Kelet-Magyarország, 1984. június (44. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-09 / 134. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. j Tisztelt Uram! Köszönöm önnek, hogy szépen búcsúztatta barátomat, Balogh Mihály mentős főápolót. Szavai szívhez szóltak, s miközben sivítottak a mentőautók szirénái és a sírba engedtek egy negyvenéves fiatalembert, azon a gondolaton elmélkedtem, amit ön mondott. Bocsánatát kiérem, ha nem pontosan idézek. „A mai tudomány már anyaméhben meg tudja védeni a magzatot a külvilág megannyi ártalmától. De vajon ki véd- hette meg ennek az embernek az idegeit 1944-ben, ki óvhatta a méhében gyermekét hordó asszonyt a világtól? Életet kísért végig a háború okozita trauma, túlérzékennyé téve azt, aki négy évtized múltán eltávozott.” Amit mondott: döbbenetesen igaz. Negyven éve fegyverzaj riasztgatta a kismamát. Negyven éve ilyenkor repülők zaja s bombák pótolták az altatódalt. Négy évtizede ilyenkor a kis emberke nem tudta, csak legfeljebb érezte: mindig menekülni kell. Negyven éve ágyúkra hangszerelték a mesét, s önérzetet tépett meg mások megaláztatásának iszonyú látványa. Negyven éve a magzatot védetten sem védte semmi, anyja vérén át áradt belé az ijedelem, a félelem, s feszült ideghúrjain a tankdübörgés rezonált. Élt negyven évet — hirdeti a fejfa. Kései áldozata egy háborúnak, melyben jószerével nem is élt. Áldozat, mint azok a gyermekek, akik lőszert találnak, játszanak, s meghalnak. Áldozat, mint azok, akik akkor szerzett testi és lelki sérüléseikbe pusztulnak bele. Ilyenkor nem kiáltani, de sikoltani szeretném: vigyázzunk! Vigyázzuk békénket, a megszületőket és a megszületetteket. Mondhatja valaki: személyes ügyemet írom. Igen, vállalom. De ha végiggondoljuk, mégse csupán ennyiről van szó. Mert magánügye ez az anyának, a feleségnek, a gyermeknek, a környezetnek, a városnak, a megyének, a világnak. Mindenkinek, aki ember, s emberül gondolkodik. A vijjogó mentősziréna késői utórezgése volt a légiriadót jelző szirénának, bús, szomorú záróakkord. Ügy hiszem, hogy akkor, amikor idézzük a negyven év előtti eseményeket, szólni kell azokról is, akiket csupán évek múltán sújt a következmény. Bele kell kiáltani a világba azt is: a sérült lélek nem gyógyul, mint ahogy számos fal ds őrzi egykori fegyverek lövedékének nyomát. Uram! ön búcsúbeszédet mondott, és én sokszor vádbeszédnek éreztem. Egy bűnös háborút, a bűnös háborút vádolta'. Kell az ilyen emlékeztető is/ Békénk szépsége, jólétünk nyugalma közben sokan feledik — s még többen nem is tudják —, a háborúk nem valamit, a háborúk mindent veszélyeztetnek. Ezekben a hetekben olvashatunk arról is: hetven éve tört ki az első világháború. Világégések szorításában élünk, dátumok, mind megannyi vádló mementó, figyelmeztetnek. Vajon nem közügy-e beszélni, szólni mindenről, ami egy újabb pusztítás ellen felsorakoztatható? Nekem barátom volt, akit temettünk. Negyvenéves. Ez most nekem nem a szép múlt idézése, nem a háború befejezése felé tartó dátum, nem az ellenállás felidézője volt. Negyven év — ez esetben szomorú pillanat szerzője volt. Tudom, másoknak is megvannak a tragédiái. Mások is abszolút vesztesek és áldozatok voltak, s ma is akadnak új vesztesek. De mi, akik élünk, mérhetetlen súlyú felelősséget viselünk. Az írástudó a szóét, a beszélni tudó az érv szenvedélyét, az élni tudó az élet szere- tetéét. Gyakorta lapozgatom a történelemről szóló könyveket, írásokat, tanulmányokat. Izgalmasak, de valahogy mindig hiányzanak belőle a kisemberek. Azok, akik névtelenek maradtak, akik csak mint létszámok szerepelnek a veszteség- listákon, akik csak mint az áldozatok jelennek meg a statisztikákban. Talán ezért is szívbe markoló minden olyan eset, amikor szembetalálkozunk valakivel, vagy valakikkel, akiknek nevük van. A szavak elröppennek, a virágok a síron elszáradnak. De nem fonnyadhat az emlékezés koszorúja. Azokért, akik már nincsenek, de még inkább azokért, akik vannak, s lesznek. Ez