Kelet-Magyarország, 1984. június (44. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-09 / 134. szám
— Megcsinálhatja — mondta Kocsi mama, aki maga volt a megtestesült öregség. — Megcsinálhatja — ismételte meg Kocsi mama. — Nem hisz nekem, mivel magában sem hisz? Én biztos vagyok benne, he bemegy az elöljáróságra, magának ítélik oda ezt a lakást, itt a szomszédban. Azelőtt egy ősz hajú özvegyasszony lakott itt. Nem is tudom, mi lett szegénykével. Úgy gondolom, elköltözött a fiához vidékre, gazdálkodni. De maga kiutaltathatja magának ezt a lakást. Maga meg tudja csinálni ezt! — De Kocsi mama, én vagyok Lippainé, akinek a férje meghalt, én vagyok az az 1 ősz hajú özvegyasszony. — A, nem maga az, ked- . vesem. Lippainé szép volt és . fiatal. Látja, itt vannak a virágaim, ezeket is én ültettem. Mind-mind, egymagám. Az özvegy elé is ültettem, > ide, a folyosóra, mindenhová. ; Ezeket én gondozom, látja .. ■ — De Kocsi mama, drága, isten bizony én vagyok Lippainé, és ezeket a virágokat én ültettem. A maga lakása elé is én tettem a muskátlikat a cserepekbe. — Méghogy maga, kedveském? Ebből is látszik, hogy nem maga a Lippainé, mert Lippainé ilyeneket soha nem mondana! — Igaza van, Kocsi mama ... — Én szeretem a virágokat, és Lippainé is szerette, de ő elköltözött vidékre a fiához, és maga nem Lippainé. Lippainé ősz volt, és nagyon szép. — Kocsi mama, én már visszajöttem a fiamtól, és ezután már nem ott fogok élni, hanem itthon. Ez az én otthonom. — Nem, kedvesem, nem hiszek el én ilyen bolondságokat, de maga kiutaltathatja magának ezt a lakást. Az ötemeletes bérház harmadik emeletén két mentősruhába öltözött fiatalember karolva támogatott egy lehajtott fejű öregembert. — A Kocsi papa! Kocsi néni, megjött a férje! — örvendezett Lippainé, a szomszédból. Kocsi néni megmerevedve állt, két ökle kötényének két zsebében; dacosan várt. / két fiatal mentős bekísérte a; öregembert a lakásába. A la kásban rend volt, tisztaság. Az öregember ruhástól feküdt le az ágyára. — Nem, nem kell szólni semmit a feleségemnek, majd én elintézem. Köszönöm, köszönöm a segítségüket. A két fiatal mentősben felmerült ugyan, hogy mégis szólni kellene az öregasszonynak, aki kint állt a lakás előtt, valahogy ilyenformán: „Mamuska, meghoztuk a papát, menjen, nézze meg ..Csak ennyit, nem többet, bár ezt az öregasz- szony természetesen félreértelmezné. Hogy miből látni mindezt? Pontosan nem tudhatja az ember, de ha megpillantja valaki a mozdulatlan nénit, épp elég okot lát a föltételezésre... — Mama, a szobában van a Kocsi papa — súgta az öregasszony fülébe Lippainé, amikor már leszaladtak a mentősök a lépcsőn. ■y ■ 1 ' * A zsidó vallási és történeti gyűjteményt bemutató újjáalakí&SIGOVI1U eü í tolt Zsidó Múzeumot ünnepélyesen megnyitották a Dohány _ utcában. A megnyitó a magyar zsidóság deportálása megkezuilflflDAStfin désének 40. évfordulójáról megemlékező eseménysorozathoz kapcsolódik. Kocsi mama nem mozdult, feldúlt volt és tanácstalan, majd vértelen arca hirtelen megszínesedett, megigazította a haját, és bement a szobába. Leült a férje ágya szélére. Megigazította a párnát a férfi feje alatt. Mosolygott. Kicsit később levetette a férfi cipőjét, és megint visszaült az ágy szélére. Mosolygott. Várt és mosolygott. Az öregember is mosolygott. Csendben. — Föl kéne támasztani a fejem! Hoznál ide egy kispárnát a fejem alá? Az öregasszony kispárnát tett a férfi feje alá, és visszaült az ágy szélére. Mosolygott. Az öregember is mosolygott. — Tudja, az én öregem bent van a kórházban. Agyvérzése van. Be se engednek hozzá. Megmondta a főorvos: „Kocsi mama, maga ne látogassa a férjét.” Gondolhatja, mi van, ha már megmondják az embernek, hogy ne látogassa a férjét... Maga persze még fiatal, maga mindent kibír. A fiatalok mindent kibírnak. Kocsi mama szégyenlősen elpirult és mosolygott. Az öregember is mosolygott. — Hoznál egy kis harap- nivalót? — Kenyerem, az