Kelet-Magyarország, 1984. június (44. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-16 / 140. szám
ass HHI 1984. június 16. ^ VÁLTOZÓ ÉLETŰNK Változatlan étvágyunk ötvenen túl már mondja az ember: „én már megettem a kenyerem javát”. Meglepetés lenne viszont, ha a szemfüles riporter rákérdezne: „mennyi is volt az a kenyér?”. Mert hát ki gondol azzal, mennyit evett, mennyit eszik. Ebből soha sem csinált magának gondot az ember. Gond inkább az volt — jó régen már —. hogy nem volt kenyér. Más sem. A pengős világban a paraszti háztartásból gyakorta nem csak a kenyér hiányzott, de még inkább a hús, a zöldség és gyümölcs, a tej, a tejtermékek, egyszóval nagyon sok minden. KBESMHKaia De lássuk, mit eszik ma úgy általában átlag a mező- gazdasági dolgozó? (Nem eszik, étkezik, fogyaszt, táplálkozik, kinek-kinek tetszése szerint.) Szóval, ismert statisztika, hogy Szabolcs- Szatmárban a mezőgazdaságban az egy főre. jutó fogyasztás événte húsféléből 66,62 kilogramm, ebből töltelékáru, konzerv 16,01 kilogramm. A zsiradékfogyasztás 25,4 kilogramm, ebből vaj 1,16 kilogramm. Tejet évente 88,14 litert isznak a vidékiek. Tojásból 270,71 darab az éves kvóta. Kenyérből 99,19 kilogramm az átlag. Cukorból 24,20, burgonyából 53,64, zöldség- és főzelékfélékből 72,77, gyümölcsből 59,26 kilogramm az átlagos, személyenkénti éves fogyasztás. ★ Mi tehát a változás a pengős világhoz képest? Kibogozhatatlan, leírhatatlan. Csak példákat tudok. Ismerem Fekete János kubikost. Volt kubikost, miután ma mint nyugdíjas, furikját, lapátját. ásóját, csákányát csak gondolatban látja. Eleven emlékezet. — Amikor a banda útrakelt, uradalmi halastó építéséhez mentünk, vittem ma gammal a keréknyi kenyeret. — Mennyi kenyeret? — Tudom is én. Hat kilót, hetet? Súlya volt, jó volt. Feleségem dagasztotta, sütötte rozslisztből, kukoricalisztből, kevés burgonyával. Olyan falusi kenyér volt az, nem száradt ki, hetekig kitartott ... Akkor vittem még egy szütyő száraztésztát, fél zsáknyi krumplit, hagymát valamennyit, jó darab füstölt szalonnát, sót, meg paprikát. — Mennyi tésztát, mennyi szalonnát vitt? — Kilóra? — Kilóra. — Az a tészta volt vagy két kiló, három kiló, a szalonna megint. Ezt mind betettem a furikba és toltam. Ez volt az én spájzom. Ebből napjában háromszor ettem. Főtt ételt, lebbencslevest, öhönt, meg mást, csak egyszer. A bográcsom tudja, jó szakács voltam. — Meddig tartott a kenyér, a~ zsírzó, a tészta meg minden ... — Egy hónapig, másfél hétig, mikor hogy. . — Szóval megevett három kilogramm szalonnát, ugyanannyi száraztésztát, kenyeret, krumplit, mindent. alatt annyit evett, amennyit ma egy ember átlag egy év alatt. Vonatkozik ez hellyel- közzel a szalonnára és a száraztésztára is... Így nézett ki tehát a pengős világban egy kubikos, egy napszámos, egy cseléd, vagy más mezőgazdasági munkás étkezése, fogyasztása. Persze voltak, akik másként, jobban éltek. Például a gazdák. ★ Két nagy gazdára emlékezem a régi időkből. Volt közöttük tíz hold föld különbség és az étkezési szokás. Ez főként a cséplés idején volt nyilvánvaló. Csépléskor a gazdák kötelessége volt, hogy a iépészt, a bandagazdát és meg egy-két fontos embert etessenek. Az egyik gazda reggelire tojásos szalonnát, ebédre csirkehúslevest, sült húst, vacsorára pörköltet adott. A másik avas szalonnával, habart paszullyal trak- tálta a masinásokat. De így volt ez mindkettőnél más napokon is. Tehát nem igaz az, hogy aki tehette, mindenki jót és jól evett. Járta a