Kelet-Magyarország, 1984. június (44. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-30 / 152. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. június 30. ®L Megyénkből indultak AZ ISTEN IS A TÉVÉNEK TEREMTETTE Á szerencsés ember KEREKES IMRE Több kötetes regényt tudna mesélni az életéről színesen, olvasmányosan. Aki hallgatja, megelevenedik előtte az Epreskert utcai kis családi ház, a nyíregyházi polgári fiúiskola, látja a szabóműhelyt, ahol inaskodott, a Soltész Mihály utcai munkásotthont, a nyíregyházi mozgalom igazi nagy iskoláját, megismeri egykori tanítóját — nevelőjét, a kommunista Pálfi Ernőt, aki elindította őt ezen a nehéz, de szép úton. Kerekes Imre régen, 1946 őgzén ment ei Nyíregyházáról. Ma ezredes, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének titkára. Budai lakása ablakából közelről látni a Mátyás-templom csipkézett tornyait. Ám a hatvanéves ember gondolatban most sokkal távolabb jár. Nyíregyházán, Szabolcs megyében, gyermekkora, Ifjúsága színhelyén. — 1938-ban szabóinas lettem. Sok korai pofont kaptam az élettől. Szerencsés ember vagyok: egy csomó kitűnő könyvhöz jutottam hozzá gyerekfejjel. Ezek kinyitották a szememet, rádöbbentettek a társadalmi igazságtalanságokra, amelyeket egészen addig fel nem fedeztem, hiszen természetes állapotnak tűntek. Pálfi Ernő gyűjtött maga köré bennünket, a könyvhöz, a tudáshoz vonzódó munkás fiatalokat a Bujtos utcai otthonban: Gondja és nagy érzéke volt arra, hogy ne csupán érzelmi alapon neveljen minket, hanem tudatos, ideológiailag megalapozott emberekké. Nem akarom apám emlékét megsérteni, hiszen haló porában is nagyon tisztelem, mégis Pálfi volt az én politikai nevelőapám. Kevés ember állt olyan közel hozzám az életben, mint ő. Ez a vékony, s tulajdonképpen haláláig beteg ember igen halkszavú volt, de önmagával, a fiatalokkal szemben is nagyon kemény. Sajnos nem volt kiváló szónok, nem volt néptribun, de amit mondott, amit megírt, az igen mély hatást tett a környezetére, az olvasóra. Kerekes Imre szerint ennek az embernek a rendkívül nagy erkölcsi tőkéje tartotta össze az ottani fiatalok négyes-hatos csoportjait. Olyan erő sugárzott ki a körülötte lévőkre, hogy később nehéz terepen bizonyítottak, s állták meg a történelem viharos hullámai hátán is a helyüket. — Negyvenkettő februárban Pestre jöttem cipész bátyám után és másfél évig dolgoztam a szakmámban. Akkor kaptam egy üzenetet Pálfitól, az internáló táborból, menjek haza Nyíregyházára és folytassam a munkát, hiszen sok emberünket bevonultattak, másokat lecsuktak, megfogyatkoztunk. Hazamentem. így kerültem össze olyan fiatalemberekkel, mint Barczi Gyula asztalos, Bán Ferenc kőműves, Machnyik József földműves, Zimmermann László műszerész. Elkövetkezett 1944. március 19., a német megszállás. Sok jót nem várhattunk, úgy ítéltük meg, hogy fegyvert kell szerezni és ellenállási mozgalmat szervezünk. Egy gazdag sertéskereskedő adott nekik háromezer pengőt. Egy fegyvermestertől vettek két puskát, négy pisztolyt és lőszert összehoztak egy katonai vevőkészüléket, kerítettek feszítővasakat, kulcsokat a sínek felbontásához. Aztán hamar rájöttek, hogy ez még nem más, mint romantika, virtus. Itt a partizántevékenységnek nincs háttere. Ügy határoztak hát, hogy felmennek ^Kárpát- aljára, csatlakoznak az ottani partizánokhoz. „Egy gyerek azonban közülünk megijedt, elmondta a tervet a bátyjának, az jelezte a dolgot a rendőrségnek. A nyomozók egyidő- ben csaptak ránk, letartóztattak minket. Vallattak, ütöttek és átadtak a kémelhárítónak. Elvittek Kassára, onnan Pestre, a Margit- körúti katonai fegyházba ...” Kerekes Imre újra azt erősíti, hogy ő a szerencse fia. „Miféle örömök is vannak az életben! —, hányszor gondoltam, hogy holnap már kivégeznek, elpusztulok és mégiscsak itt vagyok. Igaz, kaptam 44 őszén tíz évet, fel nem