, a hibás jelenségek fel-felbukkanása, az életmód és életforma szüntelen megújulása — hogy csak néhányat soroljak. Vitathatatlan: észnél kell lenni, hogy az ember eligazodjék, de el kell igazodni az új között. Vannak, akik azon keseregnek: nincs elég forradalmi a mi korunkban. Ebben is van valami, főleg ha a forradalmit a régi értelemben vesszük. De vajon nem forradalmi a változás? Nem forradalmi tett követni iramát? Nem forradalmi újszerűén dolgozni és gondolkodni? Meggyőződésem, hogy igen. És mindez azt is jelenti, hogy kizárt úgy élni „ahogy megszoktuk”. Egészen biztos, hogy világnézetünk klasszikus alapító személyiségei sem vélekednének másként, s ha tehetnék, ők tiltakoznának a legjobban, hogy mindig úgy forduljanak és nézzenek, ahogy azt megszokták. Barátom! Lehet, hogy túlzásnak tartod, de mégis elmondom: a marxizmus alkotó alkalmazásáról, értékeléséről is szó van ez esetben. Mert a konzervativizmus az, ami talán a legtávolabb áll a marxizmus—leninizmustól. Az óvatos, beidegződés, a realitások el nem fogadása, az örök változás figyelmen kívül hagyása több mint bűn. Hiba. Emlékezhetünk arra, hogy volt idő, amikor mindent szó szerint vettünk, amit valaha leírtak. Jobban hittünk a tekintélyeknek, mint a tényeknek. Sikerült is kialakítani egy pontatlan szocializmusképet, amely merev volt, statikus, hiú reményeket tápláló. Elég keserves volt felismerni, hogy a szocializmusban nem hatnak az automatizmusok, hogy sok mindent kell kivédeni, amit rendszerünk termel ki magából. Nem úgy, ahogy megszoktuk — mondják sokan, főleg azok, akik képtelenek megérteni, hogy mind a gazdasági, mind a társadalmi életben alkalmazni kell az újat. Még a régi formák és fórumok is új tartalmat követelnek. Mert ma még az is szokatlan, hogy egy-egy gyűlésen valaki visszaszól, hogy megkérdőjelez mondatokat, hogy vitába száll sokak által tabunak vélt tételekkel. Márpedig az újdonság jelenti a demokratizmust, a frisset, a jót, az előrevivőt. Kényelem és bizonytalanság húzódik meg minden aggály mögött, ami a megszokottól eltérő mást, s annak létjogosultságát kérdőjelezi meg. Hát akkor nincs értékállandóság? — kérdheti valaki. Van. Néphatalmunk, világnézetünk, hazánk iránti hűségünk, nemzetköziségünk sose lesz konjunktúrák függvénye. De éppen ezek védelmében kell elutasítani mindent, ami örökérvényűnek deklarál módszereket, szokásokat, munkastílusokat. Ha hatni akarunk a világra — márpedig akarunk! — akkor a gazdaságban csakúgy, mint az eszmei szférában versenyképesnek kell lenni. Maximális reagálóképességgel, of- fenzíven. Marx, Engels és Lenin is ezt sugallja. Függetlenül attól, hogyan néznek egymásra egy faliképen. a pályakezdésről £ Feltűnést keltett és nagy visszhangot v váltott ki a doktornő felszólalása a KISZ legutóbbi megyei küldöttértekezletén, amikor a pályakezdő orvosok életkörülményeiről beszélt. Mi is volt ennek a lényege? — Arról beszéltem, hogy a közvéleményben sokszor téves elképzelések alakulnak ki az orvosok jövedelméről, anyagi helyzetéről, ami a pályakezdők esetében többnyire nem fedi a valóságot. Általában az terjedt el az orvosok jövedelméről, hogy dúskálnak a pénzben, teljesítményen felüli jövedelemre tesznek szert a paraszolvencia révén, holott ehhez általában csak a több évtizede praktizáló orvosok jutnak hozzá, s még akkor is nagy a különbség, attól függően, hol dolgozik az az orvos, klinikán, kórházban, körzetben, rendelőintézetben, vagy netán üzemorvosi állásban. Arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy ne vegyék egy kalap alá a pályakezdőket a negyven éve dolgozókkal, mert a név előtti doktori cím nem feltétlenül jelenti a társadalmi átlagon felüli jó módot — és mindazt, ami azzal együtt jár. A fiatal orvosok reálisabb megítélése miatt