mondás: „több nap mint kolbász”. Hogy ebből mennyi volt a szükség és mennyi a zsugoriság, azt megint csak nehéz eldönteni. ★ De maradjunk meg a ma mit eszünk-nél. A statisztika ugye azt mondja, hogy- egy ember, felnőtt ember, lét- fenntartásához saját testsúlyának nyolcszorosát, tízszeresét fogyasztja el évente a különböző élelmiszerekből. Ennyire szükség van a munkabíráshoz, a kondíciótartáshoz, egyáltalán ahhoz, hogy ne legyen éhségérzetünk. És nincs éhségérzetünk. Hogyan is lenne, amikor bármelyik falusi gazdasszony így sorolhatja el a vasárnapi ebédet. — Főztem húslevest. A tyúk is benne főtt. Sütöttem rántott szeletet, hozzá burgonyát és mert szereti a család a kőttes tésztát, az is volt. — De csak vasárnap fő hús a fazékban? — Dehogy. Csütörtökön volt káposztás, kolbászos bableves. Ja, és előtte, való nap csináltam a sültet. Az a baj, hogy itt nem lehet mindig, mindennap húst kapni. Disznóhúst. A baromfit néha már Únjuk. ★ Az étkezésnek mindig volt, ma is van kultúrája. Ez ma az egészséges táplálkozás, korábban a hagyomány és a lehetőség volt. Az egészségesebb táplálkozás jele, hogy 1976-hoz viszonyítva a megyében átlagosan és személyenként a húsfogyasztás 5 kilogrammal, a hentesárufogyasztás két kilogrammal nőtt, 5 kilogrammal csökkent viszont a zsír és 20 kilogrammal a kenyér és tésztafélék fogyasztása. Az, hogy a zöldség- és gyümölcsfogyasztás együttesen és átlagosan 132 kilogramm, ez önmagáért beszél. De az is, hogy a burgonyafogyasztás nyolc év alatt átlag tizenegy kilogrammal csökkent. És most a hagyomány. Fé- nyeslitkén közel egy évtizede, akkor jártam, amikor a húsfogyasztás 40 kilogramm, a burgonyafogyasztás 100 kilogramm körül volt. Akkor azt mondta az iskolaigazgató: — Hála istennek, elmúlt az a világ, hogy éheznek, hogy alultápláltak a gyerekek. Itt az a mondás járta, hogy ha krumpli van, minden van. Ha volt krumpli, abból laktak jól, és volt a rengeteg felpuffadt, pókhasú gyermek. Most nincs ilyen. Nincs bizony. 1984-ben még úgy se, de azért ne bántsuk a krumplit. Mint tájjellegű étel, nem csak laktató, de ízes is a lapcsánka, a csirás- galuska, a krumplilángos. Igen, a krumplilángos a szegények palacsintája. Ma szinte ínyencségnek számít, ha az ezernyi krumplis ételekből valamit elkészít a háziasszony, a vendéglátóról meg nem is beszélve. ★ Szóval nem eszünk, hanem fogyasztunk. De lássuk hozzá a körülményeket is, mert mezőgazdasági dolgozókról lévén szó, az sem mindegy, miként étkezünk. Amit egykor a kubikos cselekedett muszályból, az ma jószerével passzió. Kiránduláshoz illik a bogrács és művész, aki benne még öhönt js tűd készíteni. Igazi, hamisítatlan öhönt, száraztésztából, A bogrács a mezőn nem jellemző. - Más sem. Inkább a közétkeztetés. Nem soro- lom, hogy itt a megyében hány termelőszövetkezeti, állami gazdasági étterem, étkezde van. A napkori, a má- riapócsi, leveleki, rakamazi tsz-ebédlőkben traktorosok, tehenészek, szerelők, mezei munkások, sokféle ember fogyasztja ugyanazt. Egy példa. Ebéd — magam is azt kaptam — raguleves, sertéssült, burgonyával, savanyúság és gyümölcs. Kérdeztem a traktorost: elég volt, jó volt? — Megjárja — volt a megnyugtató válasz. A termelőszövetkezet elnöke többet mondott. — Közel háromszáz embert étkeztetünk és már nem csak termelőszövetkezeti tagokat. Az az igazság, hogy az alapanyagok is kikerülnek. Van vágóhidunk, a községben húsboltunk. A zöldség, a gyümölcs megterem, így aránylag a dolgozók olcsón étkeznek és a konyha nem