Kelet-Magyarország, 1984. június (44. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-09 / 134. szám

1984. június 9. ||| KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Palestrinától Presserig ZENE, ZENE, ZENE a rádióban Ki hinné? Naponta hét­nyolc órát hallgatunk zenét, akár akarjuk, akár nem. Csendben hullámzik az áru­házak zsongása fölött, szo­bánkban olvasás közben, a konyhában kísérőként a zöld- ségpucoláshoz; a zene jelen van a moziban, a színház­ban, a televízióban és leg­többet a rádióban. Életünk harmada Bizony néha észre sem vesszük, hogy zenét hallga­tunk, dallamok csak lappan- ganak mindennapi tevé­kenységünk hátterében. Leg­feljebb átveszünk egy-egy népszerű hangsort, és dúdol­ni, fütyülni kezdjük. S az is megesik, hogy figyelmünk ér­zéketlen marad, csupán tu­dattalan világunkra hat a muzsika. Olyasmi ez, mintha valaki egyetlen nap alatt akarná megnézni a Louvre csodáit, s néhány óra múlva egyszerűen telítettségében el­ballag Rubens képei előtt. Nos, mint minden hason­lat, ez is torzít kissé. Mert a múzeumban nem mi választ­juk ki a műveket, ha tetszik: a műsort, hanem eleve ké­szen kapjuk. De a rádióké­szülékeken található gombok lehetőséget adnak a váloga­tásra, és lehetőséget adnak a csönd megteremtésére is. Végtére a tények makacsok: életünk harmadát valami­lyen zenei környezetben tölt­jük el. De fel vagyunk-e ké­szülve a befogadásra? Ko­dály és Bartók hazájában milyen színvonalú a zenei műveltség? Is — a válasz! Ugyanis példák arzenálját sorolhat­ják joggal a rádió zenei szer­kesztői, hogy irigylésre mél­tó a magyar zenei kultúra. Az átlaghoz közelítve már szemernyit sem lehetünk elé­gedettek. De ítéletek fogal­mazása helyett maradjunk a tényéknél: a gimnáziumokat és az óvónőképzőket leszá­mítva hazánkban egyetlen középfokú oktatási intéz­ményben sincs ének-zenei oktatás. S az általános isko­lákban a lelkes énektanárok a felszabadulás óta egyetlen nebulót sem mertek meg­buktatni énekből. Meglehet, túlzásnak tűnik, de ez a tény minősíti a tantárgy rangját! Most, a jövőért Pótolni az oktatási me­chanizmus által folyamato­san újratermelődött hiányo­kat — ez is feladata az Er­kel Tibor által vezetett rá­diós zenei főosztálynak. A lehetőség önként kínálkozik, hiszen a rádió teljes — mind­három adót beszámítva — műsoridejének kétharmadát muzsika, illetve az ezzel fog­lalkozó adások töltik ki. A rádióban folyó zenei nevelés jól elhatárolható részét az ifjúsági osztály zenei rovata vállalja. Bánts Ferenc rovat­vezető stábja az óvodásoktól a középiskolásokig minden korosztálynak igyekszik mű­sort kínálni. De a tapasztalat mondat­ja: a pedagógusok még tá­volról sem használják ki megfelelően a lehetőségeket, pedig rádiókészülék a legki­sebb tanyasi iskolában is ta­lálható. A megállapítás alap­ja ismét csak tényeken nyug­szik. Például a Zenei anya­nyelvűnk című műsor hall­gatottsági indexe mindössze két százalék körül mozog. Hasonló eredményeket mutat a rádió tömegkommunikációs központjának felmérése az Énekszóval, muzsikával, il­letve a Labirintus című mű­sorral kapcsolatban. Mind­ezek alapján alig merjük a zenei oktatással összekap­csolni a gyerekeknek szánt operaismertetéseket és az Éneklő ifjúság sorozat adá­sait, nem is beszélve a Zenei lexikonról, amely csaknem elengedhetetlenül fontos alapfogalmakat ismertet. Nekünk szánják A zenei nevelést