robbant bombák szedésére, hatástalanítására is használtak. És elkerültem Dachau koncentrációs táborába, ahonnan alig jöttünk haza, csontig lesoványodva, harminchat kilósán. Soha nem éltük volna meg a felszabadulást, ha nincs meg az összetartó erő, ha nem kommunisták között vagyunk. Mindig akadt valaki, aki a másikat helyre tegye. Okos szóval, nyugodtan. Dachauban is sok mindent megtanultam nyelvtudás nélkül. Egy franciától például azt, hogy ha egy műanyagcsövet (ez volt a munkadarabunk) átszúrok egy gombostűvel, az a repülőgép, amelyikbe belekerül, nem fog sokáig repülni. 1945. augusztus elsején került haza Nyíregyházára. Milyen volt a találkozás a várossal, a szabadsággal? „Látszottak a háborús sebek, de leírni sem lehet azt az örömöt, amit ez a viszontlátás nekem jelentett. Még úgy is, hogy néhányan nagyon hiányoztak — a hattagú családból csak apámat és öcsémet találtam, barátaim közül is sokan odamaradtak. Az ember tele volt reménnyel, tenni- vágyással. Mássá vált az életünk, s egyszerre ránkszakadt a felelősség hallatlanul kemény érzése. Hogyan kell államot csinálni nekem a szabónak, barátaimnak, a lakatosnak, a fog- technikusnak? Hogyan lehet kiheverni a negyvenöt novemberi választásokon Szabolcsban csúnyán elszenvedett vereségünket? Mit csináljunk, hogy néhány kétes ember kikerüljön a kommunista pártból és sok tisztességes kívülálló pedig bejöjjön oda? Ennek a megválaszolásában is nagy erőt adott Pálfi Ernő — akkor a város MKP-titkára. Okos cikkeivel az újságban és értelmes tanácsaival, meg Vajda Márton, a nyíregyházi lap szerkesztője és több más elvtársunk ...” A mai fiatalok — fejtegeti tovább — sokszor kérdezik, mikor érik meg azt ők, amit a felszabadulás utáni elődeik, akik 22 éves korukban hadosztály politikai tisztek, járási párttitkárok, igazgatók lettek? De mennyi gyötrődés, kín árán! „Valamit megértettünk a szocializmusból, de azt, hogy hogyan kell nekem a Nyíregyházához közeli Hosszúhát- tanyán magunk mellé állítani az embereket, hogyan és miről beszéljek nekik, meg tudok- e válaszolni a kérdéseikre, kételyeikre, azt bizony magam sem tudtam. Legfeljebb tudni akartam, hiszen késő estékbe mentek a viták a tanyai cselédlakásokban.” így fordult negyvenötről negyvenhatra a tél. Kerekes Imrét akkor kinevezték a járási pártbizottság másodtitkárává. Ősszel aztán behívták katonának. Felmentették volna, de ő menni akart. A következő év szeptemberétől már a Kossuth Katonai, Akadémia hallgatója. Nem furcsa az élet? — mondja — egy régi tiszt agitált minket oda azzal: mit gondolunk, ha mi nem jelentkezünk, kikből áll majd az új tisztikar? így lett hivatásos katona. Negyvenkilenc őszén már őrnagy, egy hadosztály politikai vezetője. És még mindig csak huszonhat éves! — Több mint 25 évig politikai munkásként dolgoztam a hadseregben. Közben elvégeztem a Zrínyi Akadémiát, a pártfőiskolát. Ezek sok mindent pótoltak abból, ami hiányzott a kezdethez. Mégis végig megmaradt bennem egy hihányérzet, egyfajta elégedetlenség, a kellő felkészültség hiányának az érzése. Több mint tíz évig volt a Zrínyi Katonai Akadémia pártbizottsága titkára. Izgalmasnak, érdekesnek tartja ezt a munkaterületet, mint az utána következőket is. Sokszor kellett az életben újat csinálnia, s mint kifejti: az élet legnagyobb tanulsága számára éppen az, hogy a mai problémákra nem lehet tegnapi válaszokat adni. Volt életében egy belgrádi ötéves szolgálat is, katonai attasé beosztásban. „Sajátos feladatot kaptam ezzel a küldetéssel. Évszázadok kedvezőtlen hatásai után kellett a népeink közötti bizalmat ébresztgetni. Nagyon tartottam ettől a munkától, azért is, mest misztikusnak tűnt számomra a diplomáciai szolgálat. Aztán kellemesen csalódtam. Sok barátot találtam ott is, és úgy érzem sikerült tennem valamit azért, hogy katonai kapcsolataink is a bizalmon alapuljanak.” Ezt