van! Köménymagos levesem is van, meg paprikás krumplim, kolbásszal. Képzelhető, az öregem hogy befalná szegényke, de hát azt a főorvos mindentől eltiltotta. — Hozz egy kis paprikás krumplit, mama! Az öregasszony kirepült a konyhába, a konyhából a folyosóra, és elújságolta Lip- painénak, és sorban mindenkinek a hosszú folyosón, hogy egy fiatalembert hoztak a mentők, véletlenségből épp hozzá, a férje helyett. Egy erős, egészséges, vidám fiatalembert, s éhes, akár a farkas ... Lippainé ezalatt megmelegítette a köménymagos levest és a paprikás krumplit, egy tálcára kenyeret, szörpöt és kompótot tett, Kocsi mama pedig boldogan vitte az elké-r szített ételt a szobába. Amíg a férfi evett, Kocsi mama szóval tartotta. Természetesen a férjéről beszélt, válasz- | ként az öregember bólogatott. | Kocsi mama mosolygott, az l öregember is mosolygott, ké- | sőbb föl-fölkacagtak, időn- j kénti jóízű hahotájuk özvegy | Lippainét is nevetésre kész- ? tette, amikor a muskátlikat I megöntözte Kocsi néniék la- Vcása előtt. elmúlt korok tárgyi emlékei is megtalálhatók lennének. E zonyítják ezt a szórványos! már feltárt leletek is. Nem véletlen hát, hogy M tészalka szívesen adott ottho a tanácskozásnak, nem titke tan azzal a szándékkal, hogy szatmári táj kutatásának pái lógókat szerezzen. Más dolog, hogy a puszta < határozás mindehhez kev lenne. Ahhoz, hogy egyáltal. vállalkozni lehessen egy ily konferencia rendezésére, sz mélyes kapcsolatok is kell nek. Ehhez kellett a Szatm Múzeum jó híre, kellettek k rábban megjelent tanúim nyok, könyvek, ehhez szüks ges az is, hogy egy táj, vár< terület, ebben az esetben e megye egyre inkább beleta tozzon az ország szellemi ve keringésébe. És ha ez így va akkor elmondhatjuk, ho kezdjük szellemileg is belak ezt a kis országot. ■ z előadók a hivatal programon túlérő, ( tébe nyúló jó besz< getés emlékév utaztak el. A kút tás, a tudomány ny< a tanácskozással. A háziga dák gazdagodtak azzal, an hallottak, a város pedig, rm a szatmári tájhoz, Nyírségh és Bereghez tartozó, okkal i mélheti, hogy e ritka alkalc csak egy volt a közeljövőb lehetséges sok közül. Bartha Gáb itlikola Nándor, 30 éve Finnországban élő festőművész tájképeiből, csendéleteiből nyílt kiállítás a Budapesti Történeti Múzeumban. Képünk: Tavaszi fények. BARÁTOK ROKONOK „KEZED KAPCSOLD HAT KEZEMBE, UJJAID ZÁRD UJJAIMBA: ÍGY DÜDOLUNK Jö DALOKAT, ÍGY LELJÜK A LEGJOBBAKAT KEDVESEINK KEDVE SZERINT, TUDNIVAGYÖK VAGYA SZERINT. A SERDÜLÖK seregeben, növekedő nEp KÖRÉBEN.” A finn nemzeti eposz, a Kalevala része ez a néhány sor, amely Képes Géza fordításában gyönyörűen cseng-bong magyarul. Egy figyelemre érdemes könyv nyitánya ez az idézet, amellyel igazi gyöngyszemet vehet kézbe az, aki őszinte híve a finnek és a magyarok együttműködésének. A Barátok, rokonok című tanulmánykötet, amelyet egyidejűleg adtak ki Finnországban és Magyarországon, ott finnül, nálunk magyarul, gondos összegzése a két nép kulturális kapcsolatai másfél évszázados történetének. Túl ezen egy nemes gesztus részese lehet az olvasó, amellyel az 1959-ben aláírt kulturális egyezmény 25. évfordulóját köszöntik a két országban. Egy olyan nemes gesztusé, amely ország-világ előtt bizonyítja, milyen mély rokonszenvvel, megbecsüléssel tekint a finn és a magyar nép egymásra, a közös régmúltra, az együtt megélt élményekre. Finnországban és nálunk sokan meggyőződéssel vallják, hogy ez az együttműködés jó példaként szolgálhat Európában és másutt a különböző társadalmi rendszerű országok számára. A tanulmánykötet bemutatásakor Jaako Numminen oktatási államtitkár és Nagy János külügyminisz- tériumi államtitkár, a Finn—Magyar Kulturális Vegyesbizottság s a szerkesztő bizottság társelnökei meleg szavakkal méltatták a két nép kapcsolatait. Azt, hogy együttműködésünk napjainkban is, amikor a feszültség, a fegyverkezési hajsza árnyékolja be a nemzetközi helyzetet, zavartalanul és ígéretesen