semmi­képpen sem lehet leszűkíte­ni a kiskorú generációkra. S a rádiósok hittel vállalt vál­lalkozásaiban meglehetősen sok az átfedés. Említsük pél­dának a Hét zeneműve című sorozatot, vagy a Figyelmük­be ajánljuk adásait, amelyek egyként szolgálnak hasznos ismeretekkel mindenkinek. Az aligha vitatható, hogy a felnőtteknek szánt műsorok sokkal gazdagabbak, mint az ifjúsági adások. Felsorolni is alig lehet a kínálatot az Űj zenei újságtól a Daloló, mu­zsikáló tájakon keresztül a Mi a titka című összeállítá­sig. Meixner Mihály, a komoly­zenei osztály vezetője a mu­zsika térhódításának fokmé­rőjeként értékeli a Ki nyer ma? című műsort, amely — ez a rádiózás történetében páratlan — immár kétezer- ötszázadik adásához közele­dik, és körülbelül hatezer já­tékost szólaltatott meg. A számoknál többet mond, hogy az évek folyamán a szereplők egyre megalapozottabb tu­dást bizonyítanak, s akad köztük diák, munkás, orvos és mérnök. Ez kétségtelenül a fejlődés bizonyítéka, akár­csak a kórusok, illetve a ha­gyományőrző népi együttesek számának gyarapodása. A zenei műveltség gazda­gításához szervesen kapcso­lódnak a már szórakoztatási, élményszerzési szándékkal sugárzott produkciók. Itt a cél: mindenből a legjobbat adni. ★ A képből látszólag kima­radt a beat, a pop és az egyéb könnyűzenei terület, csak­hogy ezek a műfajok sem lé­tezhetnek megalapozott zenei ismeretek nélkül. Ebben az értelemben igaz a mondás: nincs komoly és könnyű ze­ne, csak jó és rossz zene van. A három magyar köz­ponti adó naponta körülbe­lül harminchárom órán át sugároz muzsikát Paleszti­nától Presserig, ezért ért­hetően színes a műsorpalet­ta. S az is igaz, hogy a köny- nyű- és szórakoztató zenét (többen hallgatják, mint a komoly muzsikát. Azt azon­ban érdemes figyelembeven­ni, hogy ha egy műsor nép­szerűségi indexe csupán egyetlen százalék, akkor is nyolcvanezren hallgatták az adást. K. Gy. Révész Antal grafikája LÁTOGATÓBA N: Á humánbiológusnál Míg beszél, egy dossziéból iratokat szed elő. Az egyik például a repülőgép-vezető hallgatók termovíziós szűrő- vizsgálatairól szóló szakvéle­mény. A dr. Golenyák Bélá­val és Gombosné Hosszú Er­zsébet közreműködésével vég­zett vizsgálatokról a tudós véleményezők (dr. Nemessu- ri Mihály, az orvostudomá­nyok kandidátusa és dr. Bretz Károly, a műszaki tu­dományok kandidátusa) egye­bek közt megállapították: „ ... a vizsgálók olyan eljá­rást kezdtek alkalmazni, amely Magyarországon új, alig alkalmazott, ezen a te­rületen pedig egyedülálló. Még a külföldi szakirodalom­ban is alig-alig található er­re vonatkozó adat... A ter- mográfiás módszert a vizs­gálók korrekten végezték, megbízhatóan értékelhető fel­vételeket készítettek és pon­tosan véleményezték.” — AZ EGYETEMEN volt egy gyakorlatvezető, aki rák­kutatással foglalkozott. Egy­szer bejött a gyakorlati he­lyiségbe, levágta magát egy székre, és azt mondta: „Gye­rekek! Én hülye vagyok, hogy tizenöt éve a rákkal kezdtem foglalkozni, és sem­mi eredményt nem tudtam elérni. Ha annak idején a görénnyel kezdtem volna foglalkozni, a világ legna­gyobb görénytudósa lennék.” Nekem szerencsém van, meg­találtam a magam kis göré­nyét — nevet rám a fotelből dr. Lukácskó Zsolt. — Gö­rényt mondott, azt mondom én is ... Remélhetőleg kiderül, hogy a kissé drasztikusnak mond­ható, ám bizonyos szélsősé­geket jól megmutató törté- netecske csattanója