a mostani beosztását is szívesen vállalta. Visszatérésnek tartja a mozgalmi élethez. Sok nagyszerű emberrel került napi kapcsolatba, akik társadalmunkért ma is nagyon sok áldozatot hoznak. „Vannak nyolcvan éven felüliek, akik naponta bejönnek a szövetségbe. Végzik itt a munkájukat csak azért, mert nem tudnak meglenni anélkül, hogy valamit ne tegyenek a közösségért. És bőven van tennivaló. Mert azt hiszem nem túlzás azt mondani, hogy a magyar ellenállás története még nem ivódott be a magyar nép, s különösen nem a fiatalok tudatába ...” Hogy így legyen, ezt tartják most fő dolguknak. Ennek a keretében akarják például Szabolcs megye felszabadulás előtti munkásmozgalmát tisztázni. „Ahol ipar ugyan nem volt, mégis mindig volt mozgalom és az baloldali volt. Voltak Schmidt Mihályok, Dankó Andrások, voltak Oláhok, Jelesek, Sajben Andrások, Kapás Józsefek és a többiek. Akik indítást adtak másoknak is gondolkodásban, emberségben. Büszke vagyok magam is erre az indíttatásra. Arra meg különösen, hogy ez a korábban nagyon mélyen fekvő Szabolcs, amelynek a sorsán annyit töprengtünk a felszabadulás előtt és után is, egészen másfajta lett. A legtöbb, amin ezt a változást le lehet mérni, maga az ember. Engem — bár nem járhatok sűrűn haza — mindig megcsap ennek a változásnak a kellemes szele ...” Amihez — s ezt nem árt tudnunk — nélkülük, az elődök nélkül nem tudtunk volna eljutni. Kopka János MARCO POLO Sorozat a világutazóról Az ötlet pofon egyszerű — tulajdonképpen az a csoda, hogy hamarabb még nem jutott a témahiányban szenvedő tévések eszébe! Mert ugyan mi más kínálna több egzotikumot, kalandot, izgalmat, mint egy világutazó élete, pláne ha a középkorban játszódik és a háttérben ott a dózsék, az inkvizíció hatalma?! Ezért aztán igencsak igaza van annak az olasz kritikusnak, aki azt írta, hogy ezt a most induló nyolcrészes sorozatot maga a jó isten is a tévének teremtette ... Giuliano Montaldo a rendező, és aki egyben David But- lerrel és Vincenzo Labellá- val a forgatókönyvet is jegyzi — azonnal zöld utat kapott, amikor az olasz tévétársaság, a RAI igazgatóságán ötletével jelentkezett. A munka neheze a nagy költségek miatt elengedhetetlen partnerek megszerzése volt — ennyi utaztatást, díszletköltséget, jelmezpénzt, statisztabért úgy látszik egy ilyen nem éppen szegény cég sem bír el —, ezért kellett meggyőzni még néhány külföldi társaságot — egy amerikait, egy japánt meg a kínait —, hogy együttesen ösz- szeadják, amijük van —, s megkezdődhessen Marco Polo felfedezése ... 1980 novemberében indult meg a munka Velencében — természetesen a nagy világutazó könyve, az Utazás a Nagy kán birodalmában nyomán. Ez a ma már felbecsülhetetlen értékű munka nélkülözhetetlen forrás a középkori Kelet, elsősorban Kína népére, földjére vonatkozóan. Maga a sorozat kiindulópontul használja a sokszor emlegetett munka megszületésének körülményeit — szerzője genovai fogsága idején diktálja tollba egyik cellatársának utazása históriáját... így elevenedik meg Marco Polo életútja, aki mint maga is hírneves velencei utazó kereskedő fia arról ábrándozott barátaival, hogy egykoron maga is új távoli földekre bukkan ... Aztán, amikor nagybátyja társaságában hazatér apja, Nicolo maga is Ken Marshall, aki Marco Pólót alakítja a sorozatban erőt gyűjthet a soron következő expedícióra. És az ifjú Polo 1271-ben el is indul Mosszulon, Bagdadon, Iránon, a Pamíron és a Tarim- medencén át Kínába. A látogatás meglehetősen hosszúra nyúlik, Marco Polo ugyanis 17 évig élt Kathai- ban — a legendás Kublai kán birodalmában. És mivel kutatókedve hajtotta, sűrűn utazgatott, s olyan ismeret- anyagra tett szert, hogy három évig ő lett Kanguan tartomány kormányzója. Csak 1295-ben érkezett vissza szülőföldjére, Velencébe Iránon, Örményországon és Trapezunton keresztül, hogy aztán egy tengeri csatában 1298-ban fogságba essen ... 