tettem szóvá mindezt, mert az orvosok egy része — szorgalmas tagjaként a társadalomnak — igyekszik, sokszor bizony hihetetlenül kis fizetésért becsületes, lelkiismeretes munkát végezni. ^ Mielőtt erről részletesen beszélnénk, ^ ugorjunk vissza néhány esztendőt. A pályakezdés ugyanis valamilyen módon a pályára készüléssel kezdődik, amikor azt a bizonyos hivatást választjuk. Hogy kezdődött ez a doktornő esetében? — A Békés megyei Végegyházán laktunk, érettségi után először nem vettek föl az orvosi egyetemre, így otthon maradtam, az iskolában tanítottam, képesítés nélkül. „Fűztek” is utána; maradjak, alkalmas lennék a pedagóguspályára, bennem azonban már végérvényessé vált az elhatározás. Egészen pontosan 13 éves koromban, amikor családunkban számomra az első megrázó haláleset történt. Értelmetlen dolognak tartottam a halált, szerettem volna tenni valamit ellene — engem ez segített a pályára. Másodszorra sikerült a felvételi Debrecenbe. A Manapság egyre többet hallani az érett- w ségiző fiataloktól; nem vállalják a továbbtanulást, még jó jegyekkel sem, mert többet keresnek segédmunkásként, mint diplomával. Mi erről a véleménye? — Vannak egyesek, akik ezt anyagi szempontokkal indokolják, mivel kezdő diplomásként valóban kevesebbet keresnek akár a szak-, akár a betanított, vagy segédmunkásoknál, de én nem értek egyet azokkal, akik várnak, akik későbbi nappalira, vagy levelezőre halogatják a döntést. Azért nem értek egyet, mert nem hiszem, hogy a pénztől függővé lehetne tenni a hivatástudatot. — Hadd mondjam el a mi esetünket, mert nekünk aztán tényleg nehéz volt, s mégis nagyon szépek voltak az egyetemi évek. Bizony nagyon meg kellett gondolni, elmen- jünk-e színházba, moziba, mert mindketten úgy gondolkodunk, hogy a szüléinktől egyetlen forintot sem tudnánk csak úgy elfogadni — meg akkoriban nem is igen tudtak volna miből adni. Még három évünk volt hátra, amikor összeházasodtunk, két évig laktunk külön szobában a kollégiumban, közben megszületett az első gyerekünk, akit egy ideig édesanyámék neveltek — s végre, az utolsó évre kaptunk egy közös kollégiumi szobát. A családot és a tanulást egyaránt fontosnak tartottuk. Mindketten Cum laude — végeztünk. A Vajon az egyetem milyen segítséget adott a leendő pályakezdéshez? Volt-e valamilyen speciálkollégium, intézményes képzés, ami azt készítette elő, hogy az orvos nemcsak gyógyító szakember, hanem majdani értelmiségi, akitől a közéleti szereplést is elvárják? — Intézményesen semmiféle fórum nem segíti ezt elő, van ugyan néhány óra orvosi etika, ezeken olyan ködösen fölvetik a nem szakmai kérdéseket is, de beilleszkedésről, közéletről inkább csak egymás közt, baráti beszélgetéseken volt szó. Most már látom, erre sokkal jobban kellene ügyelni, jobban föl kellene a fiatalokat készíteni, mi vár rájuk. 0 Hogyan kerültek Mátészalkára? — Az asszony követi a férjét — én jöttem dr. Göröncséri Ferenccel, aki idevaló Szálkára. A Melyek voltak a pályakezdés legnagyobb w próbatételei? Pénz, lakás, szakma, család, önképzés... Egy kezdő orvos fizetése 3—4 ezer foMi nem bársonyban születtünk, mindketten parasztszülük gyermekeiként kerültünk az egyetemre és talán most, hétévi gyakorlat után sem tartunk ott, ahol egy jé családból származó, most kezdd orvos. / rint, a férjem 3800-at kapott, a körzetben, én a kórházban belgyógyász segédorvosként 3100-at. Volt olyan hónap, hogy 30 napból 20—22 ügyeletet vállaltunk, az egy-egy éjszakára 190—200 forint. Mi ennyivel indultunk, s ha nem segítenek a szolgálati lakással, el nem tudom képzelni, mi lett volna, ha ebből albérletet is kellett volna fizetni. Nagyon jól jött a szolgálati lakás, de ehhez meg az kellett, hogy a férjem elvállalja a körzeti orvosi állást. A A pályakezdés tehát