Kelet-Magyarország, 1984. június (44. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-30 / 152. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. június 30. VÁLTOZÓ ÉLETŰNK Könyv, olvasás, nevelés TAURUS A TSZ-BEN Délután fél kettő. A forró gumiszagú csarnokot sorra hagyja el egy csoport asszony, néhány férfi. Ugyanennyien érkeztek néhány perccel korábban, ők már átöltöztek, és odaálltak a pihenni indulók helyére. Műszakváltás. Ki sem hűltek a nagy gumiőrlőhengerek és a formázóprések, tovább készül a gumikeverék, a tollaslabda gumiorra és még több száz féle puha, vagy kevésbé puha termék. Sistereg a gőz, verejtékes az emberek arca. Ilyen helyen természetes, hogy három műszakban dolgoznak, hiszen a gépek nem állhatnak. Ami nem éppen természetes, hanem inkább szokatlan: nem a Taurus a helyszín, hanem a timári Béke Termelőszövetkezet. Hosszú nyárfasor vezet a majorság kapujától végig a telepen, jobb oldalán a helyi méretekhez képest hatalmas üzemcsarnok. Pásztor András, az elnök ballag velem lefelé, szembe velünk biciklivel, gyalog, a váltás. Ahogy faluhelyen illik, illedelmesen nagyokat köszön mindenki, és mi hasonlóképpen fogadjuk. — Lassan tizenöt esztendeje annak, hogy belevágtunk ennek az üzemnek a megépítésébe — emlékezik a tsz vezetője. — Hetvenben volt a melléküzemek megindításának az aranykora, de akkoriban voltak az első nagy bukások is. Nálunk sem ment minden rögtön az elején simán. Hogyan is mehetett volna, hiszen amire vállalkoztak az teljesen formabontásnak számított. Egy szigorú munkarendű, ráadásul három műszakban működő igazi ipari üzem — faluhelyen ... El is telt néhány év, mire sínre kerültek a dolgok. Miért kellett mindezt ennyire erőltetni? — vetődik fel önkéntelenül a kérdés. — Sajátos helyzetű a mi termelőszövetkezetünk — világosít fel Pásztor András. — Kicsi a határunk, és annak is több mint fele a Tisza hullámterében fekszik. Amit a víz látogatta táblákba vetünk, annak a sorsa olyan bizonytalan, mint a kutya vacsorája. Márpedig nekünk nemcsak gazdálkodni kell, hanem gondoskodni arról, hogy mindenkinek jusson munka a faluban. Ilyen kis terület pedig ennyi embert nem tud eltartani. Belevágtak tehát, pedig túl sok pénz nem jutott rá. így a meglévő épületekből alakították ki az üzemcsarnokot, alapanyagraktárnak a használaton kívüli dohánypajtákat nevezték ki, a gépek közül amit lehetett saját maguk készítették el, és ha döcögve is, de ipara lett Tímárnak és Szabolcsnak, munkahelye az ott lakóknak. — Tényleg hőskornak nevezhető az első néhány év, — mosolyog Dorozsmai János, visszagondolva néhány eseményre. —\ Egyszer, ugyanígy nyár elején, alig az indulás után jövök be egy reggel, telik-múlik az idő, rajtam kívül sehol senki. El sem bírtam képzelni mi történhetett az emberekkel, egyszerre nem betegedhetett meg mindenki. Később derült ki az ok: a falu apraja-nagy- ja elment szénát gyűjteni, mert lógott az eső lába. Mondom az akkori elnöknek, hogy nem fog ez így menni! A válasz: „a széna még a templomnak is elébe van”. Azt hihetné a külső szemlélő, hogy unalmas egész nap egyebet sem csinálni, mint betenni a nyers gumit a présbe, beindítani, és a vul- kanizálás után kivenni a formából a még gőzölgő készterméket. A hatalmas acélmonstrum mögül Zajácz Mihály nét figyelem, amint egy percre sem áll meg, sürög- forog. Kérdeztem, hogy akad- e olyan, aki a kezdettől fogva itt van, őt ajánlották a figyelmembe, de meglepett, hogy milyen hosszú a törzsgárda névsora. Amikor megszólítottam a piros köpenyes asszonykát, akkor sem hagyta abba a munkát. A kész, tenyérnyi