Kelet-Magyarország, 1984. június (44. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-30 / 152. szám
KM HÉTVÉGI MI1LÉKLET Einstein és az időkerék Tér és idő a néphitben Annak idején er.L.n hitetlenkedve tár- öUftdlI gyalták Einstein relativitás-elméletét, melynek egyik tétele szerint a kozmosztérben az idő nem földi mértékkel halad. Nos, ha Einstein elméletéről a régi falusi öregeknek beszéltek volna, azok hitetlenkedő fejcsóválás helyett ugyancsak igenlően bólongat- tak volna. Hiszen a magyar néphit évszázadok óta tud az időkerékről, amelyik a tértől függően gyorsabban vagy lassabban forog. Hitvilágunkban a tér kettős tagolódású. Az emberi tér az, amelyikben lakunk, amelyikben védve vagyunk, ez szűkebb értelemben a ház, tágabb értelemben a körülárkolt falu. Falun kívül is, a magunk köré húzott bűvös körben védve vagyunk. A mágikus tér a lakott helyen kívül van, ez a túlvilág, amelyet természetfeletti lények népesítenek be. De mágikus térnek tartják a ke- resztutat, a falvak közötti senki földjét is! A néphit szerint a túlvilág, a mágikus tér egy másik világ, ott merőben másként van minden, mint nálunk. Ott más lények vannak, másként élnek, másként múlik az idő is. A túlvilágról alkotott elképzelésekben éppen az időkerék forgása az, ami a legjellegzetesebb vonásnak tűnik. A hiedelmek és mesék egyaránt arról szólnak, hogy a mágikus térben az idő gyorsabban vagy lassabban halad, mint nálunk. Vegyünk néhány példát: Különösen Szabolcs-Szat- márban jól ismerik az „Életre- halálra jó barátok” című népmesét. Két katonacimbora megfogadja, hogy majd egymás lakodalmába ellátogatnak. Az egyik azonban a háborúban elesett. A másik hazakerült, megnősült. A lakodalomban megjelent a halott bajtárs. Nem evett, nem ivott, de ott volt. Éjfél után így szólt: „Na, most már te is gyere el az én lakodalmomba!” Elmentek a temetőbe, ott a föld megnyílt előttük. Az élő vőlegény mindössze két-három órát tartózkodott a halott barátjánál, aztán hazatért. A háznak már csak a helyét találta meg. Egy öregember elmondta, hogy száz évvel ezelőtt volt itt egy lakodalom, amelyikről örökre eltűnt a vőlegény. A fiatalember ekkor összeesett és porrá vált. mentél innen. Hát uramterem- tőm, azt mondja, a mennyországban két óra itt a földön kétszáz esztendő, hogy ott olyan rövid az üdő s itt ilyen hosszú? Hogy én csak ottan két óráig voltam és itt a földön kétszáz esztendőt számított. És akkor meghalt, szépen elporladott, mert ő már rég hamu kellett volna, hogy legyen. (Bosnyák Sándor gyűjtése.) Az időkerék fura forgására számos népi elbeszélést ismerünk. Egy anarcsi népmesében a legény két napot tölt a föld alatt, a kígyók országában, közben csaknem húsz év telik el. Andrásfalvi hiedelemtörténetben az ember 300 évet szenved a purgatórium tüzében, de ezzel csak három órát tudott le a kiszabott büntetésből. A repülő időről szóló felfogás mutatkozik meg az „Angyalbárányok” című népmesékben is, melyek szerint a túlvilágon az élő számára rövidnek tűnő idő idehaza többszáz- esztendőnek felel meg. A középkori látomás-irodalomnak a népköltészetben is honossá vált származékai a 13. századtól kezdve terjedtek el az európai