1981-ben fejeződtek be a sorozat felvételei, amelyben nem kevesebb, mint 247 színész vett részt, s több ezer statiszta (köztük a kínai néphadsereg katonái, akik Kublai kán sátortáborát népesítették be). Filmeztek Nepálban, Kind ban, Mongólia ban, Marokkóban ... Jártak a Nagy Kínai Fal árnyékában a Ming-dinasztia királyi sírjánál. Négyezer káprázatos kosztüm tervezését igényelte a produkció, amelyet a neves operatőr, Pasqualino De Santis fényképezett. A címszerepet Ken Marshall alakítja. A szereposztásban olyan világsztárokkal találkozhatunk, mint John Gielgud, Burt Lancaster, Marilu Tolo, Anne Bancroft, David Warner, Mario Adorf, Tony Lo Bianco, Ian Mac- Shane, Ricardo Cucciolla és mások. Mi mást is kívánhatnánk nyári estékre? Legfeljebb jó szelet Marco Polo vitorlájába . N. Gy. Budapesten forgatják — ki tudja immár hányadik változatban — a Mata Hari című, amerikai produkcióban készülő filmet. Képünkön a címszereplő: Sylvia Kristel. Könyv Szatmár néprajzáról M indig öröm, ha megyénk valamelyik, a néprajz, a régészet tudományai által elhanyagolt tájairól rangos kiadvány jelenik meg. A szakemberek előtt ismeretesek a Debreceni Kossuth Lajos Tudomány- egyetem oktatási és kutatási kiadványai, amelynek gazdája az egyetem néprajzi tanszéke. Ezúttal a folklór és etnográfia tizenhatodik köteteként az MTA Debreceni Akadémiai Bizottsága, a TIT Sza- bolcs-Szatmár megyei Szervezete, a Szabolcs-Szatmár megyei Múzeumok Igazgatósága, Mátészalkán a Szatmár Múzeumban 1982-ben rendezett tudományos ülésszakon elhangzott tanulmányok meghatározó részét tartalmazza a „Tanulmányok Szatmár néprajzához” című kötet, amely a Szabolcs-Szatmár megyei Múzeumok Igazgatósága és a Mátészalkai Városi Tanács támogatásával jelent meg. A kötetet Ujváry Zoltán egyetemi tanár szerkesztette, Farkas Józsefnek, a Szatmár Múzeum igazgatójának közreműködésével. Alig több mint két évtizede kezdődött meg hazánkban a szatmári táj néprajzi kincseinek felfedezése, szervezetteb gyűjtése. Részben ennek köszönhető a Szatmár Múzeum léte, de éppen a Szatmár Múzeum volt az, ahol gazdáivá szegődtek ennek a nagyszerű feladatnak. A kötet megjelenése mindenképpen egy állomás, és tegyük ehhez hozzá, hogy egy az utolsó pillanatokban még elérhető állomás. Megmenthető kincseink egyre fogynak, és ahhoz, hogy a néprajz tudományának egységes képe, térképe legyen erről a hazáról, nélkülözhetetlenek a Szatmár-kutatások. A kötet tíz tanulmányt tartalmaz. Ahogyan Szatmárban valamikor éltünk, arról Dankó Imre ír. A szatmári hagyományos népi műveltség etnográfiai helyzetéről Gun- da Béla professzor írt tanulmányt. A szatmári népélet a témája Orosz István írásának. Dám László Szabolcs- Szatmár megye népi építészetének táji tagolódásáról írt. Két tanulmány is foglalkozik a magyar szekér történetével, a Kárpát-medencében, illetve a szatmári táj szekereivel. Paládi Kovács Attila bibliográfiai adatokban is gazdag tanulmányához jól kapcsolódik Farkas József, háttéranyagban nem kevésbé gazdag, de személyes vallomást is érő írása „Lovaskocsik és szekerek” címmel. Selmeczi Kovács Attila a kelet-magyarországi kézimalmokról, Szabadfalvi József jármi juhászatáról, Fe- renczi Imre a szatmári népélet bűbájos kocsisairól ír. A szekér és a kocsi folklórban való szerepéről ír a kötetben Ujváry Zoltán. Farkas József utószava a tájról való vallomás, de ugyanakkor, ha vázlataiban is, a tájkutatás rövid története. Nem titkoltan azzal a céllal, hogy Szatmár néprajzi kutatása egyre inkább akadémiai, egyetemi és múzeumi feladat legyen. Ha azt írtuk, hogy ez a kötet egy állomás, akkor okkal bízunk abban, hogy azt már jövőre újabb hasonló, bár témájában más kötet követi majd. Ez nemcsak Szabolcsnak, Szatmárnak, Be- regnek fontos, hanem a magyar néprajzkutatás komplex tudományának is. Bartha Gábor