fejlődik. Helsinki és Budapest neve mérföldkőként szerepel az európai biztonsági és együttműködési folyamat történetében, s küldetését a két nép folytatni kívánja. Ennek jegyében született az elhatározás, hogy a tanulmánykötet rövidített angol nyelvű változatát elkészítik és átadják a Budapesten 1985 őszén összeülő Kulturális Fórum résztvevőinek. A finn—magyar kapcsolatok hétköznapjai is híven tükrözik a különböző társadalmi rendszerű államok együttműködését ösztönző közös szándékot. A 17 testvérváros, amelyeket valóban testvéri kötelékek fűznek össze, Suomiban a Finn—Magyar Baráti Társaság, nálunk a finn baráti körök szinte mindent felölelő tevékenysége, a sokrétű és nagy hagyományú kulturális kapcsolatok. Minderre bizonyság ez a kötet. A „Barátok, rokonok” több mint húsz finn és magyar szerzőjének segítségével élményszámba menő betekintést nyerhetünk ezekbe a hétköznapokba. K. M. CSENDÉLET Szellemileg belakni hazánkat M átészalka. A művelődési központban kezdődött, a múzeumban folytatódott délután a „Beszélgetés a régészet, néprajz, muzeo- lógiai kérdésekről” című tudományos ülés. A vendégek közül többen már előző napon megérkeztek. Egyetemi tanárok, múzeumigazgatók, egy-egy témakör nemzetközileg is ismert kutatói ismerkedtek a várossal, a szálláshellyel is szolgáló Szatmár Múzeummal. A rendezők — a TIT SzaÍ bolcs-Szatmár megyei Szervezete, a Szabolcs-Szatmár me- t gyei Múzeumok Igazgatósága, j a Szatmár Múzeum és baráti f köre, a helyi művelődési ház — » igyekeztek jó házigazdák lenni, i de jó házigazda volt a város is. E Hivatalosan úgy, hogy a város I vezetői fogadták a vendégeket, í nem hivatalosan úgy és azzal, ,■ hogy egyszeriben kiderült: tuti cat jával élnek, dolgoznak a vá- ; rosban olyanok, akik a vendé- ( gek tanítványai voltak, hogy f sokan vannak, akiket érdekel a j régészet, a néprajz, a muzeoló- |gia mindennapi életünktől távol eső tudománya. Tetszett az ülést megelőzően már kialakult hangulat. Tetszett, hogy az ülés kezdetére majdnem megtelt a művelődési ház nagyterme, hogy a vártnál nagyobb volt az érdeklődés. Szakembereknek találkozni jó. Egy-egy tudományos ülés alkalom arra, hogy ki-ki a maga műhelyéről beszéljen, elmondja, amit elért, amin dolgozik, kipróbáljon egy gondolatot, feltevést, ami a vitában megmérettetik, érvekkel, ellenérvekkel izmosodik. Való igaz, hogy talán egyetlen tudományos műhely se lehet meg önmagában. Igaz az is, hogy a publikációk nyomdai átfutási ideje nagy, és nyilvánvaló, hogy a kutató türelmetlen. A legjobbat, a legújabbat hozza magával, és ha — miként most is — különféle tudományok művelői találkoznak, akkor a több nézőpont, egy-egy téma többféle megvilágítása is a találkozás értékét növeli. Nem lehet feladata ennek a jegyzetnek az előadások ismertetése. Mindaz, ami elhangzott — könyv alakban — megjelenik majd. Olvasható, elérhető lesz. Szó volt a román nép eredetéről, az eredettudat néhány vonásáról, Szatmár múltjáról az őskortól a honfoglalás koráig, a tiszai kultúra Észak-Magyarországon talált nyomairól, leleteiről, a kabar kérdésről, a késő középkori nomád népek kutatásának kelet-magyarországi vonatkozásairól, az alföldi vonaldíszes kerámiákról, a vaskor keletmagyarországi emlékeiről, a geofizikusok régészetet segítő műszeres kutatásairól. Látszatra nagyon szerteágazók a témák, ám ami közös bennük, az magyarázza azt is, hogy miért Mátészalka adott otthont ennek az ülésnek. Szatmár-Be- reg-Szabolcs. Az ország keleti csücske. Történelmével gazdag táj, de mert annyi mindentől távoleső, feltárt régészeti emlékekben mégis szegény. Ezen belül is: Szabolcs még igen gaizdag, Bereg gazdag, de a szatmári hajdani három járás területe nagyon szegény. Másmás szavakkal, de több előadó is megfogalmazta, hogy a tudomány adós még a szatmári táj régészeti kutatásával, hiszen a szabolcsi, beregi leletek, valamint a szatmári táj romániai kutatásai bizonyítják, hogy az KH HÉTVÉGI MELLÉKLET