Exemplum-gyűj- teményekben, hazánkban az Érdy-kódexben. Ezekben a gyorsan pergő időt annak elmondásával jellemzik, hogy a túlvilágról visszatért mesehős, vagy a hiedelemtörténet szereplője idehaza olyan pénzzel akar fizetni, amelyik már régen kiment a forgalomból. Igen kedvelt népmese nálunk A halhatatlanságra vágyó királyfi. Az utazó mesehős különböző országokon halad át, amelyekben egyre lassúbb az idő, s az emberek többszáz, többezer évig élnek. Végül eljut abba a birodalomba, amelyikben az idő megállt, ahol az emberek halhatatlanok. Az eltávozott öreg mesemondók, tudós pásztorok, akik ír- ni-olvasni nem tudtak, s akik sohasem hallották a relativitás szót, minden ilyesfajta történetükkel Einstein elméletét támasztották alá. Ugyanis meséik, elbeszéléseik egyöntetűen a túlvilági időforgás furcsaságára, a miénktől eltérő voltára utalnak. Erdész Sándor D. Németh István: Kertvendéglő Sohasem ér véget az ösvény, kis híd, s az ég hátterül, alant a város, villanyos fény villán ide hátterül. Akik most itt sétálgatnak míg a vendéglő kinyit, lelkűket a víg sugalmak véletlenre rezdítik. Unt napokat egybemosva ez az idő elveszett, oly kevés arany merül föl, s hordaléka eltemet. Minden álmos, egyre szűkebb lesz a tágas horizont, kocsmaasztal, bogársereg, veres bor az abroszon. Piroskockás, szennyes síkság, elfonnyadó hússzelet, virrasztásunk szívverése kiméri a perceket. És az ösvény nem ér véget hajlik a cserje karja, magára torz képet ölt, míg a végtelent takarja. BOLGÁR JUDIT SZOBRÁSZMŰVÉSZ SZÜLETÉSÉNEK 60. ÉVFORDULÓJÁRÓL emlékeztek meg június 24-én, a dögéi református temetőben a Képző- és Iparművészeti Szövetség képviselői. Képünkön a művész alkotása: a névadó szobra a nyíregyházi Zrínyi Hona Gimnázium előtt. Szép Ernő emlékezete Á hazai groteszk előfutára SZÉP ERNŐ PORTRÉJA A száz éve született Szép Ernő sajátos aktualitását az adja, hogy a magyar színház az utóbbi években felfedezte szellemi rokonságát a manapság divatos groteszk és abszurd drámákkal. 1884. június 30-án született Huszton. Pályáját költőként kezdte a Nyugat nagy nemzedékének árnyékában. Első verseit Babits, Kosztolányi, Krúdy, Tóth Árpád méltatta. Sokan — köztük Tóth Árpád is — dekadensnek tartották az induló költőt, holott a vidékről Budapestre került fiatalember épp a gyermekkori éden elvesztését, a nagyvárosi ember magányosságának élményét énekelte meg korai verseiben. Ez a magányosságérzés későbbi műveiben — a versekben, novellákban, drámákban — is visszatér. Lírájának és prózájának élményanyaga egyrészt gyermekkori környezete, a falusi tanító apa és a család nyomora, a hajdúsági kisközségek mikroklímája, a dzsentri Magyarország bomló, züllő, hanyatló világa. (Amelynek oly találó szatírája a Patika jelképes nevű faluja, Laposladány.) A másik élményforrás a század eleji, modern metropolisszá fejlődő Pest kávéházaival, színházaival, orfeumaival, szerkesztőségeivel és jellegzetes emberpéldányaival. A visszatérő Szép Ernő-i hőstípus az álmodozó, életidegen, naiv és szegény fiatalember — Csa- csinszky Pál, Balogh Kálmán —, aki szürke, hétköznapi életét nem tudja összeegyeztetni az álmokkal. A klasszikus Szép Ernő-i nőalak Tóth Manci, a szegény sorsú, ártatlan fiatal lány, aki elzüllésében is őrzi a szerelem utáni vágyat. A naivan ábrándos költőben — aki Kosztolányi szerint „kalászt hozott a líra meddő mezeire” — keserűen ironikus drámaíró élt. Drámáiban benne van mindaz, ami költészetéből hiányzik: a pontos hű korrajz és a társadalombírálat. 