ráfizetéses. — Hohó! Mindent nem. A krumplit, kenyeret az igen. A kenyér még elég sem volt. Viszont a szalonna negyedét hazahoztam. Hoztam, mert hazavárták, az asszony is, a pulyák is. Mert akkor nyáron, vagy ősszel a szalonna újság volt a háznál. A madárlátta szalonnának de nagyon örültek ...! Fekete János kubikos tehát amíg munkán volt, húst. hentesárut, zöldséget, gyümölcsöt, tejet, tejterméket,1 cukrot nem fogyasztott, viszont burgonyát egy hónap Nem statisztika, nem tanulmány ez az írás, csupán gondolatok sora. Például arról, vagy ahhoz kapcsolódóan, hogy étvágyunk nem változott. Minden más igen. Kezdetben úgy történt a változás, hogy a nincs jelzőt felváltotta a van. Ma már nem tudjuk, nem értjük azt a szólást, amely így hangzott: „Üres kamrának bolond a gazdája”. Konkrétan nincs is ennek értelme. Viszont gondoljuk tovább a sort. Nagy a fejadag húsból, kenyérből, tojásból, cukorból, mindenből. Volt-e, van-e hát a munkánknak értelme? Seres Ernő Mikus Sándor: Fiatal mezőgazdász. (1967. bronz) A lánc szemei A dolog úgy kezdődött, hogy a tanácsi ügyintéző minősíthetetlen hangot használt a tisztelt ügyféllel szemben. Hogy mi volt és miért volt ez a minősíthetetlen hang? — Azt most már nehéz lenne bizonyítani, miután a tisztelt és sértett ügyfél felháborodottan távozott mennykőcsapásokat kilátásba helyezve a tanácsi ügyintéző és irodája számára. A sértett ügyfél történetesen bolti eladó volt, aki mindezek után meglehetősen feldúlt állapotban lépett a pult mögé, és állapotának feldúltságát legalábbis, két tényező igazolta. Először is nem megkérdezte a kedves vevőt, mit akar, hanem ráförmedt, nyögje már ki végre, bundát akar-e, vagy tizenöt deka körözöttet, másodszor a tizenöt deka körözött csak tizenkettőre sikerült, már ami súlyát illeti, az ára pontosan any- nyi volt, mint amennyit a vevő kért — súlyban. A parázs perpatvar, amely az eladó és a vevő között a három deka okán és ürügyén kialakult, természetesen a dolog, azaz hogy az ár korrigálásával végződött. Ám a kedves vevő emiatt már nem a járdán, hanem egy képzeletbeli plafonon indult hazafelé. Hazafelé, ahol a vízvezeték-szerelőnek kellett volna őt várnia, de mert ő parázs veszekedéssel és három deka körözött ügyével töltötte a drága időt, a vízvezeték-szerelő nem várt tovább, hanem dühösen távozott. Dühének tárgya egy szerencsétlen kis nyugdíjas- öregasszony, a következő „ügyfél” lett, aki állandóan ott lábatlanko- dott körülötte, mintha a kezelt és a szigeteléshez szükséges jogos kóc mennyiségét ellenőrizné. Az öreglány meg is kapta a magáét, és az eredetileg tervezett összegnél vagy húsz forinttal többet kért a vízvezeték-szerelő, csakhogy mérgét levezesse, és a bizalmatlan öregasszonyt emígyen is megbüntesse. Panaszkodott is az öreglány utcahosszat a mai világ állapotára. A dolog tehát úgy kezdődött, hogy a tanácsi ügyintéző minősíthetetlen hangot használt... Valóban így kezdődött? Hátha úgy kezdődött, hogy a tisztségviselőt hivatalába menet, jókor reggel, érzéketlenül lefröcskölte sárral egy autóbusz, s ő kénytelen volt Arany János, szellemében viselkedni, mivel mit is tehetett volna mást: ...nem porolt, félreállt és igyekezett letörölni. .. Akkor és ott nem porolt, ám a munkahelyén, az első értetlen, vagy makacs szóra kirobbant belőle a kofa reggel minden mérge, és minősíthetetlen hangot használt a tisztelt ügyféllel szemben. Nemcsak a gazdaságba termelés szférájában kapcsolódnak egymásba és egymáshoz fogaskerékként az üzemek