mennyi­ben áll Lukácskó Zsoltra, s talán kiviláglik, hogy a kel­lemetlen állat, mint foga­lom, mint jelző, korántsem illik arra, amit csinál, mi­ként az említett egyetemi oktató is csak egy olyan elkeseredett pillanatában mondta amit mondott, ami mindenkit, aki alkot, utolér­het... Egyelőre bajban vagyok, mert nem tudom, mit is ad­jak írásom címének. A „Lá­togatóban” adott, a személy­név is, de hogy micsoda ő, azt magamtól nem tudom el­dönteni. Mert, amikor meg­ismerkedtünk, a Nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskola ad­junktusa volt, a sajnálatosan megszűnt kertészkar oktató­ja. Aztán adminisztratív be­osztásokban dolgozott, — a jövendő repülőgép-vezetők pályaalkalmassági vizsgála­taiban vett részt. Számomra rendkívül bonyolult műsze­reket kezelt, hőfényképeket készített, melyekről annyit illik tudni a köznapi halan­dónak, hogy az infravörös sugarakkal készült színes felvételek a legrejtettebb ba­jokat is kimutatják. — Talán azt — segít za­varomon —, hogy humán­biológus ... Annak tartom magam. Eddig ez is rendjén volna, de most újabb bizonytalan­ság következik: mert a ker­tészkaron az alapozó tár­gyakat tanította, s ismert do­log: a növényeknek sok kö­zük van ugyan az emberhez, de a növénytan tudósai még­sem nevezhetők humánbioló­gusoknak. Tehát itt tartok most, amikor megpróbálom jegyzeteimet rendbe szedni, s felvázolni az utat, amin humánbiológussá lett dr. Lu­kácskó Zsolt; s igyekszem majd röviden ezt is kifejteni, hogy ismeretei, kutatásai ko­rántsem állnak távol jelen­legi beosztásától. KEZDJÜK TEHÁT AZ ELEJÉN. Lukácskó Zsolt tőzsgyökeres nyíregyházi, édesapja refor­mátus tiszteletes, ami — mi­ként tudott — a hatvanas évek legelején, a továbbtanu­lásnál nem jelentett kimon­dott előnyt. Egyébként a Kossuth gimnáziumba járt, ahol kiváló tanárnője, Né- methné szerettette meg vele a biológiát, s oltotta belé a genetika, azon években félig- meddig még tiltott tudomá­nya iránti érdeklődést. Tette ezt egy kisvárosi gimnázium tanárnője, aki a legújabb külhoni kutatások ismereté­vel felvértezve állt katedrá­ra. — Orvos szerettem volna lenni, de csakis mezőgazda- sági pályára mehettem. így kerültem a nyíregyházi főis­kola elődjébe, a felsőfokú technikumba. Szőlő-gyümölcs szakon végeztem. A későbbi­ekben elvégeztem a tanár­képző főiskola biológia sza­kát, majd a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerez­tem egyetemi diplomát. Jeles szakdolgozatot írtam ä táp­lálkozásélettan tárgyköréből. Eztán hívtak az akkor már főiskolává előlépett nyíregy­házi intézménybe, az alapozó tanszékre, élettanosnak . . . Az ember iránti érdeklődésem azohban megmaradt, mégha kényszerpályán a növénytan­hoz jutottam is. Szerencsém is volt, mert Rajkai Tibor­hoz, a híres debreceni antro­pológushoz és Maian Miklós­hoz, a magyarországi antro­pológia akkori nagy öregjé­hez is közel kerülhettem. — Aztán, végleg eljutottam az emberhez. A lehetőséget a mezőgazdasági főiskolán kap­tam, amikor részt vehettem a repülőgép-vezetők pályaal­kalmassági vizsgálataiban. Ideális feltételek voltak eh­hez, olyan műszerek segítet­ték a kutatást, amelyek még nagy intézményeknél sem voltak. Az itteni munkám alapján aztán elfogadott tag­jának egy kis csoport, a Ma­gyar Biológiai Társaság Moz­gásbiológiai Szakosztálya. Ek­kor teljesedett ki a boldog­ságom. Ennek révén lehető­ségem van évente