elsősorban anyagi ^ terheket jelentett, de bizonyára okozott szakmai és közéleti gondokat is. Segítség a tapasztaltabb kollégáktól, bekapcsolódás a hely szellemi életébe. Ez hogyan sikerült? — Hamar rá kellett jönni, hogy a diploma nem minden. Más a tankönyv és más az élet. Bizony, nagy hasznát vettük és vesszük ma is a tapasztalt kollégák véleményének. Ezt még a kórházi munkám idején magam is szívesen vettem és kértem, mert úgy láttam, jólesik az idősebb orvosoknak, ha hozzájuk fordulunk, s átadhatják azt, amit ők már tudnak. A társadalmi, közéleti munkát pedig szinte el is várta a környezet, igényelték és igénylik, hogy munkaidő után is jelen legyünk a városban. Nekünk, akiknek erősen közéleti az indíttatásunk, ez nem okozott gondot, inkább természetes volt, mert ezt sugallta a családi háttér. A Hetedik éve szerezték meg a diplomát. w Azóta történt egy és más. Hogyan élnek most? — Figyeljük a velünk végzett kollégákat és nagy különbségeket látunk. Óriási az eltérés az életmódban. Mi nem bársonyban születtünk, mindketten parasztszülők gyermekeiként kerültünk az egyetemre, és talán még most, hétévi gyakorlat után sem tartunk ott, ahol egy jó családból származó most kezdő orvos. Mindenesetre én nem irigylem azokat a kollégákat, akik a papa, vagy a rokonság révén ki tudja, hová jutottak, mi nem szereztünk, nem lettünk vagyonosak, de hogy még mindig itt tartunk, nem szégyellem, azt sokkal fontosabbnak tartom; úgy éljek, hogy az anyám ne szégyelljen engem. / — Egyáltalán nem ott tartunk, ahol azt sokan elképzelik — nekem most 5400 a fizetésem, a férjemnek a körzetben 150-nel több. Úgy érzem, a felfogásunkban még mindig az a meghatározó, ahogy felnőttünk, és igyekszünk a gyerekeket ilyen szellemben nevelni. Nagyon jó érzés például, hogy a fiam büszke a nagyapjára — kijár hozzá a sertéstelepre, ahol az apám darálós és utána meséli: képzeld, apóka mennyi zsákot rakott fel a garatra. Talán ide tartozik az is, hogy a mi családunkban szokás átadni a kinőtt ruhákat egyik gyerekről a másikra, mi is így csináljuk, ezt sem szégyellem, meg azt sem, hogy nekem nincs módom divatolni, keresem és elhordom az olcsó ruhákat, otthon varrunk magunkra, beosztóan élünk. — Szerencsére, sok a munkám. Nagyon szerettem a kórházat, tavaly májusban megszereztem a belgyógyász-szakvizsgát, de a sok ügyeletet a három gyerek mellett már nem vállaltam. Ügy gondoltam, nem engedhetem meg magamnak, még ha úgy több lenne is a pénz, hogy ne beszélgetnék esténként a gyerekekkel annyit, amennyit igényelnek, vagy nem mondanám el azt az esti mesét. Így elvállaltam az üzemi orvosi állást, esténként otthon vagyok. Jelenleg az ÉRDÉRT, az 5-ös Volán üzemi orvosa vagyok, ez utóbbinak a csengeri és a fehérgyarmati telepére Is kijárok, és van egy helyettesítésem a tejiparnál. A férjem maradt a körzetben. — Köztudott, hogy a mi beosztásunk a sor végén van, a klinikai, a kórházi, a rendelőintézeti orvos után jön csak a szakmai hierarchiában a körzeti és végül az üzemorvos. Pedig sokszor éppen az első állomás, a jó diagnosztika a fontos. Ha én alapos jellemzéssel küldöm tovább a beteget, már eleve segítek a kórházi orvosnak. — Itt, az üzemegészségügy területén még sok a tisztázatlan pont, mert az elsődleges munka a megelőzés kellene hogy legyen. Nagyon jó érzés, hogy itt van lehetőség a betegséget még jókor, a kifejlődése előtt érzékelni, viszont sokszor arra is szükség van, hogy a rendelésen jelentkezők legkülönfélébb betegségét diagnosztizáljuk — nőgyógyászattól kezdve a mozgásszervi megbetegedésekig. Mindez pontos ismereteket kíván, ezért számítok egy kicsit az üzemorvosi területen pályakezdőnek, s ezért nagyon sokat kell tanulnom, forgatni a szakkönyveket. Itt, a fő helyemen, az ERDÉRT-nél szerencsére