és az ágazatok, hanem az emberi viszonyok is fogaskerekei az életnek. A társadalomban élve kölcsönösen feltételezzük egymást, hatunk egymásra jó és rossz értelemben egyaránt, nem .tudjuk el- és bezárni az ajtót embertársaink elől. Igen, a dolgok mindig valahol kezdődnek, és valahol látszólag véget is érnek. Csakhogy a kezdet nem az eredet, és a befejezés sem a vég. Az emberi kapcsolatok bonyolultsága csodálatos ♦Gyurkó Géza, a hevesi Népújság főszerkesztője 1984. június 2-án elhunyt. Ez az utolsó írása halála napján jelent meg lapjában. módon egyszerre világosan áttekinthető, és ugyanakkor beláthatatlan. A tanácsi ügyintézőtől látszólagosan nyílegyenes és világosan megfogalmazható volt a történet szála a nyugdíjas öregasszonyig, mintegy módot is adva arra. hogy közhelyesen idézzük a bölcs intelmet: szeressük egymást gyerekek! Csakhogy itt és most ne erről essék szó! Ne arról a hasonlóan bölcs mondásról,' mely szerint mindenkit érhet baleset, vagy hogy már csak ilyen ez a világ, és benne ilyenek az emberek. Másra gondolok, talán kissé meghökkentőre: a megadó türelemre. Igen: a türelemre. Annak tudomásulvételével együtt, hogy valóban, emberi közösségben élve meg kell értenünk, az emberek nem egyformák, néha jók, néha rosz- szak, sőt vannak, akik bizony kimondottan rosszak. Toleranciát, megértést hirdetnek a szemtelen hivatalnokkal, a csaló bolti eladóval, vagy az ügyfelét becsapó vízvezeték-szerelővel szemben? Szó sincs róla! De türelmet és megértést igen, egy olyan korszak társadalmi viszonyai iránt, amelyben a társadalom még messze nem kiforrott, és amelyben az eszméket már befogadja az értelem, de a tudat még nem mindig lép gyümölcsöző nászra vele. El kell jönnie majdan annak az időnek is, amikor a tanácsi tisztségviselőtől a nyugdíjas öregasszonyig vezető eme lánc már valahol a kezdet kezdetén megszakad, amikor az egyik sérelem nem lesz kiváltója a másiknak, s amikor nem érezzük majd magunkat védtelennek egy bántás után és okán. Mert a sértettségnél csak a védtelen- ség érzete lehet a nagyobb és veszélyesebb. Az inspirál engem, téged, minket, hogy riadt tanácstalanságunkat bosszúra váltsuk. Bizonyítandón: nekünk is van erőnk. Mi is tudunk bántani, sérteni, fájdalmat okozni. Mindegy, hogy kinek. Akárkinek! Az az anekdota, miszerint az igazgató megbírálja az osztályvezetőt, az keményen a csoportvezetőjét, az még keményebben a beosztott könyvelőt, aki otthon ezek után megpofozza fiát, hogy a fiú végül belerúgjon a riadtan vonító, ártatlan kutyába, nos, ez az anekdota hű tükörképe egy társadalompszichológiai modellnek. És ezt a modellt jószerint örököltük a múltból, eresztékeit most próbáljuk kicserélni, nem mindig a legnagyobb sikerrel. Á m — és ez is igaz, sajnos — ha megfordítanám a történetsor alapállását, és a dolog úgy kezdődött volna, hogy a tanácsi ügyintéző kedvesen és gyorsan tette rendbe az ügyfél dolgát, aki emiatt... nos, nem valószínű, hogy a lánc szemein végighaladva a jó kezdet a boldog, vagy legalábbis a boldogító véghez vezetne. Az emberi kapcsolatok kusza szövevényében valahol és valahogy mégis csak a megértő türelem, a józan belátás lehet az egyedüli idegenvezetőnk. Legyünk hát türelmesek. Az emberi gyarlósággal szemben, a bántó igazságtalanságokkal szemben? Nem, korunkkal szemben, amelyben élünk, amelyet magunk formálunk önmagunknak eszméink és türelmünk szerint. A körözött természetesen ettől függetlenül legyen meg tizenöt deka! Gyurkó Géza J KM HÉTVÉGI melléklet