a mi felelősségünk. Csík Lásilóval, a megyei tanács osztályvezető-helyettesével a tsz-szaiálásik tapasztalatairól A Az év feléhez közeledünk, és mégis közelmúltnak nevezhető az az időpont, amikor a megye termelőszövetkezeteinek veszteségrendezése befejeződött. Az eredménytelen gazdaságok száma volt sok, vagy a szanálok voltak lassúbbak? — Tényleg elhúzódott az ügy, de nem maga a szanálás. Soha ilyen korán nem kezdtünk hozzá, és nagyon gyorsan befejeztük. A határozatok közgyűlés elé vitele, és végrehajtása késlekedett. Az aszály sújtotta gazdaságokat gyorsított eljárás alá vontuk, és egy rendkívüli alapból rendeztük a szárazság okozta kiesést, mérlegük így csak más okból lehetett negatív. Tizenkét termelőszövetkezet jutott ezen a módon több mint 150 millió forint gyorssegélyhez. Minden eddiginél alaposabb volt az elemzés, amely a következőket állapította meg: 39 tsz zárt ösz- szesen 397 millió forint veszteséggel, az eredményesen gazdálkodók nyeresége alig haladja meg az előző számot, 461 millió forintot könyvelhettek el a pozitív oldalon. £ A gyorsított eljárás alapja az aszály konstatálása és a kár felmérése volt. Miben különbözött a többi vizsgálat? — Kétféle eljárás volt lehetséges. Ahol még voltak tartalékok anyagiakban, ott úgynevezett önszanálás zajlott le. Ezek a saját alapok azonban mind több helyen annyira kimerültek, hogy-belőlük már nem telt a mérleg helyrebillentésére. Tizenhat gazdaságnak sikerült ilyen módon talpon maradnia, huszonháromban viszont nem volt elkerülhető az állami beavatkozás és ebből linói az állami és egyéb szervek képviselőiből összeállított szanáló bizottság „látogatása”. Ahol tehát nem zajlott le ez a vendégség, ott az önkritikán volt a sor? — Nagyon felemás dolog az önszanálás. Tulajdonképpen lehetőség arra, hogy a vesztes még egyszer kikotorja valamennyi zsebét, és még egy kis hitelt • is kap azzal, hogy ezentúl másképpen csinálja. Becsületes lehetőség annak, aki nem hazárdíroz. A tapasztalatok szerint azonban olyan ígéretekben gazdagok ezek az utolsó szalmaszálba kapaszkodók, amelyek utóbb délibábnak bizonyulnak. A kártyákat ugyanis az önszanálásnál nem kötelező felfedni. Ahol nem a játékszabályok szerint élnek ezzel a lehetőséggel, ott két-három ilyen „utolsó lehetőség” után a külső vizsgálat saját maga által „kirabolt”, minden tárú'okát felélt tsz-t, adóssághegyet és csődtömeget talál. Ennek ellenére a becsületesen újra nekiveselkedők érdekében létjogosult ez a módszer. A külső szanálás sem keit mindig kellő félelmet. Egy kis túlzással azt lehet mondani, hogy a szankciók csak ejnye- ejnye jellegűek? — Ez így túlzás, de annyit elmondhatok, hogy szigorúbban léptünk fel, mint korábban. Minden eddiginél jobban megvizsgáltuk a veszteségek emberekben megtalálható okait. Találtunk szép számmal hozzá nem értést, vezetői alkalmatlanságot, hanyagságot és nemtörődömséget. A jegyzőkönyvben ennek mindenütt nyoma maradt. A bizottságok ajánlásait ismét egy újdonság követte: a megyei tanács végrehajtó bizottsága határozatban kötelezte a szanált tsz-ek közgyűlését például több helyen új elnök megválasztására, a mulasztó vezetők tavalyi bérük egy részének visszatérítésére — súlyos tízezrekre rúgott legtöbbjüknél az összeg —, a vezetés átszervezésére, a termékszerkezet ésszerűsítésére és további intézkedésekre. A Mi történik, ha a közgyűlés nem sza- ^ vázzá meg a vb-határozatot? Végül is független testület, nem kötelezhető akarata ellenére cselekedni. — Akkor nem kapja meg a tsz a kilábaláshoz szükséges vissza nem térítendő állami támogatást. Nem osztogathatjuk nyakló nélkül a tízmilliókat, ha nincs biztosítékunk arra, hogy a gazdálkodási egyensúly helyreáll. Senki ellen nem cselekedett a bizottság, csak a jó szándék vezette, és kivétel nélkül mindenütt a közösség érdekeit tartotta szem előtt. Sehol nem fogadta ellenzés a munkáját, annál is inkább, mert a megye legjobb szakembereiből álltak össze a szanálási bizottságok, amelyekről elmondhatjuk: igen alapos munkát végeztek. A Mik voltak a legfontosabb megállapí- w tásaik? — Kimutatták, hogy a megye számos termelőszövetkezetében a fejlődés egyszerűen megállt. Annyi eredményt sem tudtak elérni, hogy évről évre megújítsák termelésüket. Fejlődés, bővített újratermelés szóba sem jö1 z eredményes gazdálkodás kulcsa: minden vezeti! szinten pontosan körülhatárolni a feladatot, a hatáskört, és a felelősséget, flz átfedések alkalmat adnak a homályos magyarázgatásra, és az egymásra mutogatásra, így végül nem érhető tetten, ki milyen mértékben felelős az eredménytelenségért. hét náluk állami segítség nélkül. Nem véletlen, hogy a munkaerő, a meglevő eszköz és a rendelkezésre álló föld, mint a termelés tényezői között, itt a legnagyobb az összhang hiánya. A megyében 8 ezer tagot nem tudnak hatékonyan és folyamatosan foglalkoztatni, és érdekes módon ezekből négyezer Szatmárban található. A stagnáló termelésű szövetkezetekben gyökeret vert a közöny. 0 Érvényes ez valamennyiükre? — Más és más arccal jelenik meg. Nem tavalyi történet, de azt hiszem, egy darabig nem felejtjük el az érpataki tsz esetét. A budapesti melléküzemágukban kifizetett indokolatlanul magas bérek miatt a tsz-t 27 millió forint munkadíjadóval sújtották, amiről a tagság nem tehetett. Be sem lehet hajtani rajtuk. Említhetem a nagykállói Zöld Mező Tsz ügyét: az idén még márciusban sem volt kidolgozott koncepciójuk a továbblépésre, amikor már vetettek. Ilyenkor aztán felüti fejét a legsúlyosabb jelenség, amit úgy nevezhetnénk: „a tagság amortizációja”. Ugyanúgy elhasználódik az emberek közössége, mint a gondatlanul kezelt traktoré. Súlyos mértékben volt ez tapasztalható például Ököritófülpösön, ahol a tagság és a vezetés már-már ellenségnek tekintette egymást, de legalábbis számos dologban homlokegyenest ellenkeztek nézeteik. A Felsorolta a szubjektív tényezőket. v Nyilván nem csak ezek sorolhatók a rossz helyzet kialakulásához. — Az előbb már említett aránytalanságon kívül a fontos jövedelemrontó tényező, hogy az üzemek egy részében jelentősen csökkent a költségviselő képesség. Ezen azt értem, hogy néhány kultúra kivonult a nagyüzemből a háztájiba. Ilyenek a dohány, az alma, a burgonya és a zöldség, de ami gond: az anyagi-műszaki háttérről a nagyüzem gondoskodik. Ezért van olyan gazdaság, ahol a kis jövedelmezőségi ágazatokat aránytalanul terhelik az általános költségek. További problémáink megyénk különleges helyzetéből adódnak. Keserű bizonyítékok győztek meg bennünket arról, hogy almatermesztésünket nem lehet idegen szedőkre alapozni. Azt a minőséget, amit a piac legújabban elvár tőlünk, nem várhatjuk el a diákoktól. Magunknak, a tagoknak, a tulajdonosoknak kell kezébe venni minden egyes almát. — A tájtermelési ágazatok mellett a többi körül sincs minden rendben. Mi is igyekszünk nyomába eredni a gabonaprogram kedvezményeinek, de biztosan nagyobb lelkesedéssel, és ami a fő, több eredménnyel tennénk, ha nem lenne egy érthetetlen megkülönböztetés: a búza után jár, a kukorica után viszont nem kapnak árkiegészítést a kedvezőtlen adottságú termelőszövetkezetek. Ahol nincs annyi belőlük, mint a megyében, ott semmiképpen nem okoz ekkora gondot, de nekünk ezzel kell számolnunk. Így azt látjuk, és tehet-e mást a gazda, a búza vetésterülete már akkorára növekedett, hogy harmadjára is önmaga után kerül. Amiket elsorolt, azok az egész megyében jelen vannak. Itt, szőkébb hazánkon belül is vannak kis tájegységek, tehát különböző mértékben éreztetik hatásukat. De még a mikrokörzet teljesen azonos körülményei között is — akár egymás szomszédjaként — különböző erővel birkóznak a gazdaságok a hátrahúzó tényezőkkel. — Ez. egyben bizonyítékkal szolgál arra, hogy van kiút, és egyúttal arra is, hogy nem szeretünk valami okiból tanulni egymástól. Az ököritófülpösieknek például a szemük előtt van a nagyecsediek gyümölcsöző együttműködése a Medicorral. Olyan létszámú tagságnak melléküzem nélkül nem lehet munkát adni. Sajnos ezt