nagyon jó a munkahelyi vezetők szemlélete, s így már sikerült egy jól felszerelt kis rendelőt kialakítani, korszerű műszerekkel. Ilyen körülmények között nagyon jó dolgozni. — Sem a körzeti, sem az üzemorvos nem tartozik a borítékos orvosok közé. Nálunk a paraszolvencia csak elvont fogalom, mert elképzelhetetlennek tartom, hogy akár én, akár a férjem a köztudatban szereplő borítékot zsebre tegye. Bejön hozzám például egy asz- szony, nemcsak a betegségét látom, hanem azt is tudom róla, hogy 2300-at keres és ezért a pénzért a láncfűrészen hatméteres gerendákat tologat fél kézzel — hogyan is fogadhatnék el hálapénzt? — eszembe jut az apám, aki zsákol. 1984. július 14. A Három gyerek mellett is tevékenyen kiveszi a részét a közéletből a Göröncséri —Dovalovszki házaspár. De mit is vár el a környezet egy orvostól? — Bennünket, a végzett orvosokat annak idején díszes fogadáson mutattak be a város vezetőinek. Sajnos, sok olyan kollégáról hallhatunk hírt, akik panaszkodnak, hogy nem ..jegyzik őket” a helyi vezetők — a fogadáson még ismerősek voltak, kint az utcán már nem. Szerintem rajtunk múlik, megjegyez- nek-e bennünket, s akarunk-e tenni bármit is a napi munka után. Az értelmiségi lét elvileg ezt kívánná, sajnos azonban az orvosok közismert túlterheltsége ezt nem mindig engedi meg. Nálunk egyébként úgy alakult, hogy a férjem párttag, munkásőr, mindketten tagjai vagyunk egy-egy egészségügyi bizottságnak, engem a kórházi KISZ-szervezet titkárává választottak, s igyekszem a három gyerek óvodájában és iskolájában a szülői munkaközösségnek ahogy tudok, segíteni. £ Ebből a „tablóból” amit a doktornő föl- v vázolt, úgy látszik, jól beilleszkedtek, néha talán túl sok is a teher. Hogyan jut idő mindezek mellett a szakmai ismeretek bővítésére, a tudomány újdonságainak követésére, netán művelődésre, szépirodalomra? — Itt kezdem a végén: színházban egyszer voltunk Nyíregyházán, moziba már nem is emlékszem mikor jutottunk el, mert én külön, egyedül nem megyek, és szépirodalom is csak igen módjával... A szakkönyveket kell lapozgatni, de sajnos, előre nem tudok tekinteni, csak arra marad idő, hogy egy-egy problémás esetnek utánanézzek, csak egy-egy alaposabb feltárást igénylő betegség ügyében jutok az újabb szakirodalomból információkhoz. Ez semmiképpen nem ideális. A reményem az, hogy egyszer, majd, valamikor sikerül megelőzni magamat és olyan olvasmányokra is jut időm, amire csak a jövőben lesz szükségem. Mindezekkel együtt most hogy érzi magát? — Lehet, sokan nem hiszik el, de én nem érzem, hogy dolgozom. Nekem, amit csinálok, az nem munka, a szónak abban az értelmében, hogy ez engem soha nem fáraszt. Jól szót értünk az üzemben az emberekkel, s nagyon jó érzés, hogy elfogadtak a szalkaiak — ezt az is példázza, hányán állítanak meg az utcán egy szóra, amíg az üzemből hazáig érek. — Munka után pedig most egy jó időre gondoskodtunk megfelelő elfoglaltságról. Örököltünk egy kis telket és belefogtunk a családi házunk építésébe. Kalákában készül, én főzök, beszerzem a kólát, a sört, jönnek a barátok, az üzemektől is minden segítséget megkapok — így harmadannyiból meglesz a lakás, mintha vennénk, vagy építtetnénk, s a gyerekeknek lesz jó nagy, tágas udvaruk. — Most felvételiztem a marxista egyetemre, még nem tudom az eredményt — remélem sikerül —, akkor ősztől megint tanulok, nem árt felfrissíteni azt, amiből az egyetemen nem kaptunk túl nagy útravalót. A férjem tervei között szerepel, hogy majd később, valamikor leteszi a sebészorvosi szakvizsgát. S egyszer talán, ha majd a gyerekek már nagyok lesznek lehet, hogy én is visszakerülök a kórházba. Mindenesetre a jövőnket mi már végképp itt, Szálkán képzeljük eL gg Köszönöm a beszélgetést. Barakső Erzsébet KU HÉTVÉGI MELLÉKLET
