Kelet-Magyarország, 1984. június (44. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-09 / 134. szám
1984. június 9. KIK HÉTVÉGI MELLÉKLET FIATALOKRÓL FIATALOKNAK A kimutatás egyértelmű: sokkal olcsóbb az államnak a nevelőszülőkhöz kihelyezett gyerek, mint amennyibe — egy főre vetítve — a nevelőotthonok fenntartása kerül. Mégis, a harminckétezer állami gondozottból közel huszonötezren valamilyen intézetben élnek. Szabolcsban némileg kedvezőbb ez az arány. A majd háromezerből 990 fiatalnak nyújtanak családban nevelést. Akadnak — vitákkal kísért — próbálkozások a gyermekvédelem új formáinak kialakítására, de ezek sikerességét legfeljebb évtizedek múltán lehet majd lemérni. Ma a többség előtt az alternatíva: nevelőszülő vagy nevelőotthon. — Nem jól van ez így. „Gyerekgyárat” csináltak bér lőlünk — elmélkedik kicsit keserűen az ország legszebb eredményeket elérő gyermek- városának nyugdíjas vezetője. — Ilyen óriási létszám mellett képtelenség érzelmileg közel kerülni a gyerekekhez. Enélkül pedjg ... A berkeszi nevelőotthon jóval kisebb. A Vay-kastélyban kétszázhatvan általános iskolás fiú él. Patinás épület, hangulatos park.— kívülről idilli körülmények. Lengyel László igazgató azonban — bár ismeretlenül kicsit tartottam ettől — nem szé- pítget. Józanul, megfontoltan, higgadtan osztja meg tapasztalatait, mégis érződik belőle a jó értelemben vett indulat. Á család mintájára — Semmiképpen nem elég hatékony az intézeti nevelés, bár van egy főiskolásunk, ketten járnak gimnáziumba, s a többség szakmunkás-bizonyítványt szerez. Az igazi gondok azonban az állami gondozás megszűnte után kezdődnek, ekkor mérhető le nevelésünk eredményessége. S bizony akad dolga az utógondozónak. Sorra vesszük, milyennek képzeli el az ideális gyermekotthont. Elsőként említi, hogy mindenképpen kisebb létszámú intézeteket alakítana ki, ahol megpróbálhatnának a családi szervezet mintájára nevelni: Megközelítőleg azonos értékrendet kellene kialakítani a családéval. De a legfontosabb az otthonosság lenne! Roppant zsúfoltság van most nálunk, még egy-egy fiókot sem tudunk adni a fiúknak, hogy legyen hová tenni személyes apróságaikat. A gyerekek nagyobbik része túlkoros saját osztályában, s a nagyobb, erősebb könnyen befolyásolhatja a kisebbeket — leginkább rossz irányba. Lengyel László szerint sokkal differenciáltab- - ban kellene az intézeteket kialakítani, hisz nem volna szabad a még nevelhetőt föláldozni a nehezebben alakíthatók miatt. De van-e, aki alakítsa-formálja ezeket a fiúkat? — Nem én találtam ki, de vallom: egy otthon attól otthon, hogy van kihez visszamenni. Mi ezt aligha mondhatjuk el magunkról. Borzasztó nagy a fluktuáció, gyakorlatilag csak azok maradtak itt a pedagógusok közül, akik Berkeszen laknak, ide építettek. A többiek jönnek- mennek. Most is öt álláshelyünk üres. A szabad szombatos munkahét bevezetése csak tovább nehezítette a helyzetet. Szabad idő mindenkinek jár, így aztán nincs váltás — legalábbis pedagógus nem mindig lehet a gyerekekkel. A képesítés nélküli gyermekfelügyelő — legyen bármilyen lelkes is — csak megőriz, nem nevel. Speciális pedagógusképzésben csak kevesen vesznek részt, olyan szakma, hogy gyermekfelügyelő pedig nem létezik. Nem elég vonzó ez a pálya, holott meggyőződésem, hogy igazi pedagógiai munkára itt nyílik lehetőség. — Nem tudok hasonlítani, nem ismerem milyenné cseperednek a nevelőszülőnél felnőttek, de azt látom, hogy a mi gyerekeinkben kialakul egy sündisznóállás a külvilággal szemben. Csak azok kivételek, akik itt is találnak valakit, aki közelebb áll hozzájuk, akihez évek múltán is visszatérhetnek. Ennek a nagyon fontos érzelmi kötődésnek a meglétét, létrejöttét akadályozza az is, hogy például nálunk évente har- minc-ötven gyerek cserélődik, túl gyakori az intézményváltás. Nyolcszáz gyermeke van „Dicsekednek V.