gumikerekekről vagdalta le az úgynevezett sorját egy nagyon éles késsel. Oda sem nézett, szaporán, begyakorlottan járt a keze. — Eltelt ez az idő nagyon gyorsan, — áll meg egy pillanatra. — Igaz, hogy gyesen is voltam közben, de hát ha dolgozunk, pereg az óra. — Nem lenne jobb otthon maradni, ellátni a házat, meg állatot tartani, ahogy az faluhelyen megszokott? — Lehet, hogy jobb lenne, de akkor nem tudom ki keresné meg helyettem a havi átlag négy és fél ezer forintot. Különben az uram is három műszakban dolgozik, mielőtt én most hazamegyek, ő már egy órával előbb bejön, tmk-lakatos. Reggel ellátom a gyerekeket, műszak után pedig megfőzök holnapra. — Fárasztó lehet... — Meg kell szokni! Hamar eltelik az a nyolc óra, és utána szabad az ember. Én már akkor hozzászoktam ehhez, amikor a gumiüzem még meg sem volt. Pesten dolgoztam a cérnagyárban. — Nem lett volna jobb ott maradni? — Az uram hazavágyott, mert ő idevalósi... Pedig már kilátás volt lakásra is. Adódott a lehetőség, hát hazajöttünk. — ... és beszélgetésünknek vége is szakadt, hiszen a sistergő prés nem vár, ki kell szedni a formába préselt gumidarabokat. Za- jáczné azonban még egy pillanatra visszainvítál: — Látja, az elején még a préselő pecséteket is ki kellett szedni, most már csak a karikákat kapkodom ki. — És ameddig ezt elmondta, már valamennyit a munkaasztalra szedte. „Sokat megtudhat a múltunkról Nagy Bélánétól, a raktárostól is”, jár az eszemben Kovács Lajos üzemvezető útbaigazítása, amint a hatalmas mormogó hengereket kerülgetem. Már csak a raktárt kellene megtalálni, fontolgattam magamban, de egyedül nem ment. Tanácstalanságomon az egyik fiatal gépkezelő segített. — Csiri... ! Keresnek, — kiáltott be az egyik ajtón. — Itt mindenki csak Csirinek hív, — fogadja bemutatkozásomat —, nálunk így becézik az Irént. — A készáruraktárban ezerféle gumicikk várja az elszállítást, gazdájuk közöttük meséli sorsukat. — Az én kezem között évente negyvenmillió forint érték hagyja el az üzemet, és ezt vegye szó szerint, hiszen valamennyit megemelem, legalább egyszer. — Én meg azt gondoltam, hogy itt könnyebb, mint bent a gépek mellett. — Ne higgye! Meg kell nálunk mindenütt dolgozni a pénzért. — Nem lenne jobb a szabad levegőn? — A növénytermesztésben dolgoztam, mielőtt az üzemet megindították, de a tsz utána már kezdett olyan növényeket vetni, amihez kevesebb munkás kell. Itt a raktárban, hála istennek csak egyműsza- kos a beosztás, így otthon több időm van. A férjem az állattenyésztésben dolgozik, tartunk a háznál is néhányat, így jobban összejön a pénz. A hengerek és a prések között a hozzá nem szokott ember egy idő múlva meglehetősen idegenül érzi magát, hiszen az itt dolgozók figyelme csak addig lehet a vendégé, amíg a legszükségesebbeket elmondják, utána a munkadarabon a szem. Pásztor András az elnök nem mulasztja el tehát az alkalmat, hogy a gumirészlegen kívül mást is megmutasson. — Építkezünk, terjeszkedünk, — mutat szerte, és tényleg szemmel látható, hogy a major most van változóban. — Ide hozzuk át a hengereket és újakat is beállítunk. — Egy hatalmas, tágas új betonépületben botladozunk, nem végeztek még a kőművesek. Mellette viharvert dohánypajta, tele zsákos korommal, gumialapanyaggal. — Ezt is lebontjuk —, áll meg mellette az elnök, itt az új csarnok másik szárnya, ezentúl ott fogjuk tartani. Közben veszekedik a villanyszerelőkkel, eligazítja a helyi vezetőket, Se^'á'Ifa'ndó- an van alkalma újat mutatni. Megnézzük a frissen elkészült ebédlőt, a félig kész konyhát, nemsokára már itt étkezhetnek a tagok. Még egy kis bolt is nyílik