egy-két előadás megtartására, és az utóbbi években 25—30 pub­likációm is napvilágot lá­tott. Míg a kólát kortyoljuk, ki­térőként mondja: — AMI ENGEM ÉRDE­KEL, azzal kitartóan foglal­kozom. Volt bennem elszánt­ság, és szerencsém is volt, hogy a főiskolára mehettem tanítani, és a szakma kiváló­ságaival kerülhettem kapcso­latba ... — Van egy „hangyám”: az embert nem szabad „szét­szedni”, nem lehet csak szo­matikus oldalról, pszichés ol­dalról nézni, hanem egység­ben kell szemlélni, ismerni kell például az életútját, ami­ről fontos tudni: hogyan is alakult? Meggyőződésem, hogy mindenki megközelít­hető. Erre nagyon régen döb­bentem rá. Láttam egy meg­vadult lócsoportot egyszer, habzott a szájuk, mindenki futott vagy a fára menekült előlük. És ekkor, odament egy kis, nyomorék ember, az egyik ló szemébe nézett, mo­tyogott neki valamit, és a lovak megszelídültek. Így van az emberrel is ... Hogy, legalább az ismere­tek alapjait valamelyest ér­tők közelebb kerüljenek dr. Lukácskó Zsolt munkálkodá­sának egyik területéhez, hadd álljon itt az általa írt munkahipotézis egy részle­te: „A mezőgazdasági repü­lőgép-vezetők napi munkája igen sajátos megterhelések­kel jár. A repülőgép-vezetés... az emberre gyakorolt hatás szempontjából összetett; egy­szerre jelent statikus és di­namikus munkát, vibrációs hatást, gravitációs (és anti- gravitációs) hatást, s pszicho- vegetatív (stress) hatásokat. Mindezek az emberi szerve­zetben olyan elváltozásokat produkálhatnak, melyek — többek között — a bőr infra­vörös sugárzását is megvál­toztatják. E mechanizmus - egésze is, és egyes kompo­nense is — az infravörös su­gárzás méréslehetősége mi­att — jól nyomon követhető infratele vízióval.” SZAMOS EGYÉB KUTA­TÁSI témáját (sokszor ter­mészetesen másokkal közös munkáját) említhetnénk, hi­szen egyebek közt foglalko­zott a traktorvezetőket érő vibrációs hatásokkal, és részt vett a főiskola munkatársai­nak a tarpai Esze Tamás Termelőszövetkezetben vég­zett munkavédelmi vizsgála­taiban. Legutóbb pedig a XIII. mozgásbiológiai szimpo- zionon szerepelt sport (lab­darúgó) témájú előadással, a visszhangok alapján, nem kis sikerrel. Az eddigi felsorolásból ta­lán kitűnik: valóban egység­ben igyekszik nézni az em­bert. De marad a kérdés: mit tehet a pályaválasztási tanácsadó igazgatójaként? — A pályaalkalmasság, a beválás, a rehabilitáció egy­től egyig ide tartozó kérdé­sek és az új munkakör rá­adásul szélesíti a lehetősé­geimet, hiszen módom nyílik a pedagógiai pszichológiában való eddiginél nagyobb el­mélyedésre. Legújabban a klinikai pszichológia izgat, mert ez, a rehabilitációnál különösen fontos. Úgy tűnik, ez a pályaív, még csak most került a me­redekebben felívelő szaka­szába. Elég keretet ad ehhez egy kisváros? — Sokszor pontosan a kis­város ad bizonyos lehetősé­geket. Itt olyan kiváló segí­tőtársakra akad az ember, akik a kísérletezés lehetősé­ge, és nem a pénz miatt vesz­nek részt a munkában. Dr. Golenyák Béla a traumatoló- gus, vagy a KÖJÁL munka­társa, dr. Pauwlik László is ilyenek. És, amit csinálok, vagy csinálni szeretnék, csakis csoportmunkával le­hetséges .,. Hol tartok most? Már tudom, hogy mit aka­rok, már lehetőségem van rangos helyen is publikálni, már hívnak és felkérnek egy-egy előadás megtartásá­ra. Már tudják, hogy vagyok. Pontosabban: hogy vagyunk... SpeidI Zoltán

Next

/
Thumbnails
Contents