még másutt sem látják be teljes szívvel. Azt hangoztatják, hogy lemaradtunk a jó üzletekről, pedig ez nem így van ... ... és hozzáteszik, hogy a nagy budapesti gyárak gyarmatnak tekintenek bennünket, és szégyenletesen alacsony bért fizetnek a fővárosi törzsgyárakéhoz képest. — Ami tíz fillér hasznot hoz, azt már meg kell tartani és becsülni! Hiszen a semminél az is több és a munkaalkalom kincs, különösen, ha állandó. Az együttműködő partnert pedig nap mint nap meg kell dolgozni pontos szállítással, jó minőséggel. Egyébként pedig megfeledkezünk arról, hogy nem muszáj minden tsz-ben varrodát létesíteni, meg lakatosüzemet. Elfelejtettük: termékeinket magunk is feldolgozhatjuk. A varrodának elég egy elhagyott teremben jó világítást teremteni, a feldolgozó üzem igen sokba kerül. — Aki idejében lépett, azt nem vágta a földhöz a magas költség. Ott van példának a vállaji tsz sertésfeldolgozója. A nyírtassi konzervüzem is évekig épült, mindig annyival bővült, amennyire futotta. Tudom én, hogy egyik szanált tsz sincs abban a helyzetben, hogy önálló nagyberuházásba kezdjen, ezért azt ajánlhatjuk, hogy bármilyen ajánlatot ragadjanak meg. Egyébként meglehetősen kevés példa van arra, hogy több gazdaság együtt keressen lehetőségeket. A kiegészítő tevékenység számos gazdaságban csodaszer, biztos kiegészítője gyenge év gyenge termésének. Mégis lássuk be, kevés szanált tsz-nek van esélye, hogy egyik napról a másikra szert tesz egy ilyenre. — Mindamellett, hogy megismétlem a jelentőségét, természetesen a legtöbb tartalék az üzemszervezésben van, de ezzel nehezebb a dolgunk szinte, mint az előbbivel. A szanált tsz-ekben mindenütt van volt kisebb, nagyobb baj a vezetéssel, de sok eredményesen gazdálkodó termelőszövetkezetben is fellelhető ilyesmi. Az eredményes gazdálkodás kulcsa: minden vezetői szinten pontosan körülhatárolni a feladatot, a hatáskört, és a felelősséget. Az átfedések alkalmat adnak a homályos magyarázgatásra és az egymásra- mutogatásra, így végül nem érhető tetten ki, milyen mértékben felelős az eredménytelenségért. Különösen érvényes ez a legfőbb szintű vezetőre, aki nagy kárt okoz, ha a hatáskörök nagy részét magának tartja meg, a feladatot pedig a felelősséggel együtt osztja ki. Találtunk erre példát az idei szanálások között, a vb határozata itt sem mulasztotta el részletesen előírni, mit kell megváltoztatni. A A jelenlegi gazdálkodási struktúrában w talán nem is lehet csodálkozni, ha az elnök minden szálat szeretne a kezében tartani és mindenről tudni. — Ha jó vezető gárdáról van szó, a jelenlegiben sem. Ahol nincs, ott a gazdálkodás merő rögtönzés mindennap. Ebbe viszont senki sem nyugodhat bele. A megvizsgált tsz-ekben mindennél sürgetőbb az önelszámoló egységek bevezetése, és ezáltal a vezetés decentralizálása. Hadd bújjanak elő mielőbb a veszteséges ágazatok a nyereségesek „jótékony” árnyékából, mert addig szó sem lehet felszámolásukról. Addig majdhogynem találgatásokra szorítkoznak az elemzők, és gyakran nem azt a fogat húzzák ki, amelyik fáj. A A jó tsz-ekben sem halad rohamlép- w tekben az új gazdálkodási metódus bevezetése, pedig ott legalább elegendő szakember van. — Igaz, és az is köztudott, hogy a szanál- takba pedig lámpással kell keresni őket. Erre született nemrég az ötlet. Kipróbált, hosz- szú idő óta magas színvonalon dolgozó elnököket kértünk fel, vállalja el az egy helyben topogó gazdaságot úgy, hogy ott is elnök legyen. Egyszer már hivatkoztunk rá, álljon itt ismét: ahol ezt megvalósítottuk, mindenütt a közvetlen szomszédban találtunk alkalmas embert. ® Bízik a mostani szanálások sikerében? — Még az önszanáltak mellett sem mentünk el, és ilyen alaposan soha nem vizsgáltuk meg a vezetés alkalmasságát. Ez feltétlen eredményt kell, hogy hozzon. Van ebben a megyében is miből gazdálkodni. A terméskilátások jók, ha ezt kihasználjuk, kijutunk a kátyúból. De még egyszer hangsúlyozom gazdálkodni kell, jól gazdálkodni! 9 Köszönöm a beszélgetést. Esik Sándor