1918—22 között három darabot írt, életművének csúcsait -.^Patika, Lila ákác, Vőlegény. Ezekhez kapcsolódnak az egyfelvonásosak (Május, Kávécsarnok, A hasbeszélő), és a kevésbé ismert darabok (Aranyóra, Azra, Az egyszeri királyfi). A drámái líra és groteszk tökéletes arányú ötvözetei. Sajátos színpadi stílusának gyökerei a pesti kabaréig és a francia szürrealista líráig nyúlnak vissza. Művészete tudatosan merít a népdalok naivitásából, és abból a fajta „primitivizmusból”, amely francia kortársának Francis Jammes-nak is sajátja, de az ő primitívsége — jól látja Tóth Árpád — „komplikáltabb és rafináltabb s egyúttal sötétebb és boldogtalanabb”. A látszólagos egyszerűség tehát bonyolult, nemegyszer ellentétes érzelmeket takar: a Szép Ernő-hősök mindig remény, halálvágy, öröm, életundor és boldogságvágy között vergődnek. Nyelve — a pesti zsargont éteri lírával egyesítő, idegen szavakat, kabarépoénokat, szójátékokat, viccelemeket felhasználó nyelv — sajátosan öntörvényű. Legnagyobb szerkesztési újdonsága darabjainak párhuzamos dialógustechnikája, amelynek lényege, hogy mindenki a kapcsolatteremtés halvány lehetősége nélkül érintkezik egymással. Ez az oka Szép Ernő napjainkban újjáéledő színpadi reneszánszának. Az 1953-ban méltatlanul elfeledve meghalt drámaköltő újrafelfedezéséhez a hetvenes-nyolcvanas évek abszurd drámai irányzatára volt szükség. Szép Ernő méltán tekinthető a hazai groteszk előfutárának. győzt« 140 éves a Hi Színház igazgatója Kölcsey Ferenc Sza megzenésítésére. A nyerte el a nagydíj abban az évben, jú a szerző vezényleté Himnusz. Repródul kotta. Úgy vélik, S»y0r-a szágban is olyan gyorsan repül az idő, hogy egy esztendő csak egy napnak tűnik fel. Egy bukovinai székely népmese arról szól, hogy Konrád szerzetes kisétált az erdőbe, ahonnan a mennyországba ragadták. Onnan két óra múlva tért vissza. „Megy vissza, hát a kolostor nem az, amelyiket ő elhagyott azelőtt két órával, hanem 'egész más. Másképpen volt építve. Bemegy, egészén mások ott a barátok. Nem üs- mer senkit, más a főnök es. Azt mondja: Hogy lehet, hogy ezelőtt két órával elmentem s mikorra visszajöttem egészen megváltozott itt, hogy nem üsmerek senkit, én- gemet sem üsmer senki? Hát ott azok kérdezték akkor tőle, a főnök, hogy: Minek híják? Azt mondja: Konrád. Elővette a nagykönyvet és nézi a könyvben, azt mondja: Benne van. Elmélkedő Konrád bé- ment az erdő közé és onnan többet nem jött vissza. Eltűnt. De tudod barátom, hogy ennek hány esztendeje? Kétszáz esztendeje, hogy elB záró van a régi iskolában. Természetes, hogy jó félórával hamarabb érkezünk, mert a gyerekbe valami különös rendszeretet szorult, (csak tudnám honnan?) mindig at- hogy elkésik. Reggelente már negyed nyolckor útra kész, és tombol, ha forró a kakaó, pedig csak egy iramodás- nyira van az iskola. Lehet hogy neki van igaza, de most várakozhatunk itt, kezünkben a hat