-ben, náluk mennyire szeretik a gyerekeket, milyen sok nevelőszülő lakik ott. Aztán kiderül, hogy az ottani gyermekvédelmis kacsáért, libáért árulja a kicsiket. Jól jön a fizetéskiegészítés, meg az ingyenmunka” — döbbent meg egy szakdolgozat, amely az Ár- vácska-sors maradványairól tudósít. Nemrégiben pedig megtudtam, hogy az egyik nagyközség pártvezetőségi ülésén kellett szót emelni két nevelt gyermek ügyében, akik állítólag enni sem kaptak „otthon” rendesen. Csak nem ez a jellemző?! Lakatos Lászlónénál jobban nem sokan ismerhetik a nevelőszülőnél élők sorsát. A megyei gyermek- és ifjúságvédő intézet riasztó elnevezésű beosztásában dolgozik immár negyedszázada: nevelőszülői felügyelő. Asztala fölött teli a fal ballagási és esküvői meghívókkal, meny- asszony-vőlegényi képekkel, családi idillről tudósító felvételekkel. Nyolcszáznál is több gyermeke van ... — Bár tudnánk még többet elhelyezni, de sajnos egyre kevesebb a jelentkező. Talán, ha a régen áhított nyugdíjjogosultság tényleg valóra válna... — A mi munkánk sikere a felügyelő lelkiismeretén múlik. Hiába kevés a nevelőszülő, mégsem adunk csak úgy gyereket. Most is van néhány család, akiknek a nevét még az utódomnak is meghagyom majd, mert ők nem jók szülőnek. Mindig azt nézem, ha az én gyerekeim kerülnének ilyen helyzetbe, szívesen venném-e, hogy ott nőjenek fel? Vannak szempontok, amikre figyelünk — a lakás, a környezet, a leendő szülők érzelmi élete —, de a végső döntést nekünk kell meghozni. • — Emlékszem, milyen sokat támadtak, amikor olyan asszonyhoz javasoltam kihelyezni a kért gyereket, akinek a sajátjával gondjai voltak. Hosszú ismerkedés, töprengés után viszont úgy éreztem, nem lesz baj. Végül annyira igazam lett, hogy még az édesgyermek magatartása is javult a kistestvér hatására. Máskor pedig fél évig nem mondtam igent egy család kérésére, mert nem voltam meggyőződve róla, • hogy jó nevelőszülők lesznek. Végül csak beadtam a derekam, s szerencsére kellemesen csalódtam. Lakatosné, Esztike néni sorolja a neveket, sorsokat. Nem hallgatja el a kudarcokat sem, és lelkesen, szinte családtagként meséli, melyik fiatalból mi lett, hol lakik, gyereke van-e? Legtöbbjük ma is visszajár második, vagy inkább első családjához. Ha őt kérdeznék: nevelőszülő vagy intézet? — tiszta szívvel az élőbbire voksolna. Életszerűbb nevelés Negyven év fölötti volt állami gondozottak is felkeresték a GYIVI-t, mert képtelenek voltak leküzdeni hátrányaikat, nem tudtak még egyenesbe kerülni. Szanitter Zoltántól — aki öt éven át utógondozóként dolgozott, s legalább ezer« sorsot próbált alakítani — hallom ezt a kivételes, mégis oly jellemző példát. Az utógondozóhoz felnőtt korban kerülnek a saját családjukból gyerekként kiszakadt emberek, így ő már az eredményről is fogalmat alkothat. — Tény, hogy a nevelőszülők általában a jobb képességű gyerekeket választják, de ... A családi környezetben felnövekvők sokkal életszerűbb nevelést kapnak, jóval magasabb a praktikus intelligenciájuk, s — talán meglepő módon — a közösségben élés képessége is jobban kialakul bennük. Kevésbé kerülnek peremhelyzefbe, nehezebben vonhatók be pusztán hősködésből különféle balhékba. Jobban feltalálják magukat váratlan helyzetekben, nem rendült meg bennük annyira az „önbizalom”, mint intézetben nevelkedett társaikban. A lányok például hagyják magukat befolyásolni a nevelőanyjuk által, és sokkal átgondoltabban alapítanak családot. A mostani nevelőszülők kimondottan anyagi érdekből