itt nemsokára, hogy akár be is vásárolhassanak. A régi irodát körbe építették a klubbal, a szociális épülettel. Közepén kis udvar alakult ki, ahol még gaz van, meg törmelék, de máris oda lehet álmodni egy kis szökőkutat. A nem messze lévő gépudvar lekövezve, rajta rendben, glédá- ban az éppen nem használt eszközök. Csendes a telep. A váltás már megvolt, aki nem az üzemben van, az a határban teszi a dolgát. Az úton sem sokan járnak, Szabolcs is, Tímár is meglehetősen kihalt. Átalakult a falu élete. Egymáshoz idomult a tagság napirendje, életformája és az üzemi élet. Megrostálódott a tagság. Volt aki bírta, akadt aki szigorúnak találta az új formát. Ma már törzstagok- ró! lehet beszélni, vannak vagy nyolcvanan, többségük asszony. Késés, mulasztás, szóba sem jöhet, akármelyik nagyvárosi üzem megirigyelhetné az itt dolgozók fegyelmét. A határ csodálatos, egyelőre úgy tűnik, hogy a melléküzem nélkül is jó vastag nyeresége lenne a Béke Tsz-nek. A falu alatt a Tisza holtágánál, amelyben éppen most pompázik a vízililiom, egy férfi ballag, biciklijére kötözve egy ké- vényi pecabot. Eszembe jut az elnök szava: „azok, akiknek nem volt Ínyére sem a három műszak, sem az egy, kinn ülnek naphosszat a Pap-Tiszán. A többiek azonban boldogulnak.” Esik Sándor Á felnőtt-modell mérvadó „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” — Vörösmarty töprengő kérdése szenvedélyes válaszra késztet: ment bizony, csakis azok által, hiszen könyvek, írásbeliség nélkül megszűnne létezni az emberiség memóriája, s kezdhetné minden nemzedék elölről ugyanazt. Fejlődés helyett helybenjárás lenne osztályrészünk. Semmi kétség, értékeljük, és vásároljuk a könyvet, mégis el kell gondolkodnunk azon, hogy azért a vásárlás mégsem azonos az olvasással. Miközben mindennek felfelé szokik az ára, a könyvekés is, de a könyv még mindig viszonylag olcsó ajándék, miközben szép, mutatós, vonzó. Aztán meg annyi eredményt mégis csak elértek a médiák, hogy lábrakapott némi egészséges sznobizmus — ez utóbbi sem megvetendő, mert lendítőerővé válhat —, amely azt sugallja, hogy könyvnek pedig lennie kell a lakásban. Még psak nem is feltétlenül díszletként, álorcaként, elhitetni akarván, hogy itt okos emberek laknak, hanem bizakodással: mire megnő a gyerek, lesz mit olvasnia, valamikor tán nekünk is jut rá időnk ... Ha egyelőre nem is. Nem a könyvet kell félteni A KSH szabadidőmérlege szerint 1963-ban a férfiaknak átlagosan napi 54 perc, a nőknek 36 jutott olvasásra, míg 1977-ben már csak 46, illetve 28. Ellenben tv-nézés- re 1963-ban mindkét nemnél 24 perc jutott, míg 1977-ben a férfiaknak 1 óra 34 perc, a nőknek 1 óra 21 perc. Áz átlag persze sok mindent elfed, de irányulást mégis jelez. Az adatok nem a „Gutenberg galakszisért” keltenek aggodalmat, hanem önmagunkért. Mert a könyvet nem kell félteni, megáll az magáért, megtartja uralmát, mint az emberi közlés legfontosabb, pótolhatatlan eszköze. írás, leírt szó nélkül nincs elvont gondolkodás. Ami azonban félő és félthető: hovatovább megint keveseké lesz, beavatottaké, míg a többség körülüli a képernyőt, mint távoli ősök a rhapso- dost, — a regőst —, a homéroszi korban. De még ha csupa Homérosz szólna is: a néző ismeretei felületesek maradnak, ha a hallottak nyomán nem nyúl könyvhöz, ha a látvány nem indítja el az elmélyült, gondolkodó ismeret- szerzés felé. És mivel a felnőttmodell a gyermekek számára is mérvadó, tarthatunk tőle, hogy a gyerekkori olvasóláz múltával közülük is kevesebben maradnak meg a könyv bűvöletében. Az olvasásképtelenség Véletlen, de jelképesnek is tekinthető: az idei könyvhét megnyitásának napján tájékoztatták az Országos Pedagógiai Intézet munkatársai az újságírókat az olvasástanítás különféle módszereinek használatáról, és a mai kisiskolások olvasási nehézségeiről. Ami sajnos sokaknál megfigyelhető (sok benyomás éri őket, szétszórtabbak, felületesebbek, kivált a városiak), noha az írás-olvasás kezdeti nehézségei nem függenek össze az értelmi képességekkel! Akár láng ész is lakhat abban a kisiskolásban, aki nehezen barátkozik meg a betűvetéssel, sőt ki is bontakozhat, ha kellő gondot fordítanak rá, és törődnek fejlődésével. Itt rejlik az iskola óriási szerepe az egyenlő esélyek megteremtésében, hiszen az értelmiségi szülő nem sajnál időt, fáradságot; színes szórakoztató, nagybetűs, képes könyveket vesz, azokból gyakoroltatja csemetéjével az olvasást, és lábujjhegyen jár, ha a leckéjét írja. De akinek erre se ideje, se tudása, se igénye nincsen?! Az olvasás elsajátításának inehéz vagy könnyű, volta nem fokmérője az értelmi képességeknek — de hat rájuk. Aki időben el nem sajátította az olvasás technikáját, az később nem tudja megtanulni a számára kiböngészhetetlen szövegeket, nem képes hozzáolvasni a tanultakhoz, pedig ez ma már nélkülözhetetlen, mivel szerencsére szakítottunk az „egykönyves” (tankönyv) oktatással; lemarad tehát, kedvét veszti. Gyönge bizonyítványával nem mehet középiskolába, hiába lappang benne valamilyen képesség, az olvasásképtelenség elfedi, elnyomja, mint virágot a dudva; a kudarcok megutáltatják vele a könyvet; a szabad időt megszállja az unalom, s ami még rosszabb: a sikertelenség szembefordítja iskolával, tanárral, eredményesebb társakkal, az egész világgal. A dac rossz tanácsadó, a következő lépés könnyen vezet a szipuzáshoz, a csövezéshez, az alkoholhoz. Merész állítás lenne megkockáztatni, hogy a könyv abszolút biztos immunizáló szer mindenfajta félrecsúszás ellen, de bizonyos, hogy a kallódó fiatalok között felettébb - ritkán akad művelt könyvbarát, az erőszakos cselekedetek elkövetői között pedig szinte soha. A nagy számok törvénye szerint nyilvánvaló: minél alacsonyabb az iskolázottság szintje, minél kevésbé lel valaki örömet, vigaszt, feledést a szellemi élvezetekben, annál veszélyeztetettebb, annál könnyebben csúszhat a mélybe. Az esztétikai és az erkölcsi nevelés egy tőről fakad: az ifjúságvédelem az olvasás tanításánál kezdődik. Kezdődik, de a folytatás sem mellékes. Hűség a könyvhöz Rendhagyó irodalomórát tartottam egy kis faluban. Okos, tájékozott, lényeglátó gyerekek gyűltek össze a könyvtárban, élvezet volt beszélgetni velük, látszott, hogy gondos pedagógus keze alól jöttek. Megmaradnak-e olvasóknak, amikor már ingázni fognak? De jó is lenne valamennyit megtartani a könyv hűségében! De jó is lenne, ha a fel- pőttqk gyakori példája nem ragadná ej.-őket, elhitetvén, velük, hogy az olvasás csak a ráérőknek, a gyerekeknek, s az öregeknek való! De ehhez az is kellene, hogy megnőjön a könyv, az irodalom becsülete az életben, az iskolában egyaránt, s hogy központi kérdéssé váljék: tudnak-e a gyerekek szépen beszélni, olvasni, színesen, szabatosan fogalmazni, hibátlanul írni? Jó lenne belátnunk végre, hogy nemcsak az a fontc , „amiből élünk”! Hogy nem munkaerőt, hanem ember, nevelünk. És aki talpig em bér, az munkaerőnek i. jobb... Bozóky Év? KERTÉSZ-VARÁZSLAT. 90 éve született Andre Kertész, a nemzetközi hírű, magyar származású fotóművész. 1925-től Párizsban, közel ötven éve pedig New Yorkban él. Művészi erejű, humanista töltésű fotósorozatait többször állította ki Magyarországon is. Képpel idézzük a művészt.