szál vörös szegfűvel, meg a kiskabáttal, ami ránk melegedett. Lassan azért benépesül az udvar. Az oldalsó kiskapu van nyitva, az úgynevezett B épület felől. Valamikor ez külön iskola volt, tudom, mert ide jártam. Egy kilőtt katonai Mercédesz állt ott, ahol most a kisfiam magyarázza lelkesen osztálytársainak, hogy mekkorákat fog ő aludni holnaptól kezdve. Mert aludni csak akkor esik igazán jól, ha egyébként iskolába kéne menni. Csillogó autók állnak meg az oldalsó kiskapu előtt, a szűk utcában. Percek alatt teli lesz velük a kerítés felőli oldal, de jutnak a túlsóra is, még a járdára is feállnak félfarral, orral, melyik hova tud befurakodni. Ajtók csapódnak, szállnak ki az úttörő- és kisdobos-egyenruhás gyerekek, virág kerül elő a patentre nyíló csomagtartókból, s a hátsó üléseken egymásra halmozódnak a fölöslegessé vált kiska- bátok, pulóverek, dzsekik. Végre kisütött a nap a hetek óta szakadatlanul vonuló felhők között, mintha ő is erre az évzáróra készült volna, tudva, hogy a gyerekek örömét nem szabad elrontani. Az a Mercédesz terepszínűre volt festszámukra kirakott széksorok felé. Milyen kicsi ez a gyerek — gondolom —, előtte csak egy kislány áll a sorban. Anyjára ütött. És azt a nyakkendőt is rendesebbak jutalma volt, az izgalomtól, s aligéi akasztani a karabíér ma így önti dalba rr Évek szállanak a nyári fák ala ve. Nem érte nagy kár, valószínű csak egy géppuskasorozatot kaphatott a motorjába, azért hagyták ott. A gumikat persze leszerelték róla, s az ülések bőrhuzata is eltűnt, de nekünk nem volt ennél csodálatosabb autó a világon. Minden szünetben utaztunk valahova. „Megyünk Afrikába bölényt vadászni” — mondta egy élénk fantáziájú osztálytársam, aki a legerősebb volt köztünk, s mindig magához kaparintotta a kormánykereket. Valamikor nem volt itt ennyi fa. Egy volt talán, egy öreg japánakác az udvar végében. Ez a fa, aminek az árnyékában állok, fiatalabb mint én. A gyerekek sorakoznak, tanítók jönnek, ki-ki rendezgeti a csapatát, s szülők oldalaznak a ben kellett volna megkötni neki. Félreáll, mint az enyém, ha nagy ritkán előveszem. Kürt harsan. Úttörők fújják a szignált, kezdődik az ünnepség. Rágyújtok itt a fa alatt, a gyerek már menetel a zene ütemére, kihúzza magát (két cső tengeri egy zsákban) s amikor az osztályok már egy tömbben állnak az udvaron, szélesen fölszárnyal a dal: „Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám.” Érzem, hogy valami szorongatja a torkomat. Ennek már a fele sem tréfa — mondogatom, — fele se tréfa ... fele se tréfa ... De mi baj van velem itt a nyári fák alatt, ahol oly vidám az ének?... Hányszor énekeltük mi ezt a dalt zászlófelvonáskor, zászlólevonáskor ezen az udvaron. (Háttérben a kiégett autó.) Ha olykor-olykor odaállhattam a vörösre mázolt pózna elé — ami a legjob■hhimmh mögöttem a sok kit« kora mosott ingű gyi szott fölfelé a rozsd madzagon. Nem minden gyei egyenruha. Szép haj iskolában, hogy a B rus tagjai a hímzett minden ünnepi alkali lik, kiválnak vele a tokratizmus? Lehet Megdolgoztak ezért zem a sorokat. A fehl szórtan világjárt pi: tanak. Aztán — ner ami alatt állok, — n csót. Türkizkék, naran nőm horgolású, valc lépő, a kisdobos ing