nem vesznek ki gyereket. Hogy a gyerek munkaerő? Na és? Az élet- szagú dolgokat szeretem, ettől nem kell félteni őket, hiszen a sajátját is igyekszik az ember munkára szoktatni. Természetesen én az átlagról, a többségről, a jó nevelőszülőkről beszélek, akiket Apám- nak-Anyámnak szólítanak nevelt gyerekeik ... — A volt intézeti fiataloknak legtöbbször nincs, vagy banalitásokban fogalmazódik meg a jövőképük. Tudják, mit várnak el tőlük, de a célhoz vezető útról fogalmuk sincsen. A szerencsésebbek ott is találnak maguknak valakit, akihez személyesen kötődnek, de egyre kevesebb az ilyen. Ide-oda kerül a gyerek, és a pedagógusok sem maradnak sokáig egy helyen. Persze időnként azon is érdemes lenne elgondolkodni, hogy vajon mindig a nevelő a hibás, ha egy vezető keze alól egyre-másra mennek el? Nemcsak azok, akik nem alkalmasak erre a pályára, de valóban tenni akaró, lelkes emberek is. Ma a többség előtt az alternatíva: nevelőszülő, vagy nevelőotthon. Egyikből kevés van, a másik alig képes megfelelni a kívánalmaknak. Magyarországon harminc- kétezer állami gondozott gyerek él... Tisztelt Szerkesztőség! S zívesen olvasom az állami gondozottakról szóló írásokat. Igaz, sokszor elfogultan, mivel magam is az voltam. Olvasom, s tudom, hogy a társadalom nehezen fogadja be őket. Saját élettapasztalatom alapján ítélve a legnagyobb gondot a szeretet hiánya okozza. Szeretetre tanítani nem lehet. Kiirtani viszont annál könnyebb — még a szunnyadót is. Ezt a hálátlan célt szolgálják az élet pofonjai, amit a gondozott vagy el tud viselni, vagy keresi a módját, hogy (akár bűncselekménnyel is) kitérjen előlük. Jómagam is fogyasztottam az állami gondozottak vegyes ízű kenyerét. A sors korán megfosztott a szülői szeretettől. A rokonságé pedig édesanyám koporsójának lesze- gezésével (1946) lezárult. Maradt a majd lesz valahogy. így kerültem egy idegen, de szeretetreméltó és azt továbbadó öreg házaspárhoz, akik általános iskolás koromban gondomat viselték. Bár nehéz dolguk volt, hisz alig volt meg a betevő falat, de még azt is megosztották velem, amíg bírták. Az elemi iskola végeztével egyikük meghalt, a „nagymama” már nem tudta vállalni a továbbtaníttatásomat. E törés után kerültem a tiszadobi gyermek- város tanulópadjai közé, ahol abban az időben még bizony eléggé szűkösek voltak az anyagi lehetőségek. Szakmát adott az intézet, de utána meg kellett próbálni a saját lábamon megállni. Egy állami gazdaságban végeztem fizikai munkát, ebből kellett fenntartani magam. Soha senki meg nem kérdezte — se hivatalból, se emberségből —, hogy egyáltalán élek-e? Nemhogy esetleg valamiben is segítségemre lettek volna. Amikor már egy kis megtakarított keresetem volt, úgy éreztem, hogy nekem tovább kellett tanulnom! Elvégeztem a felsőfokú mg. technikumot levelezőn. Éjt nappallá téve kellett dolgoznom, tanulnom, hogy a lemaradásomat megpróbáljam behozni. Állami támogatásra nem számíthattam, a meglévő rokonság pedig a saját gondjával foglalkozott. A helyi „segítségadás” megszólalásokban merült ki. Bírálni mindenki tudott, segíteni senki, önmagától adódott a kérdés: hol van a társadalom? Bedobott a mélyvízbe, s ha bírom az úszást, jó, ha nem, hát úgy is. Bizony túl fiatalon kísértett az életuntság, s ezt az érzést papírra vetni nem lehet. A technikum elvégzése után a volt munkahelyemen közölték velem, hogy örülnek a bizonyítvány megszerzésének, de megmagyarázták, hogy előbbre nem léphetek náluk, mivel a részemre fenntartott hely másnak kell. Ügy is lett. Majd újsághirdetésre jelentkeztem, ahol meg is egyeztünk. A munkába állást megelőző napon viszont, amikor már a személyi igazolványt is odairányítottam, küldték a táviratot, hogy mást alkalmaznak. Üjabb nagy csalódás. Se munkahely, se kenyér. Bármennyire is nehéz volt a sorsom, soha nem bújtam az ital háta mögé, hogy a pillanatnyi mámor oldja meg vagy csökkentse gondomat. Ha az embereknek néha beszéltem a gondjaimról, legfeljebb hümmö- gés volt a válasz. Friss diplomával a zsebben alkalmi munkával (cséplőgépnél, FMSZ-nél napszámos, ipari üzemben segédmunkás) kellet a máról holnapra valót biztosítanom. A munkát soha nem szégyelltem, de azt igen, hogy hogyan kerültem oda. Próbálkoztam én járási, megyei hivatalnál eljárni, hogy segítsenek a beindulásomban, de közömbösek maradtak. A mai napig nem értem, miért? ... Azt látom, hogy sok ember magatartása társadalmilag is elítélhető, mégis boldogulnak. Volt időszak, amikor azt hittem, Fortuna rám mosolygott. Halvány mosoly lett, ugyanis újsághirdetésre felvettek alkalmazottnak abba az iparágba, ahol segédmunkás voltam diplomával. Ma is ugyanabban a munkakörben dolgozom, mások véleménye szerint nem is olyan rosszul. Mégis, hol az elismerés hiányzik, hol a megbecsülés marad el. Ismerve szülőföldemet, elhatároztam, hogy a családalapítást idegen környezetben próbálom megoldani. Sikerült is, körülbelül 40—50 kilométeres távolságra a szülőfalumtól. Talán a véletlen műve, hogy a párom is félárva gyerek. Igaz, öt az anyai szeretet melege még ma is fűti, és ha nélkülözések közepette is, de felnőtt állami gondozás nélkül. Amikor az édesanyja gyereke sorsának jobbra fordítása érdekében fontos személyek tudtára adta — tárgyilagos bizonyítékokkal —, hogy a férje 1919-ben saját bőrét vitte a vásárra a maiakért, azaz igazi vöröskatona volt, azt a választ kapta, hogy „néném, az régen volt". Olyan megoldást kellett tehát keresnie, hogy a gyerek tanuljon is, de hamar munkába is álljon. így lett a gyereklány gépíró. Ügy gondoltuk, hármasban talán könnyebb lesz. Ennek már 12 éve. Mindketten a nulláról indultunk, s ma is annak a közelében vagyunk, ugyanis mit ér a valamivel jobb anyagi körülmény, ha idegileg alig- alig lehet elviselni — mások miatt — az életet. Nyolc év után indult meg egy lavinasor a párom életében, ami engem is sodort magával. A munkahelyén olyan mértékben kezdték kihasználni, hogy az elviselhetetlenné vált. Kénytelen volt felmondani. Közben folytatta a korábban megkezdett gimnáziumi tanulmányait. Szorgalmát új helyén is elismerték felettesei, ugyanakkor fizikális adottságaival egyre sűrűbben visszaéltek. Az amúgy is gyenge idegzet hamar belefáradt a megpróbáltatásokba. Egy ipari üzembe ment el dolgozni, de itt is minden kezdődött elölről. Egymásnak hiába pa naszkodtunk, eredményt csupán annyit értünk el, hogy egyre jobban őröltük egymás idegeit. A nejem lassan már egy éve munka nélkül van otthon. Hiába jelentkezik felvételre, szinte mindenhonnan nemleges választ kap. Már odáig jutott, hogy szinte mindenkiben ellenséget lát, és hiába fordul segítségért, különböző fórumok, különböző vezetők mind-mind sorra megtalálják az elutasítás módját. Nem látszik kiút a kátyúból. .. Kezembe került a Kelet- Magyarorszag 1983. augusztus 6-i száma, a fiatalok oldala „Élők árvái” című cikke. Én úgy írnám, hogy „Elő árvák”. Tudom, ez 1983-ban eléggé furcsán hangzik, de sajnos van, s gondolom, nem vagyunk egyedül. Ma is hiányolom a társadalom gondoskodását. Ha felnőtté válik az a volt gondozott, lehessen hasznos tagja a társadalomnak! Meg lehetne adni a lehetőséget arra, hogy ne legyen kisebbségi érzése. Nem gondolok hímestojás bánásmódra, de a volt gondozottaknak az élet pofonjai sokkal elviselhetetlenebbek, mint az átlagember sérelmei. Tisztelettel